1996-ban Lesley Stahl, a CBS újságírója az Egyesült Államok Irak elleni szankcióinak következményeiről kérdezte Madeleine Albrightot, az USA akkori ENSZ-nagykövetét. „Úgy hallottuk, hogy félmillió [iraki] gyermek halt meg. Ez több gyerek, mint ahányan Hirosimában életüket vesztették. Megérte ezt az árat?”

„Úgy vélem, ez egy nagyon nehéz döntés” – válaszolt Albright némi mérlegelés után. „De úgy gondoljuk, hogy megérte az árat.”

Kijelentése nyilvánvalóvá teszi, hogy az Egyesült Államok kormányának számításaiban az iraki életek nem számítanak.

Csaknem három évtizeddel később Joe Biden elnök Nemzetbizottsági Tanácsának stratégiai kommunikációs koordinátora, John Kirby nagyjából ugyanennek az érzésnek adott hangot, miután a civil halottak száma Gázában töretlenül emelkedett az izraeli bombázások során. „Háború van. Harcok folynak” – ismerte el. „Véres harcok. Ocsmány dolog, és zűrös lesz. És ártatlan civileknek fog bántódása esni.” Ám Kirby hajthatatlanul ellenezte a tűzszünetet követelő globális felhívásokat. „Egy tűzszünet most csak a Hamásznak kedvezne. Itt tartunk ma” – fogalmazott.

Kijelentésében ismét csak az az elképzelés szerepel burkoltan, hogy az ár megéri – hogy a palesztin életek nem számítanak.

November 7-én – miután 10 000 palesztin veszítette életét Gázában, és az övezetbeli építmények egyharmada vált a földdel egyenlővé – megkérdezték Kirbyt, hogy létezik-e bármiféle olyan forgatókönyv, amelyben az USA korlátot szabna az Izrael számára nyújtott támogatásának. Kirby azt felelte, hogy Izrael definíciószerűen nem vesz célba civileket. Így a civil áldozatok semekkora száma nem volna képes megingatni az USA támogatását. Kirby így fogalmazott:

„Már a konfliktus legelején tökéletesen világossá tettük, hogy az egyik dolog, ami megkülönböztet minket a Hamásztól, amely ténylegesen ártatlan civileket igyekezett megölni, az az, hogy a demokráciák, mint az USA és Izrael, betartják a fegyveres konfliktusok szabályait, hogy mi tiszteletben tartjuk a civilek életét.”

Nem létezik „semmiféle vörös vonal” Izrael számára, amelynek átlépése megingatná az USA támogatását és segítségét. Hiába sajnálkozik Biden az elveszített palesztin életekért, az USA eltökélten támogatta azokat a bombázásokat, amelyek végeztek velük. A vezetők arra jutottak, hogy az ár megérte.

Egy hónappal később a halottak száma 20 ezerhez közelít, és António Guterres ENSZ-főtitkár rendkívüli jogkörre hivatkozva követelte, hogy a Biztonsági Tanács rendeljen el tűzszünetet. Az Egyesült Államok szavazott egyedül a határozat ellen. (Az Egyesült Királyság tartózkodott, a 13 további tag pedig a határozat mellett szavazott.) Eközben az Egyesült Államokban Biden saját rendkívüli jogkörével élve, az egyre vonakodóbb Kongresszust megkerülve jóváhagyta az Izrael háborús erőfeszítéseit segítő páncéltörő lőszerek új értékesítését – ismételten kinyilvánítva, hogy teljességgel semmibe veszi a palesztin életeket.

Hogy kiknek az élete számít a hatalmon lévők számára, azt régóta fennálló, mélyen rögzült elfogultságok határozzák meg, emellett konkrétan az is, ahogyan Izrael és támogatói Palesztina és a zsidó állam kérdését keretezték. E keretezések alapján Izrael támogatói a Kongresszusban, a Fehér Házban, a fősodorbeli médiában és az egyetemek adminisztrációjában újra és újra azt hangoztatják, orwelli nyelven, hogy Izrael háborúja béke, a palesztinok élethez, politikai jogokhoz vagy hazához való jogának bármiféle követelése pedig erőszak.

Az e mögött meghúzódó egyik keret az orientalizmus: az az európai szellemi hagyomány, amely kettéosztottságot teremtett az egészséges, racionális, erkölcsös és erős „Nyugat” és a beteg, irracionális, gonosz és gyenge „Kelet” között, amely tartósan arra szorul, hogy a Nyugat meghódítsa és megreformálja.

Bár akadémiai munkák sokasága elemezte és bírálta az orientalizmust, az továbbra is áthatja a tömegkultúrát. Több évszázadnyi gyarmati gondolkodás ágyazza mélyen be azt az elképzelést, hogy az izraeli életek azok, amelyek számítanak.

A második mögöttes keret a háború és a katonai erő dicsőítése, amelyet tovább fokoz az a vonakodás, amely az USA és szövetségesei által viselt háborúk céljainak megkérdőjelezését övezi. Hirosimára és Nagaszakira „szükséges” volt atombombát dobni – hangoztatják – a földi invázió elkerülése érdekében. A tudósok vitatkozhatnak arról, hogy a bomba ledobása nélkül „feltétel nélküli megadásra” tudta volna-e kényszeríteni Japánt az Egyesült Államok – de a legtöbben kételkedés nélkül elfogadják a háború céljait, ahogy azokat az erkölcsi számításokat is, amelyek szerint e célok eléréséhez életeket kell feláldozni.

Míg az Egyesült Államok szóvivői az elnökkel kezdve üdvözlik Izrael homályos háborús céljait, és gyakorlatilag elnézik az ezek eléréséhez elvezető erőszakot, addig elborzadva ítélnek el mindenkit, aki megpróbálja megérteni vagy kontextusába helyezni a Hamász által elkövetett erőszakot. Hiszen az, fogalmazott Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök, a „gonosz ünneplése és dicsőítése” volna. Az Egyesült Államok külügyminisztere, Antony Blinken egyetértőleg hangsúlyozta, hogy ez „az erkölcsi tisztánlátás pillanata kell, hogy legyen”, és hogy „a terrorizmus egyértelmű elítélésének elmulasztása nem csak az Izraelben, hanem a világ bármely pontján élő embereket veszélyezteti”.

Az Izrael által elkövetett erőszak vagy indokolt, vagy nem Izrael hibája, vagy nem is erőszak. „Kiállunk Izrael jogáért, hogy megvédje a népét” – nyilatkozta Elizabeth Warren progresszív szenátor. Az Izrael által elkövetett erőszakért a Hamászt „terheli a felelősség”, nem Izraelt.

Biden elnök szerint a terroristáknak „meg kell fizetniük a terrorjuk árát”, a diktátoroknak pedig „meg kell fizetniük az agressziójuk árát”. Izrael Gáza elleni háborúja „segít olyan világot építenünk, amely biztonságosabb, békésebb és virágzóbb”. Biden lelkesen támogatta és támogatja az izraeli erőszakot annak összes formájában, hangsúlyozza, hogy a Hamászt „teljesen fel kell számolni”, és Warrenhez hasonlóan az Izrael által elkövetett erőszakot „önvédelemként” jellemzi.

A nyelv efféle kiforgatását az orientalizmus és a háború ünneplése alapozza meg. Izrael és Palesztina esetében több további tényező is segít megmagyarázni a széles körben elterjedt logikai csúsztatások sajátos jellegét és visszhangját.

A probléma lényege abban a dilemmában rejlik, amellyel a Palesztinában zsidó államot alapítani szándékozó európai mozgalom szembesült bő egy évszázada: hogyan lehet „zsidó” államot létrehozni egy olyan földön, ahol a lakosság többsége nem zsidó volt. Ötféle megoldás merült fel. Egy: zsidó bevándorlókkal árasztani el a területet; kettő: kiutasítani a nem zsidó lakosokat; három: olyan „demokráciát” létrehozni, amelyben a jogok és előjogok a zsidók részére vannak fenntartva; négy: a holokausztra hivatkozva terelni más irányba az első három megoldás nem demokratikus jellegét érő bírálatokat; öt:

az állam nem demokratikus jellegét, illetve a nem zsidók megölésére, kiutasítására vagy kizárására formált jogát érő bírálatokat összemosni az „Izrael állam és népe megsemmisítését célzó, erőszakra buzdító, népirtó felhívással”, hogy szó szerint idézzük a Rashida Tlaib kongresszusi képviselőt elmarasztaló képviselőházi állásfoglalást.

Ezek a „megoldások” együttesen arra szolgálnak, hogy egyenlőségjelet tegyenek a palesztinok jogaira vonatkozó bármiféle követelés – amelyek, gyakorlatilag definíciószerűen, veszélyeztetik az állam kizárólagosan zsidó jellegét Palesztinában – és az összes zsidó ellen elkövetett erőszak és népirtás közé. Nem csupán arról van szó, hogy a palesztinok erőszakos fellépéseit soha, semmi nem igazolhatja; a propagandagépezet még az erőszakmentes tiltakozást is erőszakká változtatja.

Ezt a megfogalmazást tükrözte Yossi Klein Halevi izraeli író november 10-i interjúja, amelyben a bojkott-tőkekivonás-szankciók (Boycott, Divestment and Sanctions, BDS) mozgalomra és a 2018-as gázai nagy visszatérés menetére terelődött a szó. A palesztinok jogait támogató erőszakmentes fellépés valójában erőszakos volt, érvelt Halevi:

„A BDS mozgalom elkötelezett amellett, amit a palesztinok úgy neveznek: a visszatérés joga. A visszatérés menete szó szerint erről szólt. Elárasztjuk Izraelt a palesztin menekültek leszármazottjaival. Mind a BDS, mind a visszatérés menete, mondhatjuk, technikailag békés volt… De a visszatérés menetének és a BDS-nek a célja Izrael elpusztítása… Ebben az értelemben semmiféle különbség nincs ezek és október 7-e célja között… A következmény a zsidó nép effektív elpusztítása lesz. Nem fogunk népként fennmaradni Izrael állam nélkül.”

Halevi megjegyzései sok mindenre rávilágítanak. A palesztin jogokra való bármiféle hivatkozás – még ha az „technikailag békés” is – fenyegetés Izrael államra. A lényeg, emeli ki Halevi, „a zsidó többségű állam legitimitása”. Így a palesztin jogokkal – konkrétan az 1948-ban kiűzöttek „visszatérésének jogával”, vagy akár Izrael jelenlegi palesztin állampolgárainak a teljes körű jogaival – kapcsolatos bármiféle vita vagy mozgalom eredendően erőszakos.

Ebben a keretben – amely összemossa Izraelt a zsidó néppel – az állammal való bármiféle szembehelyezkedés a zsidók elleni erőszakos és egzisztenciális fenyegetéssé válik, ami megkönnyíti a holokausztra hivatkozást minden egyes alkalommal, amikor az államot vagy annak fellépését bírálják.

„Több zsidót öltek meg október 7-én, mint a holokauszt óta bármely napon” – hirdette a The Economist  főcíme. Sok más sajtóorgánum is hasonló nyelvet használt. Világos, hogy október 7-e támadás volt Izrael ellen, támadás volt a civilek ellen – de valóban zsidók elleni támadás volt? Bizonyosan nem így gondolja annak a mintegy 80 thai migráns munkásnak és annak a több mint féltucat beduin munkásnak a családja, akik az 1200 meggyilkolt és a 240 túszul ejtett között voltak.

Az USA egyetemi kampuszain az erőszakmentes diáktüntetéseknek hasonló gyanúsításokkal kell szembenézniük. A Rágalmazásellenes Liga (Anti-Defamation League) 200 egyetemi vezetőnek küldött levelet, amelyben arra szólították fel a címzetteket, vizsgálják ki, hogy a Diákok a Palesztinai Igazságosságért (Students for Justice in Palestine, SJP) helyi csoportjai kötődnek-e külföldi terroristaszervezetekhez, illetve megsértették-e a zsidó diákok zaklatásmentes bánásmódhoz való jogát. A Brandeis Egyetem elnöke lépett is: néhány nappal később felfüggesztette az SJP-t, és erőszakosan feloszlatott egy békés tiltakozást a kampuszon. Az SJP, nyilatkozta, támogatta a Hamászt, és „Izrael és a zsidó nép erőszakos megsemmisítését” szorgalmazta. Az olyan szlogenek, mint „a folyótól a tengerig”, valamint a BDS pártolása, elnézik az erőszakot, folytatta, „és az összes zsidó megölésének náci stratégiája köszön belőlük vissza”. Eközben a Columbia Egyetem felfüggesztette az SJP-t és a Zsidó Hang a Békéért (Jewish Voice for Peace) szervezetet, azt állítva, hogy tiltakozásuknak része volt a „fenyegető retorika és a megfélemlítés”. Bár az egyetem nem nevezte meg a „fenyegetéseket”, a csoport művészeti installációjában szerepelt a tőkekivonásra való felszólítás és a „földet vissza” (land back) kifejezés.

További logikai csavar, hogy mivel az USA kormánya világossá tette álláspontját, amely szerint a tűzszünetre – vagyis az erőszak befejezésére – való felhívás a Hamász támogatásának minősül, ezért az elvethető, és az erőszakra való felhívásként, gyűlöletbeszédként elmarasztalható.

Míg Izrael és egyesült államokbeli támogatói Izrael bírálatát a zsidók elleni támadássá változtatják, azt pedig a zsidók (vagy Izrael) „létezéshez való joga” ellen irányuló fenyegetéssé, addig a palesztinok mindennek a torz tükörképével szembesülnek: Izrael folyamatosan és nyilvánvalóan megtagadja a létezéshez való jogukat. Mivel Izrael ellenőrzi a történelmi Palesztina egészét, több szinten is eltörli a palesztinok jogait.

Az 1948-ban és azt követően kiűzött palesztinoktól megtagadja a visszatérés jogát: Izrael szempontjából ezek a palesztinok nem léteznek.

Izrael 2018-as állampolgársági törvénye kimondja: „A nemzeti önrendelkezési jog gyakorlása Izraelben egyedül a zsidó népet illeti meg.”

Más szóval: Izrael expliciten megtagadja a palesztinok mint nép létezését, nem csak szlogenekben és követelésekben, hanem tettekben is.

Izrael palesztin állampolgárai – akik Izrael lakosságának mintegy 20%-át teszik ki – meg vannak tűrve, azzal a feltétellel, hogy kisebbségben maradnak, és lemondanak a nemzeti identitáshoz kapcsolódó összes igényükről. Bár technikailag Izrael állampolgárai, számos törvény és közpolitikai részesíti előnyben a zsidó lakosságot; emiatt jellemezte az Amnesty International „apartheidként” a rendszert.

A Ciszjordániában élők számára Izrael több évtizedes katonai megszállása és fokozódó földbitorlása durván sérti Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában vázolt alapvető jogokat, egyebek között a szabad mozgáshoz való jogot, a kegyetlen, embertelen vagy lealacsonyító büntetés vagy bánásmód tilalmát, az önkényes letartóztatás, őrizetbe vétel vagy száműzetés tilalmát, valamint az élethez való jogot.

Gázát Izrael kíméletlen katonai blokádja – jóval a mostani bombázás és invázió előtt – olyan területté változtatta, amelyet sokan „szabadtéri börtönnek” neveztek. A Gázában folyó öldöklés még tovább megy: Izrael szó szerint megtagadja a palesztinok túléléshez való jogát.

E mészárlás közepette ragaszkodni ahhoz, hogy a fő kérdés Izrael „létezéshez való joga”, látványosan semmibe veszi a palesztin életeket és a palesztinok emberi voltát, hogy a palesztinok önrendelkezését és népként történő „létezéshez való jogát” ne is említsük. Az ehhez való ragaszkodás azt a mögöttes meggyőződést fedi fel, hogy az izraeli életek számítanak, a palesztin életek nem. És ezzel a tényleges izraeli megszállást, etnikai tisztogatást, tömeggyilkosságokat és egyéb emberiesség elleni bűnöket olyan árrá változtatja, amely „megéri” az olyanoknak, mint Joe Biden és Madeleine Albright.