Meszmann T. Tibor interjúja Matan Kaminerrel.

Le tudnád írni, hogy mi történik, melyek az álláspontok és milyen kihívások várnak az izraeli baloldalra október 7-e után, miközben egyre szélesedik az erőszakspirál, úgy Izraelben, mint a megszállt területeken?

Amikor az „izraeli baloldalról” beszélünk, fontos azzal kezdeni, hogy tisztázzuk, mit értünk alatta. Egyesek szerint, különösen az izraeli jobboldalon, a „baloldal” alatt bárkit érthetünk, aki hajlandó lenne valamilyen megegyezésre jutni a palesztinokkal, és ez az utóbbi években csak még tágabb lett, vonatkozhat bárkire – még ha a szó bármely más értelmében jobboldali is -, aki ellenzi Benjamin Netanjahu további hatalomban maradását. De én a „baloldalt” abban az értelemben használom, ahogy globálisan is teszik, a polgári egyenlőség és a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettséget jelképezi. Ebben az értelemben a legtöbb baloldali Izraelben valójában palesztin állampolgár, akiket leginkább az Izraeli Kommunista Párt képvisel.

A izraeli-zsidó társadalmon belül, ahogy Kelet-Európa számos részén, a baloldal meglehetősen kicsi, és politikailag már a háború kitörése előtt is marginális volt.

Az izraeli – palesztin és zsidó – következetes baloldal egyértelműen és hangosan elítélte a Hamász által október 7-én elkövetett bűncselekményeket, és ugyanilyen egyértelműen ellenezte az Izrael által a Gázai övezetben folytatott kegyetlen háborút, amiben népirtó retorikával legitimálva szándékosan vesznek célba civileket és sok ezer ember halálához vezetett. Mint mindenki mást, minket, az izraeli baloldalt is meglepetésként ért október 7-e. Az izraeli társadalmi földrajz sajátosságai miatt, amelyekbe nem fogok belemenni, a baloldaliak felülreprezentáltak voltak az erőszak áldozatai között – a meggyilkoltak között volt aznap Hayim Katsman elvtársam, valamint Vivian Silver veterán aktivista is. Az aznapi események azonban nem változtatták meg mélyen gyökerező meggyőződésünket, hogy amíg a palesztin nép nem szabad, addig az izraeliek számára sincs valódi szabadság vagy biztonság.

Hogyan értelmezik a békeaktivisták és az antimilitarista szervezetek a helyzetet? Sikerül-e a csoportoknak olyan kifinomult helyzetelemzést megfogalmazniuk, amely egyben a palesztin önrendelkezést is támogatja? Vannak-e előterjesztett javaslatok és konkrét akciók, tiltakozások, kezdeményezések?

Kissé általánosító és felületes lenne azt mondani, hogy minden következetes baloldali támogatja a fent vázolt álláspontot, mert ez a következetes baloldali álláspont. Bizonyára sokan vannak, akik a múltban így vagy úgy a baloldalhoz kötődtek és most azt állítják, hogy a Hamász-támadás „kijózanította” őket, felismerték az ellenség valódi természetét stb. Nem tudom, mennyire vegyük komolyan ezeket az állításokat: számomra opportunizmusra vallanak. A következetes baloldaliak természetesen tisztában vannak azzal, hogy a Hamász semmiképpen sem baloldali szervezet. A többi közel-keleti iszlamista mozgalomhoz hasonlóan a Hamász is a szekuláris baloldal teljes kudarcának eredménye, amelyet a palesztinok körében olyan pártok képviselnek, mint a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP).

A hidegháborús időszak idején az anti-sztálinista baloldaliak jól tudták, de a mi generációnkban úgy tűnik, sokan elfelejtették, nagyon is lehetséges támogatni egy nemzeti felszabadító harcot anélkül, hogy támogatnánk azokat a politikai erőket, amelyek éppen vezetik azt egy adott pillanatban. Amint arra számos kommentátor rámutatott, a Hamász nem azért népszerű, mert a palesztinok egy iszlamista államban lennének igazán érdekeltek. A Hamász azért népszerű, mert az egyetlen olyan politikai erőnek tekintik, amely valódi kihívást jelent az izraeli megszállással és apartheiddel szemben – ez pedig szöges ellentétben áll a Fatah és a Mahmúd Abbász vezette Palesztin Hatóság megalkuvásával. Ezért az egyetlen értelmes módja annak, hogy szembeszálljunk a Hamász kialakulóban lévő hegemóniájával a palesztin utcákon az, ha olyan álláspontot képviselünk, amely határozottan ellenzi a megszállást és természetesen a jelenlegi háborút, mindeközben alternatív víziót kínál egy olyan országról, ahol a különböző nemzetiségű és vallású emberek békében és egyenlőségben élhetnek.

Ami ezeket a javaslatokat illeti, ez itt most nem az a pillanat, amikor részletes terveket tudunk ajánlani a jövőre vonatkozóan. Az elmúlt hetekben az érvényes követelés a Tűzszünetet most! volt, és most, hogy ideiglenes tűzszünet van érvényben, a felhívás annak meghosszabbítására és a foglyok és túszok szabadon engedésére szólít fel mindkét oldalon.

Mindannyiukat mindannyiukért!

– ez a túszok családjainak jelszava^[1] – és ez egy meglehetősen radikális jelszó, egy eredendően abolicionista jelszó, hogy egy észak-amerikai kifejezést használjak. Ezen túlmenően, van értelme a Netanjahu-kormány elleni népi mozgalommal való további foglalkozásnak, bár e mozgalom nagy része folytatta a háború előtt megkezdett militarista, sőt jingoista [háborúpárti, soviniszta-a ford.] útját, azzal érvelve, hogy a Hamasz-támadásért a kormány és nem a hadsereg a felelős.

Hogyan viszonyul a kormány és a rendőrség a pacifista tüntetőkhöz és a palesztin önrendelkezés támogató megnyilvánulásokhoz? Hogyan keretezik át a palesztinbarát megnyilvánulásokat terrorizmuspártinak, és vannak-e más tiltakozási formák (pl. antifasiszta), amelyeket szintén célba vesznek?

A háború kezdete ( október 7-e) óta a helyzet fokozatosan rosszabbra fordult. Az évek óta marginalizálódott baloldalra, és a palesztin állampolgárokra nézve a biztonsági szolgálatok mindig is fenyegetésként leselkedtek a háttérben, például az oktatási rendszerben. Palesztin parlamenti képviselőket juttattak börtönbe politikai vádakkal, másoknak száműzetésbe kellett vonulniuk. Ellentétben a megszállt területekkel, amelyek katonai uralom alatt állnak, Izraelben viszont volt lehetőség tiltakozni: egyénileg, a közösségi médiában és a mindennapos életben, valamint szervezett módon az utcán.

A háború kezdete óta a teljeskörű elnyomás áradata főként az izraeli palesztin állampolgárokat célozza, de kiterjedt a zsidó másként gondolkodókra is. Több száz embert, ha nem többet, rúgtak ki, függesztettek fel tanulmányaikból, doxxingoltak^[2], és fenyegettek meg fizikailag olyan enyhe kijelentésekért, mint: Gázában gyerekek vannak! . Különösen a rendőrség csinált látványosságot abból, hogy megalázó arcképeket tett közzé ezekről az „aljas elkövetőkről”, köztük sok fiatal palesztin nőről. A rendőrség, amelyet a fasiszta nemzetbiztonsági miniszter, Itamar Ben-Gvir irányít, aki nyíltan intoleráns a tiltakozásokkal szemben: a rendőrség vezetője azzal fenyegetőzött, hogy a háborúellenes tüntetőket egy Gázába tartó buszra ülteti . Négy prominens palesztin politikust őrizetbe vettek, mert megpróbáltak részt venni egy virrasztáson, egy szolidaritási tüntetést aznap este Tel-Avivban, amelyen részt vettem, olyan brutális erőszakkal oszlattak fel, amilyet még nem láttam Izraelben.

Miután a Legfelsőbb Bíróság döntése rákényszerítette, a rendőrség engedélyezte, hogy november 18-án háborúellenes tüntetést tartsanak Tel-Avivban. Maga a tüntetés, amelyet a rendőrség egy elkerített területen, a tengerparthoz közeli parkban, egy nem túl központi helyen felügyelt, rendben lezajlott, bár ellentüntetők zenével próbálták túlharsogni a hangszórókat. A demonstráció után azonban néhány ellentüntető nagyon közel került ahhoz, hogy megverje a tüntetőket, köztük az anyámat is, aki nem egy fiatal nő. A rendőrség nagyon vonakodva lépett közbe; mondanom sem kell, letartóztatás nem történt.

Végezetül szeretnék egy kicsit részletesebben kitérni az akadémiai elnyomásra, egyrészt azért, mert itt dolgozom, másrészt pedig azért, mert őszintén hiszem, hogy valódi szerepe van az ideológiák megismertetésében, amelyek lehetnek progresszívek vagy regresszívek. A jobboldal nyilvánvalóan hisz ebben, különben nem venné célba a kritikus akadémikusokat, ezt teszi évek óta. Az Akadémia az Egyenlőségért, egy tagszervezet, amelyben én is aktívan részt veszek, egyik fő céljává tette az akadémikusok és diákok védelmét az elnyomástól. A háború kezdete óta azonban támadások áradatával kellett szembenéznünk, amelyet Yara Shahin-Gharable elvtársunk jelentésében rögzítettünk.

Ezek közül talán a leglátványosabb az volt, amikor a Héber Egyetem vezetősége, ahol dolgozom, támadást intézett egy professzor, Nadera Shalhoub-Kevorkian ellen, amiért aláírta azt a nyilatkozatot, amelyben népirtásnak nevezte a gázai offenzívát. Mivel nem tudják kirúgni, lemondásra szólították fel a médiában, majd a teljes egyetemi közösségnek küldött e-mailben is.

Hogyan látod a nyilvános vitát, valamint a médiabeszámolók színvonalát és minőségét? Melyek a kulcsfontosságú és/vagy kritikus pontok?

A közbeszéd jelenlegi helyzete Izraelben siralmas. A közszférában talán némileg javultak a dolgok a háború első napjaihoz képest, amikor mindenütt népirtásról beszéltek, de Tel-Avivban még mindig táblák lógnak az erkélyekről, amelyeken az áll: A győzelem jele: Nulla lakos Gázában! és hasonlók. A média jelentős része nagyon is cinkos ebben a vérszomjas bosszúbeszédben. A legnagyobb kivételek a Local Call/+972 független weboldal és a tiszteletre méltó liberális újság, a Haaretz, amely kiválóan tudósít a háborúról, de ezek viszonylag kis közönséget érnek el. De még a Haaretzben is a véleményoldalak domináns hangneme a végtelen nyafogás a nemzetközi palesztinbarát baloldal úgynevezett árulásáról, amit Itay Snir elvtársam (héberül) felnyársalt.

Milyen fényt vet az Izraelen belüli nézőpont a palesztin-szolidaritási mozgalom globális stratégiájára? Vannak olyan konkrét kérdések, amelyekre a mozgalomnak nagyobb figyelmet kellene fordítania?

Úgy gondolom, hogy a globális baloldalnak, és különösen a palesztin-szolidaritási mozgalomnak még mindig fel kell dolgoznia az október 7-én történteket. Az erőszak, amelyet Izrael gyakorol azóta, bár mértéktelenül felerősödött, alapvetően hasonló ahhoz az erőszakhoz, amelyet évtizedek óta alkalmaz a palesztinok ellen. Ez a Frankfurti Iskola által elemzett pszichopatikus „instrumentális racionalitás”, ez Hirosima és Nagaszaki „racionalitása”, amelyben a civil életek „tiszta”, a levegőből történő kioltását azzal az állítással igazolják, hogy bármely más út több vagy fontosabb élet elvesztésével járt volna. De október 7-e számomra valami egészen új volt. Három dolog bonyolult és zavaros kombinációja: egy elképesztő, fantáziadús katonai zavarkeltés, amelyet egy nyilvánvalóan vesztes vállalt a gőgös Góliát ellen; egy stratégiailag érthető, bár erkölcsileg elítélendő túszejtési katonai akció; és egy szörnyű szadista, pogromisztikus erőszakkitörés, amely védtelen civilek százainak életét oltotta ki, köztük csecsemőkét és idős emberekét, és magában foglalta holttestek meggyalázását, tömeges szexuális erőszakot és más obszcenitásokat. Ez nem pontosan ugyanaz, mint a 20. századi gyarmatosítás ellenes erőszak, amelyet Fanon oly élesen elemzett; van benne valami példátlan, és időbe telik, amíg intellektuálisan feldolgozzuk.

Ahogy már említettem, a baloldal korábbi generációinak a nemzeti felszabadító háborúkhoz való árnyaltabb hozzáállását egyes körökben egy leegyszerűsítő manicheizmus váltotta fel, így a Hamász bármilyen kritikáját Izrael támogatásával egyenértékűnek tekintik. Az ezt az álláspontot vallók szerint így néz ki a dekolonizáció, így ha bármi problémád van vele, akkor a dekolonizáció ellenében cselekszel. Ez a kétosztatúság ismerős lehet a kelet-európai baloldaliaknak, akiknek többször is azt mondták, hogy az ukrajnai háborús erőfeszítések egyes elemeinek bármilyen kritikája egyenértékű az orosz invázió támogatásával. Árnyaltabban gondolkodó írók, köztük sokan a LeftEastnél is, elutasították ezt a logikát; ugyanezt meg lehet tenni a Hamásszal kapcsolatban is. Semmiképpen sem csökkenti a palesztin ügy igazságosságát – sőt, erősíti azt -, ha ezt az ügyet gondosan elhatároljuk a nevében elkövetett atrocitásoktól.

Kelet-Európában, ahol a történelem legnagyobb népirtását követték el a zsidók (és mások) ellen, különösen fontos rávilágítani erre. A palesztin-szolidaritási mozgalom általában elég jól megkülönbözteti az Izrael-ellenességet a zsidógyűlölettől, és a cionizmusellenességet az antiszemitizmustól. De a náci holokauszt óta, és még inkább a posztszovjet zsidóság 1990-es évekbeli kivándorlása óta Izrael a zsidó élet legnagyobb központjává vált a világon, az USA mellett. Ma a legtöbb zsidónak van valamilyen személyes vagy családi kapcsolódása Izraelhez, és ez különösen igaz a kelet-európai zsidókra. Ezért a térségben az izraeli civilek elleni erőszak legitimálása és a helyi zsidók elleni erőszak legitimálása között csak kis távolság van, és ez a távolság riasztó gyorsasággal átugorható – ahogy azt a dagesztáni eseményeknél láthattuk.

Különösen Kelet-Európában a baloldaliaknak kristálytisztán világossá kell tenniük, hogy a palesztinokkal való szolidaritás semmiképpen sem jár együtt a zsidókkal vagy az izraeliekkel mint egyénekkel vagy közösségekkel szembeni ellenségességgel. Inkább azt kell világossá tennünk, hogy a palesztinok és az izraeliek – de tekintve, hogy a régió milyen puskaporos hordó, valójában az egész világ – számára a tartós biztonság elérésének egyetlen módja a palesztinok felszabadításáért folytatott küzdelem.

fordította: Bertalan András Miklós

Az eredeti, angol nyelvű interjú itt olvasható.