Láttam nemzedékem legjobb elméit az elmélet romjaiban,
jóllakott bőrdzsekis önelégülteket, fehér kampuszokon vonszolva
magukat hajnalban egy mérges jelölő iránt áhítozva.^[1]

A hangok szertefoszlottak a meleg kora hajnali sötétségben, amint a páfrány és a lehullott levelek közé csepegő hányást figyeltem. Vigasztalásokat mormogva, könyökömnél fogva tartott a barátom. Percekkel korábban még szenvedélyesen, bár kótyagosan szeretkeztünk az egyszemélyes ágyamban, miközben a huszonegyedik szülinapi bulim kinn tombolt tovább. Most pedig kiapadhatatlan forrásként előtörő epét zúdítottam a kis szobám mögötti bokrokra.

Miközben a barátom az ágyamhoz kísért, azt gondoltam magamban: „Most már tényleg felnőtt vagy. Borzasztóan berúgtál, berángattál egy faszit az ágyadba, aztán mindent kiokádtál. Pont mint egy gagyi filmben.” Ezeket a gondolatokat egy fura, elvont, már megszokott elragadtatás kísérte. Jobb híján az irónia elragadtatásának fogom hívni.

Félúton az ágyam felé bizonyosan hangosan felnevettem, mert a barátom megkérdezte, hogy mi jár a fejemben.

„A narratíva” – ennyit tudtam kipréselni magamból. Szerettem volna tudtára adni, hogy még ebben a megalázó, szétzilált állapotomban is teljesen tisztában voltam a helyzet észbontó ellentmondásosságával. Lehet, hogy egy két lábon járó klisé voltam, de legalább tudatában voltam önmagamnak.

Ahogy egyre jobban belegabalyodtam a dehidratált rémálmokba, azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy az Elmélet annyira átjárta az életemet, hogy nem is voltam képes úgy lefeküdni valakivel, berúgni és kidobni a taccsot, hogy ne adjam meg a kellő tiszteletet Barthes „valósághatás” vagy Baudrillard „szimulákrum” fogalmának. Most már ugyan gyakorlatias életet élek több cselekvéssel és kevesebb elmélettel, de továbbra is küzdök azzal a tekervényes gondolkodásmóddal, amely az egyetemen ragadt rám. Hiába próbáltam éveken át hozzászokni egy kézzelfoghatóbb világhoz, ez a fura teológia továbbra is bennem él – olyannyira, hogy csak nemrég ismertem fel, mi is ez pontosan: egy vallási doktrína.

Az Elmélet gyermeke vagyok. Ezt az igazságot azért kerültem sokáig, mert nem akartam szembenézni azzal a mély, különös sznobsággal, ami az ereimben csörgedezik. De egyre inkább úgy látom, helyzetem elsősorban nem saját különcségemet tükrözi, hanem egy furcsa történelmi pillanatot. Egy pillanatot, amikor a legtitokzatosabb, legelitistább mentális gimnasztika – az Elmélet, minden hibrid formájában – szexi, politikailag radikális cselekvésként született újra. Egy pillanatot, amikor a jószándékú liberális értelmiség – amely egy évtizeddel korábban az aktivizmusnak, önkéntességnek és a társadalmi programok építésének szentelte idejét – befelé fordult, és megszállott eltökéltséggel kezdte gondozni személyes tapasztalatinak kicsiny kertjeit.

Az Elmélet pont olyan menekülést jelentett a nyilvánosság elől az értelmiség számára, mint az önsegítő könyvek és a terápia a többség számára. De szemben az önsegítéssel és a terápiával, amelyek sosem tartották magukat többre pszicho-spirituális darwinizmusál, az Elmélet forradalmi locsogásba burkolózott, és politikai mozgalomként tetszelgett.

Számunkra, akik e változás után részesültünk liberális oktatásban, radikálisnak lenni alig jelentett többet, mint elmenni szavazni, amikor az éppen kényelmes volt, olvasni az újságot, és azon mélázni, vegyünk-e részt jótékonysági munkában. A tudatlan tömegektől egyedül az értelmiségi véleményeink választottak el, amelyeket barokkos, forradalmi retorikába burkoltunk. „A nyelvtan zsarnoksága”, „a kihalt amerikai őslakos törzsek szexuális erkölcsének szubverziója” és végül: „a regény kolonializmusa” – efféle köpönyegeket magunkra öltve igyekeztünk tiszteletet parancsolni.

Mindig is azt gondoltam, hogy a neveltetésem mentes volt az ideológiai elemektől, de most már látom, hogy a mag jóval egyetemista korom előtt el lett vetve. A legidősebb bátyám politikai aktivista volt tinédzserkorában, de a nyolcvanas évek neoliberális támadása nyomán sutba dobta eszméit, és a jó életet kezdte hajszolni: szervezőkonzultánsként egy vállalat csöcsét szívta. A szüleim is, miután két évet szolgáltak Afrikában a Békehadtest önkénteseiként, levedlették aktivista hóbortjaikat. Egy üdülővárosba költöztek, hogy visszavonult milliomosoknak szánt házak építtetéséből gazdagodjanak meg. A titkos szavazásokon behúzott kis ikszektől és a nonprofit szervezeteknek szánt jelképes adományoktól eltekintve a családom nem viselkedett másképp, mint kékvérű konzervatív szomszédaink. Vadul hajszolták a szabadpiac kínálta lehetőségeket, annyi drága holmit vásároltak, amennyit csak lehetett, és a teniszklubban bratyiztak – de továbbra is olyan balos módjára beszéltek, mint amilyenek egykor valóban voltak. De még mennyire!

Vacsorára az aktualitás gőzölgő bográcsában szolgáltak fel olyan témákat, mint a halál, a gyereknevelés, a művészet vagy a nemi szerepek, melyeket egymás után tűztek nyársra.

Megválaszolhatatlan kérdéseket tettünk fel, amelyekre aztán vakmerően saját válaszokkal álltunk elő. Nem számítottak a tények. A tényeket mi találtuk ki a vita hevében – pont úgy, hogy minket igazoljanak.

Egyszer hazahoztam egy akkori pasimat, akinek a maradi neveltetése és a konzervatív családja nem tanította meg az eszméket a tények elé helyező liberális hozzáállást. Amikor a vacsora alatti beszélgetés a kaliforniai történelem iránti érdeklődésére terelődött, és elkezdett tényeket sorolni, a családom úgy meredt rá, mint egy ufóra. Anyám hümmögött, apám sóhajtozott, a testvéreim meg kitalált statisztikákkal kezdtek dobálózni. A családomon keresztül megtanultam az elképzeléseket „önmagukért” szeretni, ami egyfajta idióta okostojássá tett (a hangsúly az idiótán) és az Elmélet Istenének első számú áldozatává.

1978-ban a Harvardon tanult, zsidóból-lett-keresztény, New York-i középiskolai történelemtanárom mindenkinek „extra kreditet” ígért, aki elolvassa Paul de Man Blindness and Insight c. könyvét és összefoglalót ír róla. (Bár később kiderült, hogy Man egykor náci szimpatizáns volt, középiskolás koromban még a „szubverzivitás” apostolaként tekintettek rá, a szó legtrendibb értelmében.) Kötelességtudóan elolvastam az összes oldalt – annyira értve meg, amennyire egy kisfiú érti meg a békája brekegését. Semmi ötletem nem volt, mit jelenthetett, de a feszes nyelvbe burkolt gondolatok berobbantak a fejembe, és a testemet énekre ösztökélték. A hátralévő középsulis évek alatt elég volt egy-két bekezdésnyi izgató dekonstruktív prózát olvasnom az irodalmi orgazmushoz.

A Lingua Francában nemrég megjelent, az irodalomelmélet elutasításáról szóló cikkében Frank Lentricchia bevallja, hogy „az irodalommal történő csendes találkozásai elragadóan élvezetesek, mint egyfajta erotikus élmények”. Az Elmélettel való tapasztalataim ugyanilyen emelkedettek voltak – és belerántottak a túldeterminált jelek paroxizmusába. Az érthetetlen nyomtatott anyaggal teli oldalak zavaros örvényében egy Isten jelenését éreztem meg magamban: az összetett kérdések Istenéét, a nyelv rejtélyeinek Istenéét, a tapasztalás fájdalmas és terhes partikularitásától megszabadított jelentés Istenéét. Az absztrakciókban feloldozásra találtam attól a világtól, amelyben a legparányibb mértékben sem álltam készen bármiféle valódi felelősség elvállalására, áldozat meghozatalára. Azzal, hogy megadtam magam az Elméletnek, a „valóság” egy üres vászon lett, amelyre rávetíthettem a politikai képzelgéseimet. Lassan és fájdalommentesen kiszállt belőlem minden felelősségérzetem egy olyan világ iránt, amelynek igazságtalanságát és döbbenetes konkrétságát egykor képes voltam felismerni, és csak a „fontos problémák” „összetettségének” „tudata” maradt meg bennem. Nem kellett semmit sem kijavítanom, a kijelentés volt minden, csakis szavakra volt szükségem – kellően hosszú és csápos szavakra, ahhoz, hogy a jelentést egy csuszamlós, textuális pillanatba zárjam.

Mint minden vallás, az Elmélet is előnyökkel kecsegtette a hívőket. Gólyaként felvettem egy haladó kurzust a 17. századi angol regényről. A könyvek hosszúak és nehezek voltak, de biztosítottam a tekintélyem, amikor a tanár megemlítette a dekonstruktív elméletet, és én így reagáltam: „Igen, minden gondolat aláássa magát”, papagáj módjára ismételve a végzős középiskolás összefoglalómat. „Paul de Man szerint…” és ezzel a kis bennfentes odaszólással megütöttem a főnyereményt. A tanár olyan felmagasztaló ajánlólevelet írt, hogy át tudtam jelentkezni egy jobb egyetemre. Ott már elkerültem az alapszakos tárgyakat, amikkel nehéz vizsgák és rendszeres beadandó feladatok jártak, és minden tanszéken – antropológia, irodalom, politikatudomány, színház, történelem – mesterszintű elméleti kurzusokra férkőztem be. Egy sereg másik értelmiségi palántával űztük a gondolkodásról való gondolkodásról való (…) gondolkodás művészetét. Az, hogy miről gondolkodtunk, mindig szinte lényegtelen volt. Kisebb szakértője lettem a hermafrodita reprezentációjának a pszichiátriai irodalomban, a klasszikus balett és XIV. Lajos abszolutista monarchiája közti zavarba ejtő kapcsolatnak és a nőnek mint tájnak Robbe-Grillet Rések c. művében. Ez még csak a bemelegítés, gondoltam magamban. Egy napon találok majd egy fontos ügyet, ami érdemes lesz a jól megedzett mentális izmaimra – és akkor aztán véged, hegemónia!

Miközben a nagyszerű liberális oktatás számtalan előnyét élveztem, néhány alattomos leckét is megtanultam. Rájöttem, hogy nem kell elolvasom az egész feladott könyvet. Végtére is, a „gondolatok” voltak igazán fontosak. Jobb elolvasni az adott könyvről szóló kritikát. Vagy még ennél is jobb: elolvasni a kritika kritikáját. Ettől a tanáraim nem csak le voltak nyűgözve, de picit meg is félemlítettem vele őket. Így nem csak az olvasás egy módját sajátítottam el, hanem egy életmódot is. Minél távolabb kerültem az elsődleges aktustól, annál nagyobb lett az ázsióm. Miért mérjek levest a hajléktalanszállón, mikor tudok valami érdekeset mondani arról, hogy milyen naiv azt gondolni, hogy az emberek etetése valóban segíti őket, miközben valójában rendszerszintű változásra van szükség?

A barátaim mostanság két kategóriába sorolhatók: az ex-Elméletbuzik (mint pl. én), akik a későn megtanult gyakorlatiasságukkal keresik a kenyerüket, és azok, akik még mindig az Elmélet illatos gőzeit lélegzik be – politológusok, irodalomkritikusok, történészek, örök doktoranduszok. Szeretek velük beszélgetni, és sokszor én is megkívánom a kis trónjaikat, amelyeken elképzeléseikkel gubbasztanak. Mégis, amikor elválnak útjaink egy beszélgetés után, amely a korai francia balzsamozótechnika rasszista implikációitól a Tristam Shandyben megbújó forradalmi üzeneteken át a jobboldal felháborító álszentségéig mindent magába foglal, mindig egy fura kényelmetlenség érzésével távozom. Mivel az általam ismert legokosabb, legkedvesebb, legenergikusabb emberek közé tartoznak, nem bírom megállni, hogy fel ne tegyem a kérdést: tényleg nem tudnák mással jobban kitölteni az életüket? Ha elismernék, hogy többnyire amorális, pusztán intellektuális játékban vesznek részt, az már lenne valami, de mindegyikük mélyen, határozottan politikainak tartja a munkásságát.

Vajon ez az elméletterhelt, ténymentes oktatás azt tanítja az embereknek, hogy mást prédikáljanak, mint ahogy élnek? Hogy egy politikai vélemény – legyen bármilyen éleselméjű is – legitim módon képes helyettesíteni a cselekvést?

Néha úgy tűnik, hogy a nyelvre helyezett politikai hangsúly – a „fogyatékkal élők”, a „színes bőrű emberek” és a „hátrányos helyzetű fiatalok” fogalmait övező polémia – nem csak egy befogadó nyelvi közeget hozott létre, hanem adott valamit a liberálisoknak, amivel foglalkozhatnak, amiről vitatkozhatnak, amiről írhatnak, miközben a jobboldal szépen lassan átvette a hatalmat az ország felett.

Végtére is, egy olyan világban, ahol minden meggondolatlan szó képes vad vitát kavarni, mi értelme az olyan kemény és unalmas munkákkal foglalkozni, mint az élelmiszer-elosztás, vagy a hulladékgazdálkodás?

Tudom, mennyire emelkedetten és patetikusan hangzik ez, és az az oldalam, amelyik értékeli a kifinomultságot és megveti a rámenősséget, felvont szemöldökkel figyel. A politikai moralizmus kiment a divatból; nem maradt más lehetőség, mint szűklátókörű filozófiákat összebarkácsolni olyan újrafelmelegített New Age-gondolkodókból, mint Deepak Chopra, vagy olyan archaikus írásokból, mint a Biblia. Ha ez bármennyire is elégtétel, magamat is a diplomás progresszívok azon legfelháborítóbb csoportjába sorolom, akik a fehérbor és a bonyolult szavak oltárán pazarolták el a politikai hatalomgyakorlásuk lehetőségét. Nem azt akarom mondani, hogy mindannyian förtelmes, önző emberek volnánk. Megtanultunk olvasni, megtanultunk kritikusan gondolkodni, és megtanultunk olyan értékekkel felvágni, mint az igazságosság, egyenlőség és a tekintély megkérdőjelezése. De néha elgondolkodok, hogy nem vagyunk-e bizonyos értelemben fogyatékosok, nyilvános szereplésre alkalmatlanok.

Mint legtöbb testvérem az Elméletben, időről időre én is megpróbáltam leszállni a magas lóról, és valami konkrétat csinálni: tüntetésre járni, aláírásokat gyűjteni, önkénteskedni, akármit, de mindig elfogy a türelmem. Nem vagyok alkalmas arra, hogy idegesítő rigmusokat skandáljak. Arra oktattak, hogy élvezzem a komplexitást, hogy sose egyszerűsítsek le egy gondolatot. Megtanították értékelni a „különbséget” (bőrszínek és igazságok esetében egyaránt), de nem tudom, hogyan kell egy politikai meetinget megszervezni, stratégiákat alkotni, vagy hosszútávon elköteleződni egy társadalmi szerveződés mellett. Ahogy Wallace Shawn írta a Lázban: „Az érzéseim és gondolataim csodálatos története egy tucat bőrkötésű könyvet tudna megtölteni. De az életem – a viselkedésem, a tetteim – története csak egy vékony kötetre lenne elegendő, amelyet el sem olvastam.”

Lentricchia szerint az olvasás átpolitizálásával elvesztettük annak szépségét és élvezetét. Emellett a konkrét politikai cselekvést is megfosztottuk annak jelentésétől. A progresszív pragmatisták politológiát tanultak; a progresszív idealisták irodalomelméletet; az excentrikus radikálisok konceptuális művészek lettek, és milliomosoknak adták el műveiket. Akárhogy is, mindenki elhitte, hogy politikai munkát végeznek. Radikális véleményt képviselni egyenértékű volt a forradalommal.

Emlékszem, egyetemistaként elmentem az egyik professzorom, egy híres marxista bulijára. Többszintes házát a világ minden tájáról származó ritka régiségek díszítették, a pincéje drága borokkal volt tele, és az ünnepi asztal roskadásig volt rakva ínyencségekkel. Mint a felkentek belső körét, úgy ültük körbe diáktársaimmal professzorainkat, akik azt fejtegették, hogy Szaddám Huszein kuvaiti inváziója jogos volt az ott dolgozó alulfizetett palesztin szolgák nézőpontjából. A követő hónapban, amikor én vigyáztam a professzorom otthonára, a fekete kertésze becsöngetett, és a fizetségét kérte. Kiderült, hogy a professzorom minimálbért fizetett kevesebb mint fél nap önfoglalkoztatottként végzett munkáért. Aznap este, miközben kizabáltam a hűtőből a legdrágább sajtokat, szégyelltem, hogy nem dupláztam meg a fizetését. De talán zavarba jött volna tőle, nem? Én mindenképpen. Meggyőződésen alapuló tett lett volna, a tettek pedig zavarba hoznak.

Nemrég elmentem egy „Női művészet és aktivizmus” című konferenciára. Egyikről sem esett túl sok szó. Helyette rengeteg Elméletet találtam, sokféle jelmezbe öltöztetve. Egy leszbikus konceptuális művész a háromszög alakú dobozairól beszélt, és arról, hogy „ezek miként ássák alá a formák patriarchális uralmát”; egy „forradalmi” költő a bikulturális tapasztalatáról adott elő; egy „anarchista” performanszművész pedig a „szubverzió stratégiáiról” beszélt. És micsoda sérók voltak! A főelőadó Orlon volt, egy francia performanszművész, akinek munkája abból áll, hogy az egész arcát átalakíttatja plasztikai műtétekkel. Velejéig franciásan válaszolt arra a kérdésre, hogy miért is volt szükség egy harmadik ráncfelvarrásra, majd a termet teljesen megtöltő közönség kérdései következtek. „Szerintem elképesztő vagy”, mondta egy nő. „Azt mondod, hogy a célod, hogy visszafoglald a tested mint jelölőt. Milyen érzés hagyni az orvosoknak, hogy hozzányúljanak a jelölődhöz? És miként segítik a forradalmi gyakorlataid kiszabadítani a nőket a testük mint jel börtönéből?”

Ha egy sátánista rituáléba csöppentem volna, akkor sem érezhettem volna ennél hátborzongatóbb elidegenedettséget. Egykoron még mosolyogtam volna ezeken a liturgiákon, és ízlelgettem volna kifürkészhetetlen igazságukat. Most viszont csak egyet akartam: elfutni. És azután? Ássak árkot? Végezzek nyitott szívműtétet? Álljak egy jótékonysági szervezet élére? Még ennyi év után is azt vártam, hogy az Elmélet Szűz Máriaként megjelenik, és többet ad egy jelnél.

Az írás eredetileg a Salon magazinban jelent meg 1997 februárjában.
Fordította: Solymosi Máté. Szerkesztette: Piróth Attila.