„Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását”
(P. J.: Milyen felemás)
I’m not the young blood you remember.
—Sheeva Sindelnek a Mortal Kombat 11-ben
P.J. ma is fertőző, leprás. És még nem kelt fel sírjából.
Ugyanis bárkit megérint, akárha Midász király, misztikussá teszi. És szeretetteljessé.
P. ajándék. Mint a csodák – nem általában, hanem, természetesen, egyedi módon.
A napokban terveztem áttekinteni a P.-ről és a misztikáról szóló irodalmat. Bújtam és bújtam és bújtam. De egy pillanatban le kellett kapcsolnom a képernyőt – mert éreztem, hogy magába szippant, örvénybe taszít. Menekülésre fogtam a végtelen végtelenítése láttán.
Ez az esszé (és csakugyan kísérlet) tehát csupán afféle olvasónapló, mint amilyet Bada-házaspár irodalmi pályázataira írtam egykoron.
Kétségtelen, a P.-kommentárok más valóságsíkokba ránthatnak át. És megannyi elemző megszűnik elemezni – ehelyett P. testvérévé avatódik, társmisztikussá.
Először azt hittem, hogy mivel P. sokat beszél a valóságról (pl. „misztika és valóság édestestvérek”), e fogalomra, erre a fogalmi apparátusra támaszkodva nyitom meg esszémet, hiszen igyekeztem hozzájárulni a tavaly megjelent, az Adalékok a felfokozott valóság fenomenológiájához című írásomban). Elképzeltem hát, hogy a realitás és/vagy valóság napnyugati fogalom- és eszmetörténetéből indulok ki. Duns Scotus és Henri de Grand neologizmusa, Kant felemásan misztikus valóságfogalma, a kortárs analitikus filozófiai realitásfogalom, stb. Ráadásul P. 1961-64 között használja a „keresztény realizmus” kifejezést. Mégis, meggondoltam magam: legyen ez a szöveg kommentár a kommentárokhoz (a tagadás tagadása?), a beszélgetés folytatása. A szabad asszociáció ellenmódszerével, de mégis, strukturáltan. A metodológia: beírtam a keresőbe, hogy: „Pilinszky misztika”, megnyílt kb. 40 tab, és olvasni kezdtem. Majd az örvény láttán redukáltam és redukáltam és redukáltam. Ám nem a teljes csöndhöz jutottam el (van olyan? elérhető?), hanem megszületett ez az esszé.
Radnóti Sándor kétségtelenül a P.-recepció egyik kitüntetett csillaga.
Korai P.-könyve után is Radnóti újra és újra visszatér a költőhöz (Wiederholungszwang?). Például az ÉS-ben is jelent meg róla cikke.
Ezek szerintem csodálatos sorok:
„… s hogy vázoltam föl egyetemi éveimben egy nagyobb tanulmányt, amely az ebbe a költészetbe beleírt elhallgatásról szólt volna, de szerencsére nem írtam meg a Szálkák megjelenéséig (1972), amikor is a költő egyetlen – egyébként vékony – kötetben megduplázta életművét.”
Majd ismét:
„Pilinszky egy könyvének dedikációjában azt írta nekem: »sajnos megfejtettem«, s nem voltam olyan szamár, hogy komolyabban vegyem, mint egy bókot.”
Ezzel viszont már vitatkoznék:
„De mostanában sokat gondolkozom azon, hogy a rejtvényfejtő kulcs túl olajozott beleillése a műalkotás zárjába – bökkenő.”
És mi van, ha, netán, megfejtette, ami a végesség (tér-idő, hús, az ego Központi Börtöne) kereteiben még megfejthető? És tudhatja-e Radnóti, hogy P. nem fejtette meg, ha ő maga – Radnóti – nem fejtette még meg? Blaszfémia lenne vajon azt mondani, hogy P. megfejtette? Igazából azzal, hogy – szinte – azt sugallja, hogy az Egy nem megfejthető Deus absconditus, avagy rejtőzködő Isten, még misztikusabb mint P. Magyarán szólva, Radnóti közelebb áll Hozzá mint P. Radnóti még radikálisabb híve az aposztázisnak. (És erről eszembe jutott, Marion mit mondott a negatív teológiáról.)
Radnóti tehát tudni véli, hogy ő maga még keresi Őt – legfeljebb reméli, hogy egyszer megtalálja. Mármint Ő Radnótit. Talán.
Később így ír:
„»Te: bakája a mindenségnek. / Én: kadettja valami másnak« – írta József Attiláról, és e »valami más« rejtvénye megoldható – ellentétben a mindenséggel.”
Számomra értelmezhetetlen, végső soron, hogy mire gondolhat Radnóti. A naturans naturans, a teremtő természet hogyan megfejthetőbb a natura naturatánál, vagyis a teremtett természetnél? … az abszolút végtelen a relatív, véges végtelenhez képest, a léten és semmin is túlszárnyaló a puszta, semleges „van”-hoz és „nincs”-hez képest?
És még:
„Nem azért, mert kilép a mindenségből (hova is lehetne?)….”
A fentebb megemlített cikkemben pontosan a mindenségen túli tapasztalat fenomenológiáját igyekeztem kidolgozni. Legalábbis az alany teljes joggal vélheti olykor-olykor túllépett a kozmikuson. Márpedig az alanyiságban van valami evidenciaszerű.
Majd:
„a halál, az időmúlás és az abszolút kommunikáció lehetetlensége. Mintha minden – kivétel nélkül minden – ezekhez vezetne költészetében.”
E ponton mintha inkább P.-nek lenne igaza Radnótival szemben. P. ugyanis ennél is minimalisztikusabb. Tudni véli, hogy sok az út, de egyetlen a csúcs, mint mondani szokás. P. nem érez egyet Radnótival. Szerény gigászok küzdelme.
Ráadásul P. igeni kommunikál, múlatja az időt, és végül – végső soron, talán: – föltámad. A misztikával kapcsolatos közhely, hogy kommunikálhat. Valaki (Daniel P. Brown) azonban azt mondja, hogy ez tévedés. Ez csak modern (utómodern, metamodern, posztmodern stb.) szellemi szegényességünket mutatja, hogy nem találjuk a szavakat. Mert például a Mahamudrának / Dzogcsennek megvannak. Nem csupán a Holdra mutató ujjak, hanem a Hold is, végső soron, talán.
Azt mondja Radnóti továbbá:
„…a modernitásban, amióta nem lehet valaki »halálos komolyan Isten embere«, mint Keller példájában Szent Ágoston vagy Kierkegaard-éban Ábrahám…”
Ez, szerintem, igaz is, és nem is. Egyrészt a modern ember valóban hajlamos lelki-szellemi analfabéta lenni, spirituálisan legatyásodni. Viszont nem igaz, hogy a modernség színtiszta varázstalanítás. Lásd pl. Storm The Myth of Disenchantment c. művét. Vö. Wexler: Mystical Society: An Emerging Social Vision. Hosszú lenne kifejteni. A fölvilágosodás mindenesetre nem csak szellemi elbutulás & racionális ébredés. Tulajdonképpen még Kant is – végső soron, végső soron: – Swedenborg híve volt.
„A vallási stádium embere az etikai stádium polgári világában. Misztikus a modernitásban. Ezek mind feloldhatatlan ellentmondások.”
Biztos ez? Mi van az újraintegráló áramlatokkal mint Wilberé? Amelyek megszüntetnék a széhasítottságunkat az alrendszerek közepette.
„Pilinszky nem volt szent, és népszerűsége csúcsán is csak legnaivabb olvasói vélelmezhettek ilyesmit.”
Én szentnek tartom, azt hiszem, amennyiben az egészen más, a ganz andere (Otto) iránti nyitottság.
Viszont ekkor, ezen a ponton, a látszólagos ellenmisztika homályában, történik valami, valami, mintha csoda.
Nem.
„Nem, Pilinszky mindenkiben – bennem is, aki egy generációval voltam fiatalabb nála – gyöngéd bátyi vagy nővéri érzéseket keltett, csodálat, részvét és elnézés elegyét, részvétet a sikerei teljében is nyilvánvaló szenvedései, boldogtalansága iránt, és elnézést hatásvadászata iránt, amelynek újra és újra a hatása alá kerültünk.”
E sorokból ragyog a gyöngéd szeretet, olyannyira, hogy meggyőződésünkké lehet: Radnóti maga is nagy misztikus.
Nagy misztikus, aki most ott görnyed asztalánál, és miután – úgy hallottam rég – kikapcsolta az Aknakeresőt, lecsukta a laptopját vagy ultrawide képernyőjét… el-elmosolyodik. Kérdőjel-buborékok a feje fölött, akárha a képregényekben. A falon hirtelen meglát egy Pesti Emma-festményt, ám azután már, azután már… csak az óceán vörösét látja. Sándor est caritas.
Illetve nem egészen, hanem talán ahogyan Weil írja:
„sorsa […] az, hogy Isten szeretetévé váljék”.
P. J., pedig, a gyönyörhajhász-élvezkedő-elaléló misztikus odaföntről néz le reá – hiányzik neki a budapesti eső.
De erről ne többet.
A benyomásunk lehet, hogy a szeretetmisztika minden másnál robbanékonyabb. A szeretet Isten túlkapása – írja Weil vagy P. (?). Egy – a saját magam számára is meglehetősen különös – írásomban, amelyet talán nem is én írtam, úgy fogalmaztam, hogy csak a szeretetet illetően nem lehet túlkapás, mert az nem szeretet. „Dekonstruálhatatlan”, mint az igazságosság.
Béládi Miklós így ír:
„Pilinszky János önmagát médiummá avatja.”
Továbbá:
„az isteni kegyelmet áhító hivő lélek éppúgy a lét abszurditásától szenved, mint azok, akik számára »Isten meghalt«.”
Ez bizonyos értelemben Radnótinak adott válasz.
Hiszen az ürességen át vezet az út a teljességhez. A bálványimádást elutasító, vagyis önnön fényüket visszaváró ateistákból lesznek a legjobb „teisták”. Mint Lévinas, Weil és sokan mások írják. Ők az a teljes sötétség, amely majd be tudja fogadni a fényt. Majd akkor.
Dávid Andreát hosszabban idézem:
„Pilinszky gyermekkora nem volt felhőtlen: érthető módon nem volt jó a viszonya nagyon szigorú, katonatiszt édesapjával, aki őt gyakran és erősen verte. »Apám civilben is első világháborús katonatisztnek tűnt (…) egy tömbből faragták, ami egyszerre magyarázza jóságát és időről-időre kirobbanó brutalitását. (…) Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört, és úgy is, ahogy ügyetlenül megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor már réges-rég nem tudtam összeállni.« Az apa viszonylag hamar, a költő 16 éves korában hunyt el szívinfarktusban, így Pilinszky megmenekült a további verésektől.”
Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a mystica psychotica is a misztika-óceán szerves része. Mint az közhely is a kortárs madness-tanulmányokban. A belső világválás, az Innenwelt átalakulásának lehetősége alkalom a megtisztulásra, kegyelmi ajándék, végső soron, végső soron.
Mert mi a hipochondria? Mi a depresszió? A saját hús féltése. A múlt terhe miatti önmarcangolás, magába fojtó örvény. Levegőtlen prés. És még sok minden más.
„Ettől eltekintve azonban nem volt semmi egyéb baja egészen 1975-ig, amikor Veronika nővére öngyilkos lett és a költő talált rá a holttestre. Nővére halála annyira megrázta, hogy komoly depresszióba esett, és soha többé nem írt verset.”
Költészetem határai – lelkivilágom, lelkivilágaim határai.
Szalay László utal Adornóra, miszerint után nem lehet verset írni. Azonban megtanultam Szűcs Teritől, hogy Adorno valami sokkal komplexebbet mond. Nem csupán, hogy Auschwitz az Auschwitz Auschwitz az Auschwitz Auschwitz az Auschwitz. Erről is, sajnos, eszembe jutott, amit írtam Központi Börtönömből.
Viszont Szaly így ír, elnézősen:
„Akármiről írt Pilinszky – valamelyik bibliai passzusról, egy új filmről, az elsőáldozókról – mindig személyes jegyzet született a tolla alatt. Nyomon követte a világ történéseit, de nem a tárgy uralkodott rajta, hanem fordítva.”
Nem a tárgy uralkodott – fergeteges megfogalmazás.
Vörös Zsolt.
„Művészetét jelentősen meghatározták a második világháború személyesen átélt borzalmai, majd a kommunista időszak alatt többször is nehézségekbe ütközött.”
Én azt hiszem, kommunizmus nem volt még. Hanem talán csak majd akkor.
Balassa.
Így kezdi:
„Pilinszky költészete pedig különösen kevéssé alkalmas bármiféle ünneplésre”.
De miért ez a pántragizáló olvasat?
„Mit jelent ma Pilinszky Harmadnaponja?” Itt eszembe jutott Agamben esszéje („Mi a kontemporaneitás?”), ahol azt olvashatjuk a nagy varázslótól, hogy kortársnak lenni annyi, mint a sötétségben meglátni a fényt. Ez is misztika.
Ezt írja még:
„1. az antifasiszta líra nagy teljesítménye; 2. a keresztény egzisztencializmus, mesterműve; 3. a misztikus költészet modern lehetőségének megvalósulása.”
Ehhöz nehéz mit hozzátenni, részemről, fölösleges.
A szavak fölidézése is jelentős.
„nap, levegő, dél, kő, ránc, -pérusok; féreg, vadállat, föld”
„fa, léc, fák, deszka, ketrec, vesszők”
„forróság, izzás, ragyogás, alkonyat, levegőtlen(ség), szivárgás, omlás”
„tanú, tanúság, rab, fogoly, fegyenc, csecsemő, gyermek, árvaság, kopárság, kietlen, sivatag”
„csillag(ok), szél (szellő), pusztulás”
Ám a CSEND szó uralja, mondja.
Felfigyeltem rá, hogy a P.-recepció nem veszi figyelembe Amerikát (/Angliát). Pedig a „misztika” is made in the USA – W. James, Underhill, Stace, Zaehner … stb. Eszerint a P.-kutatás még inkább fölvirágozhatna, ha figyelembe venné. És a mát is: R. H. Jones-tól Fréderic Nefig, ő viszont már francia.
Farmati Anna.
JÁNOS EVANGÉLIUMI ESZTÉTIKÁJA
TEREMTŐ KÉPZELET ÉS METAFIZIKA
„… a nem túl számottevő szakirodalom eredményei” – írja. Hát nem tudom, én elvesztem benne, és eldöntöttem, hogy a továbbiakban már csak az egyes írások első és utolsó bekezdését olvasom el. Mert örvény, mert beszippant a mélybe.
Azt mondja, hogy Halmai
„tisztázza az általa használt »vallásos költő« fogalmát, és elkülöníti a Radnóti Sándor használta »misztikus költő« fogalmától.”
Ez rejtélyes számomra, nem értem, nem érzem. P. egyértelműen misztikus (is). El kellene olvasnom, mit írt Halmai.
Érintettség, jelenlét, zuhanás.
HERNÁDI MÁRIA. A MISZTIKUS ÚT PILINSZKY JÁNOS KÖLTÉSZETÉBEN.
Fenséges címadás.
„A köztudatban mindmáig az a meggyőződés él, hogy misztikusnak lenni valamilyen különleges képességet jelent, amelyben csak a kiválasztott keveseknek van része. Ezzel szemben Karl Rahner, a huszadik század talán legjelentősebb teológusa szerint a következő században a kereszténység előtt két út áll: vagy misztikus lesz, vagy nem lesz – amiből viszont az következik, hogy a misztikus út semmiképpen nem kiváltság, hanem a vallásos megújulás mindenki számára nyitott lehetősége, akár egyéni, akár közösségi szinten. A tág értelemben vett misztika ugyanis nem más, mint Istentől való megérintettség, Istennel való személyes – vagyis meghitt és bensőséges – kapcsolat.”
Ezzel teljesen egyetértek. Például érdemes megnézni, hogy a statisztikák szerint az amerikaiak kb. 40%-a megélt már misztikus tapasztalatot. Vagy pl. érdemes pillantás vetni a kortárs pszichedelikus tanulmányok mystical questionnaire-jeire.
ZÓKA Péter.
„Költő vagyok és katolikus”. Pilinszky János Művészetfilozófiájáról.
„A feladatot akkor is fontosnak és érdekesnek tartom, ha maga a szerző tételes, rendszerszerű művészetfilozófiát nem alkotott, nem írt le.”
Nem rendszer(szer???!)ű, ha azon hermetikus totalitást értünk – ám az, hogy nyitott komplexitást (lásd pl. az EX Sympo komplexitás-számát).
„Weil egyik legismertebb mondata – »A világ létezik, rossz, irreális és abszurd. Isten nem létezik, jó és reális«.”
Aligha kell mit hozzátenni.
„Halál és feltámadás Pilinszky János költészetének egyes darabjaiban a költő mély katolicizmusából… ”
Van felszínes/felszíni katolicizmus – egyáltalán? Miképpen felszínes, ami egyetemes és minden irányban nyitott, láthatatlan egyház? A feltámadás misztériumáról lásd még a Híd folyóiratban a varázslót.
Bori Imre.
((A minap tudtam meg: Pilinszky Vajdaságba, Jugoszláviába szeretett volna dolgozni – Franciaországból. Még jobban, mint Radnóti, Heller, Tamás Gáspár Miklós, Tordai, Vajda… Érthető.))
Azt írja Bori az elején:
„Pilinszky János költészetének megítélése kérdésében nem a versé, hanem az alkotóé a döntő szerep.”
Mi van hát az önkiüresítéssel, a kenózissal?
Majd Bori így:
„Ezzel magyarázható művészetének talányossága, s ebből születеtt az a mítosz is, amely lassan eltakаrja a szemlélő elől a költő vers-világát, mely, végeredményben, mégiscsak evidensebb, mint az ezen kívüli, de a költészettel kapcsolatot tartó s azt befolyásoló jelenségek.”
Ez, alighanem, egyfajta esztéticizmus. Adorno pl., ezzel szemben, igyekezett túllépni autonómia és heteronómia modern párviadalán, vitáján. Elébe kerülni és túl.
„A Francia fogoly című versének második szakaszát idézzük ezért:
»Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!«…”„Igaz, a költő a »gyönyör végső tévedésének« nevezi a Frankfurt című költeményében az embertelenné lett ember ilyen reakcióját, s a »nyomorukat eláruló mámort« emlegeti, de ugyanakkor hajdani szentek módjára merül el ebben a földiségben.”
Érdekes, hogy Bori a legvégén ellentmond saját magának: tudja jól, hogy P. a mennyország gyönyörének keresője, ami – vesszőnyivel – több, mint poézis. P. talán nem is költő? Végső soron, végső soron.
Hankovszky Tamás: „… mielőtt asztalhoz ülnénk…”
„…esszéi és elmélkedései megjelenésük idején gyakran váltottak ki ellenérzést hittani kérdések terén…”
Ez roppant izgalmas. Vagyis P.J. is eretnek volt, antinomiánus lator.
„Lásd például kifejezetten az üdvösség vonatkozásában Schein Gábor: A csend poétikája Pilinszky János költészetében.”
El kellene olvasnom Scheint.
Továbbá:
„Ezért mondhatta, hogy »eszményi katolikus költő Assisi Szent Ferenc volt utoljára«.”
„Leegyszerűsítés volna Weöres Sándorral azt állítani, hogy Pilinszky »nem bízik a halál utáni továbbélésben, és talán nem is óhajtja«.”
De hisz-e P. a halálban egyáltalán? Tamás, kétely nélkül, teljes hittel, tudni véli a választ: „a jelen idejű eszkatológia”. Megtapította húsát.
Majd:
„…az örök élet Pilinszky leveleiben és méltán népszerű publicisztikájában sokszorosan tanúsított vágyától.”
E ponton bizonytalan vagyok, hogy vágyról van-e szó csakugyan. A vágy, mint Kojève – érdemes franciául idézni, mert gyönyörűen csilengel: – présence de l‘absence, absence de la présence. Jelenlét távolléte, távollét jelenlét.
És P. talán jelen volt, olykor-olykor.
Örvény, beszippant.
Tolcsvay Nagy P.-könyve.
Rahner: „rákérdezni a világra és saját magunkra”.
Szabó Lőrinc! Akiről évekre megfeledkeztem. Juhász és Nagy!
Azt mondja Tolcsvay: „Pilinszky radikális választ ad.”
És mintha tényleg. Ha a radix, radic gyökér. Az újvidéki Gerusijával (lásd megint az Ex-et, a Gerusija-számot) ezért tekintettük magunkat radikálisoknak. A gyökerekig kell hatolni. Gyökerekig.
Tolcsvay továbbá: P.
„autentikusabb az ezredvégen, mint a közösséget képviselő, vagy annak alávetett személy.”
Ez egyrészt a reprezentáció éles bírálata (lásd erről viszont pl. Derrida Marin-könyvét). Anarchizmus, amely csak a delegációt (küldöttet) és koordinátort (horizontális közvetítőt) tudja elfogadni. És miegyebet. Másrészt az önalávetés is elutasítja a „nyusziságot” (TGM).
Jelenits István.
„…elsőként kell felszólalnom ezen a konferencián…”
Vagyis Jelenits szembesül a primus inter pares, a plenaritás, a relatív elsőség, a „szolgák szolgája” helyzet dilemmáival.
„Negyed órára venném igénybe a figyelmüket” – szólítja meg a közönséget (és az olvasókat is!).
„A figyelem: önátadás, lemondás” – írja.
Jelenitsnek köszönhető felfigyelek a Dél. c. versre.
„Vékonyka földi jelenlét.”
„Sehol se vagy. Mily üres a világ.”
Majd Jelenits maga:
„A kegyelem költője Pilinszky: úgy szól róla, mint aki az ólak véres melegében is olvasni tud.”
Radnóti Sándor, megint.
A szenvedő misztikus eleje:
„»…születhet-e művészi forma misztikus eszméből« – a kérdést marxista és nem misztikus teszi föl.”
Tulajdonképpen nem értek egyet a keretezéssel. Szerintem Marx is misztikus, rengeteg írás van erről (picit írtam erről itt, de sajátos kontextusban.) (Egy másik lehetőségről, a spirituális anarchizmusról pedig itt.) Szerintem a kommunalizmus, a kommunizmus is – végső soron, végső soron – csak a misztikából fakadhat.
Radnóti elmulasztja a világnézet-fogalom kritikáját (vö. Heidegger és Weltbild). Végső soron: P. sem ebből a világból való. A hűsége ellenére. Amor mundi, a világ szeretete (nominativus/genitivus). Tárgyköltészet stb.
„FEHÉR PÁPA
(Fekete trónjában még egyszer lélegzethez jutva. Tagoltan.) Édesanyám, adja ide az ágyamba a húsvéti bárányt. Úgy szeretem rózsaszín szemét, s azt, hogy mindig csöndes.”
„Új primitivitás születik itt.” Micsoda megfogalmazás! Visszatérünk a soha nem voltba, a soha nem jelenlevő paradicsomba. Vissza – előre.
„Tudós tudatlanság.” (Egyértelmű utalás Cusanus-ra.)
„Peter Brook.” (A Mahábhárata-széria!)
„Bartók fiatalkori költészete?” Erről nem tudtam ez idáig, nohát.
Lukács György szerint Ady, Balázs misztikus költő. Radnóti – aki talán mégsem amuzikális– szerint: nem azok. Miért nem? Lehet nem misztikusnak lenni? Mármint 100%-ban? Van olyan totalitás?
„Mindent magába foglaló gesztus.”
Fűzfa Balázsék könyve, az Apokrifről.
Bányai Jánost nézem meg csupán. Szeretettel emlékszem vissza rá. Most is előttem a kulcsember-figura, amelyet 7 éves koromban ajándékozott nekem.
Érdekes módon Balla D. Károly-jal (Károj??!) hasonlítja össze P.-t.
„Ezért tanultam járni!” Egy szombathelyi Apokrif-konferencia címe. Pedig ritkán szeretem a konferenciákat.
„1300 középiskolás szavalta Jordán Tamással…”
Tandorival való viszony?
Bányai bekezdései nagyon-nagyon hosszúak. Így zárja:
„Pilinszky az arany távol, … Balla D. a sáros jelen”.
***
Balassa:
„Semmi se látni… Látnak-e, láttatnak-e P.J. látomásai?”
„P. szerint van egyetlen pillanat Jézus életében, a halál előtt, amikor a kereszten semmi sem lát.”
Bár tudtam volna erről az esszéről, amikor megírtam a Vakító gépezetek c. tanulmányomat! (Föltöltve ide.)
„Milyen az: semmi sem látni?”
„Kisgyermeknek lenni” (Dosztojevszkij)
„Látvány nélküliség”
Az egész bekezdést aláhúztam.
„Levegőtlen prés” – magzatállapot.
„Lélek-zet”.
„Deszkarés”.
„Elfúló remény”.
„Tehetetlenül”.
P.: „Kitörni út remény e látomásból”.
Beney Zsuzsa. Ikertanulmányok.
„A fiatalság szertelensége”. Magamra gondolok és a tévutaimra.
„Kitöltött forma”, „versanyag”. „Kristályrács háló.”
P. valahol:
„éjszakai őselem, benne-kívüle ragyogó csillagok.”
***
A mindig szűkölködő Mércének alighanem jól jön egy kis reklám, Gazsi maga is sokra becsülte őket.
„Auschwitz ma múzeum”. Harbach.
„…és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk…”
Gazsi nagy rÖpülő volt. A Literának egyszer elmesélte, hogy az esküvőjén, a Párizs környéki kastélyokban érezte, hogy ta tvam asi, „ez az!!!” Amikor megírta (a Literára?) a Phaidón-írását, hosszas levelezésbe kezdünk. Ugyanis Platón halhatatlanság-érveiről írtam az érettségi dolgozatomat, és – akkor, nietzscheánus szellemben – elvetettem őket. És váltottunk néhány pár levelet a halhatatlanságról.
Turai Laura. Elképedtem.
A legelején így ír:
„az »önkiüresítés« Jézus óta bír értelemmel.”
És a szufi kenózis, a Mahamudra / Dzogcsen önpurifikációja stb.? Hiszen örökérvényű motívum. Élek pedig többé már nem én, hanem Christus in nobis, mint alter Christus…
Később:
„a legújabb New Age-es ál-tanok és ego-központú hamis irodalmakat elkerülve, az ősi forrásokból kell merítenünk.”
Ram Dass állítólag New Age. És Ken Wilber. Vagy Laraaji. Akkor viszont, alighanem, én is New Age vagyok. Elnézést.
Turai szembeállítja egymással Weöres csilingelését Jézus tömör minimalizmusával. Kérlek, Uram, szólok Hozzád a mélyből, hadd lehessek minimális, és végül lelki szegény.
„Ősi keleti tanok” – írja Turai. Pedig Kelet – Said „óta” – nem létezik. Mi lenne a közös kvintesszencia Berjagyevben, Kitaróban, Rámánudzsában és Suhrawardiban? Minden és Semmi. Ahogyan a „Nyugat” sem létezik. Viszont örülök, hogy Turai megemlíti Shivát. Ó, Shiva, térdepelek előtted, Végső Valóság.
Turai maradéktalan perennializmusán lenne mit finomítani (lásd pl. Ferrer kritikai cikkét). (Én régebben így viaskodtam ezzel, sok hibát elkövetve, sajnos.)
„Amíg ugyanis a keleti gondolkodás az elérhetővel való megelégedést, a pillanatadta lehetőséget tartja elsődlegesnek…”
– írja. Ez képtelenség. Pl. „hinduizmus” és „buddhizmus” is a múlandóságon túl felé szárnyal. Később Turai – maga is, maga is – megcáfolja önmagát.
Ó, Shiva.
Ez nagyon tetszett: „… a versek miszticizálódását váltja ki …”
És Kulcsár-Szabó vajon szereti P.-t? Alighanem.
Ki akartam kerülni a mélyből, a szövegek tengeréből. Miután megfosztottak ruháimtól és alászálltam.
Baka István
DE PROFUNDIS
Kényszerzubbony volt már az anyaméh is
s járkálok bár látszólag szabadon
a Mindenség csak túlméretezett
bolondokházi kórterem tudom
döngettem hát a falakat hiába
a mélységből kiálték ám az Isten
csak a lélek légszomja és e szomjon
s más kórtermeken kívül semmi sincsen
átkopogok s ha néha jő erőtlen
morzén a válasz meg sem érthetem
ember vagy angyal küldi-e s fogolytárs
vagy láthatatlan rabtartóm üzen
ó nappalok fehér kendői számat
ki tömte be tivéletek nehogy
kiüvöltsem hogy már a semmi sincsen
s még ez a semmi is fogy egyre fogy
Szent János apostol, könyörögj érettünk. Hallgattass el bennünket, értelmezőket, kommentátorok kommentátoraink kommentátorait.
Sontag igaza Az értelmezés ellen című esszéjében.
(Érdekes módon… Amikor Földényi F. László vitája volt Radnótival a Holmiban a performatív gesztusokról (?), így éreztem: Radnótitól tanulok többet, de az öntudatosabb misztikus, Földényi felé hajlok.)
És most kitöröltem a maradék 10 oldalnyi jegyzetet. Máris túl sok. Békét, nyugalmat, jelenlétet, a jelenlevőt.
