Kénytelen vagyok beismerni az elfogultságomat, töredelmesen.

Ugyanis mintegy tíz évvel ezelőtt egy párizsi könyvesbolt polcán megpillantottam Howard Zinn-nek az Amerikai Egyesült Államok népi történetéről (néptörténetéről, alulnézeti történetéről…) (people‘s history) szóló művét. Számomra, aki gyermekkoromtól fogva vonzódtam az amerikai őslakosok, feketék, munkások és mások közösségeihez, nem volt kérdés: egy ilyen című – a legjobb értelemben vett: populista – könyvet el szeretnék olvasni.

Én, aki már alig pár évesként apacs és mohikán voltam, kora kamaszkoromban pedig Sánta Őz lakota héjóká tanítványa (csodák csodájára, a Richard Erdoessel írott önéletrajzi könyve teljes egészében letölthető, ingyenesen), sejtettem mindig is: két Amerikai Egyesült Államok létezik – egyrészt az alulról szerveződő, spontán, a közösségi szolidaritáson és testvériségen alapuló, másrészt pedig van egy elborzasztó Behemót, az egyes államoknak is fölébe nőtt Állam, amely gyilkos, uralmi és kizsákmányoló, azaz: megszüntetendő.

Zinn könyve olyan Történetet és történeteket mesél el, amelyeket mindig is hallani szerettem volna – ám amelyeket mindaddig nem ismertem. Aligha túlzok: hazataláltam. A zinni világlátás olyannyira fontos lett számomra, hogy amikor a rendszerkritika három fő regiszteréről (strukturális kritika, a mélyállam bírálata, és a múlt alternatív, emancipatorikus törekvéseinek felfedezése) szóló cikkemet írtam, amely, mint a fülembe jutott – ezt most kivételesen a mellemet kifeszítve mondom: – a magyar deep state részleteire vonatkozó fejtegetések miatt, így hallottam: „a legfelsőbb körökben csapta ki a biztosítékot”, így fogalmaztam:

„Ha a múlt fejleményein megmutathatjuk, hogy korántsem voltak szükségszerűek – könnyebb megmutatni, hogy a jelenünk is kontingenciával, azaz esetlegességgel telített. Valami effélét céloz a népi történetírás, mint a Howard Zinn és sokan mások által is művelt people’s history, amely azokat juttatja szóhoz, akiket a fősodrású történetírás elhallgat(tat), vagy legalábbis szinte soha nem szabad emberként láttat: így – Amerika esetében – a nőket, a feketéket, az indiánokat, a munkásokat, a börtönlakókat, az intézetekbe kényszerített abnormálisokat, a kizsigerelt katonákat…”

Zinn olyannyira fontossá lett számomra, hogy amikor életem egyik legnagyobb érzelmi kihívást jelentő cikkét, a Hirosimáról és Nagaszakiról szóló elemzésemet írtam, és rá kellett jönnöm, hogy a szenvedés és a történtek botrányossága fényévekkel nagyobb, mint valaha is sejtettem…. szóval, Zinn „csodálatos képregénye”, Az amerikai birodalom története alulnézetben volt az egyik fő támasztékom. Röviden: Zinn magába szippantott, és – nyilvánvalóvá lett: – most már örökre velem lesz, ha a Közösségről gondolkodom.

Leírhatatlan öröm volt számomra tehát, amikor a temerini postán átvehettem egy küldeményt: a már emlegetett képregény magyar nyelvű változatát, valamint két további könyvet.

A képregényből leplezetlenül kiderül az amerikai állam voltaképpeni mibenléte, az imperializmusának kíméletlensége, és véres-erőszakos-gyászos „diadalmenete”, amely, talán mondanom sem kell, terrorral kezdődik, és atrocitásokkal folytatódik: a spanyol-amerikai háborún és a Fülöp-szigetek invázióján keresztül a folyamatos háborúskodásokon át a munkásosztály emancipatorikus mozgalmainak könyörtelen eltiprásáig tart. És nem áll meg. Amit – érthetetlen módon: – „hidegháborúnak” nevezünk, valójában nagyon is forró volt: szembeszökő és egészen elképesztő agresszió, az egyes Közösségeken való élősködés, rendkívül züllött – globális mértékű – pusztítás. Nem is lehet összefoglalni, hogy az Egyesült Államoknak, ennek a förtelmes világbirodalomnak, a történelem egyik legborzalmasabbjának, mennyi vér szárad a kezén. [Noam Chomsky és André Vltchek On Westen Terrorism című könyve (Pluto Press, 2013, majd 2017) 50–55 millióra teszi a második világháború utáni időszakban a nyugati gyarmatosítás és neokolonializmus áldozatainak számát – A szerk.] És most is van rajta friss, forró, még szinte lüktető vér. Csupán egy példát említek meg: a CIA asszisztálásával zajló indonéziai népirtást (kitértem rá részletesebben itt).

De mi az USA „titka”? Az, hogy önnön hatalmi mechanizmusait és erőszakját igyekszik leplezni, „liberális” és/vagy „konzervatív” álarcot ölt – amely mögött persze gyorsan kitűnik a kendőzetlen mohóság, a nyers hatalomakarás és a maradéktalan vérszomjasság.

A Behemót határain belül úgy tesz, mintha békés lenne, a feltétlen liberty híve, még hivalkodik is vele és „propagálja”, pedig eltiporni igyekszik mindent, ami felszabadító és örömteli: a fekete mozgalmaktól (King, Hampton, Malcolm X) az egyéb – a legnemesebb értelemben: – kisebbségi mozgalmakig, a Vietnám-ellenes küzdelmektől és a pszichedelikus szubkultúra lázadásától a munkásosztály harcáig. Így jártak el a Wall Streettel kapcsolatban is, amikor a felkelőket az FBI puszta – eliminálható – terroristáknak minősítette.

Szerencsére az amerikai nép él és virul: Bernie Sanderstől a liberter mozgalmakig, a Black Lives Mattertől az amerikai szocialistákig. És nem, nem kell dogmatikusan különválasztani a liberter és a kevésbé libeter mozgalmakat. Majd’ amerikaiul mondom: One world, one struggle. A börtönfelszámoló mozgalom (prison abolition movement) (lásd itt), a rendőrségfelszámoló mozgalom (police abolition movement) (lásd itt)… a végére sem érnék, ha sorolni kezdeném. Vigyázó szemeteket a Bronxra, a Harlemre és Oklahoma Cityre vessétek!

Sovány vigasz, de mégis az: az iszlám, Kína, India, Oroszország stb. ma már ellensúlyozzák az USA-t, napról napra jobban. Ez ugyan gyakran szintén erőszakos és kizsákmányoló, de legalább kialakulóban van némi „fék és ellensúly”.

Egyébként Magyarország miért tagja még mindig a NATO-nak, és Szerbia miért igyekszik a tagja lenni, pedig az 1999-es bombázásokkor emberiségellenes bűntetteket követett el ellene? Nem beszélve a jugoszláv háborúk során elkövetett többi gyalázatos vétekről. Felfoghatatlan. Illetve nem. Lekenyereztek bennünket, és a propaganda áldozatai vagyunk.

Nincs dilemma: egy szép napon az észak-amerikai Államot magunk mögött kell hagynunk és hagyniuk, hogy a Közösségek, „belül” és „kívül” végre lélegzethez jussanak, és – végre – virágba borulhassanak. Ki kell vonulni a fáraó birodalmából, és – összhangban a messianizmus legjobb amerikai őshagyományaival – meglelni az Ígéret Földjét, amely itt van tőlünk egy lépésnyire: bennünk és köztünk.

Sajnos nem ez a hely, hogy szóljak a radikális reformáció amerikai megtestesítőiről, a fantasztikus kvékerekről vagy a „látvány” puszta szintjén is békés-megnyugtató hutteritákról.

Sajnos nem tudtam a világhálón előkeresni Tamás Gáspár Miklósnak – ha jól rémlik: – az amerikai nagykövetség előtt elmondott, éles hangút beszédét, amely mintegy húsz éve hangozhatott el. Ám remélem, hogy a magyar olvasók a végsőkig kitartanak e kompromisszummentes álláspont mellett, amely az USA-nak egyetlen bűnét sem felejti el, és minden újabbat is, legyen szó akár Trumpról, akár Bidenről, számontart, és felveszi vele a harcot. Mi itt, a jugoszférában nem panaszkodhatunk. Például Ratibor Trivunac, a regionális és a globális anarchista mozgalom egyik legfontosabb alakja, 2009-ben elégette az USA zászlaját. Ezért ugyan – egészen abszurd és jogellenes módon – tíz nap börtönt kapott és 2200 dinár büntetést róttak ki rá. De megérte – a zászló méltóképpen vált hamuvá.

A magam részéről azonban fontosnak tartom hozzátenni, hogy Howard Zinn (és a hozzá közel lévő Noam Chomsky) az USA-bírálat enyhe, visszafogott áramlatához tartozik. Sokkal kíméletlenebb az amerikai mélyállamot illetően például Peter Dale Scott, akinek könyvei alatt beroppan minden asztal, akár Minnesotában, akár Ohióban készült. Valami hasonló érvényes az amerikai „gazdaságra”: az anarchista és marxista elemzések még mélyebbre ásnak.

De ez nem von le semmit Zinn igazából, és az életművének varázsából.

Zinnt mindenkinek olvasnia kell, aki szereti az amerikai népet és a felszabadulását, a boldogságát kívánja.

Tudjuk jól: többeket a megszabadítónak tekintettek, és a fordulatot várták el tőlük, például Fred Hamptontól, a Fekete Messiástól. Azt nem tudhatjuk ma sem, ki és mi hozza el az új korszakot, de bizonyos vagyok benne, hogy a küszöbön van.

De, amint mondtam, a posta még két küldeményt hozott.

Az egyik Zinntől az Engedetlenség és demokrácia. Kilenc téveszme a törvényről és a rendről. Minden szabadságszerető embernek ajánlom, aki tudja és érzi – Szent Pállal szólva: –, hogy nem az ember van a törvényért, hanem a törvény az mberért. Ez cizellált álláspont. Először is, egyetlen liberter, anarchista, szabadelvű gondolkodó stb. sem hiheti, hogy a törvények, szabályok és normák nem szükségesek, ha a szabadság és felelősség harmóniáját kívánjuk. Még a legvadabban antinomianista áramlatok sem akartak csupán pőre, gyermeteg „szabadosságot”. Ám tudnunk kell jól, hol kell legyen a helye a törvényeknek a Közösségeink életében – és ezt most Zinntől, a 20. század egyik legfontosabb polgárjogi harcosától tanulhatjuk meg, aki az amerikai nép egyik legfontosabb örökségére (vö. Thoreau) buzdít: a polgári engedetlenségre. Hogy ne béküljünk meg azzal, hogy az Állam megbüntet bennünket. Hogy nem csupán a kifejezetten a rossz törvényekkel szembeni ellenállásra kell törekednünk. És így tovább.

Zinn olyannyira a legkiválóbb liberter hagyományok megtestesítője, hogy még az „erőszakmentesség” abszurd ideológiájának sem dől be (egy hasonló, ragyogó elemzést az anarchista Peter Gelderloostól is olvashatunk itt).

Tegyük föl – hipotetikusan –, hogy egy náci tiszt lángba kíván borítani egy templomot, amelyben mintegy 1000 zsidó és roma, szerb és örmény, öreg és gyermek, szabadkőműves és transznemű, anarchista és Baháí’ hitű van bezárva. Benn égnek, ha nem avatkozunk közbe. És – képzeljük el most: – Gábriel arkangyal hirtelen a kezünkbe nyom egy snypert, amelynek segítségével, az utolsó pillanatban, megakadályozhatjuk a tragédiát. Mi egy ilyen helyzetben az erkölcsi kötelességünk? Feltéve, hogy e rendkívüli állapotban nem lehetséges egyéb, szeretetteljes alternatíva.

Nincs több kérdésem.

Ugyanez a helyzet, amikor az USA erőszakjáról van szó. Hangozzék bármennyire militánsan: csak akkor védhetjük meg magunkat és egymást, ha kiállunk magunkért és egymásért. És ez nem tautológia.

Az „erőszakellenességet” hagyjuk meg az elkényeztetett kispolgároknak, akik nem tudják, mit jelent küzdeni.

A posta hozott egy harmadik könyvet is. Három színdarab. Howard Zinn politikai színháza. Az Előszót Schilling Árpád írta, kiváló. A darabok témái: a 20. század egyik legtüzesebb és „legveszélyesebb” anarchistája, Emma Goldmann (hogy mennyire szeretem a 25:45-tól kezdődő részt már évek óta!) & a – beszédes című: – Marx visszatér és a nők egyenjogúságáról és aktivizmusáról, valamint a tudomány felelősségéről szóló Vénusz lánya.

Nem szeretem, amikor a színházat (vagy bármely művészeti ágat) politikai eszközzé silányítanak. Egyébként is politikatagadó vagyok. Ne legyen, aki a Közösségről jobban „tudja”, hogy mit akar a Közösség, mint az maga. Ám itt másról van szó. Nem didaxisról és szájbarágásról. Hanem a szabadságszeretet színreviteléről. Azt pedig minden porcikánk óhajtja.

Még csak egy rövid adalék. A fordítót, Piróth Attilát a Tett – rövid ideig működő, de roppant lelkes – szerkesztőjeként ismertem meg. Később szerepet cseréltünk: ő lett – ugyanitt – az én szerkesztőm. Benne egy roppant tisztességes és nyílt szívű, bámulatra méltóan pedáns szerkesztőt és fordítót ismertem meg, szerény és az alázatos szolgáját a közös ügynek. Becsületére szólva: még azt a cikkemet is megszerkesztette és a leközölte, amelyet minden más felület kíméletlenül kihajított volna az ablakon. Attila halkan dolgozik, tüzijátékot nem von maga köré. Mára azonban – észrevétlenül: – az egyik legfontosabb magyar hang lett, ami a szabadságunkat illeti. És még nem is tértem ki a tevékenységének egyéb részleteire, a munkásosztály történetének dokumentálásától az antifasiszta szövegek közvetítéséig. Nem tudom, hogy a Théâtre le Levain-t iszik-e, vagy isszák, de szeretnék egyszer elmenni oda.

Röviden szeretnék szólni még két kötetről.

Az egyik egy válogatás Daniel Guérintől, amelynek magva a szerző Anarchizmus – az elmélettől a gyakorlatilag című műve. Részlet itt olvasható, valamint innen az egész letölthető.

Jómagam vagyok az egyik társfordító, sőt, a magyar nyelvű fordítás az én kezdeményezésemre született meg – és bizony szélsebesen a magyar liberterek egyik kedvenc olvasmánya lett, úgy látom.

Mi történt? 2012 táján bementem a belgrádi liberter könyvesboltba, a Barabába (a Jézussal szemben álló Barabásról lett elnevezve, ugyebár…). Ott ült Ratibor, és megkértem, ajánljon valamit az anarchizmust illetően. És miután – otthon – másodszor is elolvastam Guérint, megújultam: az egyébként is liberter jellegű („Marx mint anarchista” [Rubel], tanácskommunista, szituacionista, autonomista stb.) marxizmusaim mellé kitörölhetetlenül az anarchizmus társult. Hűségemet a Tetten és egyéb felületeken megjelenő szövegeim mellett az is tanúsítja, hogy a legutolsó könyvembe két írás is bekerült az anarchizmusról: Kropotkinról, illetve magáról az anarchizmusról (mivel kalózok vagyunk, letölthető innen, ingyen és könnyen).

Mindenesetre Guérin könyve varázslatos, engem is átformált.

Ráadásul Poór Peti és én előszót is írtunk hozzá, amely még inkább segíti az olvasót. A könyvet amúgy a liberter mozgalom adta ki, alulról szerveződve és adományokra támaszkodva, a profitra és a szimbolikus hatalom növelésére fittyet hányva.

Poór Péter a – magyar és globális – liberter mozgalom másik rendkívül fontos alakja, akinek nevét érdemes most már megismernünk. Attilához hasonlóan csendesen, alázattal végzi bámulatos munkáját. Akik a kutatói oldalára kattintanak, meggyőződhetnek a szerteágazó tevékenységéről. Különösebb túlzás nélkül állíthatom, hogy ő – számomra legalábbis – a legszabadabb és legszerethetőbb magyar történész. Emellett pedig jó barát és kamarád.

Mi több, még valamit letett az asztalra, fordítóként. Michael Seidman: Munkások a munka ellen. A munka Barcelonában a népfront idején (a szöveg itt tölthető le; a külön figyelmet érdemlő Forr a világ adása a könyvről itt hallgatható meg).

Nem szeretném fölöslegesen szaporítani a szót.

Ami akkoriban Katalóniában és Aragóniában zajlott, az emberiség történetének egyik legizgalmasabb kísérlete, még ha az urak és a nyaloncaik vérbe is fojtották.

És Poór Péter pedanciáját, széleskörű tudatását és alaposságát jelzi, hogy a főszöveget megelőzi a Fordítói előszó és kritika.

Öröm értesülni arról, hogy ezek a könyvek megjelennek. És még nagyobb boldogság olvasni őket.

A messianisztikus hagyományokban azt mondják, hogy amikor Ő megteremtette a világot, látá, hogy a világ jó. Minden tökéletes. Nekünk, a végességbe belevétetett embereknek már csak egyetlen feladatunk van: hogy nekiveselkedjünk, és odébb tegyünk *egyetlen hajszálat*. Néha, örömteli és szenvedély pillanataimban, úgy érzem: megvan a hajszál, és a mozdulat kezdetét vette.