Paul Avrich: „Az orosz anarchisták” című könyvéről

A XX. század elejének oroszországi munkásmozgalmáról, az 1917-es forradalmakról és az azokat követő polgárháborúról magyar nyelven is tengernyi írás látott már napvilágot. Ezek döntő többsége azonban csak mellékesen vagy egyáltalán nem tárgyalja az anarchisták szerepét az eseményekben (vagy ha mégis, gyakran abban sincs köszönet). Az anarchizmus – és főként annak gyakorlati, mozgalmi testet öltése – sosem volt a hivatalos történettudomány preferált témája.

Időről időre mégis akadnak olyan történészek, akik igyekeznek felfejteni az oroszországi forradalmi mozgalom „anarchista szálát”. Aligha meglepő, hogy e szerzők többségét erős személyes szimpátiájuk befolyásolja a témaválasztásban, és a múlt rekonstrukciójára irányuló törekvésük mellett az is motiválja őket, hogy igazságot szolgáltassanak az egymást váltó rezsimek által egyaránt üldözött, megrágalmazott, később pedig a feledés homályába száműzött anarchistáknak. Az egyik ilyen történész az amerikai Paul Avrich, aki 1967-ben tette közzé „Az orosz anarchisták” („The Russian Anarchists”) című könyvét, mely azóta a téma klasszikus feldolgozásává vált.

Ez a mű immár magyarul is olvasható. Idén tavasszal tette azt közzé (előszóval és saját jegyzeteivel ellátva) az a kollektíva, amely egyebek mellett a „Péntek esti kísértetjárás” (PEK) vitaest-sorozatot szervezi és a Tilos rádióban hallgatható „Forr a világ” c. műsort készíti. A könyv beszerezhető a PEK rendezvényein (lásd https://www.facebook.com/pentek.esti.kisertetjaras/), elektronikus formában pedig a Részeg Hajó csoport honlapjáról tölthető le (https://reszeghajo.hu/anarchizmus/paul-avrich-az-orosz-anarchistak/).

Avrich könyve két részre tagolódik, mert a szerző ábrázolása szerint a tárgyalt korszak oroszországi anarchista mozgalma két hullámvonalat írt le, együtt emelkedve és süllyedve a társadalmat és az államot megrengető osztályharcokkal. A könyv első része az 1905-ös, második része pedig az 1917-es forradalom köré szerveződik, ezek eseményeiben, elő- és utótörténetében igyekszik nyomon követni az anarchisták szerepét, tevékenységét, dilemmáit, vitáit és személyes sorsukat is. A könyvet olvasva egy aktív, offenzív, rendkívül elszánt mozgalom képe bontakozik ki, amely élethalálharcra hívja ki a fennálló rendet, támadva eközben annak nem-anarchista kritikusait – elsősorban a szociáldemokratákat – is. Ugyanakkor ez a mozgalom örökösen kisebbségben marad, állandó belső viták marcangolják, egyesülési kísérletei rendre kudarcba fulladnak.

Tulajdonképpeni anarchista mozgalom csak a századfordulót követő években alakult ki Oroszországban. Avrich értékelésében a mozgalom megjelenése a gazdasági válság következménye volt, amely a városokban és falun is kiélezte a társadalmi feszültségeket:

„Ahogy a parasztok száma nőtt (ötvenről nyolcvanmillióra egyetlen generáció alatt), úgy zsugorodott folyamatosan az amúgy is elégtelen családi gazdaságok átlagos mérete (…) A kétségbeesés sötétségébe taszított falusiak mogorva és baljóslatú pillantásokat vetettek egykori uraikra, akiknek földjét most jobban áhították, mint valaha. (…) a Poltava és Harkov tartománybeli parasztok (…) gabonát raboltak, kifosztották a járásukban lévő uradalmi házakat, amíg a kormánycsapatok meg nem érkeztek, hogy helyreállítsák a rendet. (…) A századforduló a kialakulóban lévő orosz munkásosztály számára ugyanolyan súlyos gazdasági megrázkódtatást hozott, mint a központi mezőgazdasági körzetek parasztjait megrázó terméskiesések. (…) 1903 nyarán a bakui és batumi olajipari munkások véres összecsapásokba keveredtek a rendőrséggel, az ogyesszai munkabeszüntetések pedig általános sztrájkká szélesedtek, amely gyorsan átterjedt Ukrajna valamennyi nehézipari központjára (…)” (20, 21. o.).

Minthogy az elégedetlenséget a cári kormány politikai kurzusváltás és engedmények helyett kizárólag katonai és rendőri eszközökkel igyekezett megfékezni, elkerülhetetlen volt, hogy a munkásmozgalom egy része radikalizálódjon. A kormány ráadásul azzal is próbálkozott, hogy a problémákért a zsidókra hárítsa a felelősséget, és a rendszerellenes indulatokat antiszemita pogromhangulattá változtassa. Ez aztán olaj lett a tűzre:

„a nyugati és délnyugati határvidéken, főként a zsidó városokban született meg az orosz anarchista mozgalom. (…) 1903 tavaszán, a pogromok évében a fiatal munkások és diákok jelentős része Białystokban – mely a radikális munkásmozgalom egyik központja volt az Övezetben – már súlyos hiányosságokat fedezett fel a szocialista pártokban, és elhagyta a Bundot (a zsidó szociáldemokraták szervezetét), a szociálforradalmárokat és a PPS-t (a Lengyel Szocialista Pártot, amely szocialista hitvallását a nemzeti függetlenség erős vágyával kötötte össze) az anarchizmus szélsőségesebb doktrínái kedvéért” (25. o.).

Mi távolította el az anarchizmus jövendő szószólóit a szociáldemokrata mozgalomtól, amelyhez oly sokan tartoztak közülük politikai tevékenységük kezdetén? Az oroszországi szociáldemokrácia ideológiája egy polgári forradalmat jövendölt, amely megteremti a képviseleti demokrácia intézményeit, felszámolja a „feudális maradványokat”, és kiteljesíti a tőkés fejlődést (főképpen falun). A szocializmusért folytatott harc majd csak ezután, a „normális” kapitalizmus oroszországi megteremtését követően bontakozhat ki. Ez a prognózis – amelyet a szociáldemokraták a marxi materialista történelemfelfogásra hivatkozva állították fel –, illetve az abból levezett politikai gyakorlat volt az, amely a századelő válságos éveiben az anarchizmus felé forduló fiatal mozgalmárok szemében elvesztette mind a vonzerejét, mind a hitelét:

„az anarchisták azzal vádolták valamennyi szocialista csoportot, hogy megalkusznak a fennálló társadalmi rendszerrel. A régi rend rothadt – érveltek ők; a megváltást csak úgy lehet elérni, ha gyökerestül elpusztítjuk. A fokozatosság vagy a reformizmus bármilyen formában teljesen hiábavaló. Az ifjú anarchisták, akik türelmetlenül vágytak állam nélküli utópiájuk azonnali megvalósítására, megvetéssel tekintettek a köztes történelmi szakaszokra, a részleges eredményekre, és mindenféle enyhítő megoldásra vagy kompromisszumra” (26-27. o.).

Az említett „állam nélküli utópia” egy olyan társadalom vízióját jelentette, amely a dolgozók által igazgatott ipari és mezőgazdasági kommunák föderációjára épül. Az elgondoláshoz Kropotkin művei nyújtották a legfőbb inspirációt.

Való igaz, hogy a szociáldemokrácia „marxizmusa” sok tekintetben nem volt több tudományos világnézet szerepében tetszelgő pártideológiánál. Fent vázolt prognózisára a későbbi történelmi fejlődés keményen rácáfolt. Az anarchista mozgalom mégis megsínylette azt, hogy teoretikusai (egy-egy kivétellel) Marx felfogását azonosították szociáldemokrata követőinek világnézetével, és a marxi művet mindenestül félrehajították. Ezzel saját magukat fosztották meg attól a lehetőségtől, hogy cselekvési programjukat elméletileg szilárdabb alapokra helyezzék. Megjegyezzük, hogy Avrich saját Marx-interpretációja is a szociáldemokrácia „marxizmusához” áll közel. Pedig Avrich-nak – ellentétben a századelő anarchistáival – már lehetősége volt arra, hogy megismerkedjen például Marxnak az obscsina-kérdésben elfoglalt álláspontjával. Ha ezt megtette volna, akkor aligha állítaná könyvében, hogy Marx „racionalista módon megvetette a társadalom primitívebb elemeit” (28. o.).

Az elméleti szőrszálhasogatásból és a lassú építkezés politikájából kiábrándult anarchisták jelentős része úgy értékelte, hogy a forradalmi cselekvés adekvát formája „a tett propagandája”, a fennálló rend haszonélvezői elleni közvetlen támadás. Ez a gyakorlat az 1905-ös forradalom idején széles körben elterjedt:

„Białystokban dinamitrudakat dobáltak a leginkább gyűlölt gyárosok üzemeibe és lakásaiba. Egy bőrgyárban anarchista agitátorok arra ösztönözték a munkásokat, hogy támadják meg a főnököt, aki, hogy támadói elől meneküljön, kiugrott az ablakon. Varsóban a Fekete Zászló partizánjai gyárakat raboltak ki és robbantottak fel, valamint pékségeket szabotáltak azzal, hogy felrobbantották a kemencéket és petróleumot öntöttek a tésztába. A vilnai Csornoje Znamja »nyílt deklarációt« adott ki jiddis nyelven a gyári munkásoknak, figyelmeztetve őket a vállalati kémekre, akiket a terroristák felkutatására telepítettek közéjük. »Le a provokátorokkal és a kémekkel! Le a burzsoáziával és a zsarnokokkal! Éljen a burzsoá társadalom elleni terror! Éljen az anarchista kommün!«” (47. o.).

A kis csoportok fegyveres akcióira épülő harci stratégiát az „indíték nélküli terror” irányzata vitte el a szélső pontig. Az „indíték nélküliek” – főként a „Csornoje Znamja” és a „Beznacsalije” csoport – válogatás nélküli terrorakciókat hajtottak végre az uralkodó osztály tagjai ellen.

„A Csornoje Znamja tagjainak szemében minden erőszakos cselekedet, bármennyire meggondolatlannak és értelmetlennek tűnt is a nagyközönség számára, azzal az érdemmel bírt, hogy serkentette a megannyi mosdatlan bosszúvágyát kínzói ellen. Nem kellett különösebb provokáció ahhoz, hogy bombát dobjanak egy színházra vagy étteremre; elég volt tudni, hogy ilyen helyeken csak jómódú polgárok gyűlhetnek össze” (48. o.).

Ez a harci gyakorlat azonban szakadás forrása lett magán az anarchista táboron belül is. Nem minden anarchista osztotta a meggyőződést, hogy partizánosztagok rajtaütéseivel társadalmi szintű változásokat lehetne elérni. Nyugat-Európához hasonlóan Oroszországban is megjelent az anarchoszindikalizmus irányzata, amely szerint a forradalom győzelméhez a munkás-tömegszervezeteknek a gyárakban folytatott gazdasági harcán át vezet az út. Erről az álláspontról nézve az egyes egyének vagy kis csoportok által végrehajtott terrorakciók csupán hasztalan energiafecsérlésnek látszottak. Novomirszkijnek, az anarchoszindikalizmus egyik ismert képviselőjének meggyőződése volt, „hogy ha az anarchisták továbbra is ezt a meddő taktikát követik, és zászlóaljaik felkészítése nélkül vetik magukat a csatába, sorsuk ugyanolyan tragikus lesz, mint a Népakaraté, amelynek vezetői a bitófán végezték” (58. o.) A feladat szerinte „a propaganda terjesztése a gyárakban, valamint forradalmi szakszervezetek szervezése, melyek a burzsoáziával folytatott osztályharc eszközei (…) az egyetlen hatékony terror a »gazdasági terror« – sztrájkok, bojkottok, szabotázsok, a gyárigazgatók megtámadása és a kormányzati alapok kisajátítása” (uo.). De az anarchista kommunisták radikális terrorista szárnyának képviselőit egyáltalán nem győzték meg a szindikalisták érvei, és továbbra is „elleneztek minden nagyszabású munkásszervezetet, még a szakszervezetek laza föderációját is, attól tartva, hogy a szakképzett munkások szervezett testülete a vezetők »tudatos kisebbségével« együtt új uralkodó arisztokráciává válhat” (78. o.).

A forradalom leverését követően valóban beteljesült Novomirszkij jóslata a terroristák tragikus sorsáról. Azonban a repressziós hullám az anarchoszindikalisták sorait is megtizedelte. Noha „1905 és 1907 között Novomirszkij dél-oroszországi anarchoszindikalista csoportja jelentős számú munkást – sőt szociáldemokrata, eszer és anarchista kommunista értelmiségit is – magához vonzott Ukrajna és Új-Oroszország nagyvárosaiban” (70. o.), és „kapcsolatokat épített ki moszkvai és más anarchista körökkel, »szervezőbizottságot« hozott létre a helyi egységek tevékenységének koordinálására, és »harci különítményt« toborzott abból a célból, hogy az pénzeszközöket szerezzen a mozgalom számára” (uo.), a forradalmi hullám elültével az anarchoszindikalizmus is gyors hanyatlásnak indult. Oroszországon belül az anarchista mozgalom egy időre jóformán megszűnt: az életben maradt anarchisták egy része börtönbe és kényszermunkatelepekre került, más részük a határon túlra menekült.

Az újabb fellendülés csak az újabb forradalom kitörésével kezdődött el. A cárizmus 1917 februári megdöntése nyomán a politikai foglyok amnesztiát kaptak, és lehetővé vált a szabad szervezkedés. A börtönökből szabaduló és az emigrációból visszatérő anarchisták számára (is) elérkezett a nagy újrakezdés ideje. Fennmaradt azonban (még ha megváltozott formában is) a mozgalmat megosztó régi nézeteltérések egy része: „A főváros és környékének helyi anarchista kommunista csoportjai (…) megalakították az Anarchisták Petrográdi Föderációját. (…) Az előző évtized anarchista kommunista terroristái által elkövetett válogatás nélküli gyilkosságok és rablások helyett a Föderáció sokkal szélesebb körben végrehajtott, szisztematikus »kisajátításokat« követelt, amelyek kiterjedtek házakra és élelmiszerekre, gyárakra és farmokra, valamint bányákra és vasutakra egyaránt. (…) Az 1917 nyarán Oroszországba visszatérő anarchoszindikalisták élesen bírálták azokat a fegyveres foglalásokat, melyeket anarchista kommunista rokonaik hajtottak végre házak és nyomdák ellen. (…) Az azonnali feladat, érveltek, a munkásság erőinek megszervezése volt” (102, 109. o.)

A februári forradalom révén kialakult új helyzet számos új dilemmát is szült az anarchisták köreiben. Döntő többségük számára az Ideiglenes Kormány elutasítása nem is lehetett kérdéses, viszont megoldandó problémát jelentett a viszony a tanácsokhoz, az üzemi bizottságokhoz, a termelés munkásellenőrzéséhez és a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszavát hirdető bolsevik párthoz. Ami az utóbbi kérdést illeti, a politikai pártokkal szembeni minden gyanakvásuk ellenére az anarchisták ebben az időben jóval több rokonszenvet tápláltak a bolsevikok iránt, mint bármely korábbi vagy későbbi időszakban. „Ha Lenin merev történelmi szakaszokkal szembeni türelmetlensége, valamint »maximalista« buzgalma, hogy a történelmet továbblökje, sok marxista társát megdöbbentette, úgy az anarchisták összességében pozitívan reagáltak rá. (…) Bár Leninnek a politikai hatalom megragadásával való törődése gondolkodóba ejtett néhány anarchistát, nem kevesen találták nézeteit sajátjukkal kellőképpen harmonizálónak ahhoz, hogy azok az együttműködés alapjául szolgáljanak. Bármilyen gyanakvást is tápláltak még, azt egyelőre félretették” (104. o.).

Az anarchisták és a bolsevikok kapcsolata 1917 októberét követően gyorsan megváltozott. Azonnal előtérbe került a politikai hatalom kérdésével kapcsolatos nézetkülönbség, amely az új helyzetben immár teljes mértékben gyakorlati problémává vált: „Az első megrázkódtatás a felkelés másnapján következett be, amikor a bolsevikok létrehozták a Népbiztosok Központi Szovjetjét (Szovnarkom), amely kizárólag saját pártjuk tagjaiból állt. Az anarchisták azonnal tiltakoztak, azzal érvelve, hogy a politikai hatalom ilyen mértékű koncentrációja tönkreteszi a társadalmi forradalmat; a forradalom sikere – hangsúlyozták – a politikai és gazdasági hatalom decentralizációján múlik.” (125. o.)

A gazdaságirányítás problémája szintén ütközési ponttá vált – de nem csupán az anarchisták és a bolsevikok között, hanem magán az anarchista mozgalmon belül is. Közvetlenül az októberi forradalom után az új kormány rendeletileg szentesítette a gyárak „munkásellenőrzését”, amelynek révén a munkások által spontánul alakított üzemi bizottságok gyakorlatilag főhatalommá léptek elő a gyárakban. Ez a döntés nagyrészt nem ideológiai, hanem praktikus okokból fakadt. Részben csupán a kész tények hivatalos elismerését jelentette. Emellett bátorítást is nyújtott a folyamat továbbviteléhez, amivel a Népbiztosok Tanácsa a maga támogatottságát kívánta megszilárdítani a munkásosztály körében. A „munkásellenőrzés” jól illeszkedett a társadalomátalakítás anarchoszindikalista koncepciójába, viszont nem tetszett az anarchista kommunistáknak, minthogy nem járt a korábbi tulajdonos azonnali elkergetésével és a gyár kisajátításával.

A „munkásellenőrzés” rendszerének diadala azonban nem tarthatott sokáig. A világháború miatt már eleve jelentősen szétzilálódott gazdasági rendszer a teljes összeomlás határára sodródott. „1917 végére a hatékony irányítás gyorsan eltűnt az orosz iparból. (…) Egyes üzemi bizottságok »tolakodókat« (tolkacsi) küldtek vidékre, hogy üzemanyagot és nyersanyagot vásároljanak, néha felháborító árakon. A bizottságok gyakran nem voltak hajlandók megosztani a rendelkezésre álló készleteket más, nagyobb szükséget szenvedő gyárakkal. A helyi bizottságok válogatás nélkül emelték a béreket és az árakat, esetenként pedig különleges »bónuszokért« cserébe együttműködtek a tulajdonosokkal.” (128. o.) A kormány válasza a kialakult helyzetre az lett, hogy az üzemi bizottságokat besorolta a szakszervezetek alá, utóbbiakat pedig saját maga alá, tehát az egységes gazdaságirányítást „felülről”, bürokratikus úton próbálta megteremteni.

Az anarchoszindikalisták (és általában az anarchisták) szemében ez nem volt egyéb, mint a forradalmi folyamat megfékezése, és nagy lépés a proletariátus autonómiájának felszámolása felé. Az ítélet helyessége aligha vitatható. De a valódi probléma az, hogy az anarchista mozgalom sem volt képes előállni alternatív megoldási javaslattal a felhalmozódó gazdasági problémákra. Az alulról létrehozott munkásszervezetek államosításával jobbára csupán általánosságokat, elvont jelszavakat szegezett szembe, nem pedig egy életképes gyakorlati cselekvési programot. Bár történtek kísérletek – leginkább az anarchoszindikalisták részéről – egy társadalomátalakítási program és egy egységes szervezet kialakítására, ezek a próbálkozások nem hoztak komolyabb eredményt (amiben az állami repressziók és a mozgalom elméleti gyengesége, illetve belső megosztottsága egyaránt szerepet játszott).

Mindennek egyik következménye az anarchista mozgalom további fragmentálódása lett. Az anarchisták egy része idővel a „nem tetszik, de most csak ez működik” elvét követve rászánta magát a rezsimmel való együttműködésre. Ebben komoly szerepet játszott a polgárháború kirobbanása is, amely reális lehetőséggé tette az a veszélyt, hogy a bolsevik kormányt nem egy újabb munkásforradalom, hanem a fehér ellenforradalom fogja megdönteni. Az anarchisták egy másik irányzata viszont az új kormánnyal való elkeseredett konfrontációt választotta. Az erőviszonyok természetesen nagyon egyenlőtlenek voltak. Miután anarchisták egy csoportja 1919. szeptember 25-én felrobbantotta a moszkvai bolsevik pártbizottság székházát, a mozgalom ellen valóságos hajtóvadászat indult. A megtorlások persze azokat az anarchistákat is sújtották, akik nem értettek egyet a terrorista módszerekkel.

A végeredmény az lett, hogy az anarchista mozgalom, amely másfél évtizeddel korábban a peremvidékeken született, most ugyanoda szorult vissza. Az új rendszerbe integrálódni nem kívánó anarchisták legfőbb mentsvára Kelet-Ukrajna lett. A központi hatalom hosszú időn át nem volt képes megszilárdítani ellenőrzését e terület felett. Az egymással hadakozó különböző politikai erők hadseregeivel szemben kiterjedt gerillatevékenység bontakozott itt ki, főként a parasztság részvételével, amely munkájának gyümölcseit nem kívánta továbbra is átengedni a társadalmi és politikai hierarchia vezetőinek. A mozgalom élére a februári forradalom nyomán börtönéből szabadult anarchista kommunista Ny. I. Mahno állt, aki szívesen fogadta az ország különböző részeiről ideérkező anarchisták segítségét (különösen kulturális-nevelési és agitációs téren). „Volin és Aron Baron 1919 nyarán érkezett táborába, miután a bolsevikok feloszlatták a Nabat Konföderációt, annak tagjai pedig bujkálásra kényszerültek. Volin és Baron Pjotr Arsinovval (…) együtt szerkesztették a mozgalom folyóiratát Puty k Szvobogye (Út a Szabadsághoz) címen, újraindították betiltott folyóiratuk, a Nabat kiadását, és megszervezték a Kulturális-Oktatási Bizottságot, amely röplapokat adott ki és előadásokat tartott a csapatoknak (…) az értelmiségiek iskolák megnyitását tervezték Francisco Ferrer Escuela Modernájának mintájára (…) A Kulturális-Oktatási Bizottság emellett kísérleti színházat alapított, és felnőttképzési programot fontolgatott a parasztok és a munkások számára.” (166. o.)

Az a tény, hogy a polgárháború szinte állandó hadszíntérré tette ezt a vidéket, paradox módon inkább segítette, semmint akadályozta az itt létrejött paraszti és munkásszerveződések megőrzését és az anarchisták tevékenységét. Ugyanis a központi kormány, amely nem nélkülözhette a mahnovisták katonai erejét, időről időre szövetségkötésre és engedményekre kényszerült. A terület autonómiájának teljes felszámolására csak akkor kerülhetett sor, amikor a fehér generálisokat végleg legyőzték. Ekkor a kormány egyúttal szétzúzta az ukrajnai anarchista mozgalmat is.

A mahnovscsina és az 1921-es kronstadti felkelés leverése lényegében pontot tett az oroszországi anarchista mozgalom mint számottevő politikai erő (ha nevezhetjük így) történetének végére, legalábbis ami a XX. századot illeti. De ennek ellenére (vagy éppen ezért) a mozgalom által felvetett kérdések – melyeket az a gyakorlatban nem tudott sikerrel megválaszolni – mára sem vesztették el aktualitásukat.

Az olvasónak azt javasoljuk, hogy az oroszországi anarchisták sokszor felemelő, de szinte mindig tragikusan végződő történetének olvasása ne csüggessze el. Gondolkodjunk el inkább azon, hogyan lehetne ma, száz év elteltével megoldani azokat a problémákat, amelyeket nekik akkor nem sikerült. Hogyan sajátíthatók ki úgy a termelőeszközök, hogy ne egy bürokratikus elit, hanem az egész társadalom birtokába kerüljenek? Hogyan szervezhető meg a társadalom újratermelése oly módon, hogy ne irányítsák azt se a piac vak erői, se az állam parancsuralma? Hogyan vehetik birtokba saját életüket azok a tömegek, amelyek szembefordultak az őket kizsákmányoló tőkével, de amelyek mentalitására rányomja bélyegét a polgári viszonyok között végbement szocializációjuk? Ha sikerül e kérdések – elméleti és gyakorlati – megválaszolásában előbbre jutnunk, akkor az anarchisták áldozata sem volt hiábavaló.