The Black Image in the White Mind (A feketék képe a fehérek tudatában) című könyvében George M. Frederickson történész ezt írja:

„Az 1800-at közvetlenül megelőző és azt követő években a fehér amerikaiak szavaikkal és tetteikkel gyakran kimutatták, hogy [a fekete embereket] a lakosság tartósan idegen és asszimilálhatatlan elemeinek tekintik.”

A fehér amerikai uralom kontextusában a feketeellenes rasszista sztereotípiák a fekete embereket eredendően alkalmatlannak, természetüknél fogva problémásnak és az ember kategóriájától különválasztottnak állították be. Kategóriájuk egyet jelentett a fehérséggel.

Portrait du colonisé / Portrait du colonisateur (A gyarmatosított portréja / A gyarmatosító portréja) című művében Albert Memmi francia-tunéziai tudós ezeket a rasszista racionalizáló okfejtéseket a tagadások sorozataként értelmezte, rámutatva:

„A gyarmatosított nem ez, nem az. Sohasem pozitív fényben tekintenek rá, vagy ha mégis, akkor az irányában elismert tulajdonság pszichológiai vagy etikai hiba eredménye.”

Az efféle rasszista bináris rendszerekben szükséges, hogy egy konkrét csoport „másikként” működjön.

Világszerte vannak „másiknak” tekintett csoportok.„Másságukat” a diskurzus domináns formáit uralók erőltetik rájuk – azok, akiknek reprezentációs hatalmuknál fogva módjukban áll lealacsonyítani, marginalizálni, démonizálni. Az iskolák és a vallási intézmények régóta támaszai az ilyen dehumanizáló diskurzusnak.

Nurit Peled-Elhanan, a nyelvoktatás nyugalmazott professzora a jeruzsálemi Héber Egyetemen és a David Yellin Academic College-ban, valamint több könyv szerzője. Az alábbi exkluzív interjúban arról beszél, hogy az izraeli tankönyvek (és ezeken keresztül az izraeli iskolák) milyen hatásosan keretezik a palesztinellenes diskurzust, és nevelik bele az izraeli gyerekekbe a palesztinokkal szembeni gyanakvást, félelmet és gyűlöletet. Peled-Elhanan munkája az izraeli állami pedagógiai hatalom és a rasszista, palesztinellenes ideológia közötti kapcsolat nagy hatású elemzését nyújtja.

George Yancy: Mutatna néhány példát arra, hogy miként ábrázolják rasszista módon a palesztinokat az izraeli tankönyvekben?

Nurit Peled-Elhanan: A tankönyvek mindig – nem csak Izraelben – az államot és annak cselekedeteit hivatottak legitimálni. Máskülönben nem tankönyvek, csupán könyvek lennének.

Tehát a tankönyvek létjogosultságát az állam legitimálása adja, különös tekintettel az állam ellentmondásos cselekedeteire, például az úgynevezett államalapító bűnökre.

Izraelben Palesztina gyarmatosítása és a folyamatos megszállás igényel legitimációt. Izraelnek igazolnia kell ezeket a politikákat. Így hát Izrael, ahogy minden gyarmatosító, a gyarmatosítottakat primitívnek, gonosznak, feleslegesnek állítja be. Egy rasszizált csoportként ábrázolja őket, amely nem tud és soha nem is fog megváltozni.

Például egy földrajztankönyv egyik szakasza azokról a tényezőkről értekezik, amelyek „gátolják” az arab falvak fejlődését. Azt írja: az arab falvak távol vannak a központtól, az utak nehezen járhatók, és kimaradtak a változás, a fejlődés folyamatából. Azt írja: alig érintkeznek a modern világgal; nehézségekbe ütközik, hogy rákössék őket az elektromos és vízhálózatra. Az ember azt hinné, hogy egy Ausztrália-méretű területről van szó. De Izrael még akkora sincs, mint New Jersey! (Vagy Magyarország negyede. – A fordító.) Hol vannak hát ezek a távoli falvak, amelyek kimaradtak a fejlődésből? Vagy azt írja: az arab társadalom tradicionális, és természeténél fogva ellenzi a változást, vonakodik az újítások átvételétől. A modernizációt veszélyesnek tekintik, és semmit sem hajlandók adni a közjóért. Emellett problémának és demográfiai fenyegetésnek, biztonsági fenyegetésnek állítják be őket. Az pedig, hogy demográfiai fenyegetésnek minősülnek, legitimálja a lemészárlásukat és a felszámolásukat. Az egyik tankönyv azt írja, hogy az egyik mészárlás, a Déir Jaszin-i mészárlás – amelynek nyomán a palesztinok pánikszerűen elmenekültek – egy ijesztő demográfiai problémát oldott meg. Még Háim Weizmann, Izrael első elnöke is csodának nevezte a palesztinok menekülését. Az elképzelés az, hogy az izraelieknek lélekszámban felül kell múlniuk a palesztinokat. Ha többen vagyunk náluk, akkor biztonságban leszünk.

A tankönyvekben szüntelenül összehasonlítják az arabok és a zsidók számát – minden tantárgyban, de matematikában, a szorzás tanulásánál különösen. A tankönyvek Izrael arabjaiként vagy pedig a nem zsidó szektorként hivatkoznak a palesztinokra. A palesztin megjelölés soha nem fordul elő – kivéve a terrorhoz kapcsolva.

A beduin közösséget, például – a beduin törzseket, amelyek évezredek óta élnek ezen a földön – beduin diaszpórának nevezik, hogy azt a benyomást keltsék: nem tartoznak ide.

A tankönyvekben szereplő térképek teljességgel figyelmen kívül hagyják Palesztina és a palesztinok létezését. Még az arab lakosságot bemutató térképeken sem szerepel egyetlen arab város sem – még Názáret sem.

Kiállnak a rasszista törvények mellett, például az állampolgársági törvény mellett, amely nem engedélyezi, hogy egy olyan pár, amelynek egyik tagja izraeli állampolgár, másik tagja pedig a megszállt területekről való, együtt éljen. Az efféle rasszista, illegális és alkotmányellenes törvények igazolásaként az izraeli legfelsőbb bíróság egykori elnökét idézik, aki szerint a palesztinok „emberi jogai nem szabad, hogy a nemzeti öngyilkosság receptjét” jelentsék.

Az összkép tehát az, hogy tudjuk, hogy fenyegetést jelentenek, ezért nem szabad őket emberként kezelni. Az arab állampolgárok hátrányos megkülönböztetését, körülzárását, kiiktatását ez az ürügy legitimálja – a többségben maradás szükségessége, hogy fennmaradjon az állam zsidó jellege. Valamikor volt egy népesedéspolitika, amely a zsidó szektor minden családjában négy gyermek vállalására buzdított, hogy többen legyenek, mint az arabok. Az ilyen családok jutalomban részesültek, és „áldott családoknak” hívták őket. Ma már nem él ez a politika. Amikor Benjamin Netanjahu pénzügyminiszter lett, leállította a nagy családoknak folyósított juttatásokat. De volt ilyen politika, azzal a céllal, hogy számban felülmúljuk őket.

Milyen korán kerülnek kapcsolatba ezekkel a könyvekkel az izraeli gyerekek?

Már óvodás korukban. A tankönyvek a diskurzust tükrözik. Ahogy Gunther Kress nyelvész írja: a szövegek a szemiózis, avagy jelentésalkotás pontjai – vagyis egy bizonyos időpontbeli állomásai. Ezért változnak a tankönyvek kormányról kormányra. Van tehát a diskurzus, a társadalmi diskurzus, és ezt tükrözik a tankönyvek. Nem a tankönyvek találják ki ezt a fajta diskurzust.

Ön a munkájában azt mutatja be, hogy a tankönyvek képei nem jóindulatúak, nem jelentéktelenek, nem puszta szórakoztatás céljára szolgálnak. Rámutat, hogy a rasszista képeknek mély egzisztenciális következményei vannak. A palesztinok dehumanizálása az izraeli tankönyveken keresztül utat nyit a megtizedelésüknek. Végső soron, ha az izraeli gyerekeket úgy nevelik, hogy elfogadják a könyveikben és pedagógiai tereikben megírt vagy képeken keresztül ábrázolt „feltétel nélküli igazságot”, akkor a palesztinok kollektív büntetés útján történő megölése nem ugyanolyan etikai súlyú, mint az izraeli életek elvesztése.

Palestine in Israeli School Books: Ideology and Propaganda in Education (Palesztina az izraeli tankönyvekben: ideológia és propaganda az oktatásban) című könyvében azt írja:

„A megszállt területeken élő palesztin nem-állampolgárokat terroristának ábrázolják, és ez az ábrázolás megerősíti azt a politikát, amelyet a tankönyvek közmegegyezéssel elfogadott szükségszerűségként mutatnak be: az állandó ellenőrzés, a mozgás korlátozása és akár a bírósági tárgyalás nélküli kivégzések politikáját.”

Egyfajta mélységes irónia van ebben. Tudjuk, hogy a zsidó emberek ellen a náci Németország által terjesztett dehumanizáló propagandát folytattak. A zsidó embereket „élősködőknek” ábrázolták, akiket el kell távolítani, ki kell végezni az „árja faj” tisztasága érdekében. A palesztinok nyilvánvalóan a külső csoportot alkotják. Konkrétan hogyan látja a cionizmust mint ideológiai erőt, amely megteremti azt a saját csoportot, amelyet nem szabad a külső csoportnak „beszennyezni”? Végül is, a nemzetépítő cionizmus a rasszista sztereotípiák használatán túl a földrajzi tér ellenőrzését is jelenti. Kifejtené, hogy Ön szerint miként erősíti egymást az erőszak e két formája magának a cionizmusnak a projektjén keresztül?

Az izraeli identitás területi identitás. A nemzeti és a területi identitás egy és ugyanaz. Így magától értetődően a terület nagyon fontos tényezője identitásunknak. Erről a földről valók vagyunk, és el kell foglalnunk ezt a földet. De úgy vélem, hogy ahogy a cionizmus kezdete óta kezelték őket… az ugyanaz, ahogy az összes gyarmatosító kezelte a bennszülött lakosságot. Azt hangoztatják: primitívek, és mi hozzuk a haladást. És azt is mondják, hogy nem is léteznek. A táj részeinek tekintik őket. Úgy vélem, az összes gyarmati hatalom ugyanígy kezelte a helyi lakosságot. A cionizmus egy európai nemzeti mozgalom volt. Ahogy az összes európai nemzeti mozgalom, a cionizmus is meghatározta, ki ember és ki „másik”. A másik a keleti, az „orientális”. Mindenképpen meg akartak szabadulni a kelettől – mert a zsidókat keletieknek nevezték Európában, mintha egy „keleti” rassz volnának –, ők pedig meg akartak szabadulni ettől. Nyugatiakká akartak válni.

Ez az egyik olyan dolog, amit erősen hangsúlyoznak a tankönyvekben: Mi a nyugat vagyunk. A zsidók történetéről keleten vagy a muszlim országokban említés sem esik, holott nagyon harmonikus és gazdag életet éltek a muszlim országokban évezredeken át. De ezt még csak meg sem említik. Nyugatosodni akartak, és el akarták törölni az ország történelmét, hogy helyreállítsák a folytonosság mítoszát, mintha az Európából érkező zsidók a saját földjükre térnének haza. Vagyis azt a történelmet, kultúrát és mindent, ami Palesztina vagy Arab Izrael földjén korábban létezett, eltöröltek. A régészetben is ezt tették. Alig vannak régészeti leletek Palesztinából vagy az oszmán korból. Az oszmánok 600 évig uralkodtak itt, de alig van valami. Ha elmegy az ember egy parkba Izraelben, elmondják neki, hogy az a hely mi is volt a rómaiak, a bizánciak, a keresztesek, a britek, a cionisták számára.

Több évszázadnyi történelmet eltöröltek.

Mindez magyarázatot szolgáltathat az izraeli hozzáállásra. És persze – az összes gyarmatosítóhoz hasonlóan – a cionista vezetők is rasszista diskurzussal becsmérlik a bennszülött lakosságot, illetve legitimálják annak diszkriminációját és felszámolását.

Az etióp zsidók olyan csoportnak mondható, amely egyfajta „másságot” él meg Izraelen belül. Holocaust Education and the Semiotics of Othering in Israeli Schoolbooks (Holokausztoktatás és a másikolás szemiotikája az izraeli tankönyvekben) című könyvében azt tárgyalja, hogy az arab zsidók és más nem európai zsidók maguk is áldozatok, a cionizmus eredményeképpen. Könyvében az Izraelben letelepedett nem európai zsidókat „az áldozatok áldozataiként” jellemzi. Hogyan járul hozzá a cionizmus a nem európai zsidók másikolásához?

Amint említettem, a cionista mozgalom európai mozgalom volt. Mióta Palesztinába jöttek, nyugatosodni akartak, ugyanakkor őslakossá is akartak válni – mintha visszajöttek volna. Az elképzelés az volt, hogy hazát teremtenek az európai zsidóknak. Más zsidók nem érdekelték őket, különösen nem az arab vagy afrikai országokból valók. Azonban a holokauszt, az európai zsidók kiirtása után emberekre volt szükségük, akik benépesítik Izrael jövőbeli államát. Úgyhogy más országokban kezdték keresni őket, és a muszlim országokban meg is találták. Azt hangoztatták azonban, hogy ezek az emberek barbárok és primitívek, tele vannak kórokozókkal és betegségekkel, és így tovább, és hogy táborokba kell zárni őket mindaddig, amíg nem tudnak integrálódni. Hogy fel kell adniuk a kultúrájukat, az arabságukat vagy az afrikaiságukat, a nyelvüket, a zenéjüket, a szokásaikat, a vallásukat, és át kell venniük ezt a másik vallást, ezt a másik judaizumust, amely Kelet-Európában fejlődött ki. Sokan írnak erről – Ela Shohat és mások is. Úgyhogy ezeket az embereket az áldozatok áldozataivá tették, mert azok, akik így kezelték őket, tényleg az áldozatok, a túlélők voltak.

Belső gyarmatosítás alatt tartották őket. Négy emberöltő telt el azóta, hogy Izraelbe jöttek, de unokáikat, dédunokáikat mindmáig marokkóiaknak hívják, vagy akár „mocskos marokkóiaknak”. Etnikai csoportjuk szerint nevezik meg őket – viszont az askenázi zsidók, akik a normát jelentik, jelöletlenek maradnak, sőt, őket még csak nem is nevezik etnikai csoportnak. A nem askenáziakra viszont, hiába élnek négy emberöltő óta ezen a földön, továbbra is az etnikai hovatartozásuk alapján hivatkoznak. Az oktatásban, foglalkoztatásban, gazdagságban megfigyelhető különbségek nőnek, nem pedig csökkennek.

Borzalmas módon kezelték őket, tönkretették őket. Tönkretették a családot, a közösséget. Katasztrófa volt. Voltaképp Izrael sok éven át nem akarta, hogy az etiópok ide jöjjenek. Az etióp zsidók, avagy a Beta Israel (Izrael Háza) tagjai, ahogy magukat nevezik, vallási okokból akartak Cionba jönni. Az arab zsidók többsége sem volt cionista – bár voltak köztük olyanok, akik csatlakoztak a cionista mozgalmakhoz. Indítékaik elsősorban vallásiak voltak, nem pedig politikaiak. Jeruzsálembe akartak jönni, ennyi. Az etióp zsidók pedig, akik azt hitték, hogy ők az egyedüli zsidók a világon, Cionba akartak jönni. Amikor hallották, hogy van rá lehetőség, kérvényezni kezdték, hogy jöhessenek. De Izrael nem kért belőlük. Csak a cionizmust rasszista mozgalomnak nyilvánító 1975-ös ENSZ-közgyűlést követően döntöttek úgy Izrael vezetői, hogy behozzák őket – hogy bizonyítsák: fekete embereket is beengednek. De jó pár évig eltartott, mire jönni kezdtek.

Ahogy idehozták őket, az katasztrofális volt. Elgyalogoltatták őket Szudánba, majd hosszú hónapokon át Szudánban kellett várakozniuk, teljesen élhetetlen körülmények között. A halálos áldozatok száma több ezer volt. Ezután pedig „bátor katonáink” csodálatos földalatti műveletének kiáltották ki az egészet. Behozták, aztán táborokba zsuppolták őket, amelyeket felszívótáboroknak, felszívóközpontoknak neveztek. Teljességgel az izraeli bürokráciától függtek. Nem dönthettek a saját jólétüket érintő kérdésekben. Fel kellett adniuk minden szokásukat, vallási vezetőiket, vallásukat, mert a Bibliát követték, nem pedig a Kelet-Európában kialakult szokásjogot, a háláchát – amiről nem is hallottak. És iskolát sem választhattak a gyerekeiknek.

A tankönyvek mindezt a mai napig reprodukálják, mivel az etióp zsidókat olyan „problémaként” kezelik, amellyel az államnak meg kellett birkóznia. És még ma is – több mint 40 évvel az érkezésük után – problémaként kezelik őket. Mindenféle szövegeket kell tanulmányozniuk, amelyeket európaiak írtak a múlt század ‘60-as éveiben arról, hogy milyen az élet Etiópiában. Azt kell hallgatniuk, hogy patriarchálisak, primitívek, a lányaikat 9 éves korukban férjhez adják, és így tovább. Egy szóval sem említik, mit adtak az országnak: művészeket, énekeseket, táncosokat, tudósokat, mindent. Csak akkor említik őket, ha „jó katonák” voltak – na, az minden könyvben benne van. Még ha Izraelben születtek, akkor is etiópiaiak számára indított speciális programokban különítik el őket – még az egyetemen, az ápolóképzőben, a hadseregben is. Ezek a speciális programok arra szolgálnak, hogy nyugatosítsák őket – úgy, ahogy Izrael a nyugathoz tartozik, ami képtelenség. Ennek ellenére ilyen szövegeket kell olvasniuk. A róluk szóló összes szöveget askenázi zsidók írják. Egyetlen etióp szöveg sincs a programokban, holott vannak közöttük díjazott írók (ahogy szociológusok, pszichológusok is). Mára az etióp izraeli értelmiségiek tiltakozni kezdtek, és elkezdték cáfolni a megmentés narratíváját. Ellenállási mozgalom kezd kibontakozni mindezzel szemben. De nagyon nehéz előrelépni.

Úgy kezeli őket a rendőrség, ahogy az USA-ban és Angliában a fekete embereket. Lelövik őket az utcán. Nemrég fejeződött be egy per. Egy rendőr lelőtt egy 18 éves etióp izraeli férfit, és a rendőrt felmentették.

A tárgyalás során a bírók mindvégig úgy kezelték a rendőrt, mintha ő lenne az áldozat, a fiú szüleit pedig úgy, mintha ők hátráltatnák a pert. A rendőrfőnök azt mondta: Hát mit tehetünk? Feketék!

És ez kerül bele a tankönyvekbe. A tankönyvek azt írják, hogy nem tudnak beilleszkedni, vagy nehezükre esik beilleszkedni, mert mindenféle szokásaik vannak, amelyekhez nem szoktunk hozzá, például az idősek tisztelete, a szülői tekintély! Efféle borzalmas dolgok. Meg a bőrszínük. Úgyhogy a tankönyvek az állam rasszizmusát reprodukálják. A fényképeken mindig úgy mutatják őket, hogy valami sivatagban vánszorognak – még az arcukat sem látni.

Mindig megkérdezem a diákjaimtól: hol éltek Etiópiában az etióp zsidók? És azt válaszolják: a sivatagban – ami téves. A dombtetőkön éltek, mert a nyájaknak vízre volt szükségük. A COVID alatt a David Yellin Academic College egyik etióp oktatója előadást tartott a tantestületnek, és ugyanezt kérdezte: „Önök szerint hol éltek?” És az egyetemi oktatók azt felelték: „a sivatagban” – mert az etióp zsidókról csak ezt a képet látjuk. Borzalmas.

Régebben önkéntesként gyakran foglalkoztam gyerekekkel a házam közelében lévő felszívóközpontban. Szörnyűek volt az életkörülmények, és szörnyen bántak velük az iskolában. A rasszizmus miatt az iskolában ki vannak zárva minden olyan tevékenységből, amely a fehér gyerekek előtt nyitva áll. Mondani sem kell, csodálatos, rendkívül okos gyerekek voltak, többjükkel mindmáig tartom a kapcsolatot. Az egyik lány az izraeli légierőnél helyezkedett el technikusként. A férjemmel együtt ott voltunk az esküvőjén – ahová egyetlen fehér ember sem jött el, sem az egykori katonatársai, sem a jelenlegi munkatársai közül. Egyetlen egy sem. Hogy lehet ez? Biztos vagyok benne, hogy mindenkit meghívott. Jó, ez csak egy történet, de azért említem, mert mutatja, hogyan viszonyulnak az etióp zsidókhoz. Tanárok szájából hallottam, hogy büdösek. Tanárok szájából hallottam, hogy nem szentek, mert maguk ölik le a teheneket.

Erről az „ellopott nemzedék” borzalmas valósága jut eszembe, ahogy fehér ausztrálok kényszerrel szakították el az őslakosok és a Torres-szorosi szigetlakók gyermekeit a szüleiktől. A cél: kulturális identitásuk minden jelének felszámolása.

Igen. Ebben az esetben az etióp izraeli gyerekek teljes oktatása arra irányul, hogy megváltoztassák őket – nem arra, hogy megismerjék őket, tanuljanak tőlük, vagy elismerjék a multikulturális társadalomhoz való hozzájárulásukat. Megkérdeztem egy tanárnőt, hogy szerinte ezek a változások elszakítják-e őket a kultúrájuktól, a közösségüktől, a családjuktól. Azt felelte: igen, és remélem, hogy a szüleik is tanulnak tőlük.

Tehát igen, ezek ugyanazok gyarmati folyamatok, amelyek Ausztráliában és Kanadában is lezajlottak. Ugyanaz a „civilizációs küldetés”. A fehér ember civilizációs küldetése.

És az etiópok megdöbbentek, amikor idejöttek, mert azt hitték, az „Arany Jeruzsálembe” jönnek, ám hirtelen úgy kezdték kezelni őket, mint a nem zsidókat, és emiatt sokan öngyilkosok lettek. Úgy kezelték őket, mint a vadállatokat – és ez a mai napig nem változott.

Milyen hatásos módot lát az oly sok erőszakot eredményező palesztinellenes sztereotípiáknak a felszámolására? Hogyan hozhatna változást az oktatás újragondolása, a tanterv radikális átdolgozása Izraelben?

Ha lenne rá akarat, teljesen újra lehetne írni a tantervet. A kb. 2014 előtti könyvekről beszéltem, mert azt követően már egyáltalán nem fordulnak elő a tankönyvekben palesztinok, sem etiópok. A terror absztrakt problémáiról van szó – de senki nem beszél róluk emberekként. Az 1990-es évek végén volt némi változás, amikor az új történészek beszélni kezdtek a Palesztin Felszabadítási Szervezetről – de ma nincs semmi. Mintha nem is léteznének.

Ezek a könyvek olyanok, mint az evangelizációs röpiratok. Még a bennük lévő képek is: a tankönyvekben szereplő fotókon az emberek mind szőkék és kék szeműek. A valóságban a legtöbb izraeli nem szőke. Megkérdeztem az egyik grafikust, aki az egyik tankönyvet tervezte, hogy miért lett ilyen. „Hát, mert jól néz ki.” Ezek a könyvek valójában propagandakiadványok.

Minden évben megnézem, hogy vannak-e új dolgok ezekben a könyvekben, de egyáltalán nincsenek benne „másikak” – még másikakként sem. Szóval egyre rosszabb a helyzet. De persze ha valaki megbízást kap erre, akkor új tantervet kell kialakítania, amely nem csupán úgynevezett pedagógiai narratíva lesz, hanem performatív narratíva is – azoknak az embereknek a narratívája, akiket sosem foglalnak bele a pedagógiai narratívába, a hivatalos narratívába. Vagyis azoknak az embereknek a narratívája, akiknek a hangját nem hallják meg: a beduinoké, a cserkeszeké, a drúzoké, a palesztinoké, az etióp zsidóké, az arab zsidóké, az orosz zsidóké – mert Izraelben rengeteg nyelv van, rengeteg embercsoport, akikben amúgy nincs semmi közös. Nem multikulturális, de sokféle kultúra van benne. Az egyetlen előremutató lehetőség az, ha a marginalizált emberek narratívájára koncentrálunk; ezt nevezi Homi Bhabha, a kritikai elmélettel foglalkozó indiai tudós performatív narratívának. Egyedül ez számít, egyedül ennek van hatása az emberek életére. Izraelben senkinek sincs történelme, csak a cionista történelem van. Semmit sem tudunk, még az európai zsidókról sem. Semmit sem tudunk, csak azt, hogy kiirtották őket.

Elias Khoury palesztin-libanoni író Children of the Ghetto: My Name Is Adam (A gettó gyermekei: a nevem Ádám) című könyve egy palesztin férfi fájdalommal és bánattal teli útját meséli el. A könyv egyik története egy olyan férfiról szól, akit azért hoztak, hogy eltemesse és elégesse a holttesteket a mészárlások után. Khoury az ilyen embereket Sonderkommandósoknak nevezi. És elmeséli az egyikük történetét: önálló emberi lényként kezeli, akinek van története. És amikor az ember elolvassa ezt a történetet, és szembeállítja a történelemkönyvekben elmondott izraeli történettel, akkor a pedagógiai vagy hivatalos narratíva helyett mást kap: a marginalizáltak narratíváját, a kollektív tárgyakká vált emberek narratíváját. Ezt kell tenni: hangot kell adni a hang nélkülieknek.

Csakhogy nincs meg az etióp zsidók története, amelyet az etióp zsidók írtak meg. Csakis antropológiai történetírás van, eurocentrikus nézőpontból, rasszista nézőpontból.

Úgy gondolom, csak úgy léphetünk előre, ha nem állítjuk szembe a két hivatalos narratívát, a palesztint és az izraelit. Ezt már megpróbálták, és sem Izrael, sem Palesztina nem hagyja, hogy ezt használják az iskolákban. Ehelyett az összes ember narratívájából kell kiindulnunk, és akkor lenyűgöző dolgok derülnek ki arról, hogy milyen volt a közös élet az oszmán korban és előtte: gazdag és kulturálisan, gazdaságilag és mezőgazdaságilag is harmonikus. Az emberek nagyon kozmpoliták voltak. Mindent együtt csináltak, anélkül, hogy bárki is elveszítette volna az identitását vagy a vallási hovatartozását. Ezt szeretném látni.

Próbálkoztunk ezzel a 2009-es gázai támadás előtt. Megpróbáltunk létrehozni egy szakértői csoportot, amely elkezdi megírni ezt a tantervet. Csodálatos csoport jött össze, csupa önkéntes. De miután Izrael megtámadta Gázát, a palesztinok nem akartak és nem is tudtak jönni. De azt hiszem, sokan szívesen csinálnák, mert ez mindig sokkal érdekesebb, mint az a politikai propaganda, amit a tankönyvekben olvasni – ami másról sem szól, mint pogromokról, háborúkról és a zsidók ellen elkövetett mészárlásokról.

Ma az embereket itt az az elképzelés egyesíti, hogy mindannyian a holokauszt áldozatai vagyunk, és ha nem vigyázunk, újra a holokauszt áldozatai lehetünk.

Ez az elképzelés. Traumatizálni kell a gyerekeket, hogy lojálisak legyenek, és ne hagyják el az országot. És ez minden könyvben meg van írva. Ami Európában történt a zsidókkal, az azért történt, mert nem volt államuk és hadseregük. Hogy kényszeríted az embereket, a fiatalokat, hogy maradjanak? Halálra rémíted őket. „Ne menjetek Törökországba, gyűlölnek minket!” Hogy értik azt, hogy gyűlölnek minket? Engem szeretnek, amikor megjelenek a piacon, hogy szőnyeget vegyek! Emlékszem, amikor Görögországba vittem a nyolcéves fiamat, az unokatestvére azt mondta: „Ne menj oda! Kiirtottak minket!” Ötezer évvel ezelőtt lerombolták a templomunkat. Ez a hozzáállás nagyon erős Izraelben. Ne menj Athénba, antiszemiták! Ne menj oda, ott arabok vannak! Szóval a holokauszt fog össze mindenkit, és lebeg a fejünk fölött minden pillanatban – és ehhez a holokauszt valódi áldozatainak megvetése párosul, mert hát ugye nem vették fel a harcot.

Ez úgy hangzik, mint az arabok náciasításának folyamata.

Igen! Mióta Izrael 1953-ban összebarátkozott Németországgal, és elfogadta a jóvátételi pénzt, a potenciális kiirtó szerepe az arabokra hárult – máskülönben nem volna okunk arra, hogy állig felfegyverkezve legyünk itt. Az arabok indokolatlanul, alaptalanul kapták meg a potenciális kiirtó szerepét. Úgy értem: az arabok soha nem irtották ki a zsidókat. A muszlimok ritkán hajtottak végre pogromokat a zsidók ellen. Volt néhány incidens, valóban, de sosem kerestek végső megoldást. Dávid Ben-Gúrión 1953-ban azt mondta: elfogadom a német jóvátételi pénzt, hogy meg tudjuk védeni magunkat a náci araboktól – ekkor született meg ez az összetétel, a „náci arabok”. Aztán azt mondták: auschwitzi határok között élünk. Menachem Begin pedig úgy fogalmazott: a libanoni menekülttáborok elleni támadások megóvtak minket „egy újabb Treblinkától”. Ilyen a diskurzus. Mind a mai napig a palesztinokat gázai náciknak nevezik. Az október 7-én történteket azonnal a soához, a holokauszthoz hasonlították. Azonnal. És működik a dolog. Nukleáris hatalom vagyunk, nekik pedig nincs semmijük, mégis egyrészt primitív, fölösleges emberi lényeknek, másrészt mindenható náciknak ábrázolják őket. És ez működik.