Tett: Világszerte számos egyetemen szerveződtek diákmegmozdulások, sátortáboros tiltakozások a palesztinok elleni népirtással szemben. Hogyan indult ez a hollandiai Tilburgi Egyetemen: hogyan találtak egymásra a diákok, hogyan kezdtetek szerveződni?

Rami: A Tilburgi Egyetemen több mint egy éve működik egy palesztin szolidaritási diákcsoport, a PST (Palestine Solidarity Tilburg). Májusban ez a csoport rendkívüli gyűlést hívott össze, eredetileg azzal a szándékkal, hogy a sátortáboros tiltakozás helyett másféle, könnyebben kezelhető fellépési módot találjon. Erre a rendkívüli gyűlésre rengetegen jöttek el, akik készen álltak arra, hogy azonnal megkezdjék a sátoros tiltakozást. A PST néhány fő szervezője a résztvevők nagy száma és lelkesedése alapján így a sátortábor mellett döntött. Fontos megjegyezni, hogy ez nem sokkal azután történt, hogy Amszterdamban és Utrechtben brutális rendőri erőszakkal léptek fel a táborozókkal szemben, ami sok holland diákot sokkolt és arra késztetett, hogy csatlakozzon a sátoros tiltakozási mozgalomhoz. Fizikai felállítása után a tábor a hasonlóképpen gondolkodó diákok, a hallgatást elutasítók közösségi tere lett, ahol találkozhattak, megvitathatták elképzeléseiket, akciókat tervezhettek, és Palesztinával szolidáris közösséget alkothattak.

Panka, mikor és miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol a tilburgi palesztin szolidaritási mozgalomhoz? És kicsit általánosabban: hogyan lesz az egyéni meggyőződésből, tenni akarásból közös fellépés?

Panka: Idén áprilisban csatlakoztam a PST-hez, de a szervezetről már korábban tudomást szereztem, amikor csatlakoztam egy olvasókörhöz, amelyet az egyik tanárom hozott létre – válaszul arra a népirtásra, amelyet Izrael október 7. óta követ el. Mivel Magyarországon nőttem fel, és életem nagy részét a magyar oktatási rendszerben töltöttem, nagyon szűk képet kaptam Izraelről.

A történelemkönyveinkben a „telepes gyarmatosítás” és az „apartheid” kifejezések soha nem szerepelnek,

és eléggé egyoldalú képet kapunk, amikor a konfliktusról esik szó: „1948 májusában létrejött a független Izrael Állam. Az arabok azonban ezt nem fogadták el, és Izrael ellen a szomszédos arab államok már megalakulása pillanatában háborút indítottak”.^[1] Ezek a mondatok önmagukban nagyon érdekesek, mert azt sugallják, hogy Izrael létrehozása békés folyamat volt, amelyet a szomszédos országok nem fogadtak el.

Sokatmondó az is, ahogyan beszélnek a Nakbáról – amely a palesztin népirtás legborzalmasabb kezdő fejezete volt, ahol 15 000 palesztint öltek meg, és több mint 750 000 embert űzött el Izrael. A közel egymillió embert otthonától, hazájától, gyökereitől megfosztó atrocitást egy mondatban ismerik el: „[Izrael] területe jelentősen bővült, és több százezer arab kényszerült lakóhelyének elhagyására.”

Miután csatlakoztam az olvasókörhöz, és ezáltal árnyaltabban megismertem a helyzetet, rájöttem, milyen súlyos is igazán. Amikor felismerjük, hogy igazságtalanság történik, választhatunk, hogy elfogadjuk és nem teszünk semmit, vagy ellenállunk.

Nekem mindig a következő idézet jut eszembe Babits Jónás könyve című művéből: „vétkesek közt cinkos aki néma”. Néhány magyar barátom pontosan értette, mit akarok mondani, amikor így magyaráztam el nekik. Ha tudomást szerzünk valamiről, ami rossz, és hallgatunk, akkor bűnrészessé válunk. Ezért tudtam, hogy az egyetlen erkölcsös választás az, ha csatlakozom az egyetememen a palesztin szolidaritási mozgalomhoz.

Azt mondod, a magyar tankönyvekből torz, egyoldalú képet kaptál az izraeli-palesztin konfliktusról. Miben látod ennek gyökereit?

Panka: Először is azt gondolom, hogy a történelem tanítási módja a magyar oktatási rendszerben eleve hibás, és szinte mindig egy nagyon eurocentrikus és gyarmati perspektívát alkalmaz. Ez nem feltétlenül csupán Magyarországra jellemző probléma, de azért érdemes megemlíteni.

Amikor a gyarmatosításról tanulunk, akkor a birodalmak szemszögéből nézzük  a gyarmatosítási politikát.

Emlékszem, mindig is azon gondolkodtam gimnazistaként, hogy mit szólnának ehhez azok az emberek, akiknek el kellett szenvedniük e politika következményeit. Soha nem mutatják be azoknak az embereknek a nézőpontját, akiknek szenvedniük kellett a gyarmatbirodalmak cselekedeteitől és bűntetteitől. Ez a fajta oktatás érzéketlenné tesz bennünket a világban létező igazságtalanságokra. Elfogadóvá tesz bennünket olyan rendszerek iránt, amelyek cserbenhagyják az embereket, amelyek a valóságban nagyon is káros hatással vannak ránk. Kevésbé empatikusak leszünk egymás iránt. Megtanuljuk elfogadni, hogy a népirtás vagy az etnikai tisztogatás bizonyos esetekben és helyzetekben tolerálható – ami szörnyű.

Emellett a megmaradt független magyar újságok nagy része is legitimálja a palesztinok elleni népirtást a „terrorizmus elleni harc” ürügyén. Számtalan olyan cikket olvastam az elmúlt évben a független magyar sajtóban, amely dehumanizálja a palesztinokat, és jogosnak állítja be a népirtást, ami borzalmas. Persze vannak kivételek, mint például a Mérce, de sajnos ezek ritkák.

Ezzel együtt nagyon elterjedt a rasszizmus és az állam erőszakhoz való jogának megkérdőjelezhetetlensége:

terroristáknak nevezik a megszállással szemben ellenálló embereket, de a háborús bűnöket elkövető katonákat nem.

Végül, emberi szinten meg tudom érteni azokat, akiknek az elsődleges reakciója az, hogy „mindkét oldalt látni akarják”, mert nehéz elfogadni azt, hogy az egész világ végignézi a palesztinok ellen elkövetett etnikai tisztogatást, és senki nem tesz semmit a megakadályozására. Ez lesújtó. Ez szívszorító. És rendkívül ijesztő is. De nem indokolja, hogy elfordítsuk a fejünket, ne szólaljunk fel amiatt, ami történik, és ne ítéljük el Izrael tetteit.

Egy kollektív politikai fellépésben való részvételnek szinte magától értetődő velejárója a tanulás. Elmondható ez a te esetedben is?

Panka: Maga a sátrazás olyan nagyszerű tanulási élmény és lehetőség volt, ami egy magyar egyetemen szinte elképzelhetetlennek tűnik. A tanárok eljöttek a táborunkba, hogy kötetlen órákat, teach-ineket tartsanak, ami nagyon értékes tapasztalat volt, és sokkal demokratikusabb módja a tanításnak és a tanulásnak. Leültek velünk a fűben, körben, ami sokkal egyenlőbb teret teremtett, mint egy hagyományos tanterem. Értékelték a diákok hozzászólásait, és volt lehetőség az élénk vitákra és eszmecserékre.

Emellett más csupán olvasni az Izrael állam által bántalmazott és meggyilkolt emberekről szóló történeteket, és más élőben hallani azok történeteit, akiknek az életét közvetlenül érinti ez a népirtó gépezet.

Amikor összebarátkozol olyan emberekkel, akik az Izraellel szomszédos – és Izrael által támadott – országokból származnak, például Libanonból, akkor sokkal emberibb és mélyebb szinten érted meg, mennyire fontos ez a harc a felszabadításért.

Végső soron azt hiszem, az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy a szabadságért való küzdelem egyetlen módja az, ha megértjük: a felszabadításért folytatott harcnak kollektívnak kell lennie. Mindannyiunkat ugyanaz a rendszer nyom el – együtt kell ellenállnunk neki.

Sokféle országból érkezett diák vett részt a Tilburgi Egyetemen folytatott tiltakozásokban. Milyen módon tükröződött a sokféle háttér az egyes álláspontokban? Mit jelentett ez a közösen képviselt álláspont, a közös követelések kialakításában?

Ami pedig a követelések tartalmát illeti: májusban 76 spanyol egyetem adott ki közös nyilatkozatot, amelyben a kapcsolatok felfüggesztését helyezték kilátásba a nemzetközi humanitárius jog betartása mellett ki nem álló izraeli egyetemekkel. Mivel a Tilburgi Egyetem vezetése nem adott ki efféle állásfoglalást, petíciót nyújtottatok be. Milyen követeléseket fogalmaztatok meg? Koordináltátok-e ezt a petíciót más holland (vagy egyéb) egyetemek tiltakozó csoportjaival?

Rami: A sátortáboros tiltakozás résztvevői által megfogalmazott követelések maguktól értetődőek voltak, és két okból kifolyólag nem sok teret hagytak a különböző értelmezéseknek. Először is, alapvetően a szélesebb körű – világszerte folyó – sátortáboros mozgalom követeléseit tükrözték: az Izraelhez fűződő kapcsolatok maradéktalan feltárását, és az ezekből történő tőkekivonást.

Ehhez hozzájött még az a követelés, hogy a rendőrség ne léphessen az egyetemi kampusz területére – ami közvetlen válasz volt a más holland egyetemeken elkövetett brutális rendőri erőszakra,

amelyet Tilburgban el akartunk kerülni (ugyanakkor mind jogi tekintetben, mind logisztikailag felkészültünk rá). Másodszor, a követelések részei voltak az Izrael akadémiai bojkottjára irányuló kampánynak, amelyet a Tilburgi Egyetemen a PST indított el 2023. május 15-én, az 1948-ban lezajlott Nakba emléknapján. E két okból kifolyólag a sokféle nemzetiségű és hátterű hallgató nagyon könnyen, nézeteltérések nélkül összezárt ezek mögött a jól megalapozott, magától értetődő, alapvető, nem bonyolult követelések mögött.

Mivel a követeléseiteket nem teljesítette az egyetem vezetése, sokféle akciót szerveztetek, hogy tájékoztassátok, felrázzátok, magatok mellé állítsátok az egyetemi polgárokat. Kérlek, meséljetek ezekről!

Rami: Sok akciót szerveztünk a Tilburgi Egyetem kampuszán, két fő céllal. Egyrészt a Tilburgi Egyetem nyilvános megítélésének rontásával próbáltunk nyomást gyakorolni az egyetem vezetőségére, hogy fogadja el követeléseinket, másrészt a palesztinai helyzetre igyekeztünk felhívni a figyelmet a diákok körében. Néhány példa:

• Transzparensek leengedése: Többször engedtünk le a Tilburgi Egyetem egyik hídjáról transzparenseket, amelyeken a sátortáborunk felállítása óta Izrael által Gázában megölt összes palesztin gyermek neve és életkora szerepelt. Ahogy telt az idő, és egyre nőtt a meggyilkolt gyermekek száma, úgy lettek megrázó módon egyre nagyobbak, egyre hosszabbak a transzparensek.

• Die-inek: Két párhuzamos die-in akciót szerveztünk; ezekben vörös művérfoltos fehér pólót viselő diákok feküdtek le a földre az egyetem kulcsfontosságú helyiségeiben és bejáratainál, így lényegében arra kényszerítették a járókelőket, hogy vagy átlépjenek a „holttesteken”, vagy a holttestek jelenlétében/közelében tegyék a dolgukat, például folytassák a tanulást.

• Ellenőrzőpont: Autós ellenőrzőpontot állítottunk fel a Tilburgi Egyetem fő parkolójának bejáratánál, hogy  szimuláljuk a ciszjordániai izraeli katonai ellenőrzőpontokat, amelyek órákkal meghosszabbítják, vagy akár teljesen meg is gátolják az iskolákba/munkába/haza tartó palesztinok napi ingázását. Az érkezőket azzal köszöntöttük: „A Tilburgi Egyetem új politikát vezet be, amely kötelező személyazonosság-ellenőrzéséhez köti a kampuszra való belépést. Így fejezzük ki szolidaritásunkat izraeli partnereinkkel, akik ugyanezt a politikát vezetik be saját kampuszaikon.”

Emellett tiltakozó felvonulásokat tartottunk a kampuszon és zajt csapó tiltakozásokat az épületekben.

Több más holland egyetemen is voltak hasonló sátras tiltakozások; volt, ahol az egyetem vezetése ezekkel szemben határozottan fellépett, máshol nem. Mondanátok ezekről pár szót?

Rami: Az egyetem területét lezáró sátras tiltakozást indítottak az Amszterdami Egyetemen és az Utrechti Egyetemen. Az Amszterdami Egyetemen több sátortábort is felállítottak, ezeket az egyetem vezetősége kérésére a rendőrség egytől egyik brutális erőszakkal és munkagépekkel felszámolta. Az Utrechti Egyetem sátortáborát is a rendőrség hasonlóképpen, az egyetem vezetősége kérésére brutálisan felszámolta.

Emellett számos egyetemen szerveztek az egyetem területét nem lezáró sátoros tiltakozást. A Groningeni Egyetemen és a Nijmegeni Egyetemen az egyetem vezetőségének kérésére a rendőrség feloszlatta a táborokat, miután a táborozó csoportok fellépése fokozatosan eszkalálódott.

Az Eindhoveni Műszaki Egyetemen a tiltakozás a résztvevők kapacitásának/energiájának hiányában megszűnt.

A Delfti Műszaki Egyetemen a rendőrség azt követően oszlatta fel a tiltakozást, hogy a diákok behatoltak egy épületbe.

A Wageningeni Egyetemen továbbra is működik a sátortáboros tiltakozás.

A vizsgaidőszak végén, a nyári szabadság elején a sártortábort felszámoltátok – anélkül, hogy elértétek volna elsődleges célotokat, hogy a Tilburgi Egyetem állást foglaljon a gázai népirtás ellen. Mi változott a tiltakozásotok nyomán kollektív, egyetemi szinten?

Rami: Palesztina ma egyetemi szinten napirenden van – bár jóval kevésbé, mint amíg a sátortáboros akciónk folyt. De a színfalak mögött az egyetemi oktatók és az adminisztrátorok ma is foglalkoznak Palesztina ügyével – korábban ez nem így volt. Van egy aktív, együttműködésekkel foglalkozó tanácsadó bizottság, és benne egy külön Izrael–Palesztina munkacsoport, amely jelenleg javaslatot fogalmaz meg a Tilburgi Egyetem igazgatótanácsa részére az egyetem izraeli tudományos intézményekkel való kapcsolataira vonatkozóan.

Kollektív szinten az egyetem ma már a politikai viták nyitott terepe.

A PST korábbi tiltakozásai és a sátortáboros tiltakozás előtt a kampuszon régóta nem volt példa tiltakozásra. A Tilburgi Egyetem 1969-es megszállása óta – amelynek során a tiltakozó diákok „Karl Marx Egyetem”-re nevezték át az intézményt – nem került sor a sátortáborhoz hasonló nagyszabású akcióra.

Személyesen mit jelentett a résztvevők számára a sátortáboros tiltakozás?

Rami: Egyéni szinten diákok tucatjai álltak ki, hogy tiltakozzanak és hallassák a hangjukat. Ezek a diákok nem voltak hajlandók szó nélkül hagyni, hogy népirtás zajlik, inkább feláldozták energiájukat és akár egyetemi tanulmányaikat is Palesztináért. Ezek a diákok a hasonlóan gondolkodó emberek csodálatos közösségére találtak, és velük ez a közösség még nagyobbra nőtt. Ebben a közösségben valóban felfedezték, hogy mások is osztják erkölcsi álláspontjukat és véleményüket, mások is hajlandók harcolni Palesztináért a Tilburgi Egyetemen.

Panka: Nagyon inspirálónak találtam a tábort, különösen a kapcsolatokat, amelyeket kialakítottam, és a közösséget, amelyre rátaláltam. Úgy érzem, hogy Magyarországon nagyon könnyű egyedül éreznünk magunkat, ha valami ilyesmivel foglalkozunk, mert az embereknek vagy nincs energiájuk törődni, vagy egyszerűen csak nem törődnek. Nagyon inspiráló volt a világ minden tájáról olyan embereket megismerni, akiknek ugyanannyira fontosak az emberi jogok. Azt hiszem, most már sokkal bátrabban merek beszélni, és hatalmas reményt érzek annak ellenére, hogy a helyzet mennyire szörnyű – mindezt azoknak az embereknek köszönhetem, akikkel a táborban találkoztam.

Semmi ehhez foghatót nem tapasztaltam korábban, és nagyon sok szempontból megváltoztatta az életemet ez az élmény.