Köszönöm az English PEN tagjainak és a zsűri tagjainak, hogy megtiszteltek a PEN Pinter-díjjal. Azzal kezdeném, hogy bejelentem, kit választottam az idei Bátor írónak, akivel megosztom ezt a díjat.

Üdvözöllek, Alaa Abdel Fattah, bátor író és díjazott társam! Reménykedve imádkoztunk, hogy szabadon engedjenek szeptemberben, de az egyiptomi kormány úgy döntött, túl szép író és túl veszélyes gondolkodó vagy ahhoz, hogy szabad lehess. Mégis itt vagy velünk ebben a teremben. Te vagy itt a legfontosabb személy. A börtönből ezt írtad: „Szavaim elvesztették minden erejüket, mégis egyre csak ömlöttek belőlem. Továbbra is volt hangom, még ha csak néhányan figyeltek is rá.” Figyelünk, Alaa. Elmélyülten.

Üdvözöllek téged is, szeretett Naomi Kleinom, barátom és Alaa barátja! Köszönöm, hogy itt vagy ma este. Rengeteget jelent ez számomra.

Üdvözlök minden jelenlévőt, és azokat is, akik talán láthatatlanok e csodálatos közönség számára, de számomra éppannyira láthatók, mint a teremben lévők. Azokról a barátaimról és elvtársaimról beszélek, akik börtönben vannak Indiában – ügyvédekről, tudósokról, diákokról, újságírókról: Umar Khalidról, Gulfisha Fatimáról, Khalid Saifiról, Sharjeel Imamról, Rona Wilsonról, Surendra Gadlingról, Mahesh Rautról. Hozzád szólok, barátom, Khurram Parvaiz, az egyik legfigyelemreméltóbb emberhez, akit ismerek, aki három éve vagy börtönben, és hozzád is, Irfan Mehraj, és ahhoz a több ezer Kasmírban és országszerte bebörtönzött emberhez, akinek az élete felfordult.

Amikor Ruth Borthwick, az English PEN és a Pinter-panel elnöke először írt nekem erről a kitüntetésről, úgy fogalmazott: a Pinter-díjat olyan írónak ítélik oda, aki „rendíthetetlen, hajthatatlan, heves szellemi eltökéltséggel” igyekszik meghatározni „életünk és társadalmunk valódi igazságát”. Ezek Harold Pinter szavai, amelyeket a Nobel-díj átvételekor mondott.

A „rendíthetetlen” szó elgondolkodtatott, mert olyan embernek látom magamat, aki szinte szüntelenül megrendül.

Kicsit hadd időzzek el a rendíthetetlenségnél, a szemrebbenés nélküli hajthatatlanságnál. Talán maga Harold Pinter világítja ezt meg legjobban:

„Az 1980-as évek végén jelen voltam egy találkozón az Egyesült Államok londoni nagykövetségén.

Az Egyesült Államok Kongresszusa éppen arról készült dönteni, hogy adjon-e további pénzt a kontrák hadjáratához a nicaraguai állam ellen. Tagja voltam a Nicaragua nevében felszólaló egyik küldöttségnek – azonban a küldöttség legfontosabb tagja egy bizonyos John Metcalf atya volt. Az Egyesült Államokat képviselő testületet Raymond Seitz vezette (aki akkoriban a nagykövet utáni második ember volt, később pedig maga is nagykövet lett). Metcalf atya azt mondta:

– Uram, egy egyházközséget vezetek Nicaragua északi részén. Az egyházközségem tagjai iskolát, egészségközpontot, kulturális központot építettek. Békében éltünk. Néhány hónapja kontrák támadták meg az egyházközséget. Mindent leromboltak: az iskolát, az egészségközpontot, a kulturális központot. Megerőszakolták az ápolónőket és a tanárokat, lemészárolták az orvosokat – a legbrutálisabb módon. Úgy viselkedtek, mint a vadak. Kérem, követeljék, hogy az Egyesült Államok kormánya vonja meg ennek a sokkoló terrorista tevékenységnek a támogatását!

Raymond Seitznek kiváló híre volt: racionális, felelős, rendkívül kifinomult embernek tartották. Diplomáciai körökben nagyra értékelték. Seitz meghallgatta Metcalf atyát, majd kivárt, és kimérten így szólt:

– Atyám, hadd mondjak magának valamit. A háborúban az ártatlan emberek mindig szenvednek.

Fagyos csend támadt. Csak bámultuk. A szeme sem rebbent.”

Ne feledjük: Reagan elnök a kontrákat „a mi Alapító Atyáink erkölcsi megfelelőjének” nevezte. Láthatóan kedvelte ezt a fordulatot. A CIA által támogatott afgán mudzsáhidokra is használta, akikből azután a tálibok lettek.

Ma pedig a tálibok uralkodnak Afganisztánban, miután húsz éven át viseltek háborút az Egyesült Államok inváziója és megszállása ellen. A kontrák és a mudzsáhidok előtt pedig ott volt a vietnámi háború, az USA rendíthetetlen katonai doktrínájával, amely azt parancsolta a katonáinak, hogy „öljenek meg mindent, ami mozog”. Ha elolvassák a Pentagon-iratokat és az USA vietnámi háborús céljait ismertető más dokumentumokat, csemegézhetnek az olyan hajthatatlan eszmecserékből, mint hogy hogyan kövessünk el népirtást: öljük meg teketóriázás nélkül az embereket, vagy inkább éheztessük őket halálra? Melyik néz ki jobban? A Pentagon könyörületes hivatalnokai azzal a problémával szembesültek, hogy az „életre, boldogságra, vagyonra, hatalomra” vágyó amerikaiakkal ellentétben az ázsiaiak „sztoikusan elfogadják… a vagyon megsemmisítését és az életek kioltását” – és ezzel rákényszerítik Amerikát, hogy vigye „stratégiai logikáját a végkifejletig, azaz a népirtásig”. Rettenetes teher ezt viselni rendíthetetlenül!

És itt vagyunk ma, sok-sok évvel később, egy több mint egy éve zajló másik népirtás közepén. Az Egyesült Államok és Izrael rendíthetetlen és szakadatlan, élőben közvetített népirtása zajlik Gázában, és már Libanonban is, a gyarmati megszállás és egy apartheid állam védelmében. A halálos áldozatok száma eddig hivatalosan 42 ezer; többségük nő és gyerek. Ez a szám nem foglalja magában azokat, akik sikoltva haltak meg az épületek, negyedek, egész városok romjai alatt, és akiknek holtteste még nem került elő. Az Oxfam nemrég közzétett tanulmánya szerint

Izrael több gyermeket ölt meg Gázában, mint akármelyik fél az elmúlt húsz év bármely más háborújának hasonló időszakában.

Az Egyesült Államok és Európa azzal enyhítette kollektív bűntudatát, amelyet egy népirtás – az európai zsidók millióinak náci kiirtása – iránti, éveken át tartó közönye miatt érzett, hogy előkészítette a terepet egy másiknak.

Ahogy a történelem során minden állam, amely etnikai tisztogatást és népirtást hajtott végre, az izraeli cionisták is – akik a „választott népnek” hiszik magukat – először dehumanizálták a palesztinokat, és csak ezután űzték el földjeikről és gyilkolták meg őket.

Menáhém Begin miniszterelnök „két lábon járó vadállatoknak” nevezte a palesztinokat; Jichák Rabin „szöcskéknek”, akik „el lesznek tiporva”, Golda Meir pedig kijelentette: „palesztinok pedig nincsenek”.

Winston Churchill, a fasizmus híres ellenfele leszögezte: „Nem ismerem el, hogy a jászolban fekvő kutya végső jogot formálhatna a jászolra, hiába fekszik benne nagyon régóta”, majd kijelentette, hogy egy „magasabb rendű rassz” formálhat rá végső jogot. Miután ezeket a két lábon járó vadállatokat, szöcskéket, kutyákat, nem létező népet meggyilkolták, etnikailag kitisztogatták, és gettókba zárták, új ország született. Ünnepelték, hogy a „nép nélküli földet” megkapta „a föld nélküli nép”. A nukleáris fegyverekkel rendelkező Izrael állam arra rendeltetett, hogy katonai előőrsként és a Közel-Kelet természeti kincseinek és erőforrásainak kapujaként szolgáljon az Egyesült Államoknak és Európának. Micsoda pazar egybeesése a céloknak és törekvéseknek!

Az új államot habozás nélkül, rendíthetetlenül támogatták, felfegyverezték és finanszírozták, elkényeztették és megtapsolták, bármilyen bűnöket követett is el. Úgy nőtt fel, mint egy óvott gyerek egy gazdag házban, akinek szülei büszke mosollyal nézik, amint egyik atrocitást a másik után hajtja végre. Nem csoda, hogy ma úgy érzi, nyíltan dicsekedhet azzal, hogy népirtást folytat. (A Pentagon-iratok legalább titkosak voltak. El kellett lopni és ki kellett szivárogtatni őket.) Nem csoda, hogy az izraeli katonák a jelek szerint minden tisztességérzetüket elveszítették. Nem csoda, hogy elárasztják a közösségi médiát az önmagukról készített aljas videókkal, amelyekben az általuk megölt vagy elűzött nők fehérneműjében pózolnak, amelyekben haldokló palesztinokat, sebesült gyermekeket, megerőszakolt, megkínzott rabokat figuráznak ki, amelyekben cigarettázva, a fejhallgatójukból dübörgő zenére robbantanak fel épületeket. Kik ezek az emberek?

Van-e bármi, ami igazolhatja azt, amit Izrael tesz?

Izrael és szövetségesei, valamint a nyugati média szerint van: a Hamász tavaly október 7-i támadása Izrael ellen. Az izraeli civilek megölése és izraeli túszok ejtése. Szerintük a történelem csak egy éve kezdődött.

Eljutottunk hát beszédem azon pontjára, ahol el kellene kezdenem köntörfalazni, hogy védjem magamat, a „semlegességemet”, a megbecsült szellemi pozíciómat. Ez az a pont, ahol erkölcsi egyenlőségjeleket kellene kiraknom, és el kellene ítélnem a Hamászt és a többi gázai militáns csoportot, no meg szövetségesüket, a libanoni Hezbollahot, amiért civileket öltek meg és ejtettek túszul. Ahol el kellene ítélnem a gázai embereket, amiért ünnepelték a Hamász támadását. Amikor ezzel megvagyunk, minden olyan egyszerűnek tetszik, nemde? Hát, igen. Mindenki szörnyű, de mit lehet tenni? Menjünk inkább vásárolni…

Nem vagyok hajlandó eljátszani ezt az ítélkezős játékot. Tisztázzuk: én nem mondom meg az elnyomott embereknek, hogyan álljanak ellen az elnyomásnak, vagy kit válasszanak szövetségesüknek.

Amikor Joe Biden, az USA elnöke 2023 októberében, izraeli látogatása során találkozott Benjamin Netanjahu miniszterelnökkel és az izraeli háborús vezetőkkel, kijelentette: „Nem hiszem, hogy az embernek zsidónak kell lennie ahhoz, hogy cionista legyen. Én cionista vagyok.”

Szemben Joe Biden elnökkel – aki nem zsidó cionistának nevezi magát, és rendíthetetlenül folytatja Izrael finanszírozását és felfegyverzését, miközben Izrael háborús bűnöket követ el –, én nem vagyok hajlandó az írásomnál szűkebb módon meghatározni magamat, kinyilvánítani, hogy ki vagyok. Az vagyok, amit írok.

Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mivel az az író vagyok, aki, mivel az a nem muszlim vagyok, aki, mivel az a nő vagyok, aki, nagyon nehezen vagy talán nem is élném sokáig túl a Hamász, a Hezbollah vagy az iráni rezsim uralmát. De itt most nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy ismerjük meg a történelmet és azokat a körülményeket, amelyek között ezek létrejöttek. A lényeg az, hogy jelenleg egy folyamatban lévő népirtás ellen harcolnak. A lényeg az, hogy feltegyük a kérdést: vajon egy liberális, szekuláris haderő felveheti-e a harcot egy népirtó háborús gépezettel? Mert amikor a világ minden hatalma ellenük fordul, kihez forduljanak, ha nem Istenhez? Tudom, hogy a Hezbollahnak és az iráni rezsimnek hangos ellenzői vannak a saját országukban, akik közül sokan börtönben senyvednek, vagy akik még sokkal rosszabbul jártak. Tisztában vagyok vele, hogy bizonyos cselekmények – a civilek megölése és a Hamász október 7-i túszejtése – háborús bűncselekménynek minősülnek. Nem tehető azonban egyenlőségjel e közé és a közé, amit Izrael és az Egyesült Államok tesz Gázában, Ciszjordániában és most már Libanonban is. Minden erőszak gyökere – beleértve az október 7-én elkövetett erőszakot is – a palesztin területek Izrael általi megszállása és a palesztin nép leigázása. A történelem nem 2023. október 7-én kezdődött.

Kérdezem Önöket: a teremben ülők közül melyikünk volna hajlandó alávetni magát mindannak a megaláztatásnak, amelynek a Gázában és Ciszjordániában élő palesztinok évtizedek óta ki vannak téve? Milyen békés eszközzel nem próbálkoztak még a palesztinok? Milyen kompromisszumot nem fogadtak el – leszámítva azt, amelynek nyomán térden kellett volna csúszniuk és sarat kellett volna enniük?

Izrael nem önvédelmi háborút vív. Hanem agressziót folytat. Azért háborúzik, hogy még több területet foglaljon el, tovább erősítse apartheid berendezkedését, még szorosabb ellenőrzés alá vonja a palesztin népet és a régiót.

2023. október 7. óta Izrael emberek tízezreit ölte meg, továbbá a gázai lakosság többségét elűzte lakhelyéről – többször is. Kórházakat bombázott le. Célzottan gyilkolt orvosokat, segélymunkásokat, újságírókat. A teljes lakosságot éhezteti – és igyekszik eltörölni történelmüket. Mindezt erkölcsileg és anyagilag is támogatják a világ leggazdagabb, leghatalmasabb kormányai. És médiáik. (Ide sorolom saját országomat, Indiát is, amely fegyverekkel és dolgozók ezreivel látja el Izraelt.) Teljes az összhang ezen országok és Izrael között. Az USA csak tavaly 17,9 milliárd dollárnyi katonai segélyt nyújtott Izraelnek. Úgyhogy hagyjuk egyszer s mindenkorra azt a hazugságot, hogy az USA közvetítő szerepet játszik, és igyekszik visszafogni a feleket, vagy ahogy Alexandria Ocasio-Cortez (akit a fősodorbeli egyesült államokbeli politika szélsőbaloldali képviselőjének szokás tekinteni) fogalmazott: „fáradhatatlanul dolgozik a tűzszünetért”. Egy népirtásban részt vevő fél nem lehet közvetítő.

Nincs az a hatalom és pénz, nincs az a fegyverarzenál és propaganda a földön, amely tovább rejtegethetné azt a sebet, amely Palesztina. Azt a sebet, amelyből az egész világ – Izrael is – vérzik.

A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy azokban az országokban, amelyek kormánya lehetővé teszi az izraeli népirtást, a lakosság többsége világossá tette, ellenzi azt. Láttuk, hogyan vonulnak fel százezrek – köztük a zsidók fiatal generációja is, amely belefáradt, hogy kihasználják, belefáradt, hogy hazudnak neki. Ki képzelte volna, hogy megérjük azt a napot, amikor a német rendőrség Izrael és a cionizmus ellen tüntető zsidó állampolgárokat tartóztat le, és vádol meg antiszemitizmussal? Ki gondolta volna, hogy az Egyesült Államok kormánya, Izrael államot kiszolgálva, aláássa a szólásszabadság alapelvét, és betiltja a Palesztina-párti szlogeneket? A nyugati demokráciák úgynevezett erkölcsi építménye – néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – kíméletlen nevetség tárgya lett a világ többi részén.

Amikor Benjamin Netanjahu olyan közel-keleti térképet mutat be, amelyről Palesztina ki lett radírozva, és Izrael a folyótól a tengerig terjed, a zsidó haza álmának megvalósításán dolgozó látnokként éltetik.
Ám amikor a palesztinok és támogatóik azt skandálják: „A folyótól a tengerig Palesztina szabad lesz!”, akkor azzal vádolják őket, hogy nyíltan a zsidók elleni népirtásra szólítanak fel.

Valóban? Vagy csupán egy beteg képzelet vetíti másokra saját sötétségét? Egy olyan képzelet, amely nem tűri a sokféleséget, nem tűri azt a gondolatot, hogy egy országban lehetséges más népekkel együtt élni, egyenlően, egyenlő jogokkal – ahogy világszerte mindenütt. Egy olyan képzelet, amely nem engedheti meg magának, hogy elismerje: a palesztinok szabadok akarnak lenni – ahogy Dél-Afrika is, ahogy India is, ahogy az összes ország, amely ledobta magáról a gyarmati igát. Ezek az országok sokszínűek, és nagyon is, talán végzetesen tökéletlenek – de szabadok. Talán amikor a dél-afrikaiak csatakiáltásként skandálták népszerű szlogenjüket, Amandla!, Hatalmat a népnek!, azzal a fehér emberek elleni népirtásra szólítottak fel? Nem. Hanem az apartheid állam felszámolására. Ahogy a palesztinok is.

A háború, amely elkezdődött, borzalmas. De végül fel fogja számolni az izraeli apartheidet. Az egész világ sokkal biztonságosabb lesz mindenki számára – a zsidó emberek számára is –, és sokkal igazságosabb. Mint amikor kihúznak egy nyílvesszőt egy sebzett szívből.

Ha az Egyesült Államok kormánya megvonná támogatását Izraeltől, a háború ma befejeződhetne. Az ellenségeskedésnek ebben a percben vége szakadhatna. Az izraeli túszok kiszabadulhatnának, a palesztin rabok visszanyerhetnék szabadságukat. A Hamásszal és más palesztin érintettekkel való tárgyalások, amelyekre mindenféleképpen sor fog kerülni a háború után, megkezdődhetnének most, és emberek millióinak szenvedését előzhetnék meg. Milyen szomorú, hogy a legtöbben ezt naiv, nevetséges felvetésnek tartják!

Befejezésül hadd idézzem szavaidat, Alaa Abdel Fattah, a börtönben írt You Have Not Yet Been Defeated (Még nem győztek le) című könyvedből. Ritkán olvastam ilyen szép szavakat a győzelem és a vereség értelméről – és a kétségbeeséssel való becsületes szembenézés politikai szükségességéről. Ritkán láttam olyan írást, amelyben egy állampolgár ilyen világosan választja el magát az államtól, a tábornokoktól, sőt még a Tér szlogenjeitől is.

„A középpont: árulás – mert csak a Tábornoknak van benne hely… A középpont: árulás – én pedig sosem voltam áruló. Azt hiszik, visszaszorítottak minket a szélekre. Nem fogják fel, hogy sosem hagytuk el a széleket – csak rövid időre eltévedtünk. Sem a szavazóurnák, sem a paloták, a minisztériumok, a börtönök, vagy akár a sírok nem elég nagyok az álmainknak. Sosem próbáltunk a középpontba jutni, mert ott nincs hely – kivéve azoknak, akik feladják az álmot. Még a tér sem volt elég nagy számunkra, úgyhogy a forradalom legtöbb csatája azon kívül zajlott, és a legtöbb hős a kereten kívül maradt.”

Ahogy azok a borzalmak, amelyeknek tanúi vagyunk Gázában, és most már Libanonban is, gyorsan regionális háborúvá fokozódnak, valódi hősei a kereten kívül maradnak. De tovább harcolnak, mert tudják, hogy egy nap…

A folyótól a tengerig
Palesztina szabad lesz!

Az lesz.

Tartsák szemüket a naptárukon. Ne az órájukon.

Mert az emberek – nem a tábornokok, hanem a felszabadulásukért harcoló emberek – így mérik az időt.