Ha áttekintjük a nemzetközi munkásosztály tragikus történetét 1914 óta, hajlanunk kell arra a megállapításra, hogy a forradalmi szindikalizmus tana, amelyet Georges Sorel, Edouard Berth és Arturo Labriola „új iskolája” hirdetett meg, a legérdekesebb és ígéretes formák közé tartozik, amelyekben a marxi gondolkodás megtapasztalhatta újjászületését.-Maximilien Rubel ^[1]

Bevezetés: Sorel bizonytalan öröksége

Georges Sorel (1847-1922) a radikális baloldali elmélet fejlődésének fontos alakja volt a huszadik század első évtizedeiben, gondolatai erősen befolyásolták néhány jelentős marxista gondolkodó, köztük Antonio Gramsci ^[2], Lukács György ^[3], José Carlos Mariátegui ^[4] és Antonio Labriola^[5] munkásságát is. Napjainkban viszont a baloldal igen kevés érdeklődést mutat Sorel írásai iránt. Ez az érdektelenség igencsak sajnálatos, hiszen Sorel művei az emancipációs társadalomelmélet számos központi témáját érintik: az erőszak megengedett alkalmazását a politikai harcokban; a parlamentarizmus lehetőségeit és korlátait; az értelmiségiek szerepét a forradalmi mozgalmakban; a különböző forradalmi stratégiák, szervezeti struktúrák előnyeit és hátrányait; a reform és a forradalom közötti ellentétet; a baloldali politikai pártok és azok viszonyát, akiknek érdekeit képviselni akarják; a polgári állam átalakítását; és a szocializmus erkölcsi céljait.

Ugyanakkor a Sorel figyelmen kívül hagyására irányuló kortárs tendencia talán nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Sorel politikai gondolkodáshoz való hozzájárulásának értékét illetően igen eltérőek a vélemények. Egyfelől ott vannak az olyan tudósok és gondolkodók nézetei, mint Eugene Kamenka, John Gray és José Carlos Mariátegui. Kamenka, a filozófus és Marx-kutató Sorelt a szocializmus „legélesebb látású képviselői” közé sorolja^[6], míg Gray helyesli Croce leírását, ami szerint Sorel „ Marx után a legeredetibb és legfontosabb marxista teoretikus”. Mariategui, Latin-Amerika legnagyobb marxista írója a maga részéről Sorelt „Marx legelszántabb követőjének [continuador] tartja… a szociáldemokrata parlamentarizmus időszakában.” ^[7] Másrészt George Lichtheim, a marxizmus történésze Sorelt „felelőtlen fecsegőnek” és „romantikus irodalmárnak” nevezi, ^[8] maga Lenin pedig „hírhedt bajkeverőnek” ^[9]nevezi Sorelt.

Ezek a Sorellel kapcsolatos, erősen eltérő ítéletek nemcsak írásainak jelentőségével és értékével kapcsolatban merültek fel; észrevehető nézeteltérések vannak szövegeinek alapvető politikai irányultságát illetően is: Sorel a baloldalhoz vagy a jobboldalhoz tartozik? Ha a baloldali teoretikusok között van a helye, akkor a marxisták vagy az anarchisták közé soroljuk? Ami az első kérdést illeti, azt hiszem, Sorel legjelentősebb politikai írásai fényében egyértelmű, hogy a baloldalon kell elhelyeznünk, és jelen céljaink érdekében egyszerűen feltételezem, hogy azok, akik Sorelt jobboldali gondolkodóként ábrázolják, alapvetően tévednek. ^[10]Hogyan válaszoljunk tehát a második kérdésre? Melyik címke jellemzi legjobban Sorelt – a „marxista” vagy az „anarchista”?

Az biztos, hogy a Reflections on Violence (1908) (Elmélkedések az erőszakról, Századvég, 1994) című művében, politikai teoretikusként legfontosabb művében Sorel egyértelműen marxizmusként azonosítja vállalkozását, és a politikai filozófiával foglalkozó legtöbb munka hajlamos Sorelt valamiféle marxistának minősíteni.^[11]Ugyanakkor az is igaz, hogy Sorelt, ahogy Jeremy Jennings fogalmaz, „hagyományosan a marxizmus történetének egyik legellentmondásosabb alakjának tekintik.” ^[12] Bár Sorel ellentmondásos státuszát a marxizmus történetében számos tényező magyarázza, az egyik ok kétségtelenül az, amivel Pierre-Joseph Proudhon irányában köteleződik el, akinek művei mély és tartós hatást gyakoroltak Sorel gondolkodására.

Valójában, ahogyan a Sorel-kutató John Stanley rámutat, „Proudhon az, akit a leggyakrabban idéz korai írásaiban”, és Stanley azt is állítja továbbá, hogy „a Sorelhez legközelebb álló gondolkodó … Pierre-Joseph Proudhon.” ^[13]

Részben ennek a rokonságnak köszönhető, hogy egyes kommentátorok, például Lichtheim, hajlamosak Sorelt „proudhonistának” ^[14]tekinteni, míg mások egyértelműen anarchistának tartják.

Valóban, Irving Louis Horowitz nemcsak hogy felvett egy fejezetet a Reflections on Violence című művéből az anarchista szövegek 1964-es antológiájába, hanem ténylegesen úgy hivatkozik Sorelre, mint „a klasszikus anarchisták egyikére”, Bakunyinnal, Malatestával és Kropotkinnal együtt ^[15] és az ismert anarchista James Joll tanulmánya is több oldalt szentel Sorel gondolatainak ^[16].

Mit kezdjünk ennyi különböző értelmezéssel Sorel kapcsán?

Véleményem szerint az egyet nem értés és a bizonytalanság abból a tényből ered, hogy a Reflections on Violence [a továbbiakban Gondolatok az erőszakról] című könyvben kifejtett álláspont elméleti alapja lényegében sem a marxizmus, sem az anarchizmus, hanem inkább az anarcho-marxizmus egy meglehetősen koherens, bár sajátosan szokatlan változata . Ennek megfelelően az „anarcho-marxizmus” kifejezést javasolnám Sorel nézőpontjának leírására, mivel ez a kifejezés pontosabb, mint csupán a „marxizmus”, vagy az „anarchizmus”, másrészt pedig elméleti szempontból sokkal lényeglátóbb, mint az „anarchoszindikalizmus” nézeteinek szokásos megjelölése.

Mielőtt Sorel gondolkodásának anarcho-marxista vonásait tárgyalnám a Gondolatok az erőszakról című művében (és másutt), talán el kell magyaráznom, hogy ezt a kifejezést (nem értékelő jelleggel) minden olyan elméleti perspektíva megjelölésére fogom használni, amely az anarchista tanítás alapvető elemeit a marxizmus alapvető elemeivel ötvözi. Sorel anarcho-marxizmusa esetében ez a keverék lényegében a marxista társadalmi és történelmi elemzés (beleértve Marx történelemfilozófiáját, a szocializmus elméleti igazolásával együtt) melletti elkötelezettséget jelenti, amelyhez egy olyan politikai gyakorlat támogatása társul, amely tulajdonképpen anarchista politikai gyakorlat.

Röviden, a politikai profil, amellyel Sorelt „anarcho-marxistaként” jellemzem, nem különbözik attól, amelyet Donald Clark Hodges idéz fel, amikor azt állítja, hogy Bakunyin volt „az első anarcho-marxista”, Bakunyin olyan anarchista volt, „aki elfogadta [Marx] elméleteit, de elutasította politikáját, mint autoritárius politikát”. ^[17] Akár igaza van Hodgesnak Bakunyin anarcho-marxistákként való jellemzésében, akár nem, a Gondolatok az erőszakról és más szövegek alapos vizsgálata feltárja ennek a leírásnak a Sorelre alkalmazott helytállóságát, amint azt látni fogjuk.

A fejezet hátralévő részében az a célom, hogy felvázoljam annak indokoltságát, hogy Sorel elméleti szemléletét, ahogyan azt a Gondolatok az erőszakról-ban megfogalmazza, elsősorban az anarcho-marxizmus egyik formájaként értelmezzük. Ennek érdekében esszém négy témára, vagy inkább álláspontra összpontosít, amelyek kiemelkedő szerepet játszanak könyvében: az államellenességre; a parlamentáris szocializmus elítélésére; a forradalmi szindikalizmus pártolására; és a forradalmi általános sztrájk védelmére. Abból a feltevésből kiindulva, hogy ez a négy álláspont jellegzetesen anarchista nézet, amellett érvelek, hogy Sorel ragaszkodása ezekhez az álláspontokhoz az anarchizmus néhány fontos összetevőjének elfogadását vonja maga után. Azt is állítom azonban, hogy sok marxista is oszthatja ugyanezeket a nézeteket, feltéve, hogy ugyanolyan fontosnak tartják a munkások önfelszabadítását, mint Sorel, mint alapvető marxista elkötelezettséget. Mivel tehát kiderült, hogy a marxisták is elfogadhatják a Gondolatok az erőszakról anarchista nézeteit, és – ahogy én is állítom – az anarchisták is elfogadhatják a könyv marxista nézeteit, nyugodtan mondhatjuk, hogy a mű egyszerre ötvözi a marxista és az anarchista téziseket, méghozzá úgy, hogy mindkét csoport téziseit elfogadhatóvá teszi a másik csoport számára. Amennyiben ez így van, a Gondolatok az erőszakról sikeresnek bizonyul az anarcho marxista doktrína kifejtéseként. A fejezet utolsó része röviden tárgyal néhány olyan lehetőséget, amelyekkel a marxistáknak hasznára válhat Sorel anarcho marxizmusának felülvizsgálata.

Gondolatok az erőszakról

Mielőtt rátérnénk az egyes fent említett témákra, hasznos lesz röviden áttekinteni a Gondolatok az erőszakról című könyv fő érvét. Amint a könyv címe is jelzi, Sorel központi témája az erőszak, de az erőszak, amely Sorelt érdekli, a politikai erőszak egy sajátos megnyilvánulása, nevezetesen az az erőszak, amelyet a munkások alkalmaznak, amikor sztrájkok és harcos munkásakciók során küzdelmet folytatnak a burzsoáziával.

Sorel központi állítása szerint ez a fajta „proletárerőszak” – amely szerinte az osztályharc elengedhetetlen eleme – a szocializmus megteremtésének leghatékonyabb módszere.

Érvelése a következő. Marxot követve Sorel abból indul ki, hogy a kapitalizmusnak a termelőerők maximális fejlődését kell produkálnia, mielőtt a szocializmus lehetővé válik; más szóval a kapitalizmus csak akkor adja át a helyét a szocializmusnak, ha a kapitalista termelési viszonyok a termelőerők gátjává és további fejlődésük akadályává válnak. Röviden, a kapitalizmusnak ki kell merítenie a termelőerők fejlődésének és bővülésének lehetőségeit a kapitalista termelési viszonyok keretein belül, mielőtt a szocializmusba való átmenetet lehetségessé válik. Sorel szerint a kapitalisták, vagyis a burzsoázia annyiban lesz hatékony a termelőerők fejlesztésében, ezáltal a kapitalizmus teljes kifejlődésének elérésében, amennyiben céltudatosan a profit maximalizálására törekszik. A profitmaximalizálásra való kizárólagos összpontosítás viszont azzal jár, hogy elutasítanak minden olyan engedményt a munkások felé (például magasabb béreket, csökkentett munkanapot, a munkahelyi körülmények javítását célzó intézkedéseket, a munkavállalói juttatások bővítését vagy újabb kiadásokat vagy beruházásokat igénylő munkavállalói jogok létrehozását), amely akadályozhatja vagy hátráltathatja a termelőerők maximális kifejlődését.

Mi köze van ennek az erőszakhoz?

Sorel szerint a proletár erőszak megkönnyíti a burzsoázia profitra való törekvését – és így hozzájárul és meggyorsítja a szocializmus létrejöttét – azáltal, hogy visszatartja a kapitalistákat (és másokat) attól, hogy engedményeket tegyenek a munkásoknak. Ha ugyanis a munkások rendületlenül „ fekete hálátlansággal viszonozzák azoknak a jóindulatát, akik meg akarják védeni a munkásokat” ^[18] vagyis ha a burzsoázia jólétet növelő engedményeire fokozott harciassággal (újabb sztrájkokkal és még erőszakosabb ellenállással) válaszolnak, a kapitalisták arra a következtetésre jutnak, hogy az ilyen engedményekkel nem nyerhetnek semmit, és nem kínálják fel őket többé. Következésképpen ahelyett, hogy idejüket, energiájukat és erőforrásaikat a munkások jólétének javítását célzó intézkedésekre pazarolnák, a kapitalisták céltudatosan a profitszerzésre és a termelőerők fejlesztésére fognak összpontosítani.

Röviden, a proletár erőszak és általában a munkásság következetesen harcos ellenállása segít fenntartani a burzsoázia kapitalista kegyetlenségének és antagonizmusának szellemét vagy etikáját; a munkások e hozzáállásának köszönhetően a kapitalisták kapitalisták maradnak, és nem engednek azoknak az ösztönzéseknek, amelyek elvonhatják figyelmüket az értéktöbblet termelésétől.
Kicsit másképp fogalmazva ugyanezt: a proletár erőszakcselekedetek és a munkások hajlandósága arra, hogy az engedményekre hálátlansággal válaszoljanak, arra szolgál, hogy „újra felébresztik” a burzsoáziát „saját osztályérdekeik tudatára”, ezáltal újra megerősítik a burzsoáziát és „helyreállítják az osztályokra való felosztást.” ^[19]

Ahogy Sorel kifejti:
… a proletár erőszak éppen akkor lép színre, amikor a társadalmi béke koncepciója azt állítja, hogy mérsékli a vitákat; a proletár erőszak a munkaadókat termelői szerepükre korlátozza, és az osztályszerkezet helyreállítására törekszik, éppen akkor, amikor úgy tűnt, hogy a demokratikus morálban keveredni fognak….. Ez az erőszak arra kényszeríti a kapitalizmust, hogy figyelmét kizárólag az anyagi szerepére korlátozza, és hajlamos visszaadni neki a korábbi háborús tulajdonságait. Egy növekvő és szilárdan szervezett munkásosztály arra kényszerítheti a tőkésosztályt, hogy továbbra is lelkes maradjon az ipari harcban; ha az egységes és forradalmi proletariátus szembeszáll a hódításra vágyó gazdag burzsoáziával, a tőkés társadalom eléri történelmi tökéletességét ^[20] .

Még rövidebben, az erőszak elősegíti a kapitalizmus optimális fejlődését, és ezáltal segít megteremteni a szocializmus anyagi előfeltételeit, így felgyorsítja a társadalom haladását a szocializmus felé. Éppen ezért a proletár erőszak „megmentheti a világot a barbarizmustól” ^[21] Sorel érvelésének összefoglalásakor fontos hangsúlyozni, hogy

a „proletár erőszak” fogalma a militáns sztrájkok és más, a munkások hajthatatlan ellenállásával járó munkásharcok részét képező ellenállásból fakadó erőszakos cselekményekre vonatkozik.

Sorel számára továbbá az ilyen erőszakos cselekmények, és különösen a sztrájkok „háborús cselekmények” ^[22] a szóban forgó háború pedig az osztályharc (ha a forradalmi sztrájkok eredendően erőszakosak, akkor éppen azért, mert háborús cselekmények).

Sorel gondosan megkülönbözteti ezt a fajta erőszakot az állam által elkövetett erőszakos cselekményektől : míg az utóbbi célja az állam megőrzése és megerősítése, a proletár vagy „szindikalista” erőszak olyan erőszakos cselekményekből áll, amelyeket „a sztrájkok során követnek el olyan proletárok, akik az állam megdöntésére vágynak.” ^[23]Más szóval, a munkások erőszakának nem az a célja, hogy egy (tekintélyelvű) állami struktúra helyébe egy másik lépjen, hanem az, hogy az államot teljes egészében eltöröljék, az állam által lehetővé tett uralommal és kizsákmányolással együtt.

Érdemes hangsúlyozni, hogy Sorel nemcsak a kapitalizmus kiteljesedésében betöltött szerepe miatt védi a proletárerőszakot, hanem azért is, mert az jótékony hatással van magukra a munkásokra. A sztrájkok során történő erőszakos cselekmények előkészítése és végrehajtása során a proletárok önbizalmat szereznek, politikai függetlenségre tesznek szert, az önirányításhoz [selfmanagement] szükséges készségeket és képességeket fejlesztik, és természetesen tesznek szert erősebb osztálytudatra.^[24] Amennyiben a proletár erőszak cselekmények elérik egyik elsődleges céljukat, nevezetesen „az osztályok szétválasztását”^[25], ezek a cselekmények valószínűleg fokozzák a munkások harciasságát [militancy and combativeness] (ami természetesen arra ösztönzi a kapitalistákat, hogy energiáikat kizárólag a termelőerők fejlesztésére fordítsák … ami viszont még több proletár erőszakot kell, hogy kiváltson).
Az erőszakos cselekmények legnagyobb haszna azonban abban rejlik, hogy a munkásokat felkészítik a forradalmi (vagy „szindikalista”) általános sztrájkra, amely Sorel szerint „magában hordozza a proletárszocializmus egészét”. ^[26]

„Az egyszerű politikai sztrájkkal (vagy akár a politikai általános sztrájkkal) ellentétben a proletár általános sztrájk nem pusztán kormányváltást eredményez, hanem az állam, mint olyan megsemmisítését”

ahogy Sorel tömören megfogalmazza a Gondolatok az erőszakról című könyv egyik függelékében („Az erőszak apológiája”- a magyar változatban), a forradalmi vagy proletár általános sztrájk „egy olyan változást eredményez, amelynek során a szervezett termelők mind a munkaadókat, mind az államot eltávolítják”^[27].

Amellett, hogy az általános sztrájk az az esemény, amely véget vet a kapitalizmusnak, annyiban fontos, hogy a forradalmi munkások mítoszaként funkcionál. Sorel számára a mítoszok „a cselekvésre való akarat kifejeződései” ^[28], egy (jövőbeli) kollektív vállalkozás meggyőző képei és elképzelései, amelyek arra szolgálnak, hogy inspirálják, motiválják és mozgósítsák az ebben a vállalkozásban résztvevő szereplőket. ^[29] Sorel azt állítja, hogy csak azok bizonyulnak képesnek nagy erőfeszítésekre ^[30] akik magukévá tesznek valamilyen mítoszt, és az általános sztrájk „mítosza”, amelynek puszta gondolata „egy teljesen epikus lelkiállapotot hoz létre”^[31] nélkülözhetetlen inspirációként és motivációként szolgál a forradalmi munkás számára.

Marxista és anarchista témák Sorelnél

A Gondolatok az erőszakról kissé különc és rendkívül egyenetlen mű. Bár éleslátó elemzéseket tartalmaz a fin-de-siècle szocializmus irányzatairól és fejleményeiről, valamint számos provokatív érvet a szocialista társadalomért folytatott küzdelemmel kapcsolatban. Sorel szövege gyakran meglehetősen összefüggéstelennek tűnik és érvelése néha bosszantóan furcsa. Ráadásul néhány fő tézise tagadhatatlanul nyugtalanító. Például Sorel megközelítése a munkásosztály emancipációjával kapcsolatban, mint láttuk, a„ minél rosszabb, annál jobb” páratlanul robusztus változata, bár a „minél jobb, annál rosszabb” formába öntve : minél több jólétet növelő engedményt követelnek a munkások a tőkétől, annál rosszabbak az emancipációs kilátásaik. (Sorel e nézőpontjának védelme, úgy vélem, az egyik legfőbb oka annak, hogy a Gondolatok az erőszakról „mélységesen nyugtalanító könyv marad”, ahogy Jennings mondja a szöveghez írt bevezetőjében ^[32] .)

Mindenesetre, bár Sorel számos kérdést vet fel a szövegben, én a könyv alapvető politikai irányultságára szeretnék összpontosítani, amely, amint azt megpróbálom bemutatni, leginkább az anarcho-marxizmus egyik változataként értelmezhető. Megjegyzéseim elsősorban a Gondolatok az erőszakról című könyv anarchista dimenziójával fognak foglalkozni, két okból is. Először is, úgy vélem, hogy a marxistáknak nehezebb Sorel „anarchista” elkötelezettségével azonosságot vállalni, mint az anarchistáknak az alapvetően „marxista” nézeteivel. Másodszor, mint korábban megjegyeztük, tény, hogy Sorelt leggyakrabban -ha valamilyen módon ezt megteszik, akkor- valamiféle marxistának minősítik, bármennyire sajátos is legyen a marxizmus értelmezése. Más szóval Sorel marxizmussal való azonosítása némileg kevésbé ellentmondásos, mint az anarchizmushoz való asszimilációja. Mivel értekezésem középpontjában elsősorban az „anarchista Sorel” áll, hadd foglaljam össze először nagyon röviden azokat az indokokat, amelyek alapján Sorelt marxistának tekinthetjük.

Először is, aligha hagyhatjuk figyelmen kívül a Gondolatok az erőszakról és más szövegek különböző passzusait, amelyekben Sorel kifejezetten megerősíti az elméletalkotók „új iskolájának” marxista kötődését, amelyhez ő is tartozott ^[33].
Az „új iskola” [Nouvelle Ecole] elnevezést az a csoport használta, amely Sorel mellett magával Sorellel együtt Edouard Berth-t és Hubert Lagardelle-t is magában foglalta, és amely a Le Mouvement socialiste című, Lagardelle által 1899-ben alapított folyóirathoz kapcsolódott. Sorel szerint az új iskola „elutasított minden olyan formulát, amely akár az utópizmusból, akár a blanquizmusból származott; így megtisztította a marxizmust mindattól, ami nem volt kifejezetten marxista, és csak azt kívánta megőrizni, ami szerinte a tanítás magját képezte.” ^[34]Továbbá „a legkevésbé sem érzi kötelességének, hogy csodálja annak az embernek [Marxnak] az illúzióit, hibáit és tévedéseit, aki oly sokat tett a forradalmi eszmék kidolgozásáért” ^[35] hanem inkább arra törekszik, hogy „hű maradjon Marx szelleméhez” és ahhoz, „ami a marxizmusban valóban igaz.”^[36]Sorel számára a marxizmusban „valóban igaz” mindenekelőtt az a felfogás, hogy az osztályharc „a szocializmus alfáját és omegáját” alkotja. ^[37] Sorel és az „új iskola” az osztályharcot a „társadalmi békével” szembeni elvi ellenállással azonosítja – Sorel maga is hajlamos összemosni az „osztályharcot” és az „osztályháborút” ^[38] -, és egy kompromisszummentes antireformista, antiparlamentarista elméleti orientációt, pozitív értelemben pedig a forradalmi szindikalizmus és egy olyan politikai stratégia iránti elkötelezettséget hirdet, amelynek célja a sikeres forradalmi általános sztrájkhoz (Sorel szerint a forradalmi gyakorlat csúcspontja a jelen korban) szükséges feltételek megteremtése^[39]. Sorelt ezen alapgondolatokhoz való hűsége különbözteti meg „a hivatásos [azaz parlamenti] szocialistáktól”, akik, miként megjegyzi, „azt csodálják Marxban, ami nem marxista.”^[40] Ha Sorel marxizmusa eretneknek tűnik, az szerinte azért van, mert a szocializmus uralkodó iskolái eltorzították a marxista tanítás lényeges elemeit, amelyeket ő és az „új iskola” többi tagja marxista módon próbál visszaszerezni és megújítani ^[41].

Ezen önmeghatározás megadása mellett, és ami talán még ennél is fontosabb, Sorel kifejezetten helyesel számos marxista tézist és feltevést (amelyek közül néhányat már említettünk) a Gondolatok az erőszakról c. könyvében. Sorel például elfogadja Marx számos központi feltevését a szocializmus anyagi előfeltételeivel és a történelemfilozófiával kapcsolatban; egyetért, mint már említettük, azzal, hogy Marx hangsúlyozza az osztályharc központi szerepét a társadalmi életben és a társadalmi fejlődésben, valamint annak szerepét a szocializmusért folytatott küzdelemben; Marxhoz hasonlóan Sorel is az osztályuralom eszközének tekinti az államot, és támogatja annak eltörlését; elutasítja az utópiákat és az utópikus szocializmust; Sorel Marxhoz hasonlóan elismeri a termelés elsőbbségét, ahogyan ezt a fogalmat a történelmi materializmusban értelmezik; ő is megerősíti a kapitalizmust egyszer s mindenkorra eltörlő , a társadalmat alapjaiban megrázó szocialista forradalom kívánatos voltát, és a munkások támogatásának fontosságát ennek megvalósításában.

Marxhoz hasonlóan Sorel is úgy képzeli el a szocialista társadalmat, mint egy osztály nélküli társadalmi rendet, amelyben a termelőerők kollektív tulajdonban vannak, és maguk a munkások irányítják azokat; és végül Marxhoz hasonlóan, Sorel szilárdan kitart a proletár önfelszabadítás elve mellett. ^[42]

Ami azt illeti, éppen azért, mert Sorel elkötelezett Marx alapvető nézetei és tanai mellett – vagy inkább azok mellett, amelyeket Sorel annak tart -, elítéli „azt az antimarxista átalakulást, amelyen a kortárs szocializmus keresztülmegy” ^[43], ezért a Gondolatok az erőszakról részben polémia Marx gondolatainak eltorzítóival és (semlegesítő) lerontóival, akik a szocializmus bajnokaiként tekintenek magukra.

De mi a helyzet az anarchizmussal?

Mint kiderül, Sorel számos marxista nézet lelkes támogatása mellett néhány alapvetően és vitathatatlanul anarchista álláspontot is védelmez művében. Ezek közül négyet említek meg.

Az első egyértelműen anarchista álláspont, amit ki kell emelnünk, Sorel megalkuvás nélküli államellenessége. Az állam eltörlése mellett száll síkra, az állam eltörlését pedig a forradalom feltételének tekinti, vagyis inkább olyan intézkedésnek, amely egybeesik a kapitalizmus megdöntésével, és nem egy többé-kevésbé távoli eseménynek, amely egy „elsorvadási folyamat” eredménye. Valójában, az általános sztrájk- és így a proletárerőszak végső- célja nem más, mint az állam elnyomása vagy megsemmisítése, vagy ahogy Sorel írja egy helyen, „mind a munkaadók, mind az állam”^[44] felszámolása.
Jelzésértékű, hogy ez az állammal szembeni megalkuvást nem ismerő álláspont Sorelt arra készteti, hogy elutasítsa „a proletariátus diktatúráját” – azt az elvet, amely Lenin szerint „a marxi tanítás lényegét”^[45] képezi. A proletariátus diktatúrája Sorel szerint állandósítaná az „urak és a szolgák” közötti megosztottságot, ^[46] éppen ezért elfogadhatatlan.

Egy másik, a Gondolatok az erőszakról-ban kifejtett, alapvetően anarchista álláspont a parlamentáris szocializmus elítélése. Sorel ebben a művében újra és újra hangsúlyozza a parlamenti intézmények eredendően forradalomellenes, konzervatív jellegét, és annak átkos hatását azokra a szocialistákra, akik hajlandóak ezeket az intézményeket szolgálni. Elismeri, hogy az anarchistáknak igazuk volt, amikor arra figyelmeztettek, hogy a polgári intézményekben való részvétel, a polgári hatásoknak való kitettséggel együtt, a forradalmárok politikai elburzsoásodásához vezet. ^[47] A „hivatásos szocialisták” ( official socialists-Sorel kifejezése a parlamenti szocialistákra) „a kormány és a gazdag burzsoázia előtt azzal dicsekednek, hogy képesek mérsékelni a forradalmat”, ugyanis a parlamenti szocializmus alapvetően „nyugalmat árul a konzervatívoknak”. ^[48] Egy forradalom, amely a hivatásos szocialistákat juttatja hatalomra, keveset változtatna ^[49], mivel a parlamenti szocialisták mindenekelőtt saját és az általuk képviselt pártok hatalmának megőrzésére, sőt lehetőség szerint kiterjesztésére vágynak, és ez a cél az állam fenntartását és megerősítését feltételezi.

A megfelelő módon véghezvitt proletár erőszak véget vet a parlamentáris szocializmusnak, ami nyilvánvalóan az egyik oka annak, hogy maguk a parlamenti szocialisták is elítélik^[50].

A harmadik anarchista álláspontot Sorel forradalmi szindikalizmus melletti kiállásában találhatjuk meg. A forradalmi szindikalizmus doktrínája szerint a politikai pártoktól és intézményektől függetlenül működő autonóm szakszervezeteknek egyszerre kell a forradalom ágenseinek és a jövőbeli szocialista társadalom alapvető szervezeti összetevőinek lenniük, olyan egyezményes értelmezésben, amelyben ezek az egységek fogják ellenőrizni a termelést. A parlamentáris szocializmussal ellentétben a forradalmi szindikalizmus határozottan szemben áll az állammal, amelynek megsemmisítésére törekszik^[51].

Az utolsó fontos anarchista álláspont, amelyet Sorel a Gondolatok az erőszakról című könyvében képvisel, a forradalmi vagy szindikalista (vagy proletár) általános sztrájk melletti elkötelezettség . A sztrájknak ez a formája, Sorel ragaszkodik hozzá, nagyon különbözik a pusztán „politikai sztrájktól” (akár „politikai általános sztrájk”, akár nem). Ez utóbbi nem feltételezi, mint a proletár általános sztrájk, a burzsoázia és a proletariátus közötti abszolút osztályellentétet. ^[52] A pusztán „politikai” sztrájkok sem jelentenek alapvető fenyegetést a politikusokra nézve ^[53], mivel az ilyen akciók célja a fennálló társadalmi-politikai rend reformjai és javításai, amelynek alapvető legitimitását azok, akik „politikai” sztrájkokat szerveznek és hajtanak végre, nem kérdőjelezik meg. A forradalmi vagy proletár általános sztrájk ezzel szemben „a visszavonhatatlan megdöntés koncepcióját foglalja magában”, amelyet egy új civilizáció megteremtése követ^[54], mivel a forradalmi általános sztrájk koncepciója a burzsoázia végleges legyőzését és az állam megsemmisítését is magában foglalja, ez egy olyan „eszme … [amely] magában foglalja a proletárszocializmus egészét”^[55], vagy mindkettőt (államellenesség és a parlamentarizmus elutasítása). Valóban, néhány jelentős anarchista, például Rudolph Rocker és Emma Goldman mind a négy álláspontot képviseli. ^[56] Mindenesetre még azok az anarchisták is, akik elutasítják a forradalmi szindikalizmust és az általános sztrájkot, bizonyára elismerik, hogy ezek az álláspontok nem állnak alapvetően ellentétben az alapvető anarchista értékekkel.^[57][58] Ennek megfelelően, ahogyan kevés marxista utasítaná el alapvetően nem marxista vagy antimarxista álláspontként a (fent felsorolt) „marxista” álláspontok bármelyikét, amelyeket Sorel véd, úgy kevés anarchista utasítaná el nem anarchista vagy anti-anarchista álláspontként az általa védett „anarchista” álláspontok bármelyikét.

Anarcho-marxista szintézis?

A Gondolatok az erőszakról című könyvben tehát számos standard marxista álláspontot találunk számos standard anarchista álláspont mellett. Az észrevételeim alapján és a marxizmus és az anarchizmus közötti különbségeket figyelembe véve hajlamosak lehetnénk arra a következtetésre jutni, hogy az eredmény egy meglehetősen összefüggéstelen amalgám, vagy legjobb esetben két olyan politikai doktrína igen instabil szintézise, amelyekről széles körben úgy vélik, hogy súlyosan összeegyeztethetetlenek egymással. Mint azonban kiderült, Sorel műve valójában meglehetősen sikeres az anarcho-marxizmus modelljeként, köszönhetően annak, hogy az anarchisták magukévá tehetik Sorel marxista, a marxisták pedig az ő anarchista elkötelezettségét.

Hadd kezdjem az elsővel ez utóbbi két állítás közül. Úgy vélem, hogy a legtöbb anarchista elfogadhatja az összes tézist és nézetet, amelyek a Gondolatok az erőszakrólt „marxista” szöveggé teszik, vagy legalábbis a korábban említetteket. Emlékezzünk vissza, hogy ezek a következők voltak: i) Marx nézete a szocializmus anyagi előfeltételeiről; ii) az osztályharc szerepéről alkotott nézete a társadalmi fejlődésben és a szocializmusért folytatott küzdelemben; iii) Marx felfogása az államról mint az osztályuralom eszközéről, és meggyőződése, hogy ezért meg kell szüntetni; iv) az utópisztikus szocializmus elutasítása; v) Marx hangsúlyozott álláspontja a „termelés elsőbbségéről”; vi) és a kataklizmikus szocialista forradalom szükségessége, amelynek megvalósításában támogatni kell a munkásokat; vii) Marx szocialista társadalomról, mint osztály nélküli társadalmi rendről alkotott elképzelése, amelyben a termelőerők kollektív tulajdonban vannak, és amelyet maguk a munkások irányítanak; és viii) Marx elkötelezettsége a proletár önfelszabadítás mellett. Ha igazam van abban, hogy az anarchisták mindezen nézeteket, és Sorel dolgozatában szereplő anarchista és marxista elképzeléseket is támogathatják, akkor nehéz megérteni, hogy hogyan utasíthatnák el általánosságban Sorel anarcho-marxizmusát.

Mi a helyzet a marxistákkal?

Ők is el tudnák fogadni Sorel anarchista téziseit és nézeteit, vagy legalábbis a fent tárgyaltakat? Véleményem szerint ez a fő kérdés Sorel anarcho-marxizmusa „sikerének” megítélésében. Ezt a kérdést természetesen úgy közelíthetjük meg, hogy megvizsgáljuk a mainstream marxista teoretikusok és gondolkodók munkáit, és ezáltal megállapítjuk, hogy más marxisták támogatták-e a Sorel által képviselt anarchista nézeteket. Én azonban egy másfajta megközelítést fogok követni, amely abból áll, hogy megvizsgálom Sorel kinyilvánított indoklását, hogy miért védi azokat az álláspontokat, amelyeket szinte kivétel nélkül az anarchistákkal hoznak összefüggésbe.

Ez a megközelítés különösen helyénvalónak tűnik, tekintve, hogy Sorel maga is úgy fogja fel a Gondolatok az erőszakrólt, mint Marx elméleteinek nem dogmatikus továbbfejlesztését és aktualizálását, azonban úgy, hogy Marx gondolkodásának leglényegesebb és legautentikusabb elemeit veszi vissza, és azokból merít ihletet.^[59]

Kezdjük Sorel elkötelezettségével a forradalmi szindikalizmus mellett, amelyről azt állítja, hogy „az igazi marxista pályán van.” ^[60]
Lehet-e azt helyeslő marxista érvet felhozni a forradalmi szindikalizmus mellett, amely tan általában az anarcho-szindikalizmus szinonimája?
Sok marxista számára a forradalmi szindikalizmus gyanúsnak tűnik, és nem képes azt magáévá tenni, határozottan politikaellenes jellege miatt: a forradalmi szindikalizmus elutasítja a politikai pártokat, elítéli a parlamenti részvételt vagy a kormányzati hatóságokkal való együttműködést, tagadja a politikai intézmények szerepét a forradalom utáni időszakban és így tovább. Ez az álláspont, amely a gazdasági harcot abszolút elsőbbségben részesíti a politikai tevékenységgel szemben, a legtöbb marxista számára, akik jellemzően pont a politikai tevékenységnek tulajdonítanak elsőbbséget, ellenszenves.^[61]
Sorel az anarchistákhoz hasonlóan ragaszkodik a gazdasági harc elsőbbségéhez (például a munkahelyi militáns kezdeményezések, sztrájkok, ipari mozgósítások, a munkaadók uralmának közvetlen kihívása), de valójában azt sugallja, hogy valójában ez a hitelesebb marxista nézet. Sorel ugyanis rendkívüli jelentőséget tulajdonít a proletár önfelszabadításnak, és ez a marxista szemlélet szempontjából oly központi jelentőségű elv^[62]
leginkább úgy értelmezhető, mint ami a gazdasági harcnak a politikai harccal szembeni előnyben részesítését igazolja. Végül is, ha valaki ragaszkodik ahhoz az elvhez, hogy a munkásosztály emancipációjának az önfelszbadítás formájában kell megvalósulnia, és az a szféra, ahol a munkásoknak a legjobb kilátásaik vannak kollektív cselekvőképességük gyakorlására, a gazdasági szférában (azaz a termelés világában) van, akkor aligha ésszerűtlen valami olyasmit elfogadni, mint a forradalmi szindikalizmus, amelynek hangsúlya az ipari agitációra, a közvetlen cselekvésre és a tömegek mozgósítására helyeződik. Továbbá az önfelszabadítás megköveteli a munkás harciasság bizonyos fokát vagy szintjét, amihez Sorel szerint Marx is ragaszkodik: „Marx azt akarja, hogy megértsük – írja Sorel –, hogy a proletariátus egész felkészülése kizárólag a dolgok jelenlegi rendjével szembeni makacs, növekvő és szenvedélyes ellenállás megszervezésétől függ.” ^[63] Ha az ellenállás szelleme olyan döntő jelentőségű, mint Sorel mondja, és a forradalmi szindikalizmus jobban elősegíti és fenntartja ezt a szellemet (vagy morált), mint a rivális doktrínák, akkor talán valóban úgy van, hogy a forradalmi szindikalizmus a munkások számára „valódi proletár ideológiát”^[64] biztosít.

Térjünk most rá a forradalmi általános sztrájknak Sorel általi szenvedélyes védelmére. Igaz ugyan, hogy Rosa Luxemburg egyszer azt írta, hogy a sztrájk „a szocializmusért folytatott harc külső formája”^[65], de a marxisták általában jóval kisebb jelentőséget tulajdonítottak a sztrájknak, és a forradalmi általános sztrájk fogalmát, amelyet először a bakunyinisták népszerűsítettek, szinte kivétel nélkül az anarchista tanokhoz és mozgalmakhoz kapcsolták.^[66] Valóban, Sorel korának német szakszervezeti vezetői, akiknek nézeteit így vagy úgy, de a német szociáldemokrácia által képviselt „marxizmus” alakította, hajlamosak voltak azt mondani, hogy „az általános sztrájk általános ostobaság.” ^[67] Sorel mégis úgy véli, hogy „a marxizmus alapelvei csak az általános sztrájk képének segítségével válnak tökéletesen érthetővé, másrészt pedig e kép teljes jelentősége … csak a marxista doktrínában mélyen jártasak számára válik nyilvánvalóvá.” ^[68]Sőt, a Gondolatok több helyen is hangsúlyozza a marxizmus általános elméleti keretei és a forradalmi általános sztrájkot igazoló keretek közötti állítólagos hasonlóságokat és rokonságokat. ^[69]

Melyek ezek az állítólagos hasonlóságok és rokonságok?

Először is, a forradalmi általános sztrájk, akárcsak Marx forradalma, „katasztrofális” esemény – Sorel az általános sztrájkkal kapcsolatban többször használja a „katasztrófa” vagy „katasztrofális” kifejezést^[70] -, amely felidézi és szimbolizálja, de egyben meg is sietteti az átmenetet a kapitalizmusból a szocializmusba, vagyis az elnyomásból a felszabadulásba. A forradalmi általános sztrájk „katasztrofális” fogalma az általa felidézett félelmetes, epikus képeknek köszönhetően a szocialista forradalom marxi koncepciójához hasonlóan a munkások inspirálására és motiválására szolgál (ezért Sorel mind az általános sztrájkot , mind a „marxi katasztrofális forradalmat” „mítosznak” tekinti a fent már említett értelemben). ^[71] Mi több, „a proletariátus a sztrájkok [beleértve az általános sztrájkot is] révén igazolja létét”^[72] :

a sztrájk a munkások számára a legkönnyebben elérhető harci módszer vagy stratégia, ezért természetesen a sztrájkot használják arra, hogy kilépjenek a láthatatlanságból és megalapozzák társadalmi jelenlétüket, valamint kifejezzék szükségleteiket és követeléseiket.

(Továbbá, amennyiben ezeket az akciókat új osztálytudat kíséri, vagy inkább új osztálytudatot szülnek a munkásokban, azt is mondhatjuk, hogy a sztrájkok segítenek a proletariátusnak abban, hogy „osztállyá váljon önmagáért”). Ebben az értelemben a forradalmi általános sztrájk és általában a sztrájkok legfőbb politikai értékéhez való ragaszkodás, úgy tűnik, eléggé egyenesen következik a proletár önfelszabadítás iránti feltétlen elkötelezettségből. Ha ezt maga Marx nem értékeli, az Sorel szerint részben azért van, mert Marx kevéssé foglalkozott a munkások forradalmi harcra való tényleges szervezésével ^[73], részben pedig azért, mert nem láthatta előre a halála után bekövetkezett fejleményeket, olyan fejleményeket, amelyek egyértelművé teszik, hogy a forradalmi általános sztrájk mint politikai stratégia elfogadása a marxista gondolkodás helyes alkalmazkodását jelenti a korabeli viszonyok között.^[74]

Ami az antiparlamentarizmust illeti, az is világosnak tűnik, hogy Sorel a proletár önfelszabadítás iránti alapvető elkötelezettségéből vezetheti le álláspontját, amennyiben a parlamentarizmus a munkások saját tevékenységét és kezdeményezéseit közvetítéssel és képviselettel helyettesíti, ezáltal erősíti a munkások passzivitását. Ezen okok miatt a parlamentarizmus elfogadása ellentétesnek tűnik az önfelszabadítás elvével. Mi több, a parlamentarizmus Sorel szerint eredendően deradikalizáló és korrumpáló, egyszóval akadályozza az osztályharcot és a forradalmat.

Mint fentebb említettük, Sorel azt állítja, hogy a parlamentben részt vevő forradalmárok és radikálisok elkerülhetetlenül oda jutnak, hogy „az állam régi kultusza megőrzésének szentelik magukat”, amelyből hasznot húznak, és arra szorítkoznak, hogy „inkább a hatalmon lévőket támadják, mint magát a hatalmat.” ^[75]Ha a „hivatásos szocialisták” nem képesek megérteni a proletár erőszakot, az éppen azért van, mert az erőszak elkövetői nem az állam hatalmát akarják átvenni, hanem inkább megszüntetni^[76].

Ezzel végül eljutottunk Sorel radikális államellenességéhez, amely az állam felszámolásának alapvetően anarchista perspektíváját képviseli: az állam felszámolása egybeesik a forradalom eljövetelével, és annak sikerének szükséges feltételét képezi. „[A] forradalmi szindikalizmus és az állam között abszolút ellentét áll fenn”^[77]– írja Sorel, egyértelművé téve, hogy eltér a marxista ortodoxiától, amikor az állam forradalom utáni sorsáról van szó. Sorel azonban mintha azt feltételezné, hogy az állam eltörléséhez mint a forradalom feltételéhez való ragaszkodás valójában jobban megfelel Marx alapvető szemléletének, amennyiben Marx úgy vélte, hogy „a szocialista forradalomnak nem szabadna egy kormányzó kisebbség egy másikra való cseréjében tetőznie.”^[78](Emlékezzünk arra, hogy Sorel elutasítja a proletariátus diktatúráját [proletárdiktatúra], mert az állandósítaná az „urak” és „szolgák” közötti megosztottságot.^[79] De akár igaz, akár nem, hogy az „autentikus” marxizmusban ilyen típusú indoklást találhatunk egy olyan álláspontra, amely lényegében az államról alkotott anarchista nézet, feltehetően ugyanezen álláspont igazolására a munkások önfelszabadításának elvére is lehet hivatkozni. Hiszen az önfelszabadítás legfőbb akadálya az állam, amennyiben a munkaadók érdekeit tartja fenn és uralmi eszközükként szolgál (vagyis a burzsoázia „központi magja”)^[80].

Úgy tűnik, ezek azok az érvek, amelyek Sorel rendelkezésére állnak, ha arra kérnénk, magyarázza meg, hogyan tudja támogatni négy anarchisztikus, vagy egyenesen anarchista szempontját anélkül, hogy eltávolodna a marxizmustól.^[81]

Amint azt megpróbáltam megmutatni, kiderül, hogy a legerősebb elköteleződés, amellyel mindegyik álláspont mellett marxista érvet lehet felhozni, az a proletár önfelszabadítás tézise. Amennyiben a marxistáknak a proletár önfelszabadítás iránti elkötelezettsége valójában lehetővé tenné számukra, hogy támogassák az itt vizsgált négy álláspontot (talán néhány fontos fenntartással, Sorel „radikális államellenessége” esetében), és másrészt feltételezve, hogy a legtöbb anarchista el tudná fogadni Sorel vitathatatlanul marxista meggyőződését, akkor joggal mondhatjuk, hogy Sorel elmélete az anarcho-marxizmus meglehetősen koherens modelljét adja.^[82]

Tanulni Soreltől

Sorel anarcho-marxizmusa, úgy vélem, erősen ajánlható a marxistáknak; de még ha nem is találják teljesen kielégítőnek az elméletét, akkor is hasznukra válhat, ha alaposan átgondolják Sorel okait, amiért egy ilyen elméletet támogat. Vegyünk például egy olyan problémát, amely a huszadik század folyamán végig kísérte a marxistákat, és amely mind a mai napig vitát vált ki a marxisták és mások között: az iparosodott nemzetek munkásainak kudarca a szocialista forradalom katalizátorává válásában. Bármilyen más tényezők is járultak hozzá ehhez a kudarchoz, részben bizonyosan az „osztálytudat” hiánya okozta a munkások körében, akik valamilyen okból vagy okokból nem voltak tisztában kollektív képességeikkel és valódi osztályérdekeikkel, és következésképpen nem voltak hajlandóak az osztályharc harcos formáiban részt venni ezen érdekek védelmében.

Bár maga Sorel aligha láthatta előre, hogy a munkásosztály milyen mértékben nem fogja vállalni a „forradalmi szubjektum” szerepét, teljesen tisztában volt azzal, hogy a munkások körében milyen kihívások állnak a „forradalmi” orientáció kialakulása előtt. Valójában az egyik ok, amiért Sorel a forradalmi szindikalizmust támogatja, abból a meggyőződéséből fakad, hogy ez az egyetlen olyan megközelítése a politikai cselekvésnek, amely sikeresen elősegítheti a szükséges indíttatású és mértékű „tudatosság” kialakulását magukban a munkásokban. Sorel tehát olyan nézetet képvisel és fogalmaz meg, amely bizonyos értelemben Lenin meghatározó álláspontjának ellentéte. Míg Lenin híres állítása szerint „az osztálypolitikai öntudatot csak kívülről, azaz csak a gazdasági harcon kívülről, a munkások és a munkaadók közötti kapcsolatok szféráján kívülről lehet a munkásokhoz eljuttatni”^[83], Sorel azt állítja, hogy az „osztálypolitikai öntudat” csakis belülről jöhet létre, és hogy ennek a tézisnek az elfogadása a forradalmi szindikalizmushoz hasonló elkötelezettséget feltételez. Valóban, ha a forradalmi szindikalizmus Sorel számára a „nagy nevelő erő”^[84], akkor az éppen azért van, mert megtanítja a munkásokat arra, hogyan küzdjenek a kapitalizmus ellen önmaguk érvényesítése és az osztályszolidaritás fejlesztése révén, ugyanakkor felkészíti őket a szocialista jövőben betöltött szerepükre, annak munkások által irányított termelési rendszerében. Mindenesetre, akár igazoltnak bizonyul végül Sorel általános értékelése a forradalmi szindikalizmusról, akár nem, világosnak kell lennie, hogy megalapozott marxista indokai vannak arra, hogy a „gazdasági harcnak” elsőbbséget adjon a „politikai harccal” szemben^[85],és a marxisták ezért jól tennék, ha elgondolkodnának ezeken az indokokon.

Természetesen, amint az korábbi megjegyzéseimből világossá válhat, nem a marxisták az egyetlenek, akiknek hasznára válna, ha (újra)megismerkednének Sorel Elmélkedések az erőszakról című művével : az anarchisták is sokat tanulhatnak Sorel újraolvasásából, már csak azért is, mert műve rávilágít arra, hogy „Marx szelleme” ^[86]sok tekintetben sokkal közelebb állhat „az anarchizmus szelleméhez”, mint azt a legtöbb anarchista (és marxista) hajlamos felismerni. Ha a marxisták és az anarchisták egyaránt újra megvizsgálják Sorel hozzájárulását a szocialista elmélethez, akkor bizonyára egy lépéssel közelebb kerülünk e két félelmetes politikai mozgalom oly szükséges megbékéléséhez.

A szöveg eredetije a Libertarian Socialism-Politics in black and red ( Palgrave Macmillan, 2012) című könyvben jelent meg. 

fordította: Bertalan András Miklós