Az örömteli militantizmus elve a következő: vagy felszabadító a politikánk, azaz pozitív módon változtatja meg az életünket, nagyobbá tesz minket és örömöt ad, vagy pedig valami nincs rendben vele.

A szomorú politika sokszor abból fakad, hogy túlzottan nagyra értékeljük, mit vagyunk képesek egymagunkban megtenni, és emiatt szokássá válik, hogy túlterheljük magunkat. A szellem három átváltozása jut eszembe az Így szólott Zarathustrából, amelyben Nietzsche leírja, miként lesz a szellemből elsőként teherbíró teve, a nehézség szellemének megtestesülése. A teve azoknak a militánsoknak az ősalakja, akik mindig rengeteg munka terhét viselik, mert azt hiszik, a világ sorsa tőlük függ.

A hősies, sztahanovista militánsok mindig szomorúak, mert olyan sokat próbálnak tenni, hogy sosincsenek teljesen jelen abban, amit éppen csinálnak, sosincsenek teljesen jelen a saját életükben, és nem képesek értékelni politikai munkájuk átalakító lehetőségeit.

Amikor így dolgozunk, frusztráltak is vagyunk, mert nem alakulunk át attól, amit teszünk, és nincs időnk arra, hogy változtassunk a kapcsolatainkon azokkal, akikkel együtt dolgozunk.

Azt a hibát követjük el, hogy elérhetetlen célokat tűzünk ki, és mindig valami „ellen” harcolunk, ahelyett, hogy építeni próbálnánk valamit. Ez azt jelenti, hogy mindig a jövővel törődünk, holott az örömteli politika már a jelenben is konstruktív. Ezt ma már sokan látják. Céljainkat nem vethetjük egy folyamatosan tolódó jövőbe. Olyan célokat kell kijelölnünk, amelyeket részben a jelenben is elérhetünk, bár horizontunknak ennél magától értetődően tágabbnak kell lennie. Aktív politikai fellépésünknek pozitívan kell megváltoztatnia életünket és kapcsolatainkat a körülöttünk lévő emberekkel. A szomorúság akkor jelentkezik, amikor az elérendő dolgokat folyamatosan a jövőre halasztjuk, amely azonban sosem jön el, így vakká válunk arra, hogy mi lehetséges a jelenben.

Tiltakozom az önfeláldozás fogalma ellen is. Nem hiszek az áldozatban, ha az azt jelenti, hogy el kell fojtanunk önmagunkat, hogy olyan dolgokat kell tennünk, amelyek ellentétesek saját szükségleteinkkel, vágyainkkal, potenciálunkkal.

Ez nem azt jelenti, hogy a politikai munka ne vezetne szenvedéshez. De más dolog amiatt szenvedni, hogy amit elhatároztunk, hogy megteszünk, az fájdalmas következményekkel jár – például elnyomást von maga után, vagy azok bántódását, akikre gondunk van –, és más az önfeláldozás, amikor saját vágyaink és akaratunk ellenére teszünk meg valamit, csupán azért, mert azt hisszük, ez a kötelességünk. Ez utóbbi boldogtalanná, elégedetlenné teszi az embereket.

A politikai munkának gyógyítónak kell lennie.

Erőt kell adnia és jövőképet, erősítenie kell szolidaritásérzésünket, és segítenie kell felismernünk egymásrautaltságunkat. Képesnek lenni arra, hogy politizáljuk fájdalmunkat és a tudás forrásává alakítsuk, olyasvalamivé, amely más emberekkel kapcsol minket össze – mindennek gyógyító ereje van. „Hatalommal ruház fel”, szokás mondani (bár ezt a megfogalmazást és az empowerment szót nem kedvelem).

Azt hiszem, a radikális baloldalnak gyakran azért nem sikerül magához vonzani az embereket, mert nem fordít figyelmet a politikai munka reproduktív oldalára:

a közös vacsorákra, az összetartozás érzését erősítő dalokra, az egymással kialakított érzelmi kapcsolatokra. Az észak- és dél-amerikai őslakos népektől megtanulhatjuk, hogy mennyire fontosak az össznépi ünnepek, nem pusztán a kikapcsolódás és feltöltődés miatt, hanem a szolidaritás építése, a kölcsönös ragaszkodás és felelősség ismételt kifejezésre juttatása miatt is. Ezek az ünnepek megtanítják, mennyire fontosak azok a tevékenységek, amelyek összehoznak minket, éreztetik a szolidaritás melegét, és megteremtik a bizalmat. Ezért az őslakosok nagyon komolyan veszik az össznépi ünnepek szervezését. Minden korlátjuk ellenére a munkások szakszervezetei töltötték be egykor ezt a funkciót: olyan központokat hoztak létre, ahová a (férfi) dolgozók munka után jártak, hogy igyanak egy pohár bort, találkozzanak elvtársaikkal, értesüljenek a legfrissebb hírekről és cselekvési tervekről. Ezáltal a politika kibővített családot teremtett, a tudás átadása a nemzedékek között garantált volt, és maga a politika is más jelentést kapott. Ez azonban nem a baloldal kultúrája, legalábbis mostanában, és részben ebből fakad a szomorúság. A politikai munkának meg kell változtatnia az emberekkel való kapcsolatainkat, erősítenie kell összetartozásunkat, és bátorságot kell adnia annak tudatán keresztül, hogy nem egyedül kell szembeszállnunk a világgal.

Jobban szeretek örömről beszélni, mint boldogságról. Jobban szeretem az örömöt, mert aktív – cselekvő, létrehozó – szenvedély, nem pedig stagnáló létállapot.

Nem a dolgok aktuális állásával való elégedettség. Hanem hatalmunk érzése, saját magunk és a bennünket körülvevő emberek cselekvőképessége növekedésének felismerése. Ez az érzés az átalakulás folyamatából származik. Azt jelenti, Spinoza nyelvén szólva, hogy értjük a szituációt, amelyben vagyunk, és azzal összhangban haladunk tovább, ami az adott pillanatban meg van követelve tőlünk. Így érezzük, hogy hatalmunkban áll változtatni, és hogy magunk is változunk, más emberekkel együtt. Ez nem a létezőbe való belenyugvás.

Spinoza úgy beszél az örömről, mint ami az értelemből és a megértésből származik. Fontos lépés annak megértése, hogy sok sebhellyel érkezünk a mozgalomba. Mindannyian magunkon viseljük a kapitalista társadalomban élt élet nyomait. Voltaképp ezért akarunk harcolni, ezért akarjuk megváltoztatni a világot. Nem volna szükség erre, ha tökéletes emberi lények lehetnénk – bármit is jelentsen ez – már ebben a társadalomban.

De gyakran csalódunk, mert úgy képzeljük, hogy a mozgalomban csak harmonikus kapcsolatokat fogunk találni, ehelyett gyakran szembesülünk féltékenységgel, intrikákkal, egyenlőtlen hatalmi viszonyokkal.

A nőmozgalomban is lehet részünk fájdalmas és kiábrándító kapcsolatokban. Sőt, valójában a nőcsoportokban és a nőszervezetekben a legvalószínűbb, hogy legnagyobb csalódásainkat és fájdalmainkat megéljük. Hiszen arra számíthatunk, hogy a férfiak cserben hagynak és elárulnak minket, de a nőktől mást várunk: nem képzeljük azt, hogy nőkként mi is bánthatjuk egymást, úgy érezhetjük, nőtársaink alulértékelnek vagy észre sem vesznek minket, vagy mi magunk kelthetünk másokban ilyen érzést. A személyes konfliktusok mögött persze időnként állhatnak olyan ki nem mondott politikai nézetkülönbségek, amelyeken nem lehetséges túllépni. De az is előfordul, hogy azért érezzük úgy, elárultak minket, azért keseredünk el, mert feltételeztük: egy radikális mozgalomban, mindenekelőtt egy feminista mozgalomban garantáltan megszabadulhatunk a testünkben és lelkünkben hordott összes sebtől – ezért olyan védtelenné válunk, amilyenné sohasem válnánk személyes kapcsolatainkban férfiakkal szemben vagy vegyes szervezetekben. Ilyenkor elkerülhetetlenül szomorúság fog el minket, esetenként annyira, hogy úgy döntünk: távozunk. Idővel megtanuljuk, hogy az a kicsinyesség, féltékenység, túlzott sebezhetőség, amellyel sokszor találkozunk a nőmozgalmakban, gyakran annak a torzulásnak az eleme, amelyet a kapitalista társadalomban élt élet teremt. Politikai fejlődésünk része megtanulni felismerni az ilyet, és nem hagyni, hogy tönkretegyen.