A következő szöveg részlet, Lev  Nyikolajevics Tolsztoj: Kereszténység és patriotizmus ( 1894) című művéből.

[…]

A patriotizmus mára egy letűnt korszak kegyetlen hagyománya csupán, amely nem pusztán tehetetlensége miatt létezik, hanem azért, mert a kormányok és az uralkodó osztályok tudatában vannak annak, hogy nem csak hatalmuk,  puszta létük függ tőle, így erőszakkal és fortélyokkal, kitartóan gerjesztik és táplálják a nép körében.

A hazafiság olyan, mint egy állványzat, amelyre egykor szükség volt az épület falainak felhúzásához, mostanra azonban az egyetlen akadálya annak, hogy a ház lakható legyen, mégis állva marad, mivel létezéséből bizonyos személyek hasznot húznak.

A keresztény nemzetek között régen nem volt és nem is lehet ok a széthúzásra. Már azt is lehetetlen elképzelni, hogy orosz és német munkásoknak, akik békésen, közösen dolgoznak szerte a vidéken vagy a fővárosokban, mi módon és miért kellene  összeveszni. És még kevésbé képzelhető el az ellenségeskedés egy kazanyi paraszt- aki németeket lát el búzával, és egy német munkás között, aki őt kaszákkal és gépekkel látja el.

Ugyanez a helyzet a francia, a német és az olasz munkások esetében. Már az is nevetséges lenne, ha arról beszélnénk, hogy a tudomány, a művészet és az irodalom különböző nemzetiségű művelői között, akik érdeklődésének tárgyai- nemzetiségtől vagy kormánytól függetlenül-, ugyanazok, lehetséges a viszály.

De a különböző kormányok nem hagyhatják békében a nemzeteket, mert a kormányok létezésének legfőbb, ha nem egyetlen létjogosultsága a nemzetek megbékítése és ellenséges viszonyaik rendezése. A kormányok ezeket az ellenséges viszonyokat a hazafiság ürügyén idézik elő, hogy aztán megmutathassák béketeremtő erejüket. Valahogy úgy, mint a lókupec, aki, miután borsot tett a ló orra alá, és megverte az istállóban, kihozza, és a kantárba kapaszkodva úgy tesz, mintha alig tudná féken tartani az izgatott állatot.

Azt mondják, a kormányok nagyon ügyelnek a nemzetek közötti béke fenntartására. De hogyan tartják ezt fenn? A Rajna mentén békésen élnek az emberek egymás mellett, ám hirtelen, bizonyos királyok és császárok közötti viszálykodások és intrikák miatt háború kezdődik; tudomásunkra hozzák, hogy a francia kormány szükségesnek látta, hogy ezeket a békés embereket  franciának nyilvánítsa. Évszázadok teltek el, a lakosság már hozzászokott státuszához, amikor a nagy nemzetek kormányai között ismét fellángol az ellenségeskedés és a legüresebb ürüggyel háborút indítanak, mert most a német kormány tartja szükségesnek, hogy erre a lakosságra németekként tekintsen: ezért minden francia és német között kölcsönös rosszindulat támad.

Vagy ahogy a németek és oroszok barátságban éltek a határaik mentén, békésen cserélgetve munkájuk eredményét; aztán egyszer csak ugyanazok az intézmények, amelyek azért vannak, hogy a nemzetek békéjét fenntartsák, ellenségeskedni kezdenek, egyik ostobaságot követik el a másik után, míg végül már nem tudnak jobbat kitalálni, mint az önbüntetés leggyerekesebb módszerét, a cselekvés mezejére lépnek, hogy ártsanak ellenfelüknek – ami ebben az esetben nem esik különösen nehezükre, hiszen nem azok szenvednek tőle, akik a vámháborút hirdettek, hanem mások -, így kezdődnek az olyan kereskedelmi háborúk, mint amilyen nemrég Oroszország és Németország között zajlott. Ebből táplálkozik az ellenségeskedés az oroszok és a németek között, amelyet a francia-orosz közös ünnepségek csak egyre jobban szítanak, és egyik pillanatról a másikra véres háborúhoz vezethet.

Azért említettem ezt a két példát, amikor is egy kormánynak a népre gyakorolt befolyását arra használják, hogy ellenséges érzéseket gerjesszenek egy másik nép ellen, mert ezek a mi időnkben történtek; de a történelem során nem volt olyan háború, amelyet ne egy kormány , vagy  kormányok robbantottak volna ki, függetlenül a nép érdekeitől, amelynek a háború- még akkor is, ha sikeres-, mindig ártalmas.

A kormányzat azt bizonygatja a népnek, hogy veszélyben van egy másik nemzet inváziója vagy a közöttük élő ellenség miatt, és hogy ezen veszélytől csak úgy lehet megmenekülni, ha a nép szolgai engedelmességgel engedelmeskedik kormányának. Ez a jelenség leginkább a forradalmak és diktatúrák idején mutatkozik meg, de mindenkor és mindenütt fennáll, ahol kormány birtokolta hatalom létezik. Az összes kormány azzal magyarázza létezését és igazolja erőszakos cselekedeteit, hogy ha nem létezne, a dolgok sokkal rosszabbul mennének. Miután a kormányzat meggyőzte a veszély létezéséről, a népet ellenőrzésnek veti alá, és amikor ez az állapot bekövetkezik, arra kényszeríti, hogy megtámadjon egy másik nemzetet. Így nyer megerősítést a kormány állítása a nép szemében a többi nemzet veszélyességét illetően.

„Divide et impera.”- Oszd meg és uralkodj!

A patriotizmus a maga legegyszerűbb, legpőrébb és legkétségtelenebb jelentésében nem más csupán, mint egy eszköz az uralkodók számára, hogy beteljesítsék  ambícióikat és mohó vágyaikat, hogy elérjék a nekik alávetettek emberi méltóságról, az értelemről és a lelkiismeretről való lemondását és a hatalmon lévők iránti szolgai rajongását. Így van ez, akárhol is prédikálják.

A patriotizmus  rabszolgaság.

Azok, akik a tárgyalásos békét hirdetik, így érvelnek: ahogy két állat nem tudja másképp elosztani zsákmányát, mint harcban; vagy ahogyan ez a gyermekeknél, a vadembereknél , úgy a barbár nemzetek esetében is így van. Az értelmes emberek azonban érvekkel, meggyőzéssel, és azzal, hogy a kérdésben való döntést más pártatlan és értelmes személyekre bízzák, rendezik a nézeteltéréseiket. Így kellene ma a nemzeteknek is cselekedniük. Ez az érvelés teljesen helytállónak tűnik, napjaink emberei elérték az észszerűség korszakát, nem táplálnak ellenségeskedést egymás iránt, nézeteltéréseiket eldönthetnék békésen. Ez azonban csak annyiban érvényes, amennyiben a népekre vonatkozik, és csak azokra a népekre, amelyek nem állnak valamely kormány irányítása alatt. Azonban az a nép, amelyik aláveti magát egy kormánynak, nem lehet értelmes, mert az alávetettség önmagában is az értelem hiányának a jele.

Hogyan beszélhetnénk olyan emberek esetében észszerűségről, akik előre megígérik, hogy mindent végrehajtanak, beleértve a gyilkosságot is, ha azt a kormány – vagyis bizonyos emberek, akik egy bizonyos pozíciót elértek – megparancsolják nekik? Azokat az embereket, akik képesek ilyen kötelezettségeket elfogadni és lemondón alárendelik magukat mindannak, amit számukra ismeretlen személyek előírhatnak Péterváron, Bécsben, Berlinben vagy Párizsban, nem lehet értelmesnek tekinteni; és a kormányt, vagyis azokat, akik ilyen hatalom birtokában vannak, még kevésbé lehet értelmesnek tekinteni, és nem tehetnek mást, mint hogy visszaélnek vele, mert elkábulnak az ilyen őrült és roppant hatalomtól.

Ezért nem lehet a nemzetek közötti békét ésszerű eszközökkel, tárgyalásokkal, döntőbíráskodással elérni, amíg a nép a kormánynak van alárendelve, amely állapot mindig ésszerűtlen és káros. Az emberek kormányoknak való alárendeltsége mindaddig fennáll, amíg patriotizmus létezik, mert minden kormányzati hatalom a hazafiságon alapul, vagyis azon, hogy az emberek készek alávetni magukat a hatalomnak, hogy megvédjék nemzetüket, országukat vagy államukat a feltételezett veszélyektől. A francia királyok nép feletti hatalma a forradalom előtt a hazafiságon alapult; erre épült a Közjóléti Bizottság hatalma is a forradalom után; erre épült Napóleon hatalma konzulként, majd császárként; erre épült Napóleon bukása után a Bourbonok hatalma, majd a köztársaságé, Lajos Fülöpé, majd ismét a köztársaságé; majd III. Napóleoné, majd ismét a köztársaságé, és végül ezen nyugodott Boulanger hatalma.

Szörnyű ezt kimondani, de nincs és nem is volt olyan erőszak egy nép részéről a másik ellen, amelyet ne a hazafiság nevében hajtottak volna végre. Ennek nevében harcoltak az oroszok a franciák ellen, és a franciák az oroszok ellen; ennek nevében készülnek most az oroszok és a franciák a németek ellen, és a németek két határon fognak háborúzni. És ez nemcsak a háborúk esetében van így. A patriotizmus ürügyén fojtogatják az oroszok a lengyeleket, üldözik a németek a szlávokat, a kommün emberei megölték a versailles-iakat, és a versailles-iak a kommün embereit.

Olybá tűnhet, hogy a műveltség elterjedése, az egyre gyorsabb közlekedés, a különböző nemzetek közötti nagyobb átjárás, az irodalom terjedése és főként a más nemzetek által jelentett veszély csökkenése miatt a hazafiság szemfényvesztésének napról napra nehezebbé, míg végül lehetetlenné kellene válnia.

Ezzel ellentétben az igazság az, hogy éppen az általánossá vált külső nevelésnek, a könnyebb helyváltoztatásnak és érintkezésnek és különösen az irodalom elterjedésének ezen eszközei, amelyeket a kormányzat túszul ejtett, egyre jobban és szünet nélkül ellenőriz, lehetőségeket biztosítanak a kormánynak a nemzetek közötti kölcsönös ellenségeskedés érzésének gerjesztésére. Amilyen mértékben nyilvánvalóvá vált a patriotizmus haszontalansága és káros mivolta, úgy nőtt a kormányzat és az uralkodó osztály hatalma is a hazafiság gerjesztésére a nép körében.

A különbség a múlt és a jelen között csupán abban áll, hogy most sokkal több ember részesül azokból az előnyökből, amelyeket a hazafiság a felsőbb osztályok számára biztosított, ezért sokkal több embert foglalkoztat e megdöbbentő babona terjesztésére és fenntartása.

Minél nehezebb a kormánynak megőrizni a hatalmát, annál több az ember, aki osztozik benne. Régebben az uralkodók egy kis csoportja tartotta a hatalom gyeplőit, császárok, királyok, hercegek, segédeik és katonáik; míg most a hatalmat és annak hasznát nemcsak a kormánytisztviselők és a papság, hanem a kapitalisták – nagyok és kicsik, földbirtokosok, bankárok, parlamenti képviselők, professzorok, falusi tisztviselők, a tudomány emberei, sőt művészek, de még az írók és újságírók is megosztják.

Mindezek az emberek tudatosan vagy öntudatlanul terjesztik a hazafiságnak nevezett szemfényvesztést, amely nélkülözhetetlen számukra, ha meg akarják őrizni a pozíciójukból származó előnyöket. És ez a csalás, mivel egyre hatalmasabb és olyan sikeresen működik,  köszönhetően terjesztése eszközeinek és annak, hogy sokkal nagyobb számú ember vesz részt benne-növekvő nehézségei ellenére-, a nép megtévesztésének mértéke ugyanolyan mértékű, mint azelőtt.

Száz évvel ezelőtt az iskolázatlan osztályok, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy kikből áll a kormányuk, vagy hogy milyen népek, nemzetek veszik őket körül, vakon engedelmeskedtek a helyi kormányzati tisztviselőknek és nemeseknek, akik rabszolgasorba taszították őket, a kormánynak pedig elegendő volt megvesztegetés és jutalmak révén jó viszonyban maradnia ezekkel a nemesekkel és tisztviselőkkel, hogy a népből kizsigerelhessen mindent, amire szüksége volt. Manapság, amikor az emberek nagyrészt tudnak olvasni és többé-kevésbé tudják, hogy kikből áll a kormányuk, hogy milyen nemzetek veszik körül őket; amikor a munkások folytonosan és könnyebben mozognak egyik helyről a másikra, információkkal térnek haza arról, hogy mi történik a világban, már nem elegendő az az egyszerű követelés, hogy a kormány parancsait teljesíteni kell; szükséges az is, hogy elhomályosítsák azokat az életről alkotott valódi elképzeléseket, amelyek az emberekben kialakulhatnak, helyettük természetellenes elképzeléseket keltsenek bennük létezésük állapotáról és más nemzetek hozzájuk való viszonyáról.

Ily módon, hála az irodalom, az olvasás és az utazási lehetőségek fejlődésének, a kormányok, amelyeknek mindenütt vannak megbízott emberei, törvények, prédikáció, az iskolák és a sajtó segítségével mindenütt a legbarbárabb és legtévesebb elképzeléseket ültetik az emberekbe elsőbbségükről, a nemzetek viszonyáról, tulajdonságaikról és szándékaikról; és a nép, amelyen oly hatalmas a munka terhe, hogy sem ideje, sem ereje nincs arra, hogy felismerje a rá kényszerített eszmék, vagy jólétük nevében támasztott követelések mögötti szándékot és az igazságot, ellenállás nélkül hajtják igába fejüket.

Míg azok a dolgozó emberek, akik megszabadulhattak a végeláthatatlan munkától és művelődhettek, és akiknek ezért – feltételezhetően – megvan az lehetőségük, hogy átlássák az ellenük elkövetett csalást, hogy a kormányok mindenféle hipnotikus befolyásának, kényszerének és fenyegetésének vannak kitéve, szinte kivétel nélkül a kormány szolgálatába állnak, és valamilyen jól fizetett, jövedelmező állást betöltve, mint iskolamester, tisztviselő, intéző vagy pap, részesei lesznek ezen csalás fenntartásának, amely elpusztítja elvtársaikat. Mintha hálókat vetnének ki az iskolák bejáratainál, amelyekbe óhatatlanul belegabalyodnak azok, akik valamilyen módon ki akarnak szabadulni a munka által megnyomorított tömegből.

Először, amikor az ember megérti ennek a megtévesztésnek a kegyetlen mivoltát, nem tehet mást, mint hogy haragra gerjed azokkal szemben, akik becsvágyból, önzésből vagy haszonlesésből terjesztik ezt a szemfényvesztést, amely az emberek lelkét és testét egyaránt pusztítja, és hajlamosnak érzi magát arra, hogy  ítélkezzen felettük; de a tény az, hogy nem azért cselekednek így, mert be akarnak csapni, hanem azért, mert egyszerűen nem tudnak másként cselekedni. Részesei lettek a szemfényvesztésnek, de nem úgy, mint a machiavellisták, hanem úgy, hogy nem tudatosul bennük a csalás, és amit tesznek általában azzal a naiv bizonyossággal teszik, hogy valami kiváló és magasztos dolgot cselekednek, mindezt környezetük kitartó bátorítása, rokonszenve és helyeslése közepette.

Igaz, haloványan tudatában vannak annak, hogy ezen a megtévesztésen alapul hatalmuk és kiváltságos helyzetük, öntudatlanul is vonzódnak hozzá; mégis cselekedeteik mögött nem az emberek félrevezetésének vágya áll, hanem az, hogy úgy gondolják, ezzel a népet szolgálják.

A  császárok, királyok, miniszterek a beiktatási ceremóniák alkalmával, diplomáciai manővereik , kölcsönös látogatásaik és utazásaik során egyik helyről a másikra, vagy komoly arccal, egyenruhákban tanácskozva arról, hogyan tarthatnák fenn a békét az egymás ellenségeinek vélt nemzetek között – olyan nemzetek között, amelyeknek eszükbe sem jutna összeveszni -, egészen biztosak abban, hogy amit tesznek, az nagyon is ésszerű és hasznos.

Ahogy a különböző miniszterek, diplomaták és funkcionáriusok is – egyenruháikban, azokon mindenféle szalaggal és kereszttel, nagy gonddal írják, jegyzetelik a legjobb papírokra homályos, bonyolult és felesleges közleményeiket, tanácsaikat, terveiket – teljesen biztosak abban, hogy tevékenységük nélkül egész nemzetek élete állna meg vagy fordulna zűrzavarba. És a nevetséges jelmezekbe öltözött katonák, akik komoly vitákat folytatnak arról, hogy milyen puskával vagy ágyúval lehet a leghatásosabban embereket elpusztítani, meg vannak győződve róla, hogy díszszemléiknél és hadgyakorlataiknál nincs fontosabb és lényegesebb az emberek számára. Hasonlóképpen elégedettek magukkal a papok, újságírók, a hazafias tankönyvek és dalok írói is, akik a hazafiságot hirdetik, s ezért bőséges díjazásban részesülnek. És nem kétséges, hogy az olyan ünnepségek szervezői, mint például a francia-orosz ünnepségek, őszinték miközben hazafias beszédeket és köszöntőket mondanak.

Ezek az emberek mind öntudatlanul teszik, amit tesznek; muszáj nekik, hisz egész létük erre a szemfényvesztésre épül, ezért nem tudnak másképp tenni; és történetesen ezek a cselekedetek  kiváltják mindazok rokonszenvét és helyeslését, akik között végzik őket. Sőt, mivel mindannyian egymásra vannak utalva, kölcsönösen helyeslik és igazolják egymás cselekedeteit – a császárok és királyok a katonák, funkcionáriusaik és a papok cselekedeteit; a katonák, funkcionáriusok és papok pedig a császárok és királyok cselekedeteit, miközben a nép, különösen a városi nép, mivel semmi értelmet nem lát abban, amit mindezek az emberek tesznek, akaratlanul is különleges, már-már természetfeletti jelentőséget tulajdonít nekik.

Látja a nép, hogy diadalíveket emelnek; hogy egyes emberek koronákkal, egyenruhákkal,  papi palástokkal díszítik magukat; hogy tűzijátékot rendeznek, ágyúkat sütnek el, harangokat vernek félre, ezredek vonulnak fel zenekaraikkal; leveleket, táviratokat és hírnököket küldenek távoli helyekre, furcsa ruhákba öltözött emberek aggodalmaskodva sietnek egyik helyről a másikra, sokat írnak és beszélnek; és a tömeg, amely képtelen ráébredni, hogy mindez a legcsekélyebb szükség nélkül történik (mert valójában így van), mindennek különös, titokzatos jelentőséget tulajdonít és mindezeket a dolgokat ujjongva, vidáman vagy néma áhítattal bámulja. Ugyanakkor, ez a rajongás vagy néma áhítat  csak megerősíti azoknak az embereknek a magabiztosságát, akik mindezekért az ostoba tettekért felelősek.

Például nem is olyan rég, II. Vilmos új trónt rendelt magának, egészen különleges díszítéssel, és miután szűk, fehér egyenruhában, mellvértben és egy madárral sisakjának tetején vörös köpenybe burkolózva kijött alattvalói elé, leült erre az új trónra, tökéletes meggyőződésben arról, hogy ez a cselekedete a legfontosabb és mindennél szükségesebb; alattvalói pedig nemcsak hogy nem láttak benne semmi nevetségeset, ezt a látványt még ünnepélyesnek is tartották.

Ám a kormány hatalmát egy ideje már nem erőszakkal tartják fenn a nép felett, mint amikor egy nép meghódított egy másikat és fegyveres erővel uralkodott rajta, vagy amikor egy békés nép uralkodóinak janicsárokból vagy zsoldosokból álló légiói voltak.

A kormány hatalmát egy ideje már az úgynevezett közvélemény tartja fenn.

A közvélemény egy része szerint a hazafiság szép, erkölcsös érzés, továbbá kötelességünk is és úgy helyes, ha saját nemzetünkre és államunkra a világ legjobbjaként tekintünk; ebből a vélekedésből természetesen következik egy másik, nevezetesen, hogy kötelességünk az, és úgy helyes, hogy beletörődünk a kormány felettünk gyakorolt hatalmába, alávetjük magunkat neki, szolgálunk a hadseregében és elfogadjuk az ott elvárt fegyelmet, adók formájában a kormánynak adjuk a jövedelmünket, alávetjük magunkat a bíróságok döntéseinek és isteni törvényként tekintenünk a kormány rendeleteire. És ha ez a közvélekedés, akkor kialakul az az erős kormányzati hatalom, amely milliárdos pénzösszegekkel, szervezett közigazgatási mechanizmussal, postával, távíróval, telefonnal, erős hadsereggel, bíróságokkal, rendőrséggel, engedelmes papsággal, iskolákkal, sőt még sajtóval is rendelkezik; és ezekkel ez a hatalom fenntartja a népben azt közgondolkodást, amelyet szükségesnek tart.

A kormány hatalmát tehát a közvélemény tartja fenn; a hatalom pedig a kormányszervek, a hivatalnokok, a bíróságok, iskolák, egyházak és a sajtó segítségével, fenntartja a szükséges közvéleményt.

A közvélemény előállítja a hatalmat, a hatalom előállítja a közvéleményt.

Úgy tűnik, ebből a helyzetből nincs menekvés. Valóban nem is lenne, ha a közvélemény valami stabil és megváltoztathatatlan dolog lenne és a kormányok lennének csak képesek előállítani a szükséges közvéleményt. De szerencsére ez nem így van; a közgondolkodás kezdetben nem állandó, megváltoztathatatlan és végleges, éppen ellenkezőleg, folyamatosan változik, együtt halad az emberiség fejlődésével; és a közvéleményt nemcsak hogy nem lehet egy kormány által igény szerint előállítani, a közvélekedés az, ami a kormányoknak hatalmat ad, vagy megfosztja őket tőle. Mégis úgy tűnhet, hogy a közvélemény manapság változatlan és ugyanolyan, mint tíz évvel ezelőtt; hogy bizonyos kérdések tekintetében csupán ingadozik, azután újra helyreáll – mint amikor a monarchiát köztársasággal, majd a köztársaságot monarchiával váltja fel; de ez akkor látszik csak így, ha a kormány által mesterségesen előállított közvéleményt vizsgáljuk vagy annak külsőségekben való megnyilvánulását.

De elég, ha a közgondolkodást az emberiség történetének tekintetében vizsgáljuk, hogy lássuk, a Naphoz vagy az időhöz hasonlóan soha nem áll meg, hanem mindig azon az úton halad előre, amelyen az emberiség is halad, ahogyan a napok egymás után, az évszakok- késedelmük és tétovázásaik ellenére-, is ugyanazon az úton haladnak előre.

Így tehát, a külsőségek alapján megállapítva az európai nemzetek helyzete ma majdnem olyan, mint ötven évvel ezelőtt volt, de a nemzetek viszonya ezekhez a külsőségekhez ma egészen más, mint korábban volt. Bár uralkodók, hadseregek, adók, fényűzés és szegénység, katolicizmus, ortodoxia, lutheranizmus most is vannak, de ezek azért léteztek korábban, mert a közvélemény léterhozta őket, míg most már csak azért léteznek, mert a kormányok mesterségesen tartják fenn az egykor életerős közvélekedést.

Ha a közvélemény változását alig vesszük észre, ahogy a víz mozgását egy folyóban, amikor mi magunk is sordódunk az árral, az azért van, mert a közvélemény alig észlelhető változásai ránk is hatnak.

A közvélemény természete az állandó és megállíthatatlan mozgás. Ha úgy érzékeljük, hogy állandósult, az azért van, mert mindig akadnak olyanok, akik a közvélemény egy bizonyos állapotát a saját hasznukra tudják fordítani, ennek következtében mindent megtesznek annak érdekében, hogy az állandóság látszatát keltsék és megakadályozzák a vélemény változásának láthatóvá válását, amely már megszületett, de még nem öltött teljesen testet  az emberek tudatában. Azok az emberek pedig, akik ragaszkodnak az elavult gondolatokhoz és tagadják az újat, kormányokat és uralkodó osztályokat alkotnak és a patriotizmust az emberi élet nélkülözhetetlen feltételeként hirdetik.

Az eszközök, amelyeket ezek az emberek irányítanak óriásiak; de mivel a [változó] közvélemény folyamatosan nyomást gyakorol rájuk , erőfeszítéseiknek végül  hiábavalónak kell lenniük: ami idejétmúlt elhal, az új pedig növekszik.

Minél tovább akadályozzák a születőben lévő közvélemény létrejöttét, annál nagyobb feszültséget okoz és még energikusabban fog felszínre törni.

A kormányok és az uralkodó osztályok mostanság minden erejükkel megőrizni igyekeznek a hazafiságról kialakított közfelfogást, amelyen hatalmuk nyugszik, ugyanakkor elfojtani az új kifejeződését, amely lerombolhatja azt. De fenntartani a régit és megfékezni az újat csak egy bizonyos pontig lehetséges; ahogyan a folyók vizét is csak egy bizonyos mértékig lehet megfékezni gátakkal.

Bármennyire is igyekeztek a kormányok a múltban a hazafiság érdemeit és erényeit illetően az emberek természetes gondolkodásával ellentétes véleményt kialakítani, napjaink embere már nem hisz a hazafiságban, egyre inkább az emberek és a népek szolidaritása és testvérisége mellett száll síkra.

A patriotizmus nem ígér mást az embereknek, csak szörnyű jövőt; a népek testvérisége viszont olyan eszményt képvisel, amely egyre nyilvánvalóbbá és kívánatosabbá válik az emberiség számára. Ezért az emberiségnek ebből a régi, elavult nézetből elkerülhetetlenül meg kell térnie az újhoz. Ezen fejlődés olyannyira elkerülhetetlen, mint tavasszal az utolsó száraz levelek lehullása és a duzzadó rügyekből az újak kihajtása.

Ez az átalakulás annál sürgetőbbé válik, minél tovább késlekedik; szükségessége pedig egyre nyilvánvalóbb lesz.

És valóban, elég csak arra emlékeztetni magunkat azokra az alapvető erkölcsi alapelvekre, amelyeket  keresztényként megvallunk, vagy akár korunk embereként, azokra az alapvető erkölcsi alapelvekre, amelyek társadalmi, családi és személyes létünkben mozgatnak bennünket, és arra a helyzetre, amelybe a hazafiság ürügyén helyezzük magunkat, hogy lássuk, milyen mértékű ellentmondás van a lelkiismeretünk és aközött, amit – az ez irányú erőteljes kormányzati befolyásnak köszönhetően – közvéleménynek tekintünk.

Elég csak mélyebben megvizsgálni a hazafiság leghétköznapibb követelményeit, amelyeket a legtermészetesebb és feltétel nélküli dologként várnak el tőlünk, hogy megértsük, milyen   mértékben állnak ezek a követelmények ellentétben azzal a valódi (köz)véleménnyel, melyet már osztunk. Mindannyian szabad, művelt, emberséges embereknek, sőt sokan keresztényeknek tartjuk magunkat, és mégis mindannyian olyan helyzetben vagyunk, hogy ha holnap Wilhelm [I. Vilmos német császár] megharagudna Alekszanderre [II. Sándor orosz cár] , Mr. N. N. pedig éles hangú cikket írna a keleti kérdésről, vagy valamelyik herceg kifosztana néhány bolgárt vagy szerbet, egy király vagy királynő megsértődne valami miatt, akkor nekünk mindannyiunknak, művelt, emberséges embereknek és keresztényeknek el kell mennünk és olyan embereket kell megölnünk, akikről semmit nem tudunk, vagy akikkel eddig barátságos volt a viszonyunk.

És ha ez az esemény mégsem következik be, akkor -arról győzködnek bennünket-, az a béke szeretetének köszönhető, amely II. Sándort átjárja, vagy annak, hogy Nyikolaj Alekszandrovics [később II. Miklós cár] feleségül vette Viktória [Viktória brit királynő] unokáját.De ha történetesen más kerülne Alekszander helyére, vagy ha magának Alekszandernek a hajlandósága változna meg, vagy ha Alekszander fia, Miklós Amáliát venné feleségül Alice helyett, úgy rontanának a másikra, ahogy a vadállatok; egymást marcangolva.

Az, hogy mi, ezeréves keresztények, még nem vágtuk el egymás torkát, az csak azért van, mert II. Sándor nem engedi meg nekünk, hogy ezt tegyük . Legalább is ez napjaink állítólagos általános meggyőződése, és ezeket a magyarázatokat szorgosan ismételgetik a sajtó minden liberális és haladó orgánumában egyaránt.

Ez borzasztó!

Az emberiség történetében bekövetkező legnagyobb és legfontosabb változások eléréséhez nem hőstettek kellenek; nem kell katonák millióinak felfegyverzése, sem új utak és gépek építése, sem világkiállítások rendezése, sem a repüléstechnika tökeletesítése, sem munkásszervezetek szervezése, még csak forradalmak, barikádok, robbantások sem; csupán a közvélemény megváltozása. És ennek a változásnak az eléréséhez nincs szükség az elme erőfeszítéseire, hogy megcáfoljon létező dolgokat, vagy rendkívüli dolgokat találjon fel; csupán arra van szükség, hogy ne engedjünk a múlt téves, mára meghaladott nézeteinek, amelyeket a kormányok mesterségesen alakítottak ki az emberekben; arra van szükség, hogy minden egyes ember kimondja, amit valójában érez és gondol, vagy legalább ne mondja ki azt, amit egyáltalán nem nem gondol. És ha ezt az embereknek csak egy kis része önszántából, egyszerre megtenné, az idejétmúlt szemlélet magától lehullna rólunk, és egy új, élő, valódi meggyőződés  érvényesülne. És ha a közvélemény így, a legkisebb erőfeszítés nélkül megváltozna, akkor az emberek élete is, amely most annyira gyötri őket, ugyancsak magától, alapjaiban változna meg.

Szégyenkezve mondom ki, milyen kevés kell ahhoz, hogy minden ember megszabaduljon azoktól a csapásoktól, amelyek nyomasztják őket; csupán  arra van szükség, hogy ne legyen hazugság.

Az embereknek csak felül kell kerekedni a beléjük oltott hazugságokon, és hogy ne mondják ki azt, amit igazából nem éreznek és nem gondolnak. Olyan forradalmi változás fog elérkezni életünk minden területén, amelyet a forradalmárok összes erőfeszítése sem tudott elérni évszázadok alatt, még akkor sem, ha minden hatalom a kezükben lett volna.

Bárcsak elhinnék az emberek, hogy az erő nem az izom erejében, hanem az igazságban rejlik, és ne riadnának vissza sem szóban, sem tettben, és ne mondanák ki azt, amit nem gondolnak, és  ne tennék meg azt, amit ostobaságnak és helytelennek tartanak!

Mi jelentősége van annak, ha valaki azt kiáltja: „Vive la France!” vagy „Éljen valami császár, király vagy hódító!”; ha kitüntetésekkel teleaggatott egyenruhát vesz fel, egy előszobában várakozik, majd mélyen meghajolva, idegen címeken szólítja az embereket, aztán a fiatalokkal és kevésbé iskolázottakkal megérteti, hogy mindez nagyon is jól van így?

Mitől annyira fontos egy újságcikk megírása a francia-orosz szövetség vagy a vámháború védelmében, vagy a németek, oroszok, esetleg az angolok elítélésére?

Miért kell részt vennünk valami hazafias ünnepségen, poharunkat emelgetve köszöntőket mondani olyan emberekre, akiket nem szeretünk és akikkel semmi dolgunk?

Miért kell méltatni a szerződések és szövetségek hasznát és kiválóságát, vagy némán hallgatni, amikor nemzetünket dicsőítik és más nemzeteket  gyaláznak és rágalmaznak; vagy amikor a katolicizmust, az ortodoxiát és a lutheranizmust dicsérik; amikor valamelyik háborús hőst, Napóleont, Péter Cárt, Boulangert vagy Szkobelejevet ajnározzák?

Mindezen dolgok jelentéktelennek tűnhetnek. Mégis, részt kell vennünk ezekben a számunkra jelentéktelennek tűnő dolgokban azáltal, hogy elhatárolódunk tőlük, és amennyire tőlünk telik, bebizonyítjuk ezen dolgok nyilvánvaló értelmetlenségét, mert ebben van a mi legfőbb és ellenállhatatlan erőnk, amely az igazi, a valódi közvéleményt, azt a véleményt, amely, miközben maga is fejlődik, az egész emberiséget is előreviszi.

A kormányok tudják ezt, és reszketnek ettől az erőtől, minden lehetséges eszközzel igyekeznek ellene tenni vagy uralmuk alá vetni. Tudják, hogy a valódi erő nem a puszta fizikai erőben, hanem a gondolatban és annak egyértelmű kifejeződésében rejlik, ezért jobban félnek a független gondolat elterjedésétől, mint akármelyik hadseregtől; ezért cenzúrát vezetnek be, megvesztegetik a sajtót, kisajátítják a vallást és az oktatást. De a szellem ereje, amely a világot mozgatja, megfoghatatlan számukra; nem könyvekben és újságokban lakozik; nem tudják foglyul ejteni, mindig szabad lesz, mert az emberiség tudatának mélyén él. A szabadság leghatalmasabb és legzabolátlanabb ereje az, amely akkor ébred fel az ember lelkében, amikor egyedül van, és önmagának kizárólagos jelenlétében elmélkedik a világegyetem tényeiről, és azután magától értetődő módon megosztja gondolatait szerelmével, testvérével, barátjával, mindazokkal, akik közel állnak hozzá, és akik előtt bűnnek tartaná a felismert igazság eltitkolását.

Katonák milliói, rubelek milliárdjai, semmiféle szervezet és háború- de még forradalom sem képes előidézni azt, amire csak egy szabad ember egyszerű megnyilvánulása képes arról, amit ő az igazságnak tart, függetlenül attól, hogy a múltban mit oltottak belé. Csakis egy szabad ember tudja kimondani, amit gondol és érez olyan embertársainak ezrei között, akik tetteikkel és szavaikkal éppen annak az ellenkezőjét tanúsítják. Olybá tűnik, hogy annak, aki őszintén kimondja gondolatát, egyedül kell maradnia, miközben az is megtörténhet, hogy mindenki más körülötte-vagy legalábbis a többség-, ugyanazt gondolja és érzi, csak hallgat róla.

De ami tegnap még csak egyetlen ember újszerű véleménye volt, az mára a többség általános véleményévé válhat. Amint ez a vélemény megfogalmazódik, abban a pillanatban, észrevehetetlenül, a hatalom akaratának is ellenállva, az emberiség magatartása is változni kezd.

Amíg minden ember, még aki szabad is, azt kérdezi magától: „Mit is tehetnék egyedül a gonoszságnak és csalásnak ezzel a minket elárasztó óceánjával szemben? Miért mondjam ki, amit gondolok? Miért kellene egyáltalán véleményt nyilvánítanom? Jobb inkább nem is gondolkodni ezeken a ködös és bonyolult kérdéseken! Talán ezek az ellentmondások létezésünk elkerülhetetlen feltételei. És miért kellene nekem egyedül küzdenem a világ összes gonoszságával? Nem az lesz a jobb, ha az árral megyek, amely magával sodor? Ha tenni is kell valamit, azt nem lehet egyedül, csak másokkal együtt.”

És nem használva a világot mozgató legerősebb fegyvert – a szavakba öntött gondolatot  -, minden ember a társadalmi tevékenység eszközét alkalmazza, észre sem véve, hogy minden társadalmi tevékenység éppen azokon az alapokon nyugszik, amelyek ellen harcolnia kellene, és hogy a világunkban zajló társadalmi tevékenységben részt vállalva minden ember kénytelen, ha csak kis mértékben is, elfordulni az igazságtól, és olyan engedményeket tenni, amelyek kioltják ennek a roppant fegyvernek az erejét, amelyet a küzdelemben használnia kellene . Olyan ez, mintha az ember, aki egy gyönyörű, éles kardot kapott, arra használná a pengét, hogy szögeket verjen be vele. .

Mindannyian az élet jelen rendjének értelmetlenségére panaszkodunk, amely ellentétben áll lényünkkel, de mégsem vagyunk hajlandók használni a kezünkben lévő egyedülálló és hatalmas fegyvert, tudatunkat és a tudatunkban megfogalmazódó igazságot ; éppen ellenkezőleg, a gonosz ellen folytatott küzdelem ürügyén félredobjuk ezt a fegyvert és feláldozzuk egy, valójában nem létező, képzelt konfliktus okán.

Az egyik ember azért nem mondja ki ezt, az általa felismert igazságot, mert kötelességet érez azokkal szemben, akik közel állnak hozzá; a másik azért, mert az igazság kimondása megfoszthatja őt attól a jövedelmező állástól, amelyből fenntartja családját; egy harmadik azért, mert hírnevet és tekintélyt akar szerezni, hogy aztán az emberiség szolgálatában használhassa fel; a negyedik azért, mert nem akarja lerombolni a régi, szent hagyományokat; az ötödik azért, mert nem akar megbántani másokat; egy hatodik azért, mert az igazság kimondása miatt üldöztetés lesz a sorsa és így nem folytathatná jótékony társadalmi tevékenységet, amelynek ő magát szentelte.

Az ember császárként, királyként, miniszterként, kormányzati tisztségviselőként vagy katonaként cselekszik és arról győzködi magát és másokat is, hogy az igazságtól való eltávolodás, amely elengedhetetlenül szükséges szerepének betöltéséhez, hasznos, és jó dolgok is szárazhatnak belőle. Vagy az, aki lelkipásztori feladatokat lát el, de lelke mélyén nem hiszi a dolgokat, amiket tanít, de az igazság elhallgatását egy jó okra való tekintettel megengedi magának. Valaki az irodalom segítségével oktatja az embereket, és annak ellenére, hogy a teljes igazságot illetően hallgatnia kell, hogy ne haragítsa magára a kormányt és a társadalmat, még sincs kétsége afelől, hogy jót tesz. Van, aki forradalmárként vagy anarchistaként elszántan küzd a fennálló renddel, és teljesen biztos abban, hogy az általa kitűzött célok annyira szükségesek, hogy a hazugság vagy az igazság hallgatással való elhanyagolása, amely tevékenysége sikeréhez nélkülözhetetlen, nem teszi tönkre munkájának hasznosságát.

Ahhoz, hogy az emberi öntudattal ellentétes élet feltételei megváltozzanak, és helyébe az azzal összhangban lévő élet feltételei lépjenek, ezt az elavult közvéleményt egy új és élő közvéleménynek kell felváltania. Ahhoz, hogy ami régi és elavult, átadja helyét az új, élő gondolkodásnak, mindazoknak, akik tudatában vannak a lét új követelményeivel, nyíltan ki kell mondaniuk azokat. Mégis mindannyian, aki tudatában vannak ezen új dolgoknak, -ahányan vannak annyiféle ok miatt-,nem csak hogy csendben elmennek mellettük, de szóban és tettben egyaránt, ezek ellentétét erősítik.

Csak az igazság és annak szavakba öntése képes megalapozni azt az új közvéleményt, amely megváltoztatja az élet régi, elavult és káros rendjét; és mégis, nemcsak hogy nem mondjuk ki az általunk felismert igazságot, hanem gyakran még annak is határozottan hangot adunk, amit mi magunk hamisnak tartunk. Bárcsak ne bíznának a szabad emberek abban, aminek valódi ereje nincs, ezért mindig külső segédeszközökre támaszkodik; hanem csak abban, ami minden időben erős és szabad – az igazságban és annak kimondásában!

Ha bátran és világosan kifejeznék a számukra nyilvánvaló igazságot az összes nemzet testvériségéről és a népükhöz való kizárólagos ragaszkodás bűnéről, egy csapásra elillanna ez az elhibázott gondolkodás és vele a kormányok hatalma és minden rossz, amit ezek okoznak; felemelkedhetne az új, ami csak arra vár, hogy a régi elsorvadjon, hogy egyértelműen és erőteljesen tudassa követelését és az emberiség tudatának megfelelő, új életformákat hozzon létre.

Elég, ha az emberek megértik, hogy az, amit a köz véleményeként tálalnak nekik, és amit ilyen bonyolult, erőteljes és mesterséges eszközökkel tartanak fenn, nem közvélemény, hanem annak csak élettelen maradványa, ami egykoron a közvélemény volt. De ami még fontosabb, elegendő, ha hisznek önmagukban, ha elhiszik, hogy az, amit szívük legmélyén éreznek, ami mindannyiukban ott várakozik és csak azért nem adnak neki hangot ki, mert ellentmond annak, amit közvéleménynek feltételeznek az, az az erő, amely átformálja a világot, és amelynek szavakba öntése az emberiség küldetése; csupán el kell hinni, hogy az igazság nem az, amiről az emberek beszélnek, hanem amit saját lelkiismeretük, azaz Isten mond, és egy csapásra eltűnik az egész természetellenesen fenntartott közvélemény, helyébe pedig egy új, valóságos közvélemény lép.

Bárcsak arról beszélnének az emberek, amit gondolnak, és nem arról, amit valójában nem; a hazafiságból eredő összes babona egyszerre eltűnne, az ezekkel megindokolt kegyetlen érzelmekkel és erőszakkal együtt. Megszűnne a nemzetek és népek közötti gyűlölet és ellenségeskedés, amelyet kormányaink szítanak; véget érne a katonai hősiesség, vagyis a gyilkosság dicsőítése; és ami a legfontosabb, megszűnne a hatóságok tisztelete és a nekik való engedelmesség, valamint munkánk gyümölcsének elrablása, mivel ezeknek nincs más oka, csak a hazafiság. És ha pusztán csak ennyi történne, akkor a gyenge, félrevezetett emberek hatalmas tömege- akiket külső hatások irányítanak-, azonnal az új közvélemény oldalára állna, amelynek ezután a régi helyett kellene uralkodnia.

Tartsa meg a kormány az iskolákat, az egyházat, a sajtót, milliárdnyi pénzét és milliónyi géppé kiképzett katonáját: a nyers erőnek ezek a látszólag rettenetes szervezetei semmiségek ahhoz az igazságtudathoz képest, ami annak az embernek a lelkében születik meg, aki  megismeri az igazság erejét és az általa egy másik emberre, majd egy harmadikra is átragad, ahogy egyetlen gyertya lángja meggyújthat számtalan másikat. Csak fényt kell gyújtani, és ahogy a viasz a tűzzel szemben, ez a hatalmas szemfényvesztés is elolvad és elenyészik.

Ha felismernék az emberek azt a hatalmas erőt, amely az igazságot kifejező szóval adatott nekik: ha megtagadnák, hogy áruba bocsássák velük született jogaikat egy tál lencselevesért. Ha az emberek használnák ezt a hatalmukat az uralkodóik nem mernék őket, mint most, lemészárlással fenyegetni, amit kényük-kedvük szerint beváltanak vagy sem. Nem mernének a békés lakosság szeme láttára a kiképzett gyilkosoknak seregszemlét tartani; a kormányok sem merészelnének a saját és a segítőik hasznára, kétes vám megállapodásokat kötni, majd megszegni, sem pedig a néptől elszedni azokat a rubel milliókat, amelyeket bűntársaikkal egymás között elosztanak, és amelyek segítségével gyilkosságaikat pénzelik.

A változás tehát nemcsak lehetséges, hanem éppen lehetetlen, hogy ne valósuljon meg, ahogy az, hogy az élettelen, korhadó fa ki ne dőljön és helyén egy fiatalabb sarjadjon.

„Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek: nem úgy adom én nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne féljen”– mondta Krisztus.

Ez a békesség valójában már közöttünk van, rajtunk múlik, hogy elnyerjük-e.. Bárcsak ne nyugtalanítanák az ember szívét azok a csábítások, amelyekkel minden percben megigézik őket, és ne félnének azoktól a kitalált rémektől, amelyekkel megfélemlítik őket.

Ha az emberek tudnák, hogy miben áll legfőbb, mindent legyőző hatalmuk és a béke, amelyre mindig is vágytak, de nem az a béke, amelyet diplomáciai tárgyalásokkal, uralkodói látogatásokkal, vacsorákkal, beszédekkel, erődökkel, ágyúkkal, dinamittal, a nép végletekig való megadóztatásával,  munkája gyümölcsének elrablásával lehet elérni, hanem az a béke, amelyet az igazság minden ember általi önkéntes megvallásával lehet elérni, ez a béke már régen megteremtődött volna közöttünk.

[…]

fordítás alapja: Лев Николаевич-Толстой-Христианство и патриотизм (1893—1894 гг.) Государственное издательство художественной литературы, Москва — 1956 ( 49.-67.o.)   és Lev Tolstoy- On Patriotism (panarchy.org)

fordította: Bertalan András Miklós