Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Dzsentrifikáció, kultúra, ellenállás

Invázió.

Bezárás fenyegeti a Müszit — szól a legújabb hír. A fellendült lakáspiac és a turizmus maga alá gyűri a helyi kultúra maradványait, érdemi ellenállás pedig nem látszik szerveződni: azzal, hogy a kultúra elvágta magát a politikától, kitette magát a tőke kényének. De tán még nem veszett el minden.

Bezárnak a közvágóhídi próbatermek egy ingatlanberuházás miatt (ugyanúgy, ahogy az R33 is). Bezárják a Dürer próbatermeket, sőt, tán a Dürer-Kert helyére is a cirkusz költözik. Pletykálnak az óbudai próbatermek bezárásáról is. Lakat került az Aurórára, és a Gólya napjai is meg vannak számlálva.

Bajosan látni, hogy a magyar könnyűzene (ami kvázi az egyetlen “szelep” az emberek számára a NER-ben) miként fog ezek után funkcionálni.

Ilyen hírek hallatán nyugati városokban már állnának a barikádok, azonban itthon a morgáson kívül más nem történik. Pedig feladtuk a Kultiplexet (ami helyén még mindig lyuk tátong), a régi Zöld-Pardont (szintén egy gyönyörű táj), és az ős-Tűzraktár helyén luxuskollégium épül.

Ennyi példa sem volt elég arra, hogy a budapesti közeg megtanulja, hogy az élni és élni hagyni mantrája, amit eddig követtek egy életképtelen megközelítés. Hogy megértsük miért alakult így, tegyünk egy kis kitekintést.

Forma — Lényeg = Profit

A kétezres évek ingatlanboomja alatt lerombolták a pesti zsidónegyed egy jelentős részét az első dzsentrifikációs hullám alatt. Amikor beütött a válság, egy rakat bedőlt ingatlanproject tarkította a belvárost, de a Szimpla kert megmutatta, hogy a romos épületnek is van haszna: elkezdődtek megalakulni a különböző romkocsmák.

Az egyik ősbűnt ide tenném. A Szimpla Kertnél született meg az a gondolat, hogy a nyugati foglaltházak esztétikáját át lehet ültetni egy pusztán üzleti vállalkozás formájába is: a lényegi tartalom, hogy milyen kulturális programok legyenek itt, csak ezután jött. Kudarcba fulladt a Centrum csoport házfoglalás-hulláma is, mert az is öncélúra sikeredett: nem valós lakhatási igények politikai céljai mentén alakult, hanem azon az alapon, hogy ez menő nyugaton, úgyhogy legyen itt is.

A Tűzraktér sorsa is eldőlt abban a pillanatban, amint a kezdeti művészek rábízták a vendéglátást egy profi cégre. Szép lassan ki is paterolták a művészeket, és a később alakult Fogasház már rutinosan használta ki a kulturális aktorokat saját imidzséhez, hogy aztán rövid úton megszabaduljon tőlük.

Valami egész furcsa felfogása van itthon a kultúrának, amely kritikus ugyan a hatalommal szemben (amolyan cinikus, búvalbélelt, lemondó módon), de nem politizál nyíltan (hisz politizálni: ciki). Ezt a mintát vették át ezek a “kulturális” helyek, a romkocsmák, amelyek politikai misszió nélkül így egyedül a profitmaximalizálás felé tudnak nőni — ideig-óráig hibrid modellekkel, amit a Sirály/Auróra/Bánki-tó vonal vitt a csúcsra.

Pedig máshogy is lehetett volna. KOPI foglaltház, Berlin

Aki járt már Berlinben vagy Barcelonában vagy Amszterdamban (vagy a Metelkovában), annak szembetűnő lehet a különbség. Az itteni ellenkultúra radikális politikát követ, és ezek a szociális terek egy percig sem szándékoztak üzleti vállalkozások lenni: már a létük eleve hosszú harcok eredménye, amely a lakhatásért, az antifasizmus és antikapitalizmus szellemében született, ahová a művészet szolidaritásból vonult be (védeni, megóvni!), a “kocsmát” adott esetben pedig a létszükség hozta.

A magyar út nem ez lett. Azzal, hogy a legalitás, az üzleti alap és a politikamentesség lett a bábája ezeknek a helyeknek, egy olyan spirálba sodorták magukat, ami máshova nem is vezethetett, mint a jelenlegi állapot. Valódi alternatívát nem képesek nyújtani, hisz már a működési költségek is egy olyan árazási versenybe kényszerítik őket, amivel kiszorítják a társadalom alsóbb rétegeit, vagy egyenesen a felsőbb osztályokra céloznak (vagy a bulituristákra). Ha sikertelenek, csődbe mennek, lecserélik őket egy módosabb bérlőre: ha sikeresek, akkor pedig megásták a saját sírjukat, hisz annyival tolnak a környék presztízsén a megfelelő körökben, hogy vagy beszáll valaki a bizniszbe, vagy egész egyszerűen hotelt faragnak belőlük.

Hogy miért nem ez lett, annak számos oka van, de fókuszáljunk most a zenei közeg kiegyezős, végső soron életképtelen politikájára.

Élni és élni nem hagyni

A hazai kortárs könnyűzene igyekszik inkább apolitikus lenni (pár kivételtől eltekintve), és minden egyes alkalommal, amikor összefogással kellett volna kiállni az érdekeik mentén, akkor néhány halvány próbálkozás után elbuktak. Az egész hozzáállását a minapi Gerendai interjú jól kifejezi: véletlen néha becsúszik a politika, de

inkább nem húzogatja az oroszlán bajszát.

A ráció emögött az, hogy ha nem politizálunk, akkor legalább a politika nem fog velünk baszakodni: azt azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a tőke nagyon szépen tudja a politikát a saját szolgálatába állítani. Ez történik most is.

Az egyik kiváltó ok az az, hogy a zene az a menekülés egyik útvonala lett: a fojtogató magyar légkörben a zenéléssel, a koncertre járással ki tudunk vívni magunknak valamennyi szabadság-érzést. Viszont amennyire rögös út zenélni, annyi kiegyezést rejt magában: így jutunk el oda, hogy nem baj, ha a közegben valaki kicsit rasszista, homofób vagy nacionalista, hát, ez csak egy másik vélemény. Legalább jól dobol, gitározik, énekel, hangosít, legalább az övé a hely, legalább jó koncerteket hoz.

Egyéni szempontból ez egy érthető, konfliktuskerülő taktikta, ami azonban egyből megbukik, amikor össze kellene fogni valamilyen helyért vagy ügyért. “Ezekkel? Ezzel a rasszista, nőverő, homofób, stb. brigáddal?”

Hardcore unity? Inkább külön elbukunk.

Összevetésképp: a nyugati radikális ellenkultúra már sokkal komolyabban veszi ezeket az ügyeket, a közeg kiveti magából az ilyen embereket, megkövetel egyfajta magatartást. És nem azért, mert 2017 van, vagy mert ez a menő, hanem belátták, hogy máshogy nem fog menni, mert a kultúra egy harc. Csak nálunk alakult úgy, hogy az érdekellentéteket a kultúraipar képes volt a szőnyeg alá söpörni, ami aztán egyből kijön, amikor kihúzzák alólunk a talajt.

Politika nélkül nem fog menni

Jelenleg azok a küzdelmek, amik a nyugati autonómista mozgalmakban szerves egységet képeznek, nálunk külön állnak. A lakhatásért folytatott küzdelem, a buliturizmus elleni küzdelem nem ér össze, és a helyek is inkább leteszik a fegyvert, mintsem felvennék a harcot.

Fontos lenne felismernünk, hogy nem létezünk vákuumban, egy közösséget alkotunk, amit készek az elitek (a politikai és a tőkések) a földig rombolni, ha abban van a pénz. Budapestet egy partiskanzenné fogják alakítani, módos külföldiek játszóterévé: ami lezajlott a Valyo parttal és a Gödörrel, az fog lejátszódni mindenhol, miközben aki benne van a pixisben, az államilag dotált Airbnb-aranybányát üzemeltethet a várban.

Ha nem lépnek elő azok az emberek, akik képesek politikai célokat is megfogalmazni a közösségükön belül, a saját érdekeik védelmében, ha nem nyitunk olyan helyeket, amik valódi alternatívát nyújtanak, vállalva az ezzel járó harcot, akkor semmi esélyünk sem lesz. Be kell látnunk, hogy az eddigi stratégia többé már nem életképes.

Én bízom benne, hogy rengetegen vannak, akik ezeken a dolgokon már elgondolkodtak, csak nem találták meg rá a platformot a konfliktuskerülés jegyében.

A kultúránk politika nélkül elvész: át kell alakulnia valódi ellenkultúrává. A jelenlegi modell bukásra ítélt, üres formaiság: ha nem hozzuk létre azokat a tereket és intézményeket, amik valódi alternatívát nyújtanak, akkor egész egyszerűen baszhatjuk.

Olvass tovább!