Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Emberi jogi szupertombola

Mennyiszer halljuk ezt a szót manapság, emberi jog, bátorság, kiállás. De vajon ki a bátor? Aki ott áll a színpadon? Vagy ő, aki kiállította?
Ki mondja meg, hogy ki a jó ember?
Az Amnesty meghívott a karácsonyi bulijára. Bátor vagyok, mert az idén először NEM-et mondok. A nem az nem. Nem megyek.

Harmincöt éve tanítok egy jó nevű középiskolában. Harmincöt éve szeretném, ha nem a politika mondaná meg, ki bátor. Ki hős. Ki a szürke tömeg, és ki közvélemény. Szavazó, polgár, lakos, adófizető, közönség, néző. Ez mind én voltam. Bátor vagyok-e? Fene tudja, nem voltam az sosem, csak ember voltam. Ha aláírok egy papírt, hogy szabadítsák ki a kazasztáni börtönben jogtalanul fogva tartott embertársamat, akkor mi vagyok? Ha írok egy levelet, hogy megszűnjön Kenyában a kényszerházasság? Ha adományozok és bulizok egy szórakozóhelyen? Kivé leszek?

Senkivé, ez az igazság.

Felhívás érkezik a postaládámba egy emberi jogi szervezettől: dobd egy óbudai ládába az erőszak-történeted! Tiltakozz az utcai beszólások ellen!

Szurkolj az emberi jognak. Adományozd nekünk a pénzed! Ha már itt vagy, írj a kormánynak egy ütős bírálatot!

Minden egy helyen, mint a Supershop a benzinkútnál. Az év legbátrabb civiljeivel találkozhatsz nálunk!

Mi a jóemeberek vagyunk, tartozz közénk!
Miért, kicsodák vagytok? Kérdeztem magamtól ma reggel, amikor megkaptam a meghívót a karácsonyi bulijukra. Ti honnan beszéltek? Ki a közönségetek? Kiért álltok ki?

Hát mi szecsuáni jóemberek vagyunk: az idei karácsonyi bulink a civil hősökről szól. Matematikusok, Facebook oldal alapítók, a pesti értelmiség jeles képviselői voltak idén is a legbátrabbak, emelkedj fel hozzájuk!
Nem, a nem az nem. Bátor vagyok, kilépek a közönség soraiból. Egy szavatokat se hiszem.
A fülünket hegyezzük és hallgatjuk ezeket a

szólamokat. Reggeli műsorban dübörögnek a médiában, díványon, bőrfotelban, az esti csillogó, bevilágított tévévitán, a facebook csoportom reklámjában, a középiskolánkban, a fiam egyetemén kiplakátolva, a diákok fiókjában — gyere, légy önkéntes nálunk!
Megesik a szívünk, azonosulunk, aztán közelebb megyünk, bedobunk 500 ft-ot az ismeretlen és távoli fekete hajú, török nő kiszabadításáért. Aztán a szervezet, aki a tombolát megszervezte, azt sem mondja, köszönöm. Mert a szervezet nem ember. Ő egy gép, papagáj, szólam, monológ. “Civil”.

A szervezetnek nincs arca — csak kampányarca. A szervezetet nem érdekli a mi éltünk, csak mindig másoké. Valakiké, lehetőleg nagyon távoli figuráké egy idegen kultúrából, akikre tétet lehet emelni, akikért gyűjt és lehúzhat rólunk még egy bőrt. Írjunk levelet, egy történetet, egy jó sztorit, kormánykritikát, hoppá, ez tiszta politika — de hogy kik ők, mit akarnak, hová vezetnek, mire hatalmazta fel őket ez a társadalom, ezek az emberek, akik mi vagyunk, mindig homályban marad.

Maga a szervezet köd és homály. Fogalmam sincs, kivel beszélgetek, amikor megérkeznek hozzám a legújabb kampányok szlogenjei. Olajozottan futó kampánygépezet és totális személytelenség, ami ma körülvesz minket “emberi jóság” címszó alatt.
Éveken át adtam a tanári fizetésemből nekik. Régebben párszor elzarándokoltam az Amnesty belvárosi bulijára, kicsit szektásnak tűnt, kicsit hűtlennek, meg kéregetőnek, mégis felvettem a kopott orrú, tanári cipőmet, elmentem. Bedobtam pár forintot, írtam levelet, tiltakoztam, táblát készítettem otthon, tüntettem.

Elhatároztam, az idén nem fogok.

Megtorpantam, a gyerekeim felnőttek, egyetemisták, öreg a farmerem, elnyűtt a kockás ingem. Nemsokára nyugdíjba megyek, igazi rendszerváltó kokárdás apaként, aki 1989-ben a Ceausescu-házaspár kivégzését bámultam karácsonykor a tévében, ahogy a pár összeesik a hideg hóban és katonák zöld pokrócot tesznek rájuk — hittem a demokratikus változásban. Eltemettünk egy diktátort statáriummal.

Ha az utcán vagyunk, kimegyek, tapsolok, tüntetek, annak lesz eredménye. Az utóbbi 25 évben mást tanultam.

Erőszak, politika, kampány (jól nyomják) fóbiák, melegházasság, transzvesztiták, Orbán rossz — minden megy nekik. Igen, azorbánrossz, de mitől jobb az Amnesty?

Ki jó? Ki mondja meg, ki a jó ember? Ki fog kiállni a színpadra, és azt mutatni, ő jó? Aki tényleg jó, nem áll ott.

A karácsonyi buli jóemberei otthon maradnak.

Mindig vannak, akik beülnek mások kivívott helyére, pártok a kiküzdött reformokra, szovjetek a munkásmozgalomra, cégek és multik a női munkára, és most itt vannak az emberi jogi szervezetek, miközben ismeretlen, hétköznapi emberek a maguk életében tesznek amit tudnak… nem azért, hogy utána az Amnesty soha meg nem választott, soha nem kért, soha nem hívott testületként kisajátítsa az ő munkájukat. Így tesznek most a nők elleni erőszakkal, a melegek életével, a gyerekek nemi identitásával.

Hát nem jön semmi, hogy a fene egye meg. Hablaty az egész. Egy szavukat sem hiszem!

Egy kérdésem maradt a végére — ki hatalmazta fel az Amnestyt arra, hogy BÁTORSÁGRÓL beszéljenek? Mert a magyar társadalom nem, az biztos. Harmadik világban az emberek nem azért ülnek börtönben, hogy az Amnesty utána rájuk hivatkozva távoli országokban alakítsa a közbeszédet, mindannyiunkat érintő fogalmakat sajátítson ki. Politikájuk a kampánytámadás, semmivel sem jobb ez, mint amit a kormány tesz, NER, nemzeti konzultáció.

Pont olyan romlott, monológ, és az emberek életének medializált szófosása. Semmi jelentősége nincs immáron a bedobott kampányforintjaimnak, az emberi jogi szervezet malacperselye lyukas. Tartalmatlan, a jóemberség nevében tulajdonképpen embertelen is. Silány propaganda, csak mint a NER-é. Semmi különbség.

Dolezsai András
a szerző gimnáziumi történelem tanár

Olvass tovább!