Javasolnád-e bárkinek, hogy törülközővel csapkodva próbálja eloltani az égő házat? Hogy légycsapót vigyen egy pisztolypárbajra? — tette fel az abszurdnak ható kérdéseket tavalyi Guardianen megjelent cikkében Martin Lukacs a környezetvédelem kapcsán.

Ma már mindenhol azzal találkozunk, hogy az egyéni döntéseinken múlik a bolygónk sorsa: zöldítsük ki az irodánkat újrahasznosított eszközökkel, válasszuk a csomagolásmentes termékeket, ne liftezzünk, biciklizzünk vagy tömegközlekedjünk ahelyett, hogy autóba ülnénk (esetleg, ne vállaljunk gyereket). Ez dől a médiából, a tankönyvekből, a vállalatok reklámjaiból, pedig, ahogy arra Lukacs is felhívja a figyelmet, az üvegházhatású gázok kibocsátásának 70 százaléka 1988 óta pusztán 100 vállalat számlájára írható.

Persze nem meglepő, hogy a társadalmi rendszerünket alapjaiban meghatározó neoliberális ideológia (melynek képviselői mostanra gyakran ideológiamentesnek nevezik magukat, mintha azzal, hogy a neoliberalizmus központi szerepet kapott az elmúlt 40 évben, megszűnt volna ideológiai dogmának lenni) megpróbálja az egyénre hárítani a felelősséget, hiszen lényegi eleme, hogy a vállalatokkal szemben gyengítse a társadalom védekezőképességét, még akkor is, ha az előbbiek a jövőnket teszik kockára.

A kapitalista társadalmi rend velejárója, hogy a termelés ütemének nőnie kell, stagnálás vagy csökkenés nem lehetséges, csakhogy a növekedés együtt jár az újabb és újabb természeti erőforrások kiaknázásával, éppen ezért hiába csökkentjük a saját ökológiai lábnyomunkat: a bolygónk így is el fog pusztulni. Ahhoz, hogy elkerüljük a globális apokalipszist, közösségi cselekvésre van szükségünk: érjük el, hogy a helyi termékek olcsóak és mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, tegyünk róla, hogy a városainkat olyanok vezessék, akik a tömegközlekedésben hisznek, és azt mindenki számára elérhetővé teszik. Ne higgyük el azt a mesét, ami szerint a saját egyéni döntéseink menthetik meg a bolygót, mert bár fontos, hogy csökkentsük a saját ökológiai lábnyomunkat, hogy a lehető legkevesebb szemetet termeljük és, hogy törekedjünk az újrahasznosításra, de amíg mi ezzel vagyunk elfoglalva, addig kamionok milliói szállítják az olcsó (kizsákmányolt) munkaerő által megtermelt zöldséget az egyik országból a másikba, és ezeket a kamionokat nem fogja megállítani egyetlen individuum sem.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyéni döntéseink nem számítanak, hiszen minden mozgalom egyéni döntések nyomán épülhet fel, és ahhoz, hogy előrébb lépjünk igenis fel kell fedeznünk a saját felelősségünket is, azonban látnunk kell az is, hogy amíg nem adottak azok a körülmények, amikben már az egyéni döntéseken múlik a jövőnk, amíg nem vívtuk meg a csatáinkat, addig a Föld napjai meg vannak számlálva.

Éppen ezért a legfontosabb, hogy szerveződjetek, alkossatok közösségeket, keressetek közösségi megoldásokat, fedezzétek fel, hogy mire vagytok képesek együtt!

Ha többet akarsz olvasni arról, hogy a baloldal hogyan viszonyul a környezetvédelemhez, és, hogy milyen irányzatok és gondolatok vannak a témában, akkor olvasd el a Mérce ide vágó cikkét. Itt pedig meg tudod nézni, hogy van-e a környékeden közösségi kert, ami kiváló terep lehet a munka megkezdésének.