Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az új kulturkampf, és annak következményei

A vezér kétharmados felhatalmazást kapott, az új összefogás posztideológikus frankensteinjét viszont nem lehet politikai hullákból összevarrni. Ezek határozzák meg a kulturkampf helyi viszonyait, és lövések már dördültek.

Szinte még fel se lehetett fogni, hogy kikből áll majd az új Orbán-kormány, a pártsajtó össztüzet zúdított kulturális fronton azokra, akiket nem tekint eléggé lojálisnak, ideológiai elhajlásokért.

Röviddel ezután Stumpf András is megkapta a magáét, a sor pedig rövidesen folytatódni fog: az újabb kétharmad a vezérhűek világa lesz minden létező szinten.

Nem a konzervatívaké, nem a jobboldaliaké, hanem az Orbán-hívőké. Ebbe a politikai projectbe pedig értelmes ember nem adja a nevét, ezért is kerülhet pozícióba (hatalomba) egy olyan holdkóros, mint Kásler Miklós, akinek a nézeteinek a komolyan vételéért még az ókonzervatív fasori gimnáziumban is megkaptam volna a magamét.

Röviden szólva: a regnáló hatalom helyzetben lévő emberei eddig szégyenlősen titkolták, hogy fasizmust építenének. Akik most jönnek, azok meg még büszkék is rá. Mögöttük persze ugyanúgy a hegyes-cipős, csőnadrágos arcok viszik a dellát.

Eddig stimmt, menetrend szerint haladunk.

Ebbe a menetrendbe tartozik bele az is, hogy előbb a pestisrácok (vállaltan olvasás nélkül) pécézi ki szerzőtársunkat, Zsurzsán Anitát (dicső mód álneves cikkek mögé bújva), leliberálisozva az amúgy manifeszt lukácsistát, mellette az átlátszós Bőtös Botondot ütik egy geg miatt, a finisben pedig Bayer Zsolt száll bele Jámbor Andrisba.

Mindezt teszik úgy, hogy amúgy a mandineren és feltételezem további köreikben kerengetik az írásainkat — hát hohó, ütjük balról a felszíni ellenzéket, miért ne tennék meg — de egyben kényszeresen igyekeznek diszkreditálni és paralizálni mindenkit, nehogy még a végén feltűnjön egy alternatíva azon kívül, ami most láthatóvá van téve.

No meg persze demonstrálni kifelé, hogy aki szeretne belépni ebbe a játéktérbe, annak mi lesz majd a jussa (lásd még: Schilling Árpád). Nem teljesen eredménytelenül: az újszerű az, hogy mekkora vihar a biliben dolgokat emelnek ki.

Mindeközben a téren a tüntetések szétolvadtak a semmibe, de nem úgy a hátországuk: a liberális közvélemény (s az azt megtestesítő pártocskák) számára a választás konzekvenciája az lett, hogy a baloldalnak snitt, össze kell fogni a Jobbikkal.

A régi szeretőt meg nem csak ejteni kell, hanem illik gyalázni is, így elindult a tolódás, először az antikommunizmus mentén (nagy jövőt jósolok ebben a munkában Seres Lászlónak, aki jó érzékkel szállt bele Junckerbe a marxi évforduló kapcsán, de hát neki ez a rögeszméje). A karámozás folytatódik tehát, ez a válasz a pálya széléről ordibálásra: további kiszorítások innen is, amint a Jobbik új vezére, Schneider Tamás (az exszkinhead) kirakja, hogy miben kéne még velük egyetérteni (a HVG-ben mindenesetre már itt is a politikai zsenialitást éltetik, noha ez Techetnél egy picit korábban még a bicskanyitogató humor része volt).

Két dolgot véssünk fel azért.

  1. Schneider csak egy hajszállal verte meg Toroczkai Lászlót.
  2. Az új összefogós dumában a Jobbik részéről tisztán taktikai elvek érvényesülnek, tudatos stratégia alapján, hogy behúzzák az ellenzéki szavazókat, és ők legyenek a váltópárt.

Ennek azért illene valamennyire megkongatnia egy-két vészharangot, hogy miféle nász is készül itt, és mennyire lesz jobb a másnapunk tőle.

Közben az alkoholizmus-mémekből kiemelkedett fantomceleb és kocsmafranchise Tibiatya megosztotta gondolatait a posztmodern baloldalról (mely hemzseg a tárgyi tévedésektől és a rosszakaratú belemagyarázásoktól), az Identitás Generáció pedig erre rímelve akciózott az ELTÉ-n, óvva a diákokat a “Kulturális marxizmustól”.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a kulturális baloldal fogalma-lázálma leánykori nevén Kulturbolschewismus. Ezt is a nácik találták ki.

Mindeközben a baloldalon.

Mindenesetre ennek az egész mizériának itt a baloldali alvégen lett egy kellemetlen-komikus csúcspontja, ami nyomasztó mód dobta be azt a kérdést a közegbe, hogy kiket engedünk be magunk közé (#MinekMentOda).

Ezeket azért érdemes együtt nézni, mert a fentiekből látszik, hogy erősödik egy antikommunista tömb, ami legjobb esetben teljes tájékozatlanságból, rosszabb esetben gyűlöletből táplálkozik.

Az történik tehát, hogy a pálya széléről bekiabálás eredménye az lesz, hogy semmi helyet nem kapunk a pályán. Ez önmagában nem feltétlen baj — alá is lehet aknázni az egész stadiont — de ebben a térben az eddigi paradigmák alapján nem működhetünk tovább.

A jobboldalnak és a liberálisoknak is van egy identitása, erősen meghúzott alapvonalakkal, amik meghatározzák, hogy kiket kívánnak integrálni és kiket elutasítani: ez ad egyfajta kohéziót, ami fenn tud tartani komoly struktúrákat (helyeket, pártokat, folyó tevékenységeket).

A baloldalnak ilyenje jelenleg nincs. A régié kiment a divatból, vállalhatatlan lett vagy megsemmisült, az új pedig még nem rakta le a magáét. A teljes együttműködés persze lehetetlen (és nem is feltétlen kívánatos), de az egymással nem (vagy alig) kommunikáló klikkek világa, meg a létező utánpótlásképzés hiányosságai (hogy milyen spéci utat kell bejárni, míg valaki ezeket a tapasztalatokat, tudást, kapcsolatokat megszerzi) végtelenül fragmentálttá tették a “mozgalmat”.

Ennek az az eredménye, hogy magunk körül forgunk, kívülről csak a feszkó látszik, aki akar, az se tud hová csatlakozni. Mivel nincs jól definiálva, hogy mi az elutasítás külső határa (erről pedig nyilvános vita nem folyik), ami mögé fel lehetne sorakozni pillanatnyi egységben, a klikkek közti határvillongások és befagyott konfliktusok uralják ezt a teret — ami egyben eléggé üressé teszi az összes szólamunkat a szolidarításról és a megértésről is (ha magunk közt sem tudjuk azt produkálni).

A következő időszakban a külső nyomás csak erősödni fog — nem csak az olyan heccekben, mint Milo meghívása, hanem várhatóan aktív hatósági zaklatásokban is — ami tovább paralizálja az amúgy is fragmentált közeget, vagy olyan reaktív spirálba hajtja, ami ellehetetleníti a külső határ kitolását és a növekedés esélyeit.

Előrébb lépni viszont csak akkor tudunk, amíg nem vagyunk teljesen a falhoz szorítva.

Talán még nem késő.

Olvass tovább!