„Nem gondolom, hogy nyáron az utcára lehetne vinni az embereket, ráadásul az is teljesen természetes, hogy a kezdeti fellángolás után kevesebben mozdulnak meg egy ügyért. Sokan vádoltak minket azzal, hogy semmi értelme nem volt a demonstrációknak. (…) Az ellenzék legnagyobb baja, hogy megosztott, mi ezt szerettük volna feloldani úgy, hogy bevonjuk a kétségtelenül sokszor impotensnek tűnő pártokat is. Heteket áldoztunk rá az életünkből, de minden perc megérte. Láttuk az emberek arcát, ismeretlenek jöttek oda, hogy »köszönöm«, és sokan megkérdezik, mikor lesz a következő alkalom. Őket sem hagyhatjuk cserben, mert itt állunk a diktatúra kapujában”

Homonnay Gergely, zoom.hu

Gyereket akkor és annyit vállaljunk, amennyit jónak látunk, és ne higgyünk a népszaporítást ösztönző propagandának. Nem azé a Kárpát-medence, aki teleszüli, hanem azé, aki a legtöbb értéket tudja benn előállítani mások számára. Ne pályázzunk állami megrendelésre, mert beleveszünk a korrupció mocsarába, de vannak ott nagyobb játékosok. Inkább a piacon értékesítsünk, de még jobb, ha exportálni tudunk. Ne engedelmeskedjünk a helyi kiskirálynak, Fidesz-helytartónak, inkább költözzünk odébb, ahol szabadabb a levegő.

Kapitalizmusblog

 

E fenti két idézetet azért tettem ide, mert kitűnően illusztrálja, hogy milyen állapotok uralkodnak az újabb kétharmad után. A parlamenti ellenzék azóta se szedte össze önmagát (sőt, helyenként egyszerre beszél a civilekkel való együttműködésről és gáncsolja el azt maga is), a civil szervezetek saját vegzálásuk ellen egy óriási lufival tiltakoztak (amin már csak kínomban tudok röhögni), a Kapitalizmus-blog a NER teljes félreértése mellett kardoskodik a politikamentes-ellenállás mellett, az újabb tüntetéshullám szervezői pedig kvázi bejelentik, hogy akkor ők (és a politika) most elmennek nyaralni.

Marad tehát a futball és a posztfasizmus: az ellenzékieknek meg javallott a meccsnézés, kizárja-e a néppárt a Fideszt, elzárják-e a pénzcsapot: mintha ezekből a meccsekből ne tudnának az új Döbrögik ugyanolyan jól kijönni.

Hogy mi vezetett ide, arról Pintér Bence írt az azonnalin: röviden összefoglalva, a politikai szereplők a sajtón keresztül próbálták megérteni- és megfogni a politikát. A választás azonban nem itt dőlt el, azaz nem a sajtó számára fontos, szimbolikus ügyeken és azok megfogalmazásán – az eddigi leghitelesebb megfejtést Hont András hozta – hanem a gazdasági függőségek rendszerén.

Az eddigi ellenzéki politikai paradigma önmaga felszámolásának folyamatában van: ebbe a működésbe az univerzum összes energiáját bele lehetne önteni, de a NER még a bekövetkező hőhalál után is stabilan állna.

Adott a kérdés akkor: mi halt meg pontosan, és hogyan tudunk kilépni belőle?

„Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Lánczi András

Az ellenzéki paradigma a „Centrális Erőtér” doktrina terméke. Létezik a Fidesz, a „legnagyobb kisebbség” pártja, vele szemben pedig több közepes-apró párt, amelyek együtt lehetnek többen (a bizonytalanokkal együtt), de ezek semmilyen erőfeszítéssel nem nyerhetnek választáson, mert úgy van kialakítva a rendszer, a bizonytalanokat pedig kormányról könnyebb átirányítani vagy passzívvá tenni – ennek lett ékes példája az utolsó választás, ahol a bal-jobb felosztást kívánták különböző módon meghaladni ellenzékiek (összefogással vagy posztideológiával vagy új pólus emlegetésével), majd hidegzuhanyként jött az újabb kétharmad.

Azért is csalóka ez a kép, mert hát matekból, elméletileg, valóban kijön.

De ez csak egy ideológiai termék, ugyanúgy, mint a Soros-terv: arra szolgál, hogy a valóságot elfedje előlünk. Az urnáknál viszont, mint ahogy Hont is rámutatott, csak a kőkemény valóság, azaz kinek a megélhetés, kinek a gyarapodás számít: s amíg a Fidesz politikájáról nem tudunk ezen a síkon, érthetően beszélni és arra politikát építeni, addig befalazhatják az MTA-t, teremfocivá alakíthatják az összes iskolát, téglánként bonthatják el az összes kórházat, charterrel segíthetik a kivándorlókat, lottóval cserélhetik le a nyugdíjat, és kinevezhetnek népesedési biztosokat, továbbra is a Fidesz fog nyerni.

Az ellenzék által vízionált bal-jobb koalíció valóban létrejöhet, de ahhoz az kell, hogy kilépjünk az eddigi paradigmából, amely a Fidesz politikáját csupán morális alapokon tudta megragadni, jobbat pedig képtelen volt ajánlani helyette. Létezik ugyanis egy ilyen formátum, de ahhoz a NER „legfőbb politikáját” kell rendszerben vizsgálni és annak az alapjait támadni.

Ezt pedig régen úgy hívták, hogy osztályharc, ellenünk pedig már javában vívják.

Csak a kezemet figyeljék!

Ha a NER legfőbb politikája a nemzeti tőkésosztály megteremtése, s egy pillanatig komolyan vesszük ezt a missziót, akkor megannyi dolog hirtelen a helyére kerül. Ennek a megteremtése ugyanis nem csak abban gyökeredzik, hogy az EU-s pénzek minél nagyobb részét irányítsuk át hozzánk lojális vállalkozók zsebébe, hanem abban is, hogy kiszolgáljuk a nálunk nagyobb kutyák – ebben az esetben: a német ipar és más multik– érdekeit.

S bár arra már rámutatott a sajtó többször, hogy ez milyen direkt intézkedésekkel jár együtt, a vállalati adórendszer vagy a munkavállalói jogok vagy a multiknak nyújtott állami támogatások esetén, közben az elsikkadt, hogy az elvándorlás, a korai halálozások, a közegészségügy katasztrofális állapota és az oktatásból történő forráskivonás miképpen van ezzel összefüggésben.

Az igazi paradoxon ebben áll: az eddigi ellenzéki politika a gazdaságot nem tekintette politikai kérdésnek, amit példásan jelzett a sok, azóta kifulladt „szakpolitikai” mozgalom és tüntetés vagy „apolitikus” sztrájk – miközben a NER a gazdaságot a politika csapdájába hajtotta.

Nem segített ennek a képnek a felfedésében az, hogy a független sajtó tulajdonviszonyai vagy hirdetői nyomás révén függnek a kormány kedvezményezettjeitől, vagy az újságírók maguk sem tudtak túllépni az „ezek lopnak” paradigmán – de az sem, hogy a régi-új politikai formációk szintén valamilyen tőkés csoportosulás szponzorációjával kívántak érvényesülni.

Pedig az összefüggések ott vannak, csak meg kell őket látni.

1. A magyar munkaerő versenyképessége azon múlik, hogy mennyire „olcsó” – ezt szavatolja, ha az oktatás az ellátási lánc aljára „termel” embereket
2. A magánegészségyügyi befektetések sokkal jobban megtérülnek, ha egy lezüllesztett állami rendszerrel kell „versenyezniük” (azaz: valakik busásan keresnek a halálgyárakon)
3. A bírósági függetlenség esetlegesen akadályozhatja olyan döntések megszületését, amelyek a devizahitel-károsultaknak kedveznek a bankokkal szemben
4. A szegénység és a hajléktalanság kriminalizációja kiszolgáltatottabbá teszi az embereket a munkáltatók érdekeinek, a közmunkához hasonló direkt függőségeket kialakítva
5. Sőt, már nem csak a szociális lakhatás, de úgy általában a lakáspolitika is felvette a felülről indított osztályharc jelleget, növelve az egyre szélesedő „lentiek” függőségét a kormány politikájától nyerő„fentiektől”.
6. Vagy ahogy az egész „Stop Soros!” törvénycsomag arra megy ki, hogy az esetleges ellenállási hátországot (mint jogsegély és intézményi háttér) megelőlegezve kicsinálja

Ezeket a döntéseket a politika hozza meg, gazdasági érdekeltségből:

társadalmunk tönkretétele a nemzeti burzsoázia születésének az ára.

Hogy –ez- ne legyen nyilvánvaló, arról pedig kezeskedik a politika. Akár a Fidesz irányítja a gerjesztett rettegés formájában, akár az ellenzék kerekíti szimbolikus mellébeszélésként, ezek a gondolatok arra jók, hogy egymás mellé tereljék azokat, akiknek amúgy hosszútávon egymással ellentétes érdekeik vannak.

A „politikamentes tüntetés” akkor valósulhat meg, amikor a politika a #oszdmeg és #uralkodj eszközévé üresedik.

Ahhoz tehát, hogy kilépjünk az eddigi paradigmából, vissza kell hódítanunk a politikát – a jó hír pedig az, hogy ehhez minden eszköz adott.

A Nemzeti Együtt-Nem Működés Rendszere felé

A körülöttünk zajló katasztrófára a magyarok többsége igényelne egy megoldást, de minimum mérséklődést – ezt mutatta ki a Szociáldemokrata Értékek Magyarországon kutatás, s ezek megvalósítására tett javaslatott annó TGM is, a szakmai munka ezekről pedig javában folyik.

Azonban érdemi ellenzék vagy a parlamenti győzelem reménye nélkül ezeknek a megvalósítási esélye igen csekély – mondhatnánk. De ez nem így van.

Ha képesek vagyunk a jelenlegi ellenzéki paradigmát meghaladva gondolkodni, akkor látszik, hogy bár meddő dolog a Nyugatra, Európára várni, hogy lépjen valamit (helyettünk!), a NER ellen pedig értelmetlenek a kollektív kérődzéshez hasonló tömegjelenetek, attól még nyílik egy esély arra, hogy a rendszert életben tartó függési viszonyokat támadjuk, és ezzel kényszerítsük az ideológiai lepel felfedését.

Ugyanis:

ha a rendszer attól működik, mert bizonyos csoportokat helyzetbe hoz – mások kárára – akkor a rendszer kárvallotjai a nyertesek támadásával tudják a rendszert befolyásolni.

Egészen más a sovány béremelésért és az emberi bánásmódért sztrájkolni, mint a rendszer politikájának megváltoztatásáért. A jelenlegi paradigmában, amely elválasztja a gazdaságot és a politikát, a kérdés maga nonszensz: de mélyebben vizsgálva az összefüggés: egyértelmű.

Egészen más szimbolikus értékek mentén tüntetni, mint az emberi bánásmód és a béremelések mellett kiállni. A jelenlegi paradigmában… de mélyebben: egyértelmű.

Ezt nevezték egykoron szolidarításnak, és a magyar történelem minden nagy pontján ez volt az a motor, ami előrébb lendített minket.

Felismerni, hogy van közös harcunk azokkal, akiket ilyen-olyan módon meggyűlöltet velünk a tőkések szolgálatában álló politika. Hogy a pillanatnyi kényelmetlenség, amit egy munkabeszüntetés vagy egy áremelkedés jelent, fegyvere a közös, hosszútávú érdekeink megvalósításának.

Ez vezethetne el ahhoz, hogy a politikai-gazdasági követeléseinket egységesen kezeljük, követeljük és tegyünk érte: hogy valódi politikát csináljunk, és a közreműködésünk megvonásának fegyverével élhessünk, ami ellen tehetetlen a rendőrsorfal, a kipécézés, a terrormédia és a vegzálás egyaránt – ameddig a „megtagadás” szellemisége egyesülhet a tömeg akaratával.

Persze egy ilyen gondolkodásmód gyakorlati szakítópróbája lenne minden összefogás-párti ember számára, hisz a gazdaság kérdéseit teszi a politika középpontjába, nem pedig az illúziók által táplált különbségeinket.

(Most, Pride hónapján tán időszerű megemlíteni a Büszkeség és bányászéletet, mint létező tagadását az eddigi paradigma „ez lehetetlen” állításainak)

Ehhez azonban arra van szükség, hogy radikálisan újrarajzoljuk azt, hogy hol állnak a frontvonalak: hogy ki is áll minek a szolgálatában.

A jelenlegi (liberális-jobboldali)középosztályt azzal riogatják, hogy az alsóbb osztályok bevagonírozzák őket. A legalsóbb osztályokat azzal ijesztgetik, hogy a (liberális)középosztály lecseréli őket. A legfelsőbb osztály meg a markába röhög, felkészülve arra, hogy a közelgő válság porát is rajtunk verje majd el.

Most még persze nem látszik, hogy kik és hogyan építhetnének meg egy olyan osztálykoalíciót, ami erre a helyzetre választ ad. Az már mindenesetre világos, hogy kikre nem számíthatunk. Nem csak abban mutatkoznak meg, hogy hova ülnek be, milyen tisztségeket vállalnak el, de abban is, hogy miről és hogyan beszélnek: hogy ha a fentiekről szólni restek, akkor a bizalmunkra nem érdemesek.

Mindenesetre tudjuk: történelmi csúcson a munkaerő-hiány, s mondjanak akármit is a főnökök vagy a politikusok, fenyegetéseik jó része már csak blöff: ezt a népet nem lehet lecserélni.

Végső soron a hatalom arról szól, hogy elhitetik velünk: mi függünk tőlük, nem pedig ők tőlünk. Amint összeáll az a program, ami mentén ezt az illúziót a gyakorlatban fel tudjuk oldani, ennek az egésznek vége.

Hogy mi jöjjön utána, azt pedig pont ennek az új (cselekvő!) politikának kell majd kitalálnia.

(Amazok meg hadd féljenek, hogy majd elvesszük a fogkeféjüket is.)