Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szivárványos zászlóba csavart fogyasztás: gondolatok a Budapest Pride záróbuli kapcsán

A Pride felvonulások mindig is merész és dühös politikai véleménynyilvánításként funkcionáltak. Ezeket a felvonulásokat napjainkban egyre több és átfogóbb kritikával szokták illetni asszimilációs, egyre kevésbé radikális és szubverzív prioritásaik miatt. A Budapest Pride hosszú évek óta sokat tesz az LMBTQ-közösség láthatóságáért, ugyanakkor az idei hivatalos záróbuli piaci alapú szervezése nyugtalanító tendenciákról árulkodik.

Globálisan nézve a leszbikus, meleg, biszexuális és transzmozgalom hosszú és figyelemre méltó utat tett meg a Stonewall lázadások óta vagy éppen partikulárisan a hazai rendszerváltás óta. Számos észak-amerikai és nyugati országban a jogegyenlőség talaján állva a házasság és gyermekvállalás jogilag is viszonylag inkluzívan leszabályozott, papíron bárki, a gyakorlatban pedig jórészt az LMBTQ-közösség dominánsan fehér középosztálybeli LMB-tagjai számára relevánsan. Ezek az elért eredmények társadalmi mozgalmak hosszú történetének eredményei, ráadásul nem is akármilyen társadalmi mozgolódáséi, ugyanis alapvetően egy történetileg militáns és robusztus mobilizáció eredményeiről beszélünk. Ahogy Alan Sears fogalmaz, ezzel a mobilizálással párhuzamosan, „a kapitalista szerkezetátalakítás folyamata újfajta létezési formákat is megnyitott a leszbikus és meleg léthelyzeteknek. A piac egyre mélyebb és átfogóbb behatolása a mindennapi életbe teret adott a leszbikus és meleg életforma különböző kommodifikált formáihoz, amelyek a bárok, éttermek, kereskedelmi kiadványok, a divat és a frizurák köré orientálódnak” (2005:92). Véleményem szerint az osztrák Eurovízió győztes Conchita Wurst elhívása, mint a Budapest Pride záróbulijának hivatalos arca ugyanebbe a kommodifikációs logikába illeszkedik. Bár fontos lenne, de arról most nem ejtenék szót, hogy az Eurovízió, mint „közös” európai tér, hogyan írható le a Michael Billig által használt „banális nacionalizmus” fogalmával, vagy, hogy Conchita Wurst korábbi győzelmének talán több köze volt a heteronormatív spektákulumhoz, ami a domináns termelési mód eredményeként (Debord 1992) fenntartja a mi-ti dichotómiát, a lenézést és abszolút távolságot az előadó és a néző között, mint magához a főleg napjainkban fetisizált „európai” toleranciához és progresszióhoz.

Kontextusba helyezve a záróbulit, mindennek a szervezése ugyanabban az időszakban történik, mint amikor kijött egy Pink Budapest nevű imázsvideó, ami a budapesti „melegturizmust” hivatott felpörgetni. Van benne buli, exkluzív étkezés és italozás, kézfogós meleg férfipárok, Parlament, Lánchíd, és a Mementó parkba való ellátogatás is. Egyfajta poszt-szocialista egzotikumba bujtatott pénzköltős kirándulás képét kínálja a „Budapest Loves You” kampányt hirdető videó. Mindezt Orbán Viktor harmadik kétharmadának Magyarországán, ahol a jelenlegi kormányzati nemzetpolitika szemellenzős prioritásai igen sok olyan csoport és civil szervezet ellenében helyezkednek el, akiket Budapest, a főpolgármesterrel az élen és a magyar kormány nemcsak, hogy nem szeret, de egyenesen a létezésükben támad.

Ebben a depolitizált, vagy annak tűnő fogyasztás-alapú LMB-érában kell valamiféle kritikus queer marxista-feminista ellenállást kifejteni, ami fontos eszközöket adhat a kezünkbe ahhoz, hogy újra lehessen csavarozni azt a radikális queer ellenállást, ami egyszerre követeli egyrészt a privátszférához való jogot, vagyis, hogy az állam maradjon az LMBTQ és nemkonform konszenzuális szexuális gyakorlatokat folytató emberek hálószobáinak falain kívül. Másrészt azt a jogot is, hogy a szexet és szexualitást a zárt ajtók mögül az aszexuálisnak titulált, de heteronormatív nyilvánosság előterébe hozva kritikai reflexiókkal illessük. A mentegetőzéstől mentes, heteronormatív szempontból erkölcstelennek és obszcénnek tartott queer politika ugyanis a szexualitást magát is elő akarja bujtatni a „szekrényből” (Sears 2005), nem csak az indviduumokat. Nem az érdekli, hogy számháborús győzelmet arasson minden évben, hogy milyen sokan vettek részt a Pride felvonuláson, hanem, hogy kényelmetlenséget okozzon, hogy elmossa a moralizáló határokat, hogy számon kérje a gender-normativitás és a kapitalista termelési mód összekapcsolódását.

A konformitás irányába mozduló, jogi egyenlőséget követelő konszolidálódó mozgalmak ugyanakkor számos LMBTQ-személy problémáját hátra vagy hátrébb hagyták az elmúlt évtizedekben.

Alapvetően azok nyerték a legtöbbet a jogi egyenlőség elérését követő konszolidálódó és ezért demobilizálódó aktivizmussal, akik monogám párkapcsolatban élnek és relatív magasabb jövedelmi kategóriába esnek, így a hétköznapi életükben ezek a jogi aktusok hiányoztak/hiányoznak még a „teljes asszimiláció” eléréséhez, fogyasztásuk révén pedig alakítói a kapitalista termelési rendnek. Ezek azok a párok, akiknél az emberi jogi egyenlőség kihasználásának nem feltétele a szociális jogok megléte és kikényszerítése az állammal szemben. A gender alapú megkülönböztetés a fogyasztást tekintve is érvényes, hiszen ha például megnézzük a magyarországi meleg és leszbikus helyek repertoárját, nem nagyon találni bárokat kimondottan leszbikusoknak és biszexuális nőknek, ami többek között a nők fizetésének alacsonyabb vásárlóereje és a tőke hiányának következménye is. Nem meglepő módon a Pink Budapest videóban is három meleg férfi szerepel, mint potenciális fogyasztó.

Visszakanyarodva a Pride záróbulira, a normál jegyár 4999 forintnál volt meghúzva, ami kizárólag a tánctérre volt érvényes. Ezen felül külön lehetett jegyet venni a Teraszra 9999 forinttól, két különböző 15-15 fős Lounge-ba 299 ezer forinttól, és 20 fős Skyboxra 499 ezer forinttól. Külön felhívnám a figyelmet arra, hogy a Budapest Park jelenlegi információi szerint ezek a magyar viszonyokhoz képest extrém magas árral jegyzett jegyek mind el is keltek már. Felmerül a kérdés, amikor az ember ezeket a jegyárakat böngészi, hogy kiknek is van szervezve a hivatalos záróbuli, ha magyar átlagfizetésekkel nézve viszonylag kevesen engedhetik meg maguknak a hazai LMBTQ-közösség jelentős részében. Ráadásul csak a belépődíj került ennyibe, az ital, közlekedés, vidékről Budapestre történő utazás és szállás pedig sokszorosa a normál belépőjegynek. Sok nem budapesti LMBTQ barátom panaszkodott arról, hogy évről-évre eleve nehezen tudnak menni és részt venni mind a felvonuláson, mind a bulin, de idén a jegyárak miatt hatványozottan nem engedhették meg azt maguknak, hogy intézményileg is „büszkék” lehessenek a hivatalos Pride záróbulin.

Ez alapvetően túlmutat a szervezők közvetlen vagy közvetett felelősségén, ugyanis ami itt történik az a piacorientált logikának és a Pride bulinak az összeeresztésén nyugszik, immár Magyarországon is. A legtöbb regionális poszt-szocialista Pride-on ajánlott adományokat szoktak a szervezők meghatározni, lehetőleg minimális árakkal, amit van, aki nem tud kifizetni, míg van, aki többet is ki tud fizetni, így néhányan többet, mások kevesebbet tudnak beledobni az adománygyűjtő dobozba. Ugyanakkor mindenki ugyanazt a táncparkettet és zenéket élvezheti egész éjszaka származástól és anyagi háttértől függetlenül és nincs fizikális elkülönítése a különböző osztályhelyzetű résztvevőknek.

Ezzel ellentétben az USA-ban, például a Los-Angeles-i vagy éppen a New York-i Pride-on évek óta rengetegen felháborodnak, hogy egyre inkább elszaladnak az árak, és jórészt a középosztálynak, felső-középosztálynak megengedhetők a napi belépődíjak és buliárak. Az utóbbi Pride számos eseményének a leírása például a büszkeség és fogyasztás összekapcsolása köré rendeződik a „Show your PRIDE and use your MasterCard at checkout!” („Légy büszke és használt a MasterCardod fizetésnél!”) szlogennel. Hozzátenném gyorsan, hogy a Budapest Park hirdetésében is ott szerepelt a „Hozd magaddal Mastercard kártyádat, mert a helyszínen további kedvezmények várnak!” felhívás.

Bár más a hazai kontextus Észak-Amerikához és Nyugat-Európához képest, a szivárvány kapitalizmus itt is megvetni készül a lábát. A financiális elszeparálása a queer társadalomnak pedig még talán súlyosabb következményekkel is fog itthon járni egy olyan társadalmi struktúrában, ahol  leszakadó középosztályi rétegekről és egyre inkább kinyíló társadalmi ollóról beszélünk. Az alacsonyabb jövedelműek szegregálása nem ma kezdődött, de azt határozottan el kell utasítani, hogy az még tovább mélyüljön a Pride hivatalos záróbuliján keresztül. Értem azt, hogy Conchita Wurst fellépése és a reklámanyagok szétszórása a metróban sokba kerül, de más szempontoknak is elő kell kerülniük egy hivatalos záróbuli megszervezésekor. Ebben pedig mindannyiunknak felelőssége van, a szervezőknek, az aktivistáknak és a résztvevőknek is. Ahogy az egyik ismerősöm fogalmazott Facebook-on: „nem lehet az az üzenet, hogy ha meleg vagy és gazdag akkor beférsz a buliba, ha viszont nem akkor maradj otthon a panelodban, majd elmeséljük”.

Hivatkozások:
Alan Sears: Queer Anti-Capitalism: What’s Left of Lesbian and Gay Liberation?,  Science & Society 2005 69, 1, 92-112
Guy Debord: A spektákulum társadalma. http://www.ligetgaleria.c3.hu/spekt%20tars%20liget%2011%20print.pdf (utoljára letöltve: 2018-06-24)
Olvass tovább!