Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az utolsó világbajnokság

Valószínűleg nem sokan fognak emlékezni arra néhány év múlva, hogy Mesut Özil, a csoportkörben csúfosan kiesett német válogatott egyik kulcsembere három nappal a drámai történések után egy fényképet osztott meg közösségi oldalán: barátnőjével egymást ölelve, boldogan mosolyogva, láthatóan jókedélyűen és hülyéskedve jelentkeztek be Görögországból, ahol megkezdték rég várt luxusnyaralásukat. Miközben Németország (elvileg) mély letargiában zokogott minden idők legrosszabb szereplésének okait keresve, aközben az egyik főszereplő már boldogan nyaralgatott a tengerparton.

A német média egy része persze azonnal felkapta a hírt, de gyorsan túl is léptek rajta, hiszen nem tűnt többnek annak bizonyítékánál, hogy a kudarc azért következett be, mert „a csapat egyáltalán nem volt egységes, semmiféle jelét nem mutatta a szenvedélynek, az akaratnak. A játékosok nagyképűek voltak.” (Lothar Matthaus)

 

Az utóbbi húsz év világbajnokságai kapcsán lehetetlen nem észrevenni, hogy elveszőben van mindaz, ami ezt a négyévenkénti eseményt hajdanán naggyá tette. Ma a VB már nem a hősök születésének színtere, de nem is az az esemény, ahol a legnagyobbak valóban a legnagyobbakká válnak. Ma a VB már nem a történelem szülőhelye, a mérkőzések dömpingjében jó, ha egy-egy meccsre, vagy momentumra emlékszik valaki évek múltán – ugyan melyik összecsapást fogják unokáiknak mesélni a nagyobb futballnemzetetek szurkolói az oroszországiak közül?  De ma már a VB nem is a részvevő nemzetekről szól, napjainkban senki nem gondolja komolyan, hogy – teszem azt – az angol és a német szellemiség feszül itt egymásnak. Ahogyan azt sem, hogy a nemzeti válogatottak kifejeznek bármit a mögöttük álló közösségek élményvilágából – gondoljunk csak Tunéziára, ahol a keret nagy része még csak nem is ott született, vagy élt.

Persze a média mindent megtesz azért, hogy fenntartsa ezeknek a VB-k varázsát adó „régimódi” dolgoknak a látszatát – valójában azonban mindenki tisztában van vele, hogy a FIFA csúcseseménye végzetes válságban van. Az okokat keresve a nemzetközi sajtó elsősorban a játékosok válságáról cikkezik, végletekig kizsigerelt világsztárokról beszél, akikről futballbiznisz szereplői az utolsó bőrt is lehúzzák, így sem kedvük, sem erejük nincs már a világbajnokságot azzá varázsolni, aminek lennie kellene: a világ futballjának csúcsává. Nem mulasztják el megemlíteni, hogy a valóságtól elszakadt, fiatalon multimilliárdos, elkényeztetett sztárok ma már nem képesek arra a nagyságra, amit régen Puskás, Cruijff, vagy Pelé jelentett.

Ahogyan az is előkerül, hogy a mai játékosok generációsan képtelen bármit megérteni abból, amit a futball korábban jelentett és amit még ma is jelent a nemzetek idősebb tagjainak és a klubok hagyományos szurkolóinak.

Avagy: a klubhűség, az adott nemzethez tartozás (na ez Özil esetében ha lehet, még bonyolultabb történet) és a sportsikerrel járó felelősség és önfeláldozás a mai fiatalok számára már nem létezik többé. De tényleg a „játékosok válsága” vezetett a világbajnokság egyre nehezebben tagadható kríziséhez? Nem a futball átalakulásának egyik szimptómája csupán mindez? És valóban: tényleg elhiszi bárki, hogy nem változott meg valami gyökeresen az elmúlt évtizedekben és a pályára kifutó focisták nyakába varrható, hogy „nagyon rossz irányba haladnak a dolgok”?

Azok számára, akik követik a sportág fejleményeit, talán nem meglepő az az állítás, hogy a FIFA Világbajnokság problémáiért nem kis felelősség terheli a futballban lezajló átalakulásokat az elmúlt harminc évben. A jelenséget, amiről beszélek, nehéz egyetlen szóval megragadni, hiszen önmagában sem a profit-elv előtérbe kerülése, sem a globalizáció, sem pedig a média túlsúlyának kárhoztatása nem írja le pontosan a fejleményeket.

Az európai futballban a kilencvenes években a befektetők és marketingesek felfedeztek egy olyan irányt, amely egészen új arculatot adott a sportág elüzletiesedésének.

Ezt megelőzően a foci nem számított különösebben nagy biznisznek. Egészen addig, ameddig rá nem jöttek, hogy mindent megoldana, ha egyszerűen „lecserélnék” a szurkolókat. Ennek a folyamatnak vannak széles körben is ismert történései, mint a huligánok kizárása a pályákról, az ultramozgalmak megregulázása, vagy éppen a jegyek és szolgáltatások megdrágítása bizonyos országokban – ezzel érve el, hogy a legalsóbb osztályok tagjainak már ne érje meg meccsre járni.

Ahogyan Balázs Gábor ezt részletesen bemutatja a PSG kapcsán Franciaországban: „Komolyan megkönnyítette az új tulajdonosok dolgát, hogy a 70-es években alakult PSG egy lényegében semmiből létrejött klub, amelynek nem sok köze a városhoz, amelynek a nevét viseli. (Ez a nagy különbség a másik újgazdag klubhoz, a Manchester Cityhez képest, amely egy patinás intézmény, és egy igazi városi klub.) Angliától Brazílián át Magyarországig számos országban igaznak mondható az állítás: »a futball az alsóbb osztályok sportja«. Franciaországban azonban távolról sem tölti be ezt a szerepet. A foci a legnépszerűbb sport, de nem domináns szerepben. Gondoljunk csak arra, hogy sokáig a nép sportja inkább a Tour de France volt, vagy más részről a boksz, esetleg a rugby.”

A fordulat azonban sokkal mélyebb és gyökeresebb volt és nem pusztán a korábbi „proli” futball „középosztályosítását” jelentette. A sikerhez kimondottan új típusú drukkerekre volt szükség, mert a régi típusú szurkolókkal volt három alapvető baj, amin változtatni kellett.

Ahogyan Kevin Dixon Consuming Football in Late Modern Life című könyvében kifejti, a régi típusú szurkoló túlzottan „lokális” jelenség volt. A futballklubok elsősorban középvárosokban és a nagyvárosok kerületeiben szerveződtek, rajongóik is jobbára területi alapon rekrutálódtak. A kötődés alapja a lokálpatirotizmus volt, és az, hogy a játékosokkal találkozni lehetett a boltban, vagy a fodrásznál. A klub intézmény volt, amelyhez generációk óta kötődtek a helyiek, és úgy érezték, hogy szavuk van a jövőjét illetően. A nagyobb csapatok „szerencséjükre” persze valami nemzeti méretű dolgot is reprezentáltak (Fradi, Juventus), vagy valamilyen politikai nézet, vallási hovatartozás, osztálykötődés (MTK, Ajax, St. Pauli) mentén szerveződtek, esetleg a nagypolitika önreprezentációjának eszközei voltak (Steaua, Real Madrid, Honvéd).

Ahhoz, hogy a csapatok növelni tudják kereskedelmi célcsoportjaikat, szakítaniuk kellett a régi szerveződési elvekkel, és új típusú kötődések irányába mozdulni el – ennek a törekvésnek részeként példának okáért celebesítették a focistákat, hogy a világ bármely pontján rajongani lehessen értük, mint David Beckhamért. Ezt a modellt tehát tulajdonképpen a spanyol élcsapatok vitték tökélyre, amikor mindent „a Messit/C Ronaldot szeretem, ezért a Barcelonának/Reálnak szurkolok” elvnek rendeltek alá, főleg a gyerekek esetében a világ minden részén. Persze ez a fajta globális brand-építés nem éppen olcsó dolog – gondoljunk csak arra, amikor ugyanezt a PSG akarta eljátszani Neymarral – hiszen a globális piacon szaladgáló szabad szurkolói vegyértékek a győztesekkel és híresekkel szeretnek összekapcsolódni. A globális klub egy olyan kereskedelmi márka, mint akármelyik másik, csak itt egyelőre még meccs is jár hozzá.

Másodszor: a régi típusú szurkolók nem voltak túl igényesek, de cserébe nem is költöttek valami sokat. Minden héten kimentek a csapat düledező stadionjába, megvették a szotyit, meg a két sört, aztán hazamentek – mindegy volt, hol állt a csapat. Valójában bizonyos társadalmi státusz felett a meccsre járás nem volt valami menő. Ezért változtatták meg a futballt övező atmoszférát – új stadionokat építettek, olyan vidámparkokat és bevásárlóközpontokat, amelyekben a magasan képzett fogyasztónak is leesett az álla. Ráadásul a terméket is ki kellett csinosítani.

A Premiere League a világ legjobb bajnokságaként hirdeti önmagát, a Bajnokok Ligája pedig a csúcsfocit jelenti mindenki számára, a Barca „a játékosság (tiki-taka) non plus ultrája” és a Reál „galaktikus”. Az új típusú fogyasztó azért jár ki a meccsre és azért nézi meg a tv-ben, mert úgy érzi, hogy ezáltal valami felülmúlhatatlan élménynek lehet részese, az álmok színházában a legnagyobbakat láthatja és közben minden luxusban és élvezetben részesülhet, amit csak el tud képzelni – kiegészítve azokkal az emóciókkal, amelyeket a futballbiznisz a show során belé programoz.

Az új típusú futballbiznisz mérhetetlen eredményeket ért el a pénzért vehető érzések és közösségiség igézetével – nem csoda, hiszen az új arénák több tízezer nézőjét elég csak egy kicsit felcsigázni, és máris garantált a tömegpszichózis, a sírás és az extázis.

Ráadásul a játékosok és edzők „szappanoperája” játszódik a szurkoló szeme előtt, ahol pontosan tudjuk, hogy az egyik játékos azért nem passzolt gólhelyzetben a másiknak, mert az lenyúlta a csaját. A foci egésze a siker, pénz, csillogás szinonimájává vált ezeknél a mamutkluboknál, az ilyesmi pedig úgy vonzza a fogyasztói középosztályt, mint légy a légypapírt…

Végezetül: a régi típusú szurkolókat elsősorban a meccs érdekelte – a kivételeket ultráknak nevezték. Ez hatalmas probléma volt, mert a mérkőzések csak másfél óráig tartottak, a köztes időben pedig a mezei drukker nem nagyon foglalkozott kedvenc klubjával. Vagyis nagyon kevés olyan dolgot lehetett eladni neki, ami nem kötődött közvetlenül a mérkőzés napjához vagy a játékhoz. Ráadásul kizárta azokat, akiket nem oltottak be családilag vagy a kortárs csoportokon keresztül a foci szeretetével, például a nőket, az ázsiaiakat és a felsőbb osztálybeliek döntő többségét. El kellet érni, hogy az új szurkoló egész héten a csapatával foglalkozzon, és költsön is sokat ennek nevében. Dixon könyvét azért is említettem, mert szerintem ő fejtette meg a futball kommercializációjának a tulajdonképpeni titkát: a kedvenc csapattal való foglalkozást „a mindennapok rutinjává” kellett változtatni, részévé a hétköznapi aktivitásoknak, és így a személyes identitásoknak. Sportszerek, öltözékek, szórakozóhelyek, élelmiszerek, italok, használati tárgyak, magazinok és tévéműsorok, sportfogadás, közösségi média, a szponzorok termékeinek előnyben részesítése, a kedvencek életmódjának másolása – és még ezernyi más szerepel az új fogyasztói szurkoló eszköztárában.

Mindig ez jut eszembe, amikor meglátom a televízióban azt a játékkonzol-reklámot, amely arról szól, hogy ha vége a meccsnek, akkor se keseredj el, mert itt van a FIFA 18 – ez egész héten lehetővé teszi számodra az élményt – főleg, ha eleget költesz a felkínált kiegészítő-opciókra és szolgáltatásokra.

Miközben az UEFA és egyes tagországok ligái, valamint a vezető klubok létrehozták a foci globális kapitalista Kánaánját, a FIFA elitje a világ futballjának felelős vezetése és kontrollja helyett a korrupcióval volt elfoglalva – így nem csoda, hogy a világbajnokságok ma már csak autoriter rezsimek és olajállamok preztizsberuházásaként tarthatók fent, és a válogatott-futball a klubfutball árnyékába kényszerült.

A Bajnokok Ligájának felemelkedése egybeesett az angol, a német, az olasz és a spanyol ligák „globalizálódásának” időszakával, amit nagyban elősegített a neoliberális korhangulat, tehát a profitmaximalizálás vágya elöli minden akadály lerombolása – sokszor nemes szabadság-elvekre és az emberi jogokra hivatkozva, mint a Bosman-szabály esetében. A legtöbb focirajongó tisztában van azzal, hogy napjainkban a nagy európai klubok az igazi válogatottak, és ezek a ligák az igazi „világbajnokságok” – messze leértékelve a nemzeti csapatok vetélkedését. Nehéz volna megmondani, hogy melyik volt az utolsó olyan év, amikor még a VB állt nyerésre. 2018-ban azonban a nagy futballnemzetek állandó bukdácsolását, a négyévente beígért csoda elmaradását és a csoportmeccsek után általában unalomba fulladó tornák sorát látva úgy tűnik, hogy a megaklubok, az új típusú szurkolók és a focista celebek permanens cirkuszában ma már nem több ez az egész hajcihő, mint irreálisan drága, értelmetlen és soha meg nem térülő epizód.

Lehet, hogy nem ártana mégiscsak mélyen a memóriánkba vésni Mesut Özil „nyaralgatós üzenetét” a kiesés másnapjáról. A német-török focista ugyanis megejtő természetességgel, szinte öntudatlanul tolta a képünkbe a 21. század futballbizniszének legfontosabb üzenetét: hogy nyertünk, vagy vesztettünk, az mindegy, mert ez az egész úgyis csak egy ürügy volt. A tegnapi fogyasztás, élmény, szórakozás és emóció ma már nem számít, megfizettük az árát és túl vagyunk rajta. Jelenleg a válogatottak éppen úgy nem jelentenek semmit, mint a klubok, nincs többé catanaccio, grund, erdélyi hegyormokon rádiót hallgató magyar, birodalmakkal a zöld gyepen harcoló kis nemzet, vagy éppen gyarmat. De hiába nosztalgiázunk győztes bálnavadászok, a Copacabana homokjáról a világhírig jutó zsiványok, Afrika mélyéről előbukkanó ismeretlen gólvágók, vagy éppen a tradíciót képviselő angolok, a mindig győző németek és a totális futballt feltaláló hollandok után – ezek mind kihalóban vannak, vagy belevesztek korunk nacionalista-soviniszta reneszánszába.

A futballt nem hagyományainak elvesztésétől kell félteni, nem a videóbíró bevezetése a legnagyobb veszély, ami fenyegeti. A futballt a totális dekontextualizálás fogja tönkretenni, ami ellen oly reménytelenül harcolnak a régi idők szerelmesei, az alsóbb osztályokban újraalakuló nem profi egyesületek szurkolói és az ultramozgalmak képviselői – ahol még maradtak ilyenek (a világbajnokságokon már régen nincsenek). Ha a futballt megfosztják minden jelentésétől, ha a gól nem jelent többé semmit, akkor azzal alkalmassá teszik arra, hogy még több embernek még drágábban értékesítsék. Csakhogy ebben az esetben már nem marad mit eladni belőle, maximum csak vele kapcsolatban.

Olvass tovább!