„Szép az ami nekem tetszik”-

Belvárosi közmondás

 

„A tömegkultúráról szóló vita mindig a kirekesztett egykori szabályalkotók siránkozása.”-Zygmunt Bauman

 

„Miután a balliberális kulturális hegemónia nyelvileg, gondolatilag és szellemileg egyaránt hosszú ideig szabadon érvényesült, nehéz szabadulni régi szokásaitól és lebontani megalvadt struktúráit. Mindezt nehezíti a művelődési intézmények (MTA, egyetemek, színházak, könyvkiadás, zenei élet, galériák) gyarmatosítása és a kereskedelmi célú „kultúra” meghonosodása, amely lépten-nyomon együtt jár a cinizmus és a közömbösség terjedésével. A legnagyobb online hírportálokat például ma is egy olyan gonzó-szubkultúra határozza meg, amelynek kódjai, utalásai és metanyelve a többségi társadalomtól teljesen idegen. A nyilvánosságnak ezek az enklávéi tekinthetők a liberális kurzust nyomokban még fenntartó „médiaelit” utolsó valamirevaló citadelláinak. A konzervatív kulturális dekolonizáció elsődleges feladata a művelődési és média-intézményrendszer átalakítása.”– Mondja Békés Márton, Terror Háza

 

Ebben a szövegben simán kicserélhetnénk a konzervatív szót baloldalira. Békés alapvetően Gramsciánus keretben beszél, említi is Gramscit az interjú elején. Alap posztkolonialista agenda, hogy ‘saját’ hagyományt kell csinálni, a gyarmatosító minták ellenében. Vissza lehet vezeti Frankfurti Iskolára ahogy a tömegkultúráról és cinizmusról, közömbösségről beszél. Az elitista-szubkultúrák és az online tér kapcsolata, illetve ezek offline kontingenciái is visszavezethetők baloldali kritikai diskurzusokra.

Az alapvető különbség a pozíció, amit természetesen nem hagyhat rendes baloldali elemző figyelmen kívül. Gramsci proletároknak mondta, hogy proletár kultúrát kell csinálni, ahelyett, hogy elfoglalják a pozíciókat amit felajánl nekik a polgári kultúra, és ezzel újratermelik és legitimálják a saját alávetettségüket. Békés Gramscit mint Machiavelliánus hatalomtechnikust olvassa (Machiavelliből merített is Gramsci), nem mint emancipatórikus proletár törekvést, vagy mint a marxi szuperstruktúra feltárásának első teoretikusát.

Ezen kívül Békéssel a legnagyobb probléma, hogy teljesen beleáll a kultúrharcba, és ez fogja állításainak kereteit megszabni.

Többször a népi urbánus vitára hivatkozik, ami történetileg tipikusan a kultúrharc fellángolásainak terepe, legalábbis protekcionista politika („nemzeti burzsoázia”) vagy az euroatlanti függés által definiált kultúrharcoké biztosan.

Ha még a kultúrharcot el is tűrnénk, kérdés milyen politikai megfontolásokból kellene pont a huszas- harmincas évekbe visszamenni új genealógiákért? Úgy látom Békés eleve konstruáltként beszél kánonoktról, viszont akkor annak a dekonstruálásába is bele kell menni, hogy ami népi és autentikusként értelmeződik az is (amennyiben mediatizált) már kánon és mint kánont konstruálták, adott korban, adott szereplők a maguk szempontjai és érdekei mentén. Lásd például a világzenét. Jogos kérdés lenne az is, hogy miért nem a modernitás az autentikus hagyomány.

Békés szerint a baloldali-liberális konszenzus túl szűk keret volt, ki kell egészíteni a  „népi plebejussal”.  Az urbánusok az egyesen „ásatag múlt”.

Ezeknek a szavaknak mi értelme van? Ki a nép, ki a plebejus, ki urbánus? Vagy ki identifikálódik  manapság népiként? A huszas-harmincas években eszébe se jutott volna senkinek például fogyasztási szokások alapján identitáskategóriákba sorolni magát, az is újkeletű dolog, hogy előtérbe kerül az önidentifikáció, mint ahogy a népi urbánus ellentét például a vallási (így etnikai) alapú törésvonalakat írta felül. Kik ezek a népiek, urbánusok? Mik a fogyasztási sémák, életstratégiák, milyen szektorokban dolgoznak?

Békés szerint ma konzervatívnak, népinek, nemzetinek lenni szexi. Miért kell szexinek lenni egyáltalán? A baloldalon a transzgresszió fétisizálásából kellett valami 68as (vagy nietzscheiánus) eszmét csinálni.  A transzgressziót megszerezte a jobboldal, nem is volt nehéz szemben a sok sápítozással, áldozatoskodással, olyan emberekkel szemben akik leülnek körbe megvitatni ki miért van elnyomva. Amilyen problémái vannak manapság az embereknek azzal szemben valóban csak a jobboldal ad válaszokat: az elidegenedés, magány, a prekár munkafeltételek, a közösség eltűnése. Debord hiába referencia Békésnek, Debord és a szituácionisták eszközkészlete alapvetően egy fordista termelési mód keretein belül született meg. A neoliberális kapitalizmus kifejezéskészlete régen magába olvasztotta a szituácionista eszközkészletet, és a termelés-újraelosztás alapvető feltételei is megváltoztak, ami értelemszerűen a társadalmi teret is mozgatja.

Ennek fényében érthető Békés miért a keresztény-polgári-populizmust mint ma az „egyetlen számottevő gondolati erő” emlegetni. Viszont ez reakciós gondolat, reakciósságában benne van talán az egész jobboldali diskurzus reakcióssága, ahogy jellemzően elfedik a hagyományok konstruáltságát. Például családra hivatkoznak, alatta a nukleáris családot értve, ami körülbelül az ipari forradalom hagyománya. Komoly társadalomtudományi irodalma van annak, hogy a nemi szerepek, a közösségszervezés modelljei folyamatosan változnak, viszont ami nagyjából állandó az iparosodás előtt, hogy az ember közösségi lény, és például közösségek neveltek gyerekeket, vagy gondoztak időseket. A hagyomány felülről jövő konstruálása pont olyan „csele” a polgári társadalmaknak amiknek a leleplezéséhez Gramsci adott útmutatót. Egy példa ahogy hagyományként, természetből eredőként hivatkoznak a női princípiumra is, ami reakciós és neoliberális retorika: tipikus példája annak, ahogy az állam feladatait (pl. a munkaerő és  feltételeinek reprodukciója) egyénekre hárítják.

Békés szerint széles társadalmi csoportokat összefogó kultúrát kell csinálni. Nem a kultúra fogja össze a társadalmi csoportokat (vagyis tágabban antropológiai értelemben véve a kultúra olyan normarendszerek, szimbolikus tudások összessége amik a különböző társadalmi rétegek elkülönböződését, hierarchiáit, de koalícióit is elbeszélik) viszont a NER nemzetről szóló retorikája pont az összefogással operál: a nemzet amit meg kell védeni a külvilágtól, a fenyegetett nemzeti érdek ami mentén a NER mobilizál- itt a retorika nemzetről a társadalom polarizálódását fedi el. Nem dekolonizáció, csak a külső függések csökkentésének egy módja, ha a NER a társadalom alsó harmadát zsigereli ki éppen, a nemzeti burzsoázia építésének érdekében.

Békés arra hivatkozik mekkorákat nyer a jobboldal. Ez a politikai legitimáció elnyerésének baloldali módja, csak éppen totalitárius dolog erre hivatkozva kultúrába belenyúlni, ez még csak nem is hegemónia, abban van rétegződés.

Békés viszonya a kultúra történetiségéhez ellentmondásos. Először is igazi hipszter, szeret sokfajta kultúrát, népit, urbánust, Kassákot, magasat alacsonyat, meleg barátai is vannak. Ez a hipszter jellemző definíciója, hogy nem az elitkultúra, hanem sokféle kultúra fogyasztásán keresztül disztingválódik, vérbeli posztmodernként a jelöltről leválasztott jelölők (illetve az ezekből létrejött jelentéshálók) aztán az egyén saját magáról való közléseinek terepévé válnak. Békés is magát pozícionálja, körübelül mint mindenki más manapság.

Szerinte a film tükre a kortárs valóságnak. Pont a modernitás volt vizualitás-centrikus, ha valóban le akar számolni a huszadik századdal nem a filmmel kellene foglalkoznia.

Békés konstruktivista, vagy legalábbis élő dologként beszél kultúráról. Az elméleti keret amiben beszél is konstruktivista, de a leleplezés a volt célja (egyébként például a frankfurti iskolában is voltak ‘fékek’, voltak normatív keretek).

Egyetértek Békéssel, hogy új diskurzusok, kánonok kellenek, hogy el kell diskurzusokat téríteni, meg kell haladni a liberális hagyományt, dekolonizálni kell. Viszont azt gondolom jobboldai hagyomány-kánon építés, újra elővett népi urbánus viták helyett ott kellene tartani hol dől meg alapjaiban amit a kultúráról gondoltunk. Ha például elveszik az ember-természet dichotómia, vagy ha el kell diskurzust téríteni, filozófusok vagy társadalomtudósok dolga lenne megkeresni a pontokat ahol ennek meg kell történnie, mint ahogy folyamatosan termelődnek is elméletek az akadémiai közegben. Azt látom, hogy a tudástranszfer gátja pont a kultúrharcos keretben operáló aktivista közeg, ami a nyilvánosság liberális módozatainak újratermelésében lesz személyes szinten is érdekelt.

Ugyanígy a jobboldali hagyományteremtést nevezhetjük csapdának vagy csak politikai eszköznek. Autonomista törekvéseknek sem kell a nemzetállam a kerete legyen. És a nemzetállam maga is mintaátvétel, ha már hagyománynál tartunk.

A kultúrharcos keretet törné szét, ha más ontológiai-episztemológiai keretben folyna a kulturális élet illetve kultúrálól való diskurzus. A kultúrapolitika megkerülhetetlen, mert a kultúrához erőforrások kellenek, illetve mert nincs megoldva a digitális kapitalizmusban termelt javak igazságos elosztása, és szerintem ezen szellemi javak (ráadásul olyan szellemi javak amiket bármeddig lehet sokszorosítani) felhalmozásának illetve újraelosztásának kérdése kellene egy baloldali kultúrapolitika fókusza legyen napjainkban.

Békést igazolják a hisztérikus reakciók amiket kapott. Olyan dolgokat adtak a szájába amiket sose mondott, pszichologizáltak, projektáltak ( „az egész NER is részben egy sértett irigység terméke” – Konok Péter) Békés (és akkor már az összes jobboldali) jellemét, műveltségét vagyis annak hiányát minősítgették, tökéletesen újratermelve a kultúrharcos keretet. Békés feldobta a labdát, lecsapták.

Zsurzsán Anita cikke tipikus példája ezeknek a reakcióknak. Annyi igaz belőle, hogy kultúrát nem lehet ellopni, mert nem tartozik esszenciálisan senkihez, az maga lenne a fasizmus. Ennek a kultúraképnek megfelelően teljesen esszencialista az egész keret amiben ír.

„A művészet eredendően igaz”- írja Zsurzsán.

Ez tautológia lenne, ha a priorinak vesszük akár az ‘igazat’, akár a ‘művészetet’. Az igaz kemény dió, de határoljuk le mi a művészet- eléggé általános definíció, hogy ami a művészeti intézményeken belül, művészek hoznak létre, a művészet eszközkészletével.

Tehát ha valaki valakivel kefél és bejut egy művészeti intézménybe akkor erendendően igaz lesz a művészete. Ha már szexuális visszaélések, Marton László újra rendez, hiszen a művészet eredendően igaz. Egy bordélyh…. tanszéket tudok ami tényeg ki lett takarítva, mert a NER által odavezérelt fidesznyik meglátta benne a befektetési lehetőséget, semmi másért, nem azért mert kevésbé lenne ‘igaz’ ami ott történik. Ebben a cikkben tökéletesen megjelenik a polgári-burzsoá művészetfogalom, amely tagadja a saját társadalmi beágyazottságát, aminek feltárására éppen a kritikai irodalmak vagy Gramsci vállalkozott.

Az eredendő emberi emberi értékek, jóság, szépség igazság stb stb amit folyamatosan fenyeget a gonosz és aljas támadó. Ez a fajta redukció az ostromlott erőd szindróma, a vámpírkastély egyik jellemző hadicsele. Ahogy Mark Fisher írja: „A vámpírkastélyokat az alábbi probléma megoldására hozták létre: hogyan birtokolhatsz hatalmas vagyont és hatalmat úgy, hogy mégis te tűnj az áldozatnak, a marginálisnak és az ellenzékinek?” A budapesti vámpírkastély is gyakran tetszeleg az áldozat szerepében, széles eszközkészletük van erre.

„Aki a kormányzó hatalmat és/vagy a közízlést akarja kiszolgálni, az nem művész, hanem egy közönséges udvari bohóc.” -mondja Zsurzsán. Tekintsünk most gyorsan el például az egész reneszánsztól vagy kb mindentől ami nem avantgárd. Közben Békés szó szerint azt mondta, hogy „aki a kultúrát a politikai lojalitás felől közelíti meg, még akkor is, ha nagyvonalúan elmondja, hogy ez kell, de ez nem elég, az tényleg semmit sem ért a kultúrából.”

Pozíciók vannak, nem gondolatok, meg kell embereket szerepeknek feleltetni.

Egy másik felháborodó, Péterfy Gergely Békéshez hasonlóan genealógiát épít, egyenesen az elnyomottság történeti korokon és országokon átívelő  példáiból.

„Tavaly volt alkalmam megcsodálni Frankfurtban a török standot: a turisztikai albumok és Erdogan-életrajzok tövében népi hangszereket cincogtató zenészeken szörnyülködve kuncogott a nyugati közönség, miközben az állami standról kitiltott – és részben börtönbe zárt – valódi írók műveit valódi ügynökségek adták-vették néhány száz méterrel távolabb. ” Csak a politikaiag instrumentalizált kultúracsinálók társaságai el ne tapossák egymást a következő Frankfurti könyvvásáron az áldozatiság reprezentálásáért

 

 

Amíg ott reked meg a transzbaloldali(liberális) diskurzus, hogy az értelmiség dolga, sőt magától értetődő kiváltsága, hogy a hogy a saját csodálatosságának dicsfényében sütkérezzen, illetve esszenciális felsőbbrendűségét nyilvánítsa ki a világba kulturális produktumain keresztül (is) nem tudom miért kellene elhinni, hogy ők áldozatai valakinek aki végre-valahára elkezd élő, működő dologként beszélni kultúráról.

Eszünkbe juthat Bauman, aki már a nyolcvanas években felismerte hogy a tömegkultúráról szóló vita a kirekesztett egykori szabályalkotók siránkozása. Esetleg még régebbről Adorno, aki hasonlóan megfogalmazza hogy a kultúrálatlanságnál miért rosszabb a ‘félműveltség’, amelynek jellemzője hogy a kultúrát pusztán státuszismérvként instumentalizálja az ágenciáját elveszítő szubjektum.

Milyen értelmet tud adni ez az értelmiség a világnak, milyen tapasztalatokhoz juttat kit ez az eredendően jó és igaz stb. művészet? Milyen jelentéseket milyen eszközökkel milyen nyilvánosságokba visznek be? Mit beszél el a saját művelőinek disztingváltságán kívül? Nem verték-e át ordasan ezt az országot mindenféle liberálisként identifikálódók műveltnyugatra, individualizmusra, szabad piacra mutogatva?

A kultúrfölény narratíváját nem árnyékolja-e be, hogy a magyar baloldal szellemi vezére mostanság egy gyurcsányista fiktív macska, aki a saját kasztrálásán örömködik, és körübelül az evés-szarás-fogyasztás, gúnyolódás körül forognak a gondolatai? Mondhatnák ez popkultúra. Viszont Kasza Tibi vagy Caramel a NER mellett kampányoltak, és megnézném, hogy valaki elmondja mivel rosszabbak bármilyen téren mint Erzsimacska. Írja be valaki az instán a keresőbe, hogy #forradalmár vagy #SorosIsMySugarDaddy.

 

#kultúrfölény

A polgári kultúra megmarad – ígéri az interjúban egy ponton Békés. Azt megnézem magamnak. A neoliberalizmus olyan alapkoncepciói, mint a homo economicus antropológiai szinten  dőltek meg- nem igaz, hogy az emberi természet eredendően hasonló a piac természetéhez, hogy az ember eredendően kalkuláló, haszonelvű, versengő. Ugyanígy nem az egyén érdemein múlik a közéletben való részvétel, lásd a komoly ember mítosza, a privát-nyilvános elválasztás. Piac mindig volt, a polgárosodás területenként máskor és eltérő sémák szerint zajlott, de a mai értelemben vett polgárság nem lenne iparosodás nélkül.

Rendi társadalomban nem kellett „viselkedni” abban az értelemben ahogy ma, mert mindenki beleszületett a státuszába, és szerintem már manapság sem kell, mert mindenkinek lassan leesik mekkora kamu ez az egész, és mert megváltozik a világ. Viszont olyan folyamatokba van most belepiszkálva (visszatérve a kultúrharchoz és kánonokhoz), amelyeknek korábban, és összetettebben, organikusabban, több szinten kellett volna megtörténnie.

A dilemma, hogy ha elfordulunk amíg valaki elvégzi a piszkos munkát nem tudjuk ki lesz a következő. Visszaüt, ha eszköz lesz a kultúra (és a tudomány) piszkálása.

Kánont építeni eddig is politikai eszköz volt, például Soros sem csinált mást, csak éppen nem tiltással, hanem termeléssel állít elő hegemóniát, lásd a „Soros realizmus” tézisét.

Az érdekek mentén áthiszterizált közeg csak megnehezíti az érdemi reakciókat, például Békés interjúját ahhoz kötni, ami közben az MTA-val történik. Ha a magyar társadalom egyes csoportjai nem folyamatosan a saját érdekeiket állítanák be eredendő és felsőbbrendű emberi értéknek máris megkönnyítené a dolgot. Esterházy említése szerintem azért triggerelte ezt a közeget, mert jelzés, hogy a kánon legmagasabb szintjei is megkérdőjelezhetőek. Na és? Miért ne?

Közben a tragikus, hogy azt az egész humanista-szekuláris felfogást lenne időszerű kidobni művészetről és kultúráról, amire egyébként a Marxi hagyomány is épít. A kultúra (mint ideológia) valóban legitimál, de mint ahogy a latin cultus szó jelent növénytermesztést és vallási rituálékat is, elválaszthatatlan volt a kettő egymástól, és újra össze kellene érnie kultúrának és természetnek. Adott tapasztalásokat adott kulturális gyakorlatok vagy scriptek hívnak elő, mint ahogy az életet a termelés, a természet ritmusai strukturálják kultúraként (az antropocén is erről szól szerintem, ennek a megfordítása és kiterjesztése). Ahogy ez a tapasztalat materializálódik annak mindig van társadalmi beágyazottsága. Ha a kánonok megújítása a terep ahol politikai küzdelmek fognak lecsapódni (kultúrharc) akkor az bebetonozza az egész mező definiálási és értelmezési kereteit. Szerintem itt csúszik el a marxi kultúrafelépítmény is, hogy a kultúra csak ideológia, ami legitimál, és gyakran pszichoanalízissel tömködik a lyukakat.

Békés interjújából a fake news gyártás és már a fake news-ra érkező hisztérikus reakciók pont ezt példázzák, vagyis közelebbről ahogy a morális elitizmus, és  szóvivőségért való harcok amik kezdi meghatározni a művészeti tér logikáját is. Csináltak és csinálnak kultúrát nulla pénzből, intézményeken kívül, de az, hogy a kultúrharc logikája szerint folyamatosan ítélkeznek, sápítoznak, pszichologizálnak, tépik, marják tapossák egymást az áldozatiságért, vagy a ‘szexi’ diktatúrában elnyomott státuszért szerintem ártalmasabb minden direkt cenzúránál.

A moralizálás a bukás jele. Akinek van a jövőről víziója, érdemben tudása vagy akár támogatottsága nem szorul arra, hogy szörnyeteget próbáljon a vele egyet nem értőkből csinálni, vagy az egyetemes emberségességet, igazságot szívjóságot stb stb képviselje bele a vakvilágba.