Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Váljon el, aminek el kell

Lement a nyár, oszlik a választás utáni porfelhő. Felrobbant a köztársaság, de rendeződnek a vonalak. Új összefogást fontolgatnak és kiegyezést azok, akiknek létérdekük, hogy úgy tegyenek, mintha a parlamentben még bármi fontos eldőlne. Dédelgetik azt az álmot, hogy egyszer meglesz majd a többség, és mire odaérnek, lesz még magyar állam, amit érdemes lehet megmenteni.

Ennek a szirén-éneknek szólama az is, hogy Kunhalmi már olyan kifejezésekkel dobálózik, mint a „félperiféria”.

Szívből kívánok sok sikert mindenkinek, aki ezekhez a vállalkozásokhoz adja idejét, erejét, türelmét és a lelkét.

Eszembe jut ilyenkor a kádári kisnyugdíjas toposza, a tudatlan, aki úgy dönt minket szolgasorba, hogy tájékozatlan, de szavazati joga mégis van. Rá van tapadva az esti szappanoperára, keveri a média-világot a valósággal, olcsó populizmussal megveszik a szavazatát, ezért pedig megvetés tárgya a tanult osztályok tagjai között. A magyar provincializmus megtestesülése ő, akire minden bűnünket rávetíthetjük. Ahol a magyar átértelmezett történelem tagadja a bűneinket, ott ő annak a felelőse, aki megszavazott mindent a kommunistákon és a nyilasokon át Mohácsig: nem rég még az MSZP szekerét tolta, mostan pedig a Fideszt támogatja.

E kép bár hamis, még ha az alanya anekdotákban legalább létezik is, de többet mond el azokról, akik a képet képzelik, mint másról. Mert amikor napról napra felütjük a sajtót a tájékozódás címszava alatt, mi leszünk ezek. Nyilvánvaló most már, hogy a NER végcélja az általunk ismert Magyarország felszámolása és behelyettesítése egy Szlovákiába bejelentett zártkorú részvénytársasággal (aki nem hiszi, olvasson utána). Ennek kísérőjelensége a közéletnek csúfolt (ál)valóságshownk, a független sajtó által is vetített Dallas, aminek nézői vagyunk, politikánk pedig annak az illúziója, hogy befolyásolni is tudjuk a műsort.

Az életünk ilyen módon van elválasztva. A mindennapi létharc területe, a munkába járás unalma, a munka bárgyú monotonitása, a szórakozás vagy a pihenés szűkülése annak mentén, hogy épp mi van áruvá téve, a családi kálváriák, a lakhatás, emigráció, adósságok és a jövőnk kívül esik a nyilvánosság színpadán. Amott vasalt ingű alakok, tévében beszélő fejek vannak, akik statisztikákkal meg előfőzött panelekkel szórakoztatják a képernyők előtt ülőket, de legfőképpen azokat, akik a képernyőkre kerülő tartalmakat szerkesztik. Legyen szó cicikről, kerítésről vagy migrációról, a legelemibb reakció a megvetés és a maró gúny: de ezek a reakciók nem kerülhetnek a színpadra, mert egy színdarabban sem szólhat ki a szinész, hogy amúgy pedofil a rendező.

Elrontaná ugyanis az élményt.

De az emberek ezt a műsort már borzasztóan unják, és tükrözi ezt a statisztika is – a közügyektől egyre többen fordulnak el, menekül a sokaság, veszettül próbál elkapcsolni. Amennyire kritizálja ez a kurzus a posztmodernt, annyira posztmodern maga is: minél inkább gusztustalanná válik a közélet, annál inkább sajátíthatja ki azt a magánérdek, mert jóérzésű ember az ilyennel nem foglalkozhat.

Ha a baloldali válaszút kérdéseit feszegetjük, akkor pedig ezzel az állapottal kell kezdenünk valamit. Mert ennek az illúziónak a fenntartásában mi is részt veszünk, akarva-akaratlanul: amikor a politikáról beszélünk, akkor beletuszkoljuk a kérdést ebbe az illúzió-térbe, a maga nyelvével és viselkedésmintáival. A harcot már ott elvesztettük, amikor felvettük a nekünk ajánlott fegyvert, ameddig egy elképzelt közösség nevében és jóváhagyására játszunk. Feltételezzük, hogy mások mit feltételeznek, örülünk annak, akit meg tudunk szólítani, és megfeledkezünk azokról, akik némán idegenednek tőlünk el, aztán visszahullunk a defetizmusba.

Azért is tartom ezt fontosnak, mert magunk alatt vágjuk a fát. A tágan értelmezett baloldal megtartó ereje abban rejlik, hogy ez egy olyan élő közösség, ami képes megszűntetni az idegenséget: ebben a közegben a két perces ismerettségek föl tudnak érni életre szóló barátságokhoz. Végső soron ez az a láng, amit őrzünk, az egész projectnek ez az érzés a lényege, ennek a kiterjesztése volna a cél.

De amíg a politikánk a hatalom nyelvén játszik, bármilyen elméleti-gyakorlati megfontolásból, addig olyan dolgokat tudunk és fogunk csak létrehozni, amik pont ezt az érzést törik pozdorjává. Sokkal több a baloldali, mint ahány baloldali projectünk van: és sokkal több a baloldali projectünk, mint amennyi elkötelezett baloldalink van.

Könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy ez az állapot miként jön létre, de tünetileg is érzékelhető. A maga részéről érthető is: egy-egy project elköteleződést kíván, vannak működési elvei, rendszeres találkozói, amiket nem lehet megkerülni. De mégis, ha csak ilyen működések összesége alkotja a közeget, akkor a réseken kiesnek a többiek: és amíg ezek a projectek a politikai nagyszínpad előtti szereplésre mennek, addig el is taszítják maguktól azokat, akik a mindennapi életükkel elégedetlenek.

Ebben pedig kiviláglik a szakadék: a nagy elődök mozgalmai, amihez fel kellene nőnünk, aminek árnyékában a mindennapi élet, a saját problémáink megoldása eltűnik. Vagy azért, mert a tétje nem elég nagy, vagy azért, mert a nálunk elesettebbek képviselete a fontosabb. Ebben a felállásban csak az eltökélteknek van hely, meg a pálya széléről való ordibálásnak abban a reményben, hogy valaki, akinek ez a dolga, majd magasabb szinten képvisel minket.

Ez azonban abban a felállásban, hogy eddig a liberális, most pedig a jobbra tolódó középen keresztül kommunikálunk magunkkal, magunkról és egymással egyrészt tarthatatlan, másrészt egyre inkább értelmetlen. Ennek a szerepnek a jövője a színpadi biodíszlet.

Igaza van abban Gerényi Gábornak, hogy teljesen más lesz a politika, de nem azért, mert a vloggerek lesznek politikusok, és mert a politikusok lesznek vloggerek. Az még mindig annak a nyilvánosságnak a tere, amely a saját maga szabályrendszere szerint törli el a való életet. A parlamentarizmus előszobája, ami a parlament értelmi kiürítésénél számunkra használhatatlan kategória.

Nem új szereplőket akarunk a valóságshowba, hanem a műsort leállítani, és a díszletet kiosztani tüzifának.

Másként szólva: az a terv, hogy visszatérjünk a politikához dugába dőlt. Az új feladat akkor egy új politika megalkotása, új eszközökkel, új közegekben, új témákkal. Ha a legújabb kétharmad ítélet volt az ellenzék fölött, akkor ítélet volt a szalon/konferencia-baloldal fölött is: végvárait pedig most készülnek felszámolni.

Hagyjuk is hát az olyan délibábokat, hogy az államhatalom megszerzése a cél. Új világégés van készülőben, soraink pedig rendezetlenek: a feladat most az, hogy a túlélésre rendezkedjünk be, és ebből képezzünk olyan erőt, amely egy másik világot képes létrehozni.

Hogy ez miként fog kinézni, arról se nem tudok, se nem akarok szólni. Benne van, hogy a baloldal által lenézett közélettel, a való világgal kell foglalkozni, a munkáról, a pihenésről és a zenéről, de úgy, hogy ez ne az agyoniskolázott (vélt) közvéleménynek szóljon, és úgy, hogy azt ne akadémikusok írják-vezessék (és szabják meg a játéktér szabályait). Benne lesz az is biztos, hogy újra felfedezzük (mégis milyen mondat ez?!) az olvasást, hogy komolyan vegyük azokat a hangokat saját berkeinken belül, akik ennek az évszaknak az előfutárai – (kánont nem jelölök ki: azt majd megtesszük a gyakorlatban és a gyakorlat által). De az hótbiztos, hogy a nagy munka ezután következik, hogy új elméleti és egyben gyakorlati alapot rakjunk le, amely képes megmozgatni azt a sokaságot, akiket jelenleg mi magunk is tétlenségbe kényszerítünk.

A vonalak mindenesetre rendeződtek: el fog válni, hogy ki áll bele egy újabb parlamentáris hülyeségbe, és kik azok, akik nem. Mi, akik az utóbbi táborba tartozunk, és volt annyi szerencsénk, hogy „kiolvassuk az elméletet” viszont új kihívással kell szembenézzünk: a lényeg megőrzéséhez a formán kell változtatnunk.

Szép menet lesz, de nem vagyunk egyedül.

Olvass tovább!