Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Rekurzív közhelyek – a 18. ARC kiállításról

„Nézz körül! Mit látsz? Leveszed a hamisat? Vágod az illúziót? Kiszúrod a hazugságot? Érdekel az igazság? A valódit szereted, vagy az igazit? A láthatót, vagy az őszintét? A dizájnt, vagy a szívből jövőt? A művit, vagy a zsigerit? Like vagy love? Ha keresed az igazságot, és nem elégszel meg a látszattal, ha érdekel, hogy mi mozgatja a világot, és nem elég, hogy tudod, hogy mozog, ha nem elég a fake, és be- világítanál minden sötét sarokba, ha érdekel az igazság felfedezése, és van mondanivalód arról, hogy mi az, ami hamis és mi az, ami nem, nevezz be az idei ARC pályázatra, ötletelj és unfake-elj! Mutassuk meg együtt, hogy jobb szembenézni az igazsággal, mint hájdolni vagy kikövetni! Gyere és képezd le a valóságot szabadon!”

Részlet az idei ARC pályázati kiírásából

Nem mondhatom, hogy nagy várakozásokkal mentem ki az idei ARC-ra. Nem csak azért, mert a kiállítás szinte deklaráltan sem szól másról, mint hogy a reklámiparba törekvő fiatalok megvillanthassák képességeiket egy olyan rendezvényen, amit a vizuális médiánk ügyeletes „jófejei” kurálnak mindig valami aktuális téma apropóján. Ez eleve egy szűk keret, de az még jót is tehet a kreativitásnak (amit szinte minden évben jól példáz a „nézőközönséget az alkotásba bevonó” kötelező darab, a kvázi szabad-firka felület, ami egy átlagos kommentszekció színvonalát szokta hozni): az idei fő téma az „UnFake” volt, abból pedig még jót is ki lehetett volna hozni, vagy legalább lemérni azt, hogy a „posztigazságnak” nevezett jelenség miként csapódott le a vizuális kultúránkért későbbiekben felelős körök fejében.

Ehhez képest a díjazott alkotások előrevetítették, hogy semmi formabontóra ne számítsak: ezekből a művekből már látható volt, hogy biztonsági játék ez, amelynek nem célja az, hogy új gondolatot ébresszen vagy új nézőpontot mutasson föl, csak megelégszik azzal, hogy az ellenzéki hivatalos diskurzus korábban ezerszer mémesített poénjait adja vissza új formátumban.

A legtöbb plakát hozta is ezt a színvonalat: az „unfake” jegyében nem történt más, csak a kormánypropaganda formájára és nem üzenetére történő zsigeri reakciók visszaadása, rosszabb esetben a középosztály legrosszabb előítéleteinek kihangsúlyozásával (ha a propaganda Szauron tornya, akkor Magyarország Mordor; minden szar, de a birka nép nem kel fel, amíg ötszáz a gyros; a magyar zászló összemosódik lassan az orosszal; szalonnázás közben írják át a taplók az alkotmányt; a Fidesz az új kádárizmus, stb.). Ezt a hozzáállást tükrözte pár mű (már amelyiket az ember nem felejtette el kb. a megtekintés után azonnal). A „Magyarország rád vár”, amely a Magyar Turizmus Zrt. kampányát térítette el, hogy rámutasson: máshol még mindig mekkora a nyomor, de tette ezt a célközönség középosztálybeli szemszögéből, elegánsan megkerülve a tényt, hogy a belvárosi szegénységet éppen kiszorítja a dzsentrifikáció.

Ez a fajta vakság másban is visszatükröződik: kevés mű foglalkozott a lényeggel, de annál több elégedett meg a közhelyekkel. Helyenként kezdtem hitelt adni azoknak a rosszmájú pletykáknak, hogy a dizájnsulit valóban el lehet végezni akár egy könyv elolvasása nélkül is, de végső soron az lett a benyomásom, hogy Habony Árpád propagandagépezete nem egyszerű varázstükör, amely a híveknek kínál egy álvalóságot, hanem az Elvarázsolt Kastély, amely az ellenzéknek is képes beszűkíteni a gondolati terét valami egybites reakciós síkra.

Ami a „féknyúz” jelenségre valamennyire másik szemszögből világított rá, az pl. Északi Tamás fancyboy27 alkotása, felhúzva egy irritáló banner didaktikus stílusában a reklámipar viszonyát a fake news korszakkal (ehhez lásd Pető Péter minapi kiváló írását): de ennél tovább senki sem merészkedett (vagy jutott ki).

A legjellemzőbb talán az Enyinging című mű, amely három másik útmenti plakátot mutatott csak be: itt tartunk most, a képgyártás folyamatában, önmagunkra vagyunk képesek csak hivatkozni rekurzívan és könnyedén. Viccként indul, termék lesz belőle (amíg van rá partnercég), de nem képes felvenni a versenyt a kormánypropaganda által tövig tolt abszurddal, inkább csak mélán reagál rá, amíg van rá megfelelő emoji, vagy nem kötik nemzeti engedélyhez a photoshopot.

Hogy Enyingen közben mi van, ismét elvész, mert valójában az senkit sem érdekel.

A Közös Halmaz Alapítvány installációja vitte idén a „kötelező-interaktív” panelt, amely megvalósításában még ötletesnek is mondható, de annál inkább problematikus az alapállása. Mert a történelmet redukálja egyéni megélt történetekre és legfőképp érzésekre, így az objektív tények megítélését maga is szubjektív értelmezéseknek veti alá: mindezt a már-már parodisztikus megbékélés jegyében, elfedve azt, hogy a történelem az ok-okozati összefüggések, cselekmények és következmények összetett folyamata. Így sajnos ott állunk, hogy a valódi megértést és értelmezést feladja, csak el kívánja palástolni a mögöttük feszülő valódi ellentéteket, mintha azokat meghaladtuk volna: ezért is épít a huszadik századi arcképekre és történetekre, pont elvétve azokat a szálakat, amik a múltunkat és a jelenünket továbbra is összekötik ezen sérelmek mentén.

Ezen a ponton kell azt mondanom, hogy az ARC valóban a kreatív osztály (és annak fogyasztói) közhangulatát kiválóan leméri. A dermedt elképedés és a tréfálkozás joga, mely a saját értékeiről sem képes érdemben állítani semmit (vagy nem akar, hisz magától értetődőnek veszi, hogy a közönség értékrendje megegyezik majd az alkotókéval).

Ebből az áldatlan állapotból két mű mutatott kiutat, ami miatt végül ezt az egészet megírtam, és jellemző, hogy ez a kettő az, amely aztán a tágabb közösségi média / ajnározó hírportálokon szinte semmi figyelmet nem kapott. Véleményem szerint azért, mert nem csak arra mutat rá, hogy a magyaroskodó propaganda mennyire cinikus, és hogy emögött a cinizmus mögött valódi emberek sorsa dől el, hanem arra is, hogy ez nem működne a közönyünk nélkül, amelyet ugyanaz a gépezet, aminek az ARC is része táplál, különösen akkor, amikor kiüresedik a propaganda tükrében. Amikor nincs felmutatható cukiság vagy token-szolidarítás, csak a nyers borzalom és a kollektív feledés, mert a tragédia feldolgozhatatlan.

Ez pedig Varga-Aggod Orsolya  „Népi bölcsesség” című műve:

(Közönségi szavazás itt)

Túl lehet lépni a közhelyeken. Az ARCnak nagyrészt nem sikerült, pedig igény lenne rá: különösen, ha ki akarunk törni az Elvarázsolt Kastélyból.

Olvass tovább!