Puzsér Róbert beszélőfej bejelentkezett a főpolgármesteri címért. Bár egyelőre számomra zavaros, hogy most kinek is a támogatására számíthat, újabban azzal örvendeztette a nagyérdeműt, hogy kifejtette a véleményét a posztmodernről – előbb egy videóban, majd pedig egy vélemény-cikkben.

Hogy megspóroljak egy- vagy két kattintást az olvasónak, Puzsér Róbert összemossa a szezont a kabáttal, másképp szólva: azt se tudja, hanyas székely fiának a kutyája melyik lőtéren van elásva.

A Tettet még annó egy Puzsér-piszkálgatással kezdtük, aztán megfogadtuk, hogy többet nem írunk róla, mert ő olyan amilyen, mi meg másmilyenek szeretnénk lenni. Így most kénytelen vagyok megszegni ezt az elhatározást, de voltaképpen nem is róla akarok írni, csak épp ő erre most az apropó. Választhattam volna Tibi atyát is kiinduló-pontnak, de ő mintha most már kiszámíthatóbb utakon járna, rámenve a kormány által kialakított (fasiszta) piaci résre.

Annál ugyanis nehéz elképzelni posztmodernebb jelenséget, mint amikor a képernyőkről ismert emberek ezt a tőkéjüket politikai tőkévé próbálják alakítani: ilyen módon Puzsér a kor embere, vagy hát pont annak a jelenségnek a terméke, amit kritizálni kíván. Persze a sikernek nem kritériuma, hogy az ember ismerje is az állapotait, Trumpról sem gondolja senki, hogy egy filozófus-király volna (kivéve azokat, akik előbb viccből, majd holt komolyan inkább hiszik ezt), sőt, a sikerről alkotott eltérő értelmezéseink is már részei ennek a kötélhúzásnak. Hisz bár Puzsér nem érti a posztmodernt, meggyőzően adja el ennek az ellenkezőjét, így az ő követői már az ő általa definiált dolgokkal fogják ezt azonosítani, és így tovább, egészen addig, amíg nem tüntet valaki a posztmodern neomarxisták vagy mi a halál ellen.

De ne szaladjunk ennyire előre, nem hajt a tatár. Vagy hát ki mi hajt, nem lehet ugye azt tudni. Időnk meg persze, mint a tenger, amíg a tengerek meg nem emelkednek meg fel nem forrnak, aztán majd semmi másunk se lesz, csak időnk – csak nem felfelé, hanem visszafelé számolva.

Ha pedig már összezavartam az olvasót kellőképpen ennyi hasonlattal, akkor még had fejeljem meg azzal a képzavarral, hogy a posztmodenről definíciót adni pont annyira problémás, mint amennyire a halaknak lenne beszélniük a vízről. Helyette némi posztmodern gyakorlatot alkalmazva választanám el a zagyvaságot, hátha tisztább lesz a kép.

(Ha igazán posztmodern akarnék lenni, akkor ezt nem egy cikk, hanem valami összevágott videó formájában tenném. Ez azonban Puzsérnak egyelőre jobban fekszik, mi posztmodern neomarxisták vagy mik pedig ilyen maradiak vagyunk.)

Legyen hát iránytűnk emberünk kritikája (s most itt lazán idézek, mert nincs az az isten, hogy még egyszer megnézzem a videóját – nem akarnám elszomorítani magam azzal, hogy hány lejátszásnál jár), hogy a posztmodern problémás, mert nincsenek már fix definíciók és értékek, megbomlott a szövet, így a közmegegyezés, a politika, a közerkölcs, köz-bármi, a kultúra és a civilizáció maga omlik menten össze, ékes példája ennek a követhetetlenül öltözködő, beszélő fiatalok, meg az egyre furcsább zenéik és szubkultúráik, a politika szintjén meg ezek a posztmodernek, akik újra akarják definiálni a létezésünk alapértelmét adó szavakat, s voltaképp nem jobbak, mint a terroristák, csak az eszközeik másuk, ésatöbbi, ésatöbbi.

„Minden kritika, amely nem eléggé teljes, a reakcióba süllyed vissza” tartotta valami filozófus egyszer, amiből ki lehet forgatni, hogy a reakciós kritikába is van valami, csak tovább kell tolni.

A fenti gondolat pedig kétséget kizárólag egy reakciós kritika, még ha elsőre nem is tűnik annak: kiötlője (inkább másolója) ugyanis szeret a józan ész szószólójaként tetszelegni, melyre a magukat józaneszűnek tartó hívei vevők.

Derrida, a posztmodern gondolat Messije adja nekünk a labdát, amellyel kötényt adhatunk e gyenge lábakon álló kritikának. Ő fejtegette ugyanis (a maga közmegvetést kiérdemlő stílusával), hogy egy mondat nem csak az, amit állít, hanem az is, amit nem: az állításban benne van már a kor, melyben született, s persze benne van maga az is, aki mondja, meg neki az úgymond relatív pozíciója.

(Elnézést kérek mindenkitől, aki úgy olvassa ezt, hogy ért Derridához. Egyúttal mély együttérzésem.)

Szóval akkor, mire gondolt a költő, amikor azt mondta, hogy a posztmodern para, hisz minden szó szabadon lóg, aztán mindenféle emberek azt leüthetik, hogy a jelentése a saját szájízűknek megfeleljen? (Már azon túl, hogy épp maga is ezt teszi, ha tudja, ha nem.)

Tanárnő, a költő arra gondolt, hogy a szivar az néha egy szivar, a függöny pedig kék. Lásd még: Schmidt Mária ünnepi gondolatát a kommunisták által kisajátított kommunista József Attiláról. Hogy „Ki van kivel? Mindenki ki van”.

Mi következik hát abból a félelemből, ami a mozgó definíciókat illeti? Tekintve, hogy filozófus-influencer-politikusunk állandóan a modernizmus bezzegére hivatkozik, ahol ezek a dolgok még fixek voltak, ez szigorúan véve egy reakciós álláspont, ráadásul abból a fajtából, amely romanticizálja az előtte lévő kort.

Kortünet ez is, persze, lényegileg, maximum formailag változik. De hát pont arról szól ez az egész vita, hogy a forma és a lényeg végérvényesen elváltak egymástól.

Az az állapot ugyanis, amikor utoljára valakinek hatalmában volt definíciókat fixálni, nem egy modern, hanem egy premodern korszak volt: ezt az entitást pedig úgy hívták, hogy a katolikus egyház (később meg mint felvilágosult abszolutizmus). A felvilágosodással bemelegedő modernitás ugyanis pontosan arról szólt, hogy nincsenek adott definíciók, hanem egyedül az emberi értelem, szűkebben véve: a tudományos módszer adhat nekünk választ az élet miértjeire, ezeket az elméleteket pedig meg- és össze kell mérni, majd a ráció pedig sikerre viszi a legalkalmasabb (tehát a legjobb és legigazabb) gondolatokat.

Más szóval: „Isten halott”. Mi öltük meg, folytatódott amaz a gondolat, csak ott is elvált a forma a lényegtől (egészen a „minden antiszemitát le kéne lőni”-től Hitlerig), a felvilágosodás eszménye pedig két világháború, a holokauszt, az atombomba és a sztálini gulág után ott hevert szétcincálva az emberiség lábai előtt. Másabb szóval: a megváltó modernizmust és tudományos pozitivizmust saját frankensteini szörnyei pusztították el.

(Shelley, mármint a Mary, nem a csávója, mindenesetre szólt előre, de már akkor sem dívott az asszonynépre hallgatni.)

Aztán valami történt, pontosabban: valami nem történt, aminek meg kellett volna történnie, és az élet meg a történelem ment tovább: a posztmodernizmus ennek a korszaknak a neve, a világvége utáni élet értelmezési kísérlete, annak minden traumájával és esztelenségével meg furcsaságával.

Nem véletlen, hogy a neoreakciós körökben a liberálisnak mondott médiát nevezik katedrálisnak. Ha Baudrillard (ismét egy veszélyes posztmodern gondolkodó, a Mátrix ihletője, melyről lesújtó véleménye volt) azt mondta, hogy „elég úgy tennem, hogy bankrabló vagyok ahhoz, hogy az állam bankrablóként kezeljen”: akkor elég elnyomottnak tettetnem magam ahhoz, hogy felkelőkként tekintsenek ránk?

Orbán Viktor és az új jobboldal posztfasiszta kísérletei mindenesetre ezt használják igazolásnak – és mit ad isten, az a holt, hát működik.

Ennek pedig az az oka, hogy a Fideszben kenik-vágják a posztmodernt (ez se persze a saját vívmányuk, az öreg Le Pentől Vladislav Surkovig hosszú az út, de a NER ügyvezető igazgató ura is gramsciánus). Most hatalmi pozícióból könnyebb dolguk van újradefiniálni a szavakat: a Soros-migráns tengely minden mást kiszorító tengelye maga volt a fekete mágia, de így lesznek az „ötvenhatos hősök, a pesti srácok” ugyanazok, akik már ’45-ben is antikommunisták voltak (leánykori nevükön: a nyilasok). A balliberálisozás is azért megy, mert manapság nem trendi már zsidózni, a sort pedig folytathatnám.

De ahogy a Daft Punkért is lehetett őszintén rajongani, noha alig variáltak sokat a nyolcvanas évek legfaszább funk-témáin, úgy Orbán Viktornak is elég éppen csak samplereznie és remixelnie a régi fajvédő slágereket. Boldog lesz tőle az is, aki még hallotta az eredetit, de megnyerő annak is, aki akkor még nem is élt. S ahogy a Daft Punk is kiadott előbb-utóbb egy lemezt, meghajolva a Nagy Elődök előtt, mi is úgy kapjuk meg a régi Kossuth-teret, meg rehabilitálják a fehérterrort.

Van egy ilyen gondolat is, ami már úgy fogalmaz, hogy ez a poszt-posztmodern. Mert míg a modernitásnak határozott jellemzője volt az őszinteség (a nácik dicsőséges múltképétől a mára furcsán hangzó baloldaliak forradalmi nyelvezetéig), addig a posztmodern fő jellemzői a cinizmus és az irónia: hisz ezek az alapjai annak, hogy minden definíciót kétségbe tudjunk vonni.

De a modernizmustól úgy tűnik, még sem annyira könnyű megszabadulni: az inga visszalendült, és pont ezért annyira groteszk. Az irónia és a szarkazmus nevébe bújtatott fajgyűlölet (a másik oldalon pedig a rossz ízlésű gulág- és nyaktiló mémek) mentén őszintévé váló politikai akarat lett az a folyamat, ami mentén kikristályosodtak az új törésvonalak.

A liberális demokrácia, az európázás és társai hasonló folyamaton mentek át: a győzelmi mámor és az őszinte rajongás egyre inkább távol került attól, amit ígért. Formájában ugyan ez volt a létező rendszerek legjobbika, csak hát lényegében volt annyira rossz a társadalom többségének, hogy az tarthatatlanná vált. Az új közösségi média pedig valóban megfosztotta attól a hatalmától, hogy definiálni tudjon fogalmakat: legalább annyira ásták meg a saját sírjukat, mint amennyire az új jobboldal hazugságáradata kikezdte.

Ugyanis annak a reakciós-kritikának is volt némi formai alapja. Most pedig ez az alap szakad el majd a politikájuk lényegétől: de hosszú még ez az út, és messze még az össznépi felismerés. S sok harc lesz még addig arról, hogy mi mit is jelent.

Hívhatjuk ezt populizmusnak, de az igazi trükk mögötte van: ugyanis nem elég politikusnak tettetnünk magunkat, hanem pont annyira hitelesen kell azt a szerepet játszani, hogy megkülönböztethetetlen legyen a valóságtól.

Csak a kezemet figyeljék, ne azt amit mondok – mondotta Rodolfó-Orbán, de mondhatta volna Tyler Durden is: mert az új, posztmodern ellenforradalmároknak ez a nem-valós, eredetileg karikatúrának szánt szereplője lett-volt az ikonja.

Valahogy így:

Azt ígérték (a liberálisok), hogy rocksztárok és gazdagok leszünk, de nem lettünk azok: asszonyok neveltek minket (és rajtunk ők uralkodnak): így most nagyon, nagyon mérgesek vagyunk (mi, férfiak).

Ebben a helyzetben a posztmodern kritikája – mint a bajnak az okozója – csak ugyanennek a slágernek egy gyenge remixe, márpedig a politikai Greatest Hits egy szűk lista.

Mert „a költő” viszont mindig is arra gondolt, hogy hogyan lehetne ezen tovább lépni – a felismerése pedig az volt, hogy az a szexuális forradalom, amely nem szabadít fel mindenkit, csak a hierarchia-hozzáférést módosítja, a maga módján szintén reakciós: szabad szerelmet kértünk, de prostitúció és végzetes magány lett belőle.

Nekünk baloldaliaknak: visszaút nincs. A félelmet meg…juk. Vagy hagyjuk meg a reakciósoknak, mert csak az kiabál, aki.