Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az eljött felkelés

Az elmúlt héten párhuzamosan néztem a Tanaris news felvételeit a franciaországi eseményekről, s láttam ugyanezen híreket terjedni a Fideszes weben. Ez utóbbi különösen zavarba ejtett, noha érthető, hisz a logikájuk csak annyi: ami rossz Macronnak és a liberálisoknak, az jó nekünk.

A hivatalos baloldali elemzések egyelőre gyanakodnak, noha a Jacobin már kiállásra szólította fel a tábort a sárgamellényesek mellett. Az ilyeneknél félő, hogy a fasiszták rá tudnak ülni és be tudják fogni a harag politikai széljárását, de Le Penék már besoroltak Macron mögé a szükségállapot kihirdetése mellett, a radikálisok pedig a tüntetések önjelölt képviselőit is megfenyegették, amint a követelések egyre szélesebbek és mélyebbekké válnak – jelezvén, hogy amit látunk, azt nem lehet lecsillapítani holmi rezsicsökkentéssel.

De mit is látunk, tényleg?

A politikai képviselet szférája bezárult. A jobboldaltól a baloldalig ugyanaz az ártatlan arccal előadott, szakértőként pózoló üresség honol, ugyanazok a politikai ügynökök igazítják hangjukat a legfrissebb közvélemény-kutatások eredményeihez. Akik még eljárnak szavazni, csak azért teszik, hogy proteszt szavazatukkal tömjék teli a szavazóurnákat. Úgy tűnik, már csak maguk a választások ellen szavaznak az emberek. A felkínált javaslatok távolról sincsenek már a felmerülő problémák szintjén. A lakosság a maga csendes módján messze érettebb a kormányzásán marakodó báboknál. Bármely belleville-i chiabini szavai több bölcs gondolatot tartalmaznak, mint az úgynevezett vezetőink összes nyilatkozata. A nagy társadalmi kukta szelepe lezárult és vészesen kezd nőni benne a nyomás. Az argentínai „Que Se Vayan Todos” szelleme komolyan kezdi kísérteni az uralkodó osztályt.

2009-ben jött ki a Láthatatlan bizottság slágerműve, Az eljövendő felkelés. Befutásához hozzájárult, hogy a feltételezett íróját, Julien Coupatot terrorizmus vádjával börtönbe csukták a megjelenés után szinte azonnal (és csak tavaly mentették végül fel). Emellett egy amerikai konzervatív tévés arc (a helyi Bayer Zsolt) is sok ingyenreklámot nyújtott neki, amikor a nézőit riogatta vele, mint az ifjúságot megmételyező marxista-terrorista irományt.

A mű megkapó, az ultrabaloldali romantikus próza nyelvezetén szól, ami üde felfrissülés az elméleti száraztáphoz szokott szervezet számára is: azonban a domináns vélekedés szerint pont ez az egyik gyengesége is, minthogy elméletként kevéssé használható.

Mert hát az elméleti – gyakorlati síkon pontosan csak annyit mondd végső soron: menjünk vidékre, használjuk ki az állam megmaradt forrásait, szerveződjünk cellákba, majd robbantsunk ki mindent elpusztító osztályháborút a burzsoázia ellen, külön megcélozva az infrastuktúrát, hogy fizikailag megakadályozzuk a tőke áramlását és az államgépezet működését.

Más szóval: az osztályöntudatra ébredés pillanata nem a forradalmi élcsapat agitációs tevékenysége folytán jő majd el, hanem spontán öngyulladás formájában, az erőszakos utcai harc felszabadító pillanatában, amikor minden lepel lehull a demokráciának csúfolt színjátékról.

A jelen zsákutcája, amennyire nyilvánvaló, annyira eltagadott tény. Egymás sarkát tapossák a pszichológusok, szociológusok és egyéb sarlatánok és szakzsargonjaik, akik kutatásaiból egy dolog hiányzik: a lényeg. Elég csak meghallgatni korunk slágereit — egyrészt az ostoba „francia új sanzont ”, melyben a kispolgárság a saját lelki problémáit boncolgatja, másrészt a Mafia K’1 Fry hadüzeneteit — és gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy ez az együttélés már nem tarthat sokáig, közeledik a döntés órája.

Ez a könyv egy képzeletbeli kollektíva nevében íródott. Szerkesztői nem a szerzői. Éppen csak némi rendet vittek korunk közhelyeibe, csokorba gyűjtve a kocsmai beszélgetések és hálószobai sugdolózások moraját. Céljuk az, hogy lefektessenek néhány alapigazságot, melyek általános elfojtása a pszichiátriákat betegekkel, a szemeket könnyekkel tölti meg. Ők csupán a szituáció krónikásai. A szélsőséges helyzetek előnye, hogy az igazmondás a logika szigorú szabályai szerint forradalomhoz vezet. Elég csak kimondani, ami a szemünk előtt zajlik, és nem visszaretteni a következtetések levonásától.

S mit csinálnak a sárga mellényesek?

Spontán szerveződnek, leblokkolják a forgalmat az autópályán és a köztereken. Mindent követelnek, és nem riadnak vissza az erőszaktól: a mozgalom magját tapasztalatlan emberek adják, de találhatóak közöttük a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenféle egyed. A benzinadó csak apropó volt, ami begyújtotta a tüzet, a követelések és a követelések kifejeződései azonban nyíltan osztályérdekek mentén alakultak. Fent és lent: most a lent indult háborúba a fentiek ellen, ami be is sorolta gyorsan, hogy a nyakkendős képviseleti kaszt vonakodva támogassa őket vagy álljon nyíltan az államhatalom mellé.

Látnunk kell, hogy a gazdaság nincs „válságban”, a gazdaság maga a válság. Nem arról van szó, hogy kevés a munka, hanem éppen hogy túl sok is. Mindent összevetve, nem a válság, hanem a növekedés nyomaszt minket. Be kell vallanunk, hogy a tőzsdei árak litániájából annyit értünk, amennyit a miséken a latin kántálásból. Szerencsénkre már jó páran erre a következtetésre jutottunk. Nem azokra gondolunk, akik pitiáner csalásokból élnek, akik ezzel-azzal üzletelgetnek, sem azokra, akik már vagy tíz éve segélyeket kapnak. Nem is azokra, akik többé már nem lelnek magukra a munkájukban és csak a hétvégét várják. De még nem is azokra, akiket a szőnyeg alá söpörtek, akik be kell érjék a legkevesebbel, és mégis többen vannak, mint az összes többi együttvéve. Vagy akiket ez a furcsa, kollektív magány sújt, ideértve a nyugdíjasok rétegeit és a végletekig kizsákmányolt, alkalmi munkaerőt. Nem róluk beszélünk most, de nekik is előbb-utóbb hasonló következtetésre kell jutniuk.

Egész országokról, sőt egész kontinensekről van szó, amelyek elveszítették hitüket a gazdaságban, vagy azért, mert látták, ahogy az IMF hurrikánként söpört végig rajtuk, vagy, mert ízelítőt kaptak a Világbankból. Ez nem az a langyos gazdasági válságocska, mint a minden ambícióját vesztett Nyugaton. Ami most Guineában, Oroszországban, Argentínában és Bolíviában zajlik, az nem más, mint erőszakos és hosszútávú berendezkedése ennek a vallásnak és klérusának. „Mi az? Ezer IMF közgazdász fekszik a tenger fenekén. Jó kezdet.” ez a vicc járta a Világbanknál. Egy orosz vicc: „Két közgazdász találkozik. Egyik kérdi a másiktól: ‘Te érted, hogy mi folyik itt?’ A másik így válaszol: ‘Várj, elmagyarázom!’ – ‘Nem, elmagyarázni nem gond, én is közgazdász vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogy érted-e?!’” E klérus komplett rendjei tesznek úgy, mintha renegátok lennének, és látszólag kritizálják ezeket a gazdasági hittételeket. A legutóbbi kísérlet, hogy feltámasszák az ún. „közgazdaságtudományt” — egy olyan irányzat, amely vicc nélkül „nem-autista közgazdaságtannak” titulálja magát —, piszkos alkukat leplez, vásári mutatványokból és áltudományos könyvekből él. Ennek a tudománynak az egyetlen kézzelfogható funkciója, hogy csörgesse az egyházi relikviáit, miközben a főnökeink hülyébbnél hülyébb ötletekkel állnak elő, áhítatot kölcsönöznek az ehhez szükséges alázathoz, és végül azt teszik, amit a vallások mindig is tettek: magyarázatokkal szolgálnak. Mert az egész nyomorúság abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, amikor megmutatja az igazi arcát: hogy nincs az egésznek semmi értelme.

Folytathatnám a sort, de inkább ajánlom a teljes művet elolvasásra. Eddig is forgattuk már páran a lapjait, de inkább kuriózumként tekintettünk rá: viszont minél közelebbről nézem a sárgamellényeseket, annál inkább hajlok arra, hogy ez az elmélet gyakorlati beigazolódása.

A történelem kimenetele talán mégis nyitott: csak úgy tűnik, hogy a békés átmenet illúziói zúzódnak végképp porrá. Tanulság ez nekünk is, ahol a NER még dühösebben pang, mint Macron centrizmusa.

Az írás rövid, szombat reggelig ki is lehet végezni. Élvezettel. Olvassátok, tényleg.

Olvass tovább!