Előszó a forradalomhoz

Mozgalmas heteken vagyunk túl. A következő állomás január ötödike, amikor országosan várhatóak tüntetések. A tét óriási: vagy megragadjuk a pillanatot, és irányt adunk a haragnak úgy, hogy az továbbra is az osztálykonfliktus medrében maradjon, ami az egész folyamatot elindította a rabszolgatörvénnyel, vagy pedig az ellenzéki pártok véglegesen kisajátítják a helyzetet, megtörténik a restaurációjuk, és maradunk ugyanabban a borzasztó színházban, ami az életet eddig jellemezte a NER alatt.

Ebben a cikkben arra teszek kísérletet, hogy a most életben lévő dinamikákat leírjam, és ehhez igazítsam azt, hogy „mit” tegyünk, és „miért” tegyük. De első sorban mindenképp tisztáznom kell azt, hogy kiknek a nevében beszélek, hogy „ki az a mi” – nem utolsó sorban azért, hogy bebizonyítsam, nem az önjelölt megmondóember szerepére pályázom, hanem egy élő közeg tolmácsa vagyok, amikor épp jól végzem a dolgomat.

Ki az a „mi”?

A mostani eseménysort egy olyan koalíció indította be, ami az újkori magyar politika történelmében szinte ismeretlen. Nagyvonalakban úgy lehetne leírni ezt, hogy kizsákmányolás-ellenes, elitellenes és rendszerellenes hozzáállások értek össze a rabszolgatörvény kapcsán, amelyet helyesen kihangosítottak a parlamenti képviselők új eszközökkel a parlamenti obstrukciós akcióval. Ez a koalíció esetlegesnek tűnt ugyan, lévén nem egy egységes szervezet rakta ki, vagy valami közös felkiáltás, hanem a közös felháborodás, melyet több csoport érzett magáénak. Diákok, szakszervezeti tagok, autonóm anarchisták, szélsőbalos csoportok, baloldali politikusok és – tekintve az évek óta tartó sikeres kisajátítását a gazdasági baloldal témáinak – jobbikosok. A liberálisok jobbára az utolsó pillanatban csatlakoztak az eseményekhez, megérezvén a tematizációs- és kisajátítási lehetőséget.

Ezt a koalíciót jelenleg a vasárnap esti leforrázás élménye köti össze: a színpadon megjelent, semmitmondó politikusok kontra az arcukba sztrájkot üvöltő tömeg képe. Az általános sztrájk, mint a békés ellenállás csúcspontja, melynek megszervezése, elősegítése nem látványos, háttérben húzódó aprómunkát, módszeres építkezést igényel, a népmozgalom csúcsterméke: annak a hozzáállásnak a végkifejlete, ami az eredeti tömeget az utcára vitte, amely abban hisz, hogy a tömeg ereje azé, aki megszervezi, és nem céltalan, magamutogató akciózást csinál, hanem valamilyen cél érdekében teszi amit tesz. A népakarat kifejezése nem csak az, hogy kicsoda teszi, hanem hogy micsodát csinál.

Hívhatjuk ezt sok módon, de ez vitathatatlanul egy baloldali dolog. Az ősmozgalmi. A történelmi. Rossz kifejezéssel élve, mert jobbat nem tudok, de ha tágan vett politikai táborunknak van szentsége, akkor ez az. Vallja ezt a szocdem, a bolsevik de az anarchista is, de a nemzeti demokrata is, legföljebb a kifejezés módjában és a szervezés mikéntjében mennek ölre menő vitákba (történelmileg néha okkal, néha kevesebb okkal megalapozott érvek mentén).

Vagy hát mentek eddig, mert vasárnap megmutatta magát az ősellenség, amikor a politikusok logikájával találkozott a tömeg: hogy a tömeg azé, aki az élére áll. Ez a kisajátítás csalhatatlan logikája, a főnöké és a marketingesé, amivel most abban a formában találkoztunk, amikor fehér sálas politikusnők kitúrták a szakszervezeti tagokat saját molinójuk mögül, majd arcon köpték a tömeget, hogy utána a médiabaráttá lúgozzák az egész ügyet. Végső soron a látszat társadalmában a tömeg- és az érdeklődés illúziója hozza el a valódi tömeget és az érdeklődést: az már nem számít, hogy akik kezdték, és akik már a kész terméket kapják, nem ugyanazok.

A szabadság és a jólét ügye egy pillanatra összeforrt, de a média se kiköpni, se lenyelni nem tudta: kellettek hozzá jól festő arcok, kvótanők, és egy jól járatható hashtag-szlogen, mely nem mond semmi újat, tartalommal nem bír, viszont rá lehet nyomni egy pólóra vagy egy bögrére. Most pedig a munkások, a szakszervezeti tagok és a diákok kvótaszereplőként vannak a színpadon az egyre szaporodó politikusok mögött, akik a nemzetközi sajtóban már a liberalizmus forradalmaként hirdetik az ügyet (feminista köntösben).

Így lett a neoliberalizmus elleni forradalmi hangulat leszerelve, amikor megjelentek a színpadon a neoliberálisok, és a lassú, módszeres építkezésben mélyen hívő baloldalt berántották az azonnali médiafigyelem akcionista versenyterébe.

És bármennyire fáj ezt elismerni, abban igazuk van, hogy azért tehették ezt meg, mert a tágabb közegünk, a kizsákmányolás-ellenesek, az elitellenesek és a rendszerellenesek kialakult vagy kialakulatlan struktúrái egyáltalán nem tudtak ebbe a fajta versenybe beszállni. Az elmúlt héten egyetlen fegyverünk maradt: a távolmaradás. Azaz: kritikánk formája a szervezett háttér megvonása.

Ebben a helyzetben számunkra ez egy új kihívás – hisz nem csak a meglévő, elkezdőtött és tervezett mélyépítkezést kell folytatnunk, de valamiféleképpen be kell lépnünk ebbe a reprezentációs versenybe, különben úgy lépnek föl a nevünkben, hogy közben minket pedig elnémítanak. Ez a folyamat már megkezdődött, sokan már úgy emlékeznek rá, hogy a politikusok akciója előtt itt semmi se történt, és a Márki-Zay Péter által korábban meglobogtatott „aki nincs velünk, az áruló” sem tartogat sok jót számunkra. Ahogy a „ki nem ugrál, gázszerelő” rigmusa sem.

Elő kell hát vennünk a mozgalmi példatár egyéb fegyverzetét is, mint a Guy Debordot vagy a Láthatatlan Bizottságot.

Először is: ha hosszútávon szeretnénk győzni, akkor ki kell terjesztenünk a mélyszervezés logikáját a kultúrára is. Eddig a szubkultúrák nagyrésze megmaradt apolitikusnak (illetve létrejöttek politikai szubkultúrák), mert a politika – és így a pártpolitika – a kisajátítás előörseként jelent meg vagy viselkedett. Ez egy jó okkal létező bizalomhiány, amelyet nem úgy oldunk föl, hogy rárontunk a rendszerkritikával ezekre az emberekre, hanem ha hagyjuk, hogy ők átköltsék a rendszerkritikát a saját nyelvükre, majd az így létrejött szimbólum-sokaságot állítjuk egy olyan politikai mozgalom szolgálatába, ami az ő érdekeiket is eredendően, kitartóan és hatékonyan képviseli. Ez nem polbeat: ez radikális ellenkultúra. Ihletettséget meríthet a külföldi példákból vagy a történelmi szimbolikából, de ha nem akar üres nosztalgia-pózolásba fulladni, akkor a maga esztétikáját kell megalkotnia. Ez a folyamat már elkezdődött, de a most gyorsuló események alatt kiemelten figyelnünk kell rá, különben az #O1G előtermékesített kólája fogja ezt is elönteni, a palackozott düh meg marad ott ahol van. Az apolitikusság és az apátia jelenleg nem csak a nihilizmus tünetei, hanem konfliktuskerülési stratégiák is: így a radikális ellenkultúrának ezekre is választ kell találnia. A bojkott, nyomasztás és a lenézés eddig sem működtek, most viszont létre tudjuk hozni azt az áramlatot, ami a filozófiát, a művészetet és a politikát összehozza az undergrounddal úgy, hogy nem kihasználjuk egymást, hanem engedjük a másiknak, hogy használjon minket a közös épülésünkre.

Másodszor pedig, és ez szervesen kapcsolódik az előzőhöz: ha elhallgatják vagy elrejtik a követeléseinket, akkor rá kell erősítenünk, online- és offline egyaránt. A TL;DR baloldal korszaka most véget ért, mert bebizonyosodott, hogy a másik fél sosem volt érdekelt a vitában, valójában évekig magunk között beszélgettünk. Szintetizálnunk kell hát a rendszerkritikát, szlogenek formájába önteni és elárasztani vele minden felületet: a lényeg legyen újra a micsoda. Ha kell akkor ehhez térítsük el a meglévő üzeneteket az éterben, vegyük fel a posztmodern kesztyűinket, és tegyünk róla, hogy ne lehessen zárójelbe tenni vagy eldugni a kritikát. Soha többé.

Harmadszor, az utcai jelenlétről: láthatóan egy új helyzet van, és sajnálom, hogy részt vettem ennek az áldatlan állapotnak a kialakításában. A tömeget nem elég megszervezni, hanem meg is kell tartani az eltérítéstől, ez azonban nem fog menni úgy, ha elkülönült, egymással nem kommunikáló, a tömegben nem is látszó, elvesző és elhalványuló csoportok mozognak. Láthatóan a politikai szereplők tudatosan építenek az eltérítésekre, aminek a végcélja a szavazatmaximalizálás, így túlzottan radikális akciók nem várhatóak tőlük, amivel csak ledarálják a tömegek energiáit. Be kell szállnunk ebbe a versenybe is, saját, előre kitervelt akciókkal és célokkal, amelyek koherensek a kritikánkkal, azaz úgy, hogy a tevékenység már magában foglalja, hogy milyen más társadalmat akarunk (és elvszerű abban is, hogy nem elvont szimbólumokat támad, hanem megmarad a materiális valóság talaján). A kommunikáción túl azonban az utcán ez azt jelenti, hogy egységes tömbbként kell megjelennünk: ha láthatósági verseny van, akkor álljunk bele, még több zászlóval, füsttel, síppal-dobbal nádi hegedűvel. Ez az első lépése annak, hogy visszatereljük az utcai mozgalmat is az eredeti medrébe, abba a folyóba, mely végül árrá duzzadhat, elsodorva a jelenlegi rendszert és elhozhat egy jobb világot. Ez a tömb képes arra, hogy a politikusokat rákényszerítse az akaratunk figyelembe vételére, vagy színvallásra kényszerítse őket, tovább gyengítve az ő táborukat.

Ha a fenti három sikeresen együtt mozog, akkor ez a törékeny esetlegesség, ami most megnyilvánult, hirtelen brutális mobilizációs készséggel bíró valamivé fog alakulni.

Végezetül: talán a HVG-ben írta valaki, „nem kéne fárasztani a középosztályt az antikapitalista üzenetekkel”. Hát pedig de, mert ezt akartátok, amikor a vitából és a mozgásból megpróbáltatok minket kizárni: úgyhogy jelenjünk meg úgy és nézzünk ki úgy, hogy had szarjanak be egy kicsit a szocialista szellem vasútján!

Január ötödikén találkozunk!

Olvass tovább!