Szervezettség szervezet nélkül: a rajzás

„Ki kell találnotok, hogy miként lehet horizontális szerkezetű, uralom nélküli, a végsőkig toleráns intézményeket a világra hozni, amelyeknek ugyanakkor van intézményi memóriájuk, képesek hagyományt és történetet (historia domus) költeni és rögzíteni, amelyben a barátság egyenlősége uralkodik.”

Tamás Gáspár Miklós – Mi lenne a teendő?

 

Sommásan alighanem vitán felül tényleg ez most a feladat – ami egyben a „VMB” vagy az újbaloldal megújítását is jelenti. Szeretnék most ezért pár javaslatot tenni a hogyanra, megtámogatva a miérttel, mert az elmúlt hetekben tapasztalt, kapkodással teli, frusztrációhoz vezető szervezési próbálkozások, amit bürokratizálódásként lehetne hívni (melyből adta magát a kérdés valóban, hogy Kell-e párt?) úgy érzem ennek az átalakulásnak az első, néha fájdalmakkal járó tünetei.

Az alapdilemmát így foglalnám össze:

Van egy aránylag széles, főként tudástermelésre berendezkedett létező baloldali alapzat, amely különböző szervezeteket üzemeltet, ebben az üzemeltetésben pedig a térségben is elismert szakértelmet halmozott föl. Ez a szervezett talapzat azonban nem képes a gyorsreagálású, látványossági versenyben érdemben részt venni, s most némileg lefagyott attól a kihívástól, hogy meglódult egy markánsan rendszerellenesnek nevezhető hangulat, ami szervezetlen mozgásban ölt testet, a düh hevessége és a politikai naivitás kombinációjában mozog és sodródik.

Röviden: a mozgalomnak van egy nagyon okos „feje”, s most megjelent egy fejetlen test, amire épp a pártok próbálják jobbára sikertelenül „rászerelni” magukat, miközben járnak az agy tekervényei. (Ez sem lebecsülendő. Ellentétben más politikai táborokkal, a mi közegünk nem csak ír, hanem láthatólag-érezhetően olvas is: ezért is más az idei szezon, mint az eddigiek, mert nem egy teljesen felkészületlen amatőr brigádot próbálnak most kiradírozni. A politikai osztály kisajátító-fűnyírója most nem egy darab civil gazon, hanem a létező baloldal törzsén próbált áthajtani.)

Az elmúlt hetek kényelmetlenségei azt jelzik, hogy a létező szervezetekben szocializálódott emberek, a mozgalom „élő emlékezete” most némi zavarba keveredett ezzel a fajta új mozgással kapcsolatban. Az előbbi körnek van egy gazdag és hasznos tapasztalat rendszere, és sok módon felmerült az igény és akarat arra, hogy ezeket a tapasztalatokat átadják az újaknak: de az újakat nem lehet befogni abba a fajta a szervezettségi keretbe, amit ez a félig-meddig professzionalizálódott réteg maga körül kialakított.

Ezt jelzi a „Kell-e párt” kérdés kibújása is, mint ennek a fajta szervezettségnek a csúcsformája – miközben az általános rendszerellenes érzületnek pártra nincs igénye, a pártmunka unalmas életébe nem vonható be, már csak szerkezete, erőforrásai okán sem. Aki ilyenekben gondolkodott az elmúlt időben, az már megtalálta a maga helyét ezekben a formákban: akik most jönnek, azokkal szemben pedig tiszteletlenség, ha nem egyenes kiszúrás lenne az, ha valami olyanba kényszerítenénk bele őket, amire nem vágynak.

Ennek a szervezési nehézségnek a hátterében felbukkant mindig egy másik kérdés is – a „ki az a mi”, ami egy állandó öndefiníciós válságba dobja a különféle egyeztető-asztalokat, melyek végül az aktuális eseményekhez való hozzáállásuk mentén alakulnak, valódi válasz nélkül.

Szeretnék egy javaslatot tenni ezen dilemmáknak a feloldására, méghozzá úgy, hogy a feje tetejére állítjuk a kérdéseket.

Nem az számít, hogy „kik vagyunk”, hanem az, hogy „Mit akarunk” – mert ez óhatatlanul kijelöli, hogy kik vagyunk, és ez ad célokat és irányt a szervezettségnek.

Nem az számít, hogy van-e szervezetünk, hanem az, hogy hogyan tudunk decentralizáltan szerveződni – azaz mozogni, úgy, hogy ez a valódi mozgás kipakolja idővel a számára szükséges termelőerőket, azaz szervezeteket, legyen az szakszervezet, párt, kiadó, infoshop, foglalt ház, almozgalom, stb. és egyúttal be tudja rántani a meglévő szervezetek és szerveződéseket is, ami végső soron a saját céljai érdekében fejleszti tovább a mozgást.

(A továbbiakban erősen fogok támaszkodni a svéd kalózpárt működését leíró Swarmwise című könyvre)

A madarak meg a méhek

Mielőtt kidobnám az ablakon, szólnék arról pár szót, hogy mi az előnye a hagyományos szerveződési modelleknek. Egy bejegyzett szervezet, amely akarategységben eltökélt tagokra épül egy cél érdekében bír olyan önmagára nézve kényszerítő erővel, ami a szervezet túlélése érdekében a tagokat cselekvésre sarkallja. Ütemezi a munkát és elrendeli, ezzel együtt pedig a működéséhez szükséges fegyelmet, munkabírást és hasznos tapasztalatot nyújt a tagjainak.

A Közös Ország Mozgalom vagy a 4K ezért voltak „érdekes” mozgalmak: bár nevükben azok voltak, valójában mélyen centralizált szervezetek voltak, amik a szervezeti forma előnyeit élvezték, a szervezeten belül létrejött egyenlőtlenségeket, belépési küszöböket pedig a szervezet erőforrásai szerint paraméterezték. Ez a fajta mozgalmi modell bevett dolog, elég a most elszaporodó Kossuth-körökre, szabadság kis köreire, korábban pedig a polgári körökre gondolni, amik hasonló elvet követtek. (Az van, hogy lassan beleszédülünk ebbe a körkörös forgásba, a végén pedig úgy is EU-s pénzből épített körforgalmak építési díjait fogjuk körbelopkodni, mint tette azt a csatlakozás óta minden körökre épült politikai garnitúrája eddig.)

Egy decentralizált mozgalom azonban máshogy épül fel. Jobb rá úgy hivatkozni, mint rajzásra, aminek ugyan nincs megnevezhető központi vezérlőegysége, ennek ellenére mégis képes egy irányba mozdulni: kívülről kaotikusnak tűnik, de belülről, a saját logikája szerint szervezett és fegyelmezett. Ezt a szervezettséget és fegyelmezettséget azonban nem a kényszer, hanem a közös akarat alkotja.

Itt tegyünk egy rövid történelmi kitérőt: a klasszikus szerveződések, mint a párt vagy a szakszervezet azért is jöttek létre, mert a koruk technológiai fejlettsége és a mögöttük felsorakozó erők társadalmi helyzete adta ki őket, mint eszközök, amelyek a közös mozgást koordinálni tudták. A nyomtatott sajtó, hosszú munkaidő, írástudatlanság egész másfajta körülményeket jelent, mint amit a 24/7 összekötöttség, a végtelen munkaórák, a fogyasztási kultúrába ágyazott társadalom kiad: így önmagában anakronisztikussá váltak ezek a régi formák, általános hitelvesztésükkel egyetemben.

A jelen kapitalizmus körülményei között viszont sokkal gyorsabb szerveződések is létrejöhetnek, működhet a spontaneitás: nem az valósul meg, amire a vezetőség rábólint, nem az a terv, amit a workshopon megrajzolunk. Sokkal inkább kialakulásokról beszélünk, amiben a mozgalmon belül egy-egy ötletre rápörög egy csoportnyi ember, majd a mozgalom garantálja az információ-áramlását mindenki számára, hogy szabadon rá tudjon csatlakozni egy-egy tevékenységre. A feladatlista kvázi nyílt információ, amit bárki ideje, képességei és kedve szerint teljesíthet: következésképp a mozgalom azokat a feladatokat alkotja meg és végzi el, amelyre a tagjai önként vállalkoznak. Ez a valódi konszenzus, ami egy olyan mozgalomhoz vezet, amit nem egy csúcsszerv „álmodik meg”, hanem a mozgás, amely teljesítménye révén megálmodja önmagát.

Ennek a fajta buzgó rajzásnak a technikai feltételei: hozzáférhető, élőben történő beszélgetések online, filemegosztó platformok, lassabban mozgó (de visszakereshető) fórumok, jegyzőkönyvek, élő találkozók. Ezek között szinkronizáció, hogy az egyenlőtlen hozzáféréssel rendelkező, különböző erőforrásokkal rendelkező tagok is „egy képben legyenek” és ezt az egy képet a maguk módján formálhassák. Szükséges mindezek alatt egy eltökélt szervezői réteg, akik nem vezetői a mozgalomnak, hanem facilitátorai: összekötik a hasonló érdeklődésű embereket, eligazítják őket, gondoskodnak róla, hogy a maguk részterületén (legyen az fizikai vagy sem) „gördüljön előre” a munka, valamint hogy beszívják a terepről a benyomásokat, hogy hol kinek mire van igénye, mire van „hangulat” – azaz akarat.

Ebben a bevonásban pedig nem a hosszas ideológiai előkészítés, olvasókörök, tisztázások adják át a szükséges tudást az újak számára, hanem a mozgás maga a tisztázás és az okítás, amelyben részvétel folytán egyszerre képezzük és átadjuk a mozgalom élő tudását és történelmét – azaz kultúra.

Ez a fajta mozgás a klasszikus szervezet-centrikus modellnek kevéssé értelmezhető, s így nem képes komolyan venni, hanem rendet akar benne rakni. De ez a fajta mozgalmi felépítés ismerős a kultúrából, ahol voltaképpen különböző apró szervezőcsapatok mozognak, egymásra épülnek, és időről időre olyan történéseket raknak össze, amin az egész tágabb közeg részt vesz – nem kényszerből, hanem mert örömét leli benne. Mindez a mozgás pedig megtermeli azokat a szervezeteket (szórakozóhelyeket, kiadókat, galériákat, próbatermeket) és azokat a szimbólum-rendszereket, amik a hasznára válnak, kijelölik a területét, megjelölik a tagjait, és ezzel hozzák létre az akarat mögötti egységet.

Eme rajmozgás kialakítása már megkezdődött, még ha nem is tudatosan. A meglévő szervezeteknek ez a fajta infrastruktúra, még ha a szervezeti céloknak is van alárendelve, már adott, és az elmúlt év alatt rengetegen kezdtek el hasonló módon összekupálódni. A feladat tehát az, hogy ezeket a dolgokat valami mentén integráljuk, nem pedig az, hogy az egyiket alárendeljük a másiknak. Ha úgy vesszük, a paradigma váltása abban áll, hogy felismerjük: ezek a fajta mozgolódások a társadalmunk láthatatlan újratermelésének szerves részei, melyeket mesterségesen raktunk külön kategóriákba, mint apolitikus szubkultúrák, politika szubkultúrák, illetve a nem-résztvevők közege: utóbbinak az elérése pedig mindig a közvélemény, a médián keresztüli, kilúgozott üzenetek útján történt, ezzel újratermelve a résztvevők- és a támogató-szemlélődők közötti különbségtételt.

De pont ez az, ahol az ódivatú szervezettségbe beágyazott létező baloldal részvétele kulcsfontosságúvá válik: ugyanis ha a rajmozgás teljesen szabadjára van engedve, akkor belefullad a naivitásba, az apátiába, vagy az ideológiamentes káoszba. A megtestesült tapasztalatok fontosak és tudnak irányt mutatni a rajnak – de nem ülhetnek rá. A raj ugyanis csak és kizárólag önmagáért dolgozik és senki másnak nem akar megfelelni: ettől lesz nagyobb és erősebb, mint a benne lévő egyének összessége. Támogatja a kezdeményezőkészséget, de a kritikáját sem arra használja, hogy egyéneket elkülönítsen, hanem arra, hogy a hibáiból tanuljon.

Ez az átalakulás ilyen lesz. Sok hibát fogunk véteni, sok butaságot fogunk csinálni, mindenekelőtt most tiszteletre és alázatra van szükségünk: régieknek az újak felé, újaknak pedig a régiek felé. Ezt hívják barátságnak, és ez az előfeltétele annak, hogy olyat hozzunk létre, amit eddig még nem látott a magyar ugaron senki.

Mert ami itt még kulcskérdés az a bizalom: egy létező szervezet, kényszerítő ereje fokán is kölcsönöz a tagjainak olyan bizalmi értéket, amit ez a horizontális mozgás nem hordoz, nem hordozhat soha magában. Nem arról van szó csupán, hogy könnyebben épülhetnek be ügynökök (s hogy az ügynökök felé táplált túlzott paranoia megöli a rajt), hanem arról, hogy csak közös cselekvések és baráti ajánlások útján kerülünk egymás mellé egyre élesedő helyzetekben. A bizalmi hitel itt mindenkinek az egyéni felelőssége, ami visszahat a kollektívára: de ezt nem úgy tudjuk feloldani, ha összejövünk valami gigakonferenciára (ami sose jöhet létre, de mégis folyamatosan zajlik), hanem úgy, ha mindenki azzal fordul a másikhoz, hogy segíteni jöttem. Ezzel lehet rászolgálni, semmi mással.

Hogy mindez a raj milyen politikai követelések szerint állhat össze, arról a következő cikkben szólok – keretrendszerré alakítva az egyre inkább kiforró akarati, vágybeli konszenzust, ami tágabb közegünk diskurzusait meghatározza jelenleg.

Olvass tovább!