Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Gramsci és a közöny

Már amikor kijött, akkor is borzasztóan zavarban éreztem magam Antal Attila „Szerezzük vissza Gramscit!” cikkétől. Ezt a hétvégét végigtolva azonban a zavarom kezd valami mássá alakulni: mert a kinyomtatott mérce cikkekből lassan barikádot lehetne építeni a nácik ellen, de drága mulatság lenne.

Mindenesetre vegyünk pár száraz tényt, aztán rátérek a mondandómra.

  • Amint ezeket a sorokat írom, maximum kétezer ember tüntet az ellenzéki ellenállás molinója mögött;
  • A szélsőjobboldal éppen fragmentálódik, mert a Jobbik szétcseszése mellett a szélsőjobboldali kultúra és -közösség kisajátítása is megkezdődött a Fidesz- vagy fidesz-közeli egységek vezérletével;
  • A sztrájkhangulat „csak” akkora, hogy a melósok harmada támogatna egy általánosat;
  • A becsület napja ellen maximum kétszázan álltunk ki, minimális támogatottsággal;
  • A nemzetközi neonáci mozgalom keménymagja viszont ötszáz főt tudott felvonultatni, azt is több programra elosztva, a többi naív ballaszt vagy hazai nevelésű szimpatizáns.

Ezeket a számokat azért szerettem volna leírni, hogy túl a média által épített valóságon, legyen valami képünk az arányokról. Manapság tele van a fősodrú média manipulált közvélemény-kutatásokkal, amik nem csak a számokkal dolgoznak, hanem azzal is, hogy milyen kérdéseket tesznek fel: a közvélemény így két futball-hír vagy gyilkossági híradó között folyamatosan megdolgozásra kerül. Megszületett az új ellenzék, de alig pár ezer embert tudnak mozgatni: a kutyát nem érdeklik a fasiszták, meg az ellenük tüntetők, de azért a két tábor összesen több embert számlál, mint a virtigli ellenzékiség: nincs támogatása egy általános sztrájknak, „csak” az ország harmada nem venné fel a munkát, amire ’56 óta nincs példa.

És hát hol vannak ezek az apró-cseprő dolgok a százezres tömegjelenetekhez, amelyeket megszokott Budapest az elmúlt évben? Na ugye!

A fentieket mind külön-külön cikkekben lehetne elemezni (de hogy mégis hogy jutottunk ide, azt már megírta Kiss Viktor 2007-ben. Sok minden nem változott.). Én azonban csak arra szeretnék reflektálni, hogy ha van igény Gramsciánus baloldalra, akkor az miért csak szavak szintjén létezik?

A becsület napi ellendemonstrációt pár olyan csoport vállalta és vállalja évről évre magára, aki nem „főállású” baloldali, hanem ezt lelkesedésből, szabadidő kárára csinálja. Most sem volt ez másként, a szervezés annyiban nyitott volt, hogy a kezdetektől bárki tudott hozzá csatlakozni, amennyiben az nem egy párt öncéljait szolgálta – hisz a baloldalnak az alapértéke kéne legyen az antifasizmus.

Kulturálisan.

Ez részemről nem egy magas lovas kijelentés: azért Magyarországon tartják ezeket a rendezvényeket, mert másutt be vannak tiltva. És nem azért vannak betiltva, mert az állam ott olyan bölcs lenne, hanem mert vagy felrobbantanák őket, vagy harmincezer emberrel kéne szembenézniük, aki telibe röhögi őket.

Ebben a tekintetben nem az számít, hogy voltunk kétszázan. Hanem az, hogy hol van a maradék huszonkilencezer ember?

Mert ha komolyan vesszük Gramsci elméletét a hegemóniáról, akkor azt látjuk, hogy a rendszerkritikus, antifasiszta oldal ki van szorítva, hisz a hegemón álláspontban egyenértékűek azokkal, akik szerint „holokauszt ugyan nem volt, de remek ötlet” – mert aki a nácik ellen tüntet ma, az holnap bizonyára gulágot akar építeni. Máshogy szólva: van középosztályunk, csak hát kicsit fasiszta. Így minden kezdeményezés, ami ezzel a hegemón diskurzussal szembe megy, nem is első sorban a nácikba ütközik bele, hanem az őket cinkosan támogatókkal – a „ne szólj szám, nem fáj fejem” önfelmentő közönyével.

Ez pedig ugyanaz a közöny, ami a hegemóniának kedvez, hisz a politikára, a politika csinálására csak bizonyos személyek hivatottak, ennek útja a képviselet: az önálló kezdeményezés minimum gyanús, de leginkább megköpendő, ha nem az elit érdekeit- vagy szépérzékét szolgálja ki, lehetőleg intézményes, arccal felvállalt, brandelhető formában.

Ez a hegemónia, és ezért van az, hogy Orbán rendszerével szemben a leghangosabb kritikák mindeddig azok voltak, hogy nem eléggé európai, hogy nem eléggé piaci fundamentalista: ha pedig európában elfér a fasizmus, ameddig kellően piacilag fundamentalista (lásd még a Jobbik néppártosodását és az „Ezek lopnak!” felkiáltását), addig „nekünk” nem terem babér.

A trükk viszont abban van, hogy amíg a baloldal egyes részei azzal vannak elfoglalva, hogy ennek a hegemóniának valamilyen nyakatekert módon megfeleljenek, addig a szélsőjobb (melynek ikonja a Gramsciból szakdolgozatot író Orbán Viktor) rájött, hogy másba kell mennie, hogy ezt meg kell kerülnie: így lettek kisajátítva természetjáró-körök, küzdősportok, futball-táborok, hagyományőrző-egyletek és a zene egyre nagyobb szeletei, sokkal stabilabb hátországot nyújtva számukra, mint bármi, amit a magyar újbaloldal fel tud mutatni az elmúlt harminc évben.

Mert amikor kultúráról beszélünk, akkor az nem passzolhat össze a baloldali politika marketing-technológiával kimért elképzeléseivel, ami a mindennapokat a sztratoszférából próbálja megközelíteni, és valami tervszerűség mentén összerakni. A kultúra olyan elemek összessége, amik önmagukban értelmezhetetlenek, de mégis alkotnak egy összképet: a szélsőjobboldali, populista politika pedig egyszerre fűti a rendszer alját, és fogja be az egész hevületét, napi érdekei szerint elválasztva a rétegeket és külön-külön csomagolva azokat.

Másként szólva: egy amen breaknek vagy egy breakdown-nak semmi helye az Operában. De a maguk kontextusában elengedhetetlen kellékek – mi több, formába öntött értékek, amelyek jól elkülöníthetőek egymástól.

A hazai újbaloldal szubkultúra, mert ezeket az értékeket kvázi befőttes-üvegben próbálja továbbadni, dícsérendő és létező munkája ellenére. Az erőforrásai egyre szűkülnek, de az általa vallott értékeket állandóan absztrakciókba helyezi, ami csak eltávolítja az értékelvűségtől. A végeredmény: az üres moralizálás és a szöveggyártás kényszeres rángása.

Számomra – számunkra? – azonban a baloldal nem a történelmi materializmus absztrakt elmélete, vagy a forradalom történelmi szükségszerűsége. A barátság, testvériség, kölcsönös segítség, a szolidarítás nem elvi, hanem gyakorlati kérdések, amelyek a megértés vizein és az egyéni rigolyák zátonyai között evickélnek, kiadva valamit, ami alternatívát képezhet a jelenhez képest.

Ebből a szempontból volt tanulságos, hogy a Becsület napja elleni mozgolódásunkhoz csatlakozott a Hallgatói Szakszervezet, mint egyedüli csoport, akik számára ez a fajta cselekvés szintén magától értetődő volt, az európai baloldal páriává tett hazai pártjának ifjúsági szervezete, a Táncsicsosok mellett.

Mindenki más, a több ezer ember, aki a tágabb táborunk része, lapult a fűben úgy, hogy az utolsó pillanatig kellett matekoznunk azon, hogy vajh mire és hányan leszünk elegen.

Félelmetes volt, és most az van, hogy akik beleálltunk, önként és dalolva festettünk a saját hátunkra céltáblát a náciknak. A diákoknak nekiugró szélsőjobbosok provokációja nem csak a szervezés hiányossága, hanem a közöny tragédiája.

Hogy az antifasizmus, és az antifasizmushoz szükséges értékek gyakorlása csak szóban, szövegben és felvarrókban valósul meg, meg koncerteken közösen üvöltésekben. Mert a kiállás önmagában vett ténye nincs úgy értelmezve, mint egy tágabb kultúra része. Fel van cserélve a rész és az egész, ami csak megerősíti a defetizmust, a tanult tehetetlenség kultúráját.

Hogy az antifasizmus most nem fontos, mert hát vannak ennél komolyabb, égetőbb problémáink, egekbe kiáltó igazságtalanságaink, melynek megoldásához minimum állami- vagy európai hatalomra lenne szükség, de morális megfontolásból nekiugrunk civil szervezettel is, hogy erre nem marad idő. A rendszerszíntű összefüggések, az egyenlőtlenség növekedésének és a nácik megerősödésének összefüggését pedig hagyjuk meg a dohányszagú öregeknek, meg a dohányszagú idealista fiataloknak.

Üvöltsenek csak ők szemben maguktól a nácikkal, a probléma felszámolja majd önmagát.

A nácik viszont tudják, hogy minden egyes cselekedet, amiért fölrántják a bakancsukat, csak egy lépcsőfok a Nagy Tervhez, amely egyre inkább hegemóniára ér a világon. Nálunk már a cipő bekötése is felveti a kérdést, hogy eléggé jó lesz-e majd a pogácsa, elég szórakoztató lesz-e a zene, eléggé készen van már a bársony szék, amibe a valagamat majd berakhatom?

Így is lehet, csak akkor lássunk tisztán. Akinek a baloldal értékei csak zsolozsmák, az kérem lépjen be a DK-ba vagy támogassa Karácsony Gergelyt. Aki csak az anyósülésről képes dolgokat vezérelni, mert azt várja, hogy majd más elvezeti a Kánaánba, az inkább kussoljon.

Aki viszont komolyan veszi Gramscit meg az értékeinket, az emberelje meg magát. A nácik (köztük a Fidesz-háziasítottak) új terve az, hogy a melegeket és a drogosokat vegzálják. Előbbi klappol majd a kormány által meghírdetett család-centrikussággal, utóbbi pedig nem a Dérynében narkózó Fideszesekre vonatkozik.

A szolidarítás akkor működik, ha széles, és akkor lesz széles, ha nem egyirányú.

Hosszú nyárnak nézünk elébe, de kérem, jövőre ne hagyjuk, hogy a nácik ugródeszkának használják a városunkat – és ehhez nem kell mindenkinek feketébe öltöznie, mert nem igaz, hogy ne lenne (új)baloldali értelmezése a második világháború lezárásának.

De ha nem élünk vele, akkor feldughatjuk az irodalmat, vagy megetetik velünk a fasiszták.

Nekünk „gramsciánusoknak” meg közben lassan az arcunk is ökölbe szorul.

Olvass tovább!