Tegnap a magyar országgyűlés egy tollvonással megszüntette az MTA függetlenségét, bő egy év huzavona, álságos alkudozás után. Számtalan cikk szólt a kutatói és tudományos függetlenség fontosságáról, de végül nyert a politikai gecizmus. A következő uniós fejlesztési ciklusban nem csekély mennyiségű stex fog kutatásra és fejlesztésre jutni hazánkba, azt pedig nem lehet rábízni holmi tudósokra.
Lehet persze vitázni arról, hogy az akadémiai ellenállás elégséges volt-e, de talán fölösleges. A tudománynak nem az a dolga, hogy fölszedje a térkövet, diplomákból nem lehet barikádat építeni.
De eddig érdemben fel sem merült, hogy az utóbbiakat kéne tennie egyáltalán bárkinek.
Az akadémia melletti kiállás nettó kevesebb embert mozgatott meg, mint az elmúlt években megszokott tömeges tüntetések, amelyek a CEU elüldözése kapcsán újultak ki és váltak a budapesti élet olyan megszokott részévé, mint a futóversenyek vagy a BKV-karbantartás.
Ezen tömeges megmozdulásokat páran találóan a „mozgalmi liberalizmus” jelzővel illették, és a fő elve a békés, erőszakmentes ellenállás, no meg az Európa skandálás, néha egy-egy örömódával. Úgy tűnik, valamennyire meghozta a gyümölcsét, hisz az európai parlamenti választásokon kontinens-szerte megerősödtek a liberális pártok. Hogy idehaza a programjuk keverte az Orbán-ellenes populizmust némi szociális demagógiával, az senkit sem zavart.
Mindegyik ellenzéki párt azzal kampányolt, hogy az EU-s pénzek ne az Orbán-család gazdagodására menjenek. Az ellen senki egy szót sem emelt, hogy történetesen a ciklus fejlesztési pénzeit útépítésre kapjuk, és ennek a legnagyobb haszonélvezője ráadásul az osztrák Strabag. Kevéssé mémesíthető kérdések ezek biztos.
Ebből az eredményből aztán győzelmi ünneplés lett (győzelem nélkül), másnap be is jelentették, hogy a francia Airbus helikoptergyárat telepít Magyarországra, tegnap pedig a német honvédelmi miniszter lett az európai bizottság elnöke. Minden cselezés, bravúr és szlogen mögött az unió megszilárdol, mint európai szén- acél- és fegyverközösség, plusz kerítés és vízbefojtás, ebben teljes a konszenzus, ameddig dől a lé.
A fentiekhez képest csekélység, de tegnap Gulyás Marcit és engem két és fél év huzavona után jogerősen elítélt a másodfokú bíróság a Sándor-palota megdobálásáért csoportos garázdaság és rongálás miatt. Bár enyhítettek az első fok által kiszabott közérdekű munka mértékén, tetemes perköltséget kell megfizetnünk – összesen több, mint hatszázezer forintot (aki szeretne segíteni, kattintson ide).
Ez persze nem nagy meglepetés, mind az előttünk, mind az utánunk ‘akciózó’ emberek egész sorát vágták meg ehhez hasonló módon és mértékben. A hatalom alkalmazkodik: az erőszak és az elzárás csak felhergeli az embereket, egyszerűbb az ilyen ügyeket elnyújtani addig, amíg a médiát már nem érdekli, majd szépen kiosztani a bírságokat, effektíve egy megnyerhetetlen erőforrás-háborúvá alakítva a folyamatot.
A hatalom és az utcai liberalizmus itt ér össze: a vélemény-nyilvánítás szabadságán, az erőszakosság definícióján és eme tág definíció alapján történő kizáráson- és szankcionáláson. A végeredmény ugyanis az, hogy a felgyülemlő társadalmi feszültséget bedugjuk egy üvegbe, tovább frusztráljuk a „cselekedni, de azonnal!” protest-kultúrával, amelyek aztán semmilyen célt nem érnek el (a hatalom meghátrálásai kizárólag olyan helyzetben történtek az elmúlt években, ahol ők maguk mérték el a dolgokat, és a saját táboruk vagy a náluknál combosabb ellenfelek érdekeit sértették volna meg).
Ez persze tovább fokozza a dühöt, amire nem válasz az, hogy az utcai jelenlétből próbálunk valami mozgalmat összerakni (hisz valójában egy valamire való mozgalomnak kéne képessége legyen utcai jelenlétet generálni), ami aztán kifullad valami választási mobilizációs aktivizmusba, esetleg a pártpolitikába való ugrásba pár ügyes embernek. Akiben pedig elpattan a húr, azt kiveti magából a békés ellenállás közege, majd szétszankcionálja a hatalom.
Az egész játék motorja pedig a Fidesz által történő tudatos, botrányos hergelés, amin kapva kap a média, amire ugranak az aktuális protest-szervező csapatok, s az egész lassan olyan, mint valami abszurd sorozat, ahol minden szezonnak más a fő témája – noha sablonosan ugyanolyan, legfeljebb a szereplők változnak valamennyit (vagy csak váltanak pozíciót).
Eme mozgalmi kultúra hátterében olyan szerzők állnak, mint Gene Sharp, Alinsky vagy Szrgya Popovics: műveik „kézikönyvek”, a békés ellenállás receptjei. Ezek többnyire jól brandelt művek, a bennük lévő gyakorlatokat különböző workshopokon lehet elsajátítani, és bár vannak bennük hasznos alapelvek a mobilizáció mikéntjét illetően, elkövetik azt a hibát, hogy a saját gyakorlatuk helyességét mutatják a siker zálogaként egyedül, függetlenül a mélyebb történelmi kontextustól, ami a változáshoz vezetett. S ez még csak a jobbik eset: Popovics kapcsolata a Stratforral, vagy Gene Sharp kötődését a CIA-hoz mindig lehagyjuk a történetből, pedig nem mindegy, hogy az ember magában zavarog békésen, vagy a föld legnagyobb pénzügyi- és katonai hatalmával a háta mögött teszi azt.
Ezek a kihagyások persze szintén nem véletlenek: a független média, amire támaszkodunk, amin keresztül egy történetbe tudjuk foglalni, hogy mi történik az országunkkal és benne velünk szintén szelektál a maga elvei szerint, hogy miket emel be- és hagy ki a diskurzusból. Lassan vicc számba megy, hogy ha valaki nem akarja, hogy lefotózzák egy tüntetésen, akkor hozza a vörös-fekete színeket vagy antikapitalista transzparenseket: garantálom, hogy sehol nem fog megjelenni.
(Kivétel ez alól az, amikor lejárató-anyagot akar valaki készíteni a kommunistákról, de ezek mostanra csípőből vannak kezelve.)
A nagyobb probléma azonban az, hogy a békés ellenállás és nyomásgyakorló aktivizmus paradigmái egyáltalán nem olyan helyzetekre lettek kitalálva, mint ahogyan a NER működik. Vagy tán helyesebben szólva: a NER lett úgy kitalálva, hogy ezek ne működjenek rajta. Mert még a legalapabb, Alinskysta megközelítés is arra fókuszál, hogy egy adott területen annak a felelősére helyezzen nyomást, a médián (és a választáson) keresztül, amivel a hatalom kényszeríthető az adott csoport (és nem az absztrakt emberek) követeléseinek teljesítésére. Ez a gyenge ellenzék és a magyar választási törvények sajátosságai miatt, valamint a kialakult médiaviszonyok miatt aligha működőképes taktika.
Másrészt viszont akár a fekete polgárjogi mozgalmat, akár az indiai függetlenségi mozgalmat nézzük, ott is azt találjuk, hogy alapvetően a hatalom túlzó korlátozásaival szemben történő fellépésekről van szó, mely hatalom gyakran volt erőszakos, és ezzel szemben morális többséget tudott képezni az erőszakmentesség. A NER azonban egyrészt nem nyíltan erőszakos (legalábbis nem azokkal, akik „belül” vannak): másrészt viszont a magyar válság, mint az oktatás vagy az egészségügy, a lakhatási helyzet sanyarúsága nem a hatalom túlnövekedéséből fakadnak, hanem az állam visszavonulásából/belső lebontásából.
Sokat elmond erről a helyzetről, hogy a legnépszerűbb, közvetlen akció anarchista szellemiséget képviselő magyar alakulat, az MKKP olyan dolgokat csinál, ami normális esetben az önkormányzat- vagy az állam feladata volna!
Ezzel szemben az aktivista „front-taktika” nem képes működni: hiába próbálja a rendszert egy adok-kapokba terelni, aminek a végén ezen oldalon jön létre a többség, ha a gépezet folyamatosan hátrafelé vonul, és onnan nyilaz vissza.
Nincs szüksége vezetőszárra és rabláncokra, ha mindent el tud intézni tollvonásokkal, bekerítéssel, befolyásolással, szalámizással. Viszont tökéletesen megfelel neki, hogy van, ami ágál ellene: a külső ellenség mellé jól jön a belső is.
Ebből nem az következik, hogy minden ellenállás hasztalan, és irány a nyugati határ, de nem is az, hogy holnaptól a politikai artikuláció formája a gyújtogatás.
Csupán annyi, hogy új paradigmákat kell alkotnunk, amelyek nem import megoldások egy sajátos történelmi-anyagi helyzetre.
Nulladik lépésként talán elég annyi is, hogy nem magunkat csesztetjük azzal, hogy a magyar nép miért nincs az utcán 24/7, mint a bezzeg a másikok a demokráciáért.
Az majd a vége lesz, amikor ünneplünk, nem pedig az eleje.