Értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Legyél képben! Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az anarchokapitalizmus elviselhetetlen könnyedsége

„Libra néven új kriptovalutát indított a Facebook, a cég ezzel hódítaná meg a pénzügyi szolgáltatások globális piacát. Reményeik szerint néhány éven belül már sok millióan fognak librában fizetni és pénzt küldeni a neten. Már előre készültek a kritikákra: igyekeztek biztosítani, hogy a digitális pénznem független legyen a cégtől, és azt ígérik, az adatainktól is távol tartják magukat. Ha bejön, ez lehet a kriptovaluták és a blokklánc nagy áttörése.”

Ezzel adott hírt az Index arról, hogy a Facebook szeretne digitális pénzt kibocsájtani, amire már a különböző pénzügyi hatóságok világszerte bejelentették, hogy hátrább az agarakkal. Tekintve, hogy a Facebook eddig is ellenezte az összes szándékot, ami a szabályozására irányulna, a teljesen bizarr szenátusi meghallgatáson át az ellenfeleik lejáratásáig (Soros-ügynöközéssel), sőt, volt ahol Zuckerberg egész egyszerűen nem is volt hajlandó megjelenni – alighanem hosszú meccsre számíthatunk.

Ezen a ponton érdemes nem csak azon eltűnődni, hogy mit csinál ez az óriásvállalat, hanem azon is, hogy miért csinálja: a Libra ugyanis nem szimplán üzletfejlesztés, hanem vastagon ideológiai alapú vállalkozás is, mint igazából az összes kripto-valuta. Nem is rejtik ezt véka alá, hisz már a bemutató dokumentumban szerepel, hogy „Abban hiszünk, hogy az embereknek velük született joguk élvezni a legális munkájuk gyümölcsét” illetve hogy „…az emberek egyre jobban fognak bízni a decentralizált formájú kormányzásban” amelyek az anarchokapitalizmus klasszikus gondolatai: már amennyiben az előbbit úgy értjük, ahogy ők, miszerint ez egy felhívás az adózás ellen.

Ez a gondolatrendszer nem csupán Zuckerberg szeszélye, hanem szisztematikus a globális, de főként a kaliforniai techszíntéren belül. Ennek alátámasztására ebben a cikkben azzal fogok foglalkozni, hogy (1) mi az úristen haragja az a blokklánc-technológia, (2) mik a filozófiai alapelvei és hogyan terjedt el ez a nézetrendszer a techiparban, hogy megértsük: (3) végtére is mit akar a Facebook a Librával.

 

1. A mindent látó főkönyv

 

Különösen az elmúlt évek hullámai miatt a legtöbb ember számára nem világos, hogy a kripto-valuta és a blokklánc különböző dolgok. Egyszerűbben szólva: a kripto-pénzek a blokkláncok egyik megvalósítási formája. A blokklánc önmagában csak egy elosztott főkönyv: alapvetően nem sokban különbözik attól, amikor egy tranzakció után számlát adunk, mely két példányban marad meg. A fő különbség az, hogy a blokklánc összes tranzakcióját (ami igazából: információ tárolás ebben) a blokklánc összes szereplője birtokolja számla formájában, és attól lesz „lánc” a lánc, hogy képez egy folyamatos, megmásíthatatlan, hivatalosan elismert történelmet. A „decentralizáció” itt azt jelenti, hogy nem egy központi szereplő ismeri el a tranzakciókat (ami a fizikai valóságunkban a bank vagy az adóhivatal), hanem az összes láncban résztvevő szereplő végzi ezt a munkát.

A bitcoin/kripto-bányászat voltaképpen ennyit takar: a lánc elismerésének a munkáját, amiért cserébe fizettség jár, hogy így motiválja a szereplőket a rendszer fenntartására. A trükk persze az, hogy ez a fizettség az adott kripto-valutában történik, és tranzakciós díj formájában épül be a rendszerbe (azaz: minden művelet egy adott hányada a bányászokhoz kerül), miközben a bányászat költségeit jellemzően hagyományos, államok által elfogadott valutában kell kifizetni.

Alapvetően a szétosztott főkönyv gondolatával nem lenne semmi baj. Szemben mondjuk a papír-alapú számvitellel, kellően nagy méretű szervezettségnél szükség van arra, hogy a főkönyv tartalma meghamisíthatatlan legyen (ezzel kiküszöböljük a lopást és a károkozást), valamint arra is, hogy lássuk, pontosan ki és mikor nyúlt hozzá. A pénztől eltekintve ennek számos haszna lehet, hisz jelenleg rengeteg emberi munka megy el mindenféle könyvelések, információ-tárolások, adott esetben programok vagy döntések végrehajtására és ellenőrzésére: márpedig a blokklánc újítása itt az, hogy ha az ellőnörzött információ ellenőrzését és tárolását szétosztjuk (decentralizáljuk) és törhetetlenné tesszük titkosítással („enkriptáljuk”), akkor nincs szükségünk többé ellenőrökre – legyenek azok személyek vagy intézmények.

A legfőbb ellenőr márpedig az állam a kriptoanarchista felfogás szerint: akár azzal, hogy lehallgat minket, akár azzal, hogy a szabad kereskedelmünknek gátat szab azzal, hogy nem engedélyez bizonyos vásárlásokat, akár azzal, hogy adót szedve korlátoz minket a pénzünk szabad felhasználásáról való döntésben (hisz arról ő rendelkezik).

Ennél a kérdésnél válik világossa a különbség egy blokklánc és egy kripto-valuta között: a kripto-valuta egy olyan pénzügyi rendszer, ami a blokklánc alapján működik (nem bank bocsájtja ki, hanem decentralizált konszenzus ismeri el a tranzakciókat), anonim (mind az eladó, mind a vevő oldaláról), és kívülről a tranzakciók megakadályozása nem kivitelezhető (tehát nem szólhat bele az állam), emellett pedig minden tranzakció csak és kizárólag a pénz tulajdonosa által kezdeményezhető (tehát adót nem lehet szedni, csak ha ezen adóhoz hozzájárul a pénz tulajdonosa).

Ez persze helyből csábítóan hangzik, hogy úgy tárolhatom a pénzemet, hogy annak a mennyiségéről rajtam kívül senki sem tud, és csak annak adom oda, akinek akarom. Mi több, ha nem csak én bánok így a pénzemmel, hanem mások is elismerik az erre használt valutát fizetőeszközként, akkor olyan vásárlásokra és költésekre is lehetőségem nyílik, amelyet az állam amúgy üldözne: ráadásul úgy, hogy mivel az adókat kiiktattuk, több pénzt tudunk elkölteni és felhalmozni, ami több gazdasági tevékenységet tesz lehetővé, melyekről a szuverén egyének szabad döntései hoznak döntéseket, szemben az állami önkénnyel.

Ezt ígérte a Bitcoin, amikor megkísérelte megválaszolni azt a kérdést, hogy hogyan garantáljuk a bizalmat egy vásárlási helyzetben két olyan entitás között, akik nem ismerik, sőt, talán nem is ismerhetik egymást úgy, hogy kivonjuk a centralizált, bizalmat garantáló intézményt?

S még mielőtt bárki eltűnődött volna azon, hogy mégis milyen helyzet az, ahol sem az eladó, sem a vevő nem ismeri egymást, és nem is szeretné, hogy az állam értesüljön a tranzakcióról, de megéri azt nagy tételben csinálni, a kripto-valuták világa felrobbant. A „szabad piac” ugyanis válaszolt arra, hogy mire jó a kriptopénz, s végül három alkalmazási területe lett: előbb a drogkereskedelem (akik már az árfolyam-ingadozások és persze a hatósági eljárások miatt lassan ejtik), a mára Svájc energiafelhasználásánál pazarlóbb bányászat, s persze a spekulatív, gyakran piramis-játékba forduló tevékenység.

(Ez utóbbin még tekert egy nagyot az újgenerációs kriptopénz, az Ethereum: az ugyanis a tranzakciók elismerésén túl programok lefutásának a decentralizált ellenőrzését is ígérte, melyre bárki saját alkalmazást fejleszthet az úgynevezett „okos szerződések” rendszere révén. A rengeteg ígéret és számtalan elindult vállalkozás ellenére úgy tűnik, hogy az egész rendszer a „piramisjáték gombnyomásra” elvet valósítja meg, melyből az eredeti Ethereum-fejlesztők és bányászok anyagi hasznot húznak: azaz érdekeltek a buborék fújásában.)

 

2. De… miért?

 

„A szerződések kultúrájában élő műszaki szakemberek skizofrén életet élnek. El kell fogadniuk, hogy a piac uralkodik az életük felett, ugyanakkor elutasítják a hatalom azon törekvéseit, melyek sértik személyes autonómiájukat. Az Új Bal és az Új Jobb egyesítésével a kaliforniai ideológia misztikus megoldással kívánja feloldani a „virtuális osztály” tagjainak nézetkülönbségeit. Az államellenesség lesz a technikai haladással kapcsolatos radikális és reakciós nézetek összehangolásának eszköze. Míg az Új Balnak nem tetszik, hogy a kormány a hadiipari komplexumot támogatja, az Új Jobb azért támadja a kormányt, mert beleavatkozik az új technikák piaci verseny útján történő, spontán terjedésébe. Noha az állami beavatkozás döntő szerepet játszott a hipermédia fejlődésében, a kaliforniai ideológusok a csúcstechnika és a szabadelvűség államellenes igéjét hirdetik: a hippi anarchizmus és a gazdasági liberalizmus e bizarr zagyvalékát, a technikai determinizmus elemeivel megtűzdelve. A létező kapitalizmusra nem kíváncsiak, az Új Bal és az Új Jobb gurui szívesebben kardoskodnak a maguk külön digitális „jeffersoni demokráciája” mellett. Howard Rheingold, az Új Bal képviselője például azt vallja, hogy az elektronikus agora lehetővé teszi majd az egyén számára, hogy gyakorolhassa az Alapító Atyák által hirdetett médiaszabadságot. Az Új Jobb pedig azt állítja, hogy ha minden gátat elsöpörnek a magánvállalkozás útjából, akkor megszülethet a jeffersoni demokráciához méltó médiaszabadság”  Richard Barbrook – Andy Cameron: A kaliforniai ideológia (1997, Buldózer Médiaelméleti Antológia)

 

A Szilícium-völgy és az amerikai hadiipar kapcsolata jól ismert: az internet maga először azért jött létre, hogy egy atomtámadás esetén is képes legyen a védelmi rendszer reagálni, akkor is, ha a központok megsemmisülnek. Később ez a technológia lett fokozatosan átadva a magánpiaci szereplőknek, előbb a telekommunikációs cégeknek majd pedig az ezekre építő magánvállalkozásoknak. Bár a korai kereskedelmi internet merőben más volt, mint a mai, szembetűnő, hogy a technológiai fejlődés milyen iparágakat hajtott maga alá: a direkt kereskedelem később virágzott csak fel, helyette előbb olyan funkciók, mint a telefonkönyv vagy a hírforrások és a hirdetések „vándoroltak át” a hálózatra. A kereskedelem hátterében ugyanis mindig ott állt a pénzügyek kezelése, amely kockázatos és teli van szabályozással. Nem hiába, a mostani sikeres vállalkozók derékhadát a „Paypal Maffia” generációja adja, akik kvázi a feltöltő-kártyás fizetést vezették be az online kereskedelembe akkor, amikor az iparág mamutjai mint a Visa vagy a Mastercard még nem léptek elég gyorsan.

Mindenesetre a techipar kialakulása nem független Reagantől és a hippimozgalom felörlésétől, valamint attól, hogy a pusztába kivonuló utopista projectek mind kudarcot vallottak. Amikor a korai internet elkezdte megnyitni kapuit, akkor azonban az ellenkultúrában résztvevő emberek jelentős része ebben látta a megváltást: egy digitális világot, ahol nem éri őket el az állam vagy a rendszer, ahol a szabadság- és az önmegvalósítás végre lehetséges. Nem függetlenül attól, hogy ekkor új gazdasági lehetőségek is megnyíltak, azaz önmegvalósítás egyben anyagi haszonnal is járhatott, az akkori hippieből lett yuppie vállalkozói szféra új ideológiák hatása alá került.

S bár az anarchokapitalizmus fő szerzői olyan alakok, mint Friedman vagy Rothbard, amelyben a szabad piac az emberi szabadság legfelsőbb formája, az állam (és a centralizált hatalom bármilyen formája, amely kényszert érvényesíthet az egyénen) pedig ennek a gátja, abban még ők is jó részt egyetértettek, hogy az adózás egyfajta „szükséges rossz”, ameddig az általa nyújtott (állami) szolgáltatásokat ki nem tudja váltani valamilyen szabad piaci entitás. De a kaliforniai ideológia kialakulásánál nem ezek a gondolkodók voltak a bábák, hanem egy másik szerző, akit még sokszor a libertáriánus-anarchokapitalisták (későbbi neolib.) is helyenként túl radikálisnak találtak: Ayn Rand.

Rand fő művei, az Ősforrás (Fountainhead) és a Veszett Világ (Atlas Shrugged) kötelező elemei kijövetelük óta minden techvállalkozó polcának. Életművében egy önálló, úgynevezett objektivista filozófia megteremtésére törekedett, amelyben a ráció áll mindenek felett, keményen megágyazva az ember „természetes jogaiban”.

Nem fér bele sajnos ebbe a cikkbe Rand gondolatainak részletes bemutatása és szétcincálása. Egyelőre annyit kell megjegyezni, hogy a gondolatai mélyen hatottak és hatnak ma is a techvállalkozók rétege, nekünk pedig egy rövid ismertető elég a folytatáshoz (Varga Lóránt összegzője):

„Az alkotó ember önző, de ez az önzőség az alkotás megszületésének eszköze. Az alkotást itt tágabb értelemben érdemes tekinteni, nem csak művészi vonatkozásban (…). Alkotás a szakértelem is, a tudás, az alkotó, mindig újra törekvő elme bármilyen mozgása. Alkotás egy tojásrántotta is, ha annak elkészítésére felvonultattuk eszünk, értelmünk hadseregét, és valami maradandót akartunk vele alkotni, még akkor is, ha az öt perc alatt elfogy. Rand csodálja ezeket az embereket (én is), és megveti azokat, akik az alkotókon élősködve kihasználják ezt az erőt, és lefölözik a hasznot anélkül, hogy azt a pénzt, hatalmat, dicsőséget visszaforgatnák a tudásba, az alkotásba. Gyűlöli azokat, akik elvesznek és nem adnak, de elvárják azoktól, akik adni tudnak, hogy helyt álljanak az egyre nehezedő körülmények között.
A könyv arról szól, hogy a társadalom alkotói (akik egyébként többnyire gazdag emberek, mivel munkájuk óhatatlanul pénzzel is jár, és ezzel semmi baj nincs) kivonulnak a világból. Egyenként, néha csapatostul hagyják el posztjaikat, hogy azt ráhagyják azokra, akik nem értenek semmihez a parancsolgatáson kívül. A végére szinte csak azok maradnak, akik vak idealistaként azt hiszik, hogy kötelességük helyt állni még egy széthullásra ítélt világban is. Mert az a világ óhatatlanul széthullik, ahol a szakember, a tudás, az alkotóerő háttérbe vonul, tegyen bárki bármit. (…) Megmutatja az alkotókat, megmutatja az élősködőket, az egymáshoz fűzött viszonyt, megmutatja az alkotók küzdelmét a foltozással, és az élősködők küzdelmét a hatalom megtartásával. És kijelenti, hogy az egyetlen megoldás (én nem tudom eldönteni, hogy ez így van-e) az, hogy az alkotók magára hagyják kicsit a világot, melyben így bekövetkezik az éhezés, halál, széthullás, keserűség és sok fájdalom kora, mert az élősködők csak akkor tűnnek el, ha a tetem már kiszáradt és nincs mit szívni belőle. Csak utána lehet újra építeni.”

Némi fordítás szükséges a szöveghez: ebben a felosztásban az alkotó ember nem más, mint a szaktudással rendelkező tőkés, aki megérdemli a javakat – a paraziták pedig azok az emberek, akik nem rendelkeznek ezzel a szaktudással, csupán az államot használják arra, hogy a tőkésektől sápot szedjenek.

(Érdemes ezt összevetni Tellér Gyula, Fideszes elméleti nagyágyú gondolataival arról, hogy a posztkommunisták a szegények „lefizetésével” tartják magukat hatalmon, s menten kiderül, hogy ha Mészáros Lőrinc nem is feltétlen okosabb Zuckerbergnél, Kalifornia annyira mégsincs távol tőlünk)

Túl azon, hogy Rand gondolatvilága mennyi megvetést tartalmaz az általa gyengéknek véltekkel szemben, a művei nem csak egy, a hatalmat önmagáért legitimáló gondolatvilág keretei, hanem politikai programok is egyben.

A „kivonulás”, az állam megfosztása az erőforrásainktól visszaköszönnek nem csak a libertáriánus gondolkodásban, de abban is, ahogy a techóriások világszerte terjeszkedtek. Kihasználva a globalizáció által kialakított, államok közötti versenyt nem csak a munkaerő költségein, de még inkább a vállalati haszonkulcsok csökkentésében (amelynek csúcsán Írországot perben kellett kötelezni arra, hogy adót szedjen a világ legértékesebb vállalatától, az Appletől), mi több, az állami szabályozás és a technológia által „felszabadított” folyamatok közötti résekben való lavírozásban, az új techno-oligarchák ellenállás nélkül tudták a gazdaság nagyobb és nagyobb szektorait maguk alá hajtani, miközben minden rajtuk kívül esőt „magukra hagytak” széthullani.

Ez a gyakorlati- és filozófiai megközelítés természetes szövetségre lelt a kripto-anarchizmusban, amelynek legfőbb célkitűzése az volt, hogy a titkosítás által felszabadítsa magát az állami kontroll alól: zászlaján az egyén szabadsága, testében pedig a vállalat hatalma, miközben a kettő közötti határvonalat a vállalkozás szabadságának elve mentén végleg elmossa.

 

3. A világ összes pénzéért

 

A pénz talán a legfurcsább dolog a világon. Az emberi tevékenység jelentős része forog akörül, hogy pénzt költünk vagy pénzért dolgozunk – ebben a tekintetben már-már természetesebb, mint a víz (amit szintén pénzért kapunk). Mégis nehéz felfogni a titkát, hogy miért is működik: miért fogadja el egy általam ismeretlen ember ezt a darab papírt valamiért cserébe, és miért is kerülök a poklok poklára, ha nem rendelkezem elegendő papírral?

A probléma természetesen népszerű, és számtalan összeesküvés-elmélet létezik a megválaszolására, amellett, hogy több tudományos elmélet is foglalkozik a kérdéssel – miközben ha jól értem, nálam tanultabb emberek is válságba kerülnek ebben a kérdésben.

Mindenesetre ahhoz, hogy megértsük a Facebook belépését a pénzpiacra, a következő láncolatot kell megértenünk.

Az otthoni gazdaságot jobb esetben maximum papírra vetjük le, hogy egymás felé elszámoljuk a kiadásainkat és a bevételeinket. Ha vállalkozásom van, már némileg komolyabb számolgatásokra (és könyvelésre) van szükség. Míg az előbbinél kicsi a kitettségem a tágabb pénzrendszer felé (bízva abban, hogy az infláció stabil), az utóbbinál már jönnek nehezebb kérdések is, mint banki hitelek – mindkettőt persze átszövi az adózás, és a kiadások egyre bonyolódó hálózata.

Ha azonban egy nagy vállalat vagyok, akkor megváltozik a helyzet. A keresletet és a kínálatot is befolyásolom, pusztán azzal, hogy mennyi terméket állítok elő, mennyit fizetek az alkalmazottaimnak (és a tulajdonosoknak), sokkal több- és nagyobb hiteleket görgetek magam előtt, mint az emberileg felfogható. Itt – maradva a techno-libertáriánus, anarchokapitalista, stb. gondolatmenetnél, a következő problémákkal találkozom:

  • Az általam megtermelt pénz lehetne nagyobb akkor, ha az állam nem vonná azt le ilyen-olyan módokon, amelyet befektethetnék:
  • Plusz pénzt csak a bankpiacon tudok kapni, ami rendkívül költséges, és fel kell adnom a gazdasági önállóságom (egy jövőbeni részét) érte
  • A létező pénzügyi műveleteim költségesek, hisz rajtam kívül álló centralizált szereplőket kell kifizetnem érte (bankokat, bankkártya-társaságokat, az általuk megkövetelt procedúrákhoz szükséges embereket, stb.)
  • A tevékenységem folytán több olyan gazdasági tranzakció történik, amiből nem kapok elég részesedést (pl. mert hiába nálam hirdetnek, ha a hirdetésem folytán készpénzben fizetnek a boltban, nem pedig rajtam keresztül)

Ez a logika vezérel egy modern vállalatot, és a modern technológia eszközeivel képesek egymás területeire könnyedén benyomulni – hisz nem kerül akkora tőkebefektetésbe átmenni egy másik területre. Ez egyébként nem új: a Fordnak és a General Electricnek is azért megy a szekér, mert fogyasztói oldalon egyre inkább hitelintézetek, mint termékgyártók. A mostani techipar ugyanezt a pályát követi: csak a hitelt helyettesíti be az adat, egyelőre.

Ebből a felfogásból, ha hozzávesszük az anarchokapitalista, „rombolj azt majd lesz valahogy” mentalitást logikusnak tűnik a Facebook kriptopénze. Az hagyján, hogy nem igazából kripto, hisz nem lesz anonim, és a blokklánc mögötte nem nyílt, hanem valódi valutát raknak alá (pont, mint egy hagyományos bank, ami csak az általa kibocsájtott hitelek fedezetének töredékével rendelkezik). Egyszerűen beváltják a helyzeti előnyüket, miszerint a világ fizetőképes keresletének nagyja és a kereskedők nagy része már náluk van.

A probléma teoretikusan így hangzik: ha mindenki, akinek pénze van, rajtunk keresztül folytatja a gazdasági tevékenységét, ennek a termelt értéknek pedig csak egy kis részét is megtartjuk, akkor hatalmasabbak leszünk, mint bármelyik állam a világon, egyszerűen abból kifolyólag, hogy az emberek a saját valutájukat átváltják a miénkre.

S miért ne tennék, ha a saját valutájukban adózniuk kell, a miénkben viszont nem?

A para az, hogy a Facebook, egyszerűen méreténél fogva képes lenne ezt kivitelezni. A példa előttük a kínai WeChat, ahol a kereskedelem nagy részét nem bankkártyákkal, hanem az appon keresztül folytatják – csak hogy a WeChat be van kötve a kínai államhoz, az gyakorol fölötte kontrollt, a Facebook viszont nincs bekötve így sehova.

Nem fárasztanám az olvasót makro-ökönómiai elemzésekkel. Csak beszúrnék egy kényelmetlen kérdést a pénzzel kapcsolatban.

Mi következik előbb? A pénz elszámolása, vagy a pénz maga? A pénzforgalmat az hajtja-e, hogy az emberek kereskednek önszántukból, vagy az, hogy van egy entitás (az állam és az általa használt erőszak), ami a pénzforgalmat menedzseli és beszedi?

Végső soron minden pénz a jegybankokon keresztül áramlik hozzánk, és adók formájában adjuk azt vissza.

A Facebook új pénze nem blokklánc, és nem igazi kripto, hanem a Facebook bejelentkezése egy önálló banki szerepre, annak szabályozásai nélkül.

A rettenetes nem is az, hogy igazuk van-e vagy sem abban a tekintetben, hogy ez a koncepció jó vagy működőképes. Hanem az, hogy végig tudják majd verni, kihasználva az állami szabályozások közötti különbségeket, akkor is, ha csak évek múlva dönti be a gazdaságot, vagy vezetik be a tech-feudalizmust.

Amit ugyanis az anarchokapitalista utópia takar, az nem a Facebook-falanszter kiterjesztése a világra a legtöbb ember számára, hanem maga a Mad Max. Mi több: ha nekik sikerül, akkor más vállalatok is követik majd a példájukat – vagy a Libra lesz a techipar Eurója.

Te meg én, kedves olvasó, egyik opcióval sem járunk majd jól.

Olvass tovább!