A véghajrához közelednek az önkormányzati választások. Én elég durva politika-fogyasztónak számítok, mégis, az elmúlt hetekben tettem egy félig tudatos kísérletet, miszerint nem nézem meg a jelöltek programját. A kísérlet alapja az volt, hogy ha ez egy komolyan vehető politikai verseny, akkor a jelöltek dolga, hogy a programjuk engem elérjen és meggyőzzön arról, hogy rájuk szavazzak.

Amikor ezeket a sorokat írom, úgy áll a dolog, hogy pár szlogenen kívül, ami a rendet-fát-kevesebb Fideszt háromszögben mozog, semmi érdemit nem tudok a programokról. Sutyorgás persze van sok ígéretből, meg mindennek az ellenkezőjéből is, de azt kell mondjam, hogy a Fidesz ismét sikeresen széttrollkodta a kampányt. Minden felület, amit olvasok, jobbára azzal volt elfoglalva, hogy milyen ordenáré, gáz bunkóságokat húznak be a különböző pártaktivisták, a feedjeimet leuralták a röhögcsélő-gyalázkodások.

Persze, ez érezhetően csökkentette Tarlós István támogatását is, de mivel az ő szavazói nem ebből a sajtóból tájékozódnak, és a Fidesz mobilizációja máshogy működik, alighanem végső soron nem oszt, nem szoroz. Csak ismét bebizonyosodott, hogy az ellenzéki nyilvánosságot, újságíróstól, kommentestül lézerpointterrel lehet irányítani, mint egy macskát.

Nem fogok arról írni, hogy szerintem milyen ügyeket lehetett volna felkapni és tematizálni, mert teljesen felesleges. A kampányok úgy működnek, hogy fókuszcsoportokkal kimérték, hogy milyen üzeneteket akarnak átverekedni a lakosságon, majd ezt szeretnék visszahallani: a kritika, ha konstruktív is, félre van tolva, amennyiben nem értelmezhető a fizetett szakértő kis excel-táblájában.

Helyette a nyilvánosságról és a médiáról szeretnék pár szót ejteni, leginkább annak apropóján, hogy míg a közéleti-politikai világunk egy kivezetés alatt álló valóságshowra emlékeztet, addig a „Tespedés és vállalati bullshit” című cikk kiütötte az olvasottsági rekordokat.

Nem véletlenül.

Egyrészt a cikk maga remek, mert plasztikusan mutatja be a modern irodai munka zsibbasztó világát, másrészt következetesen fedi fel az ok-okozati viszonyokat. Nem is jött rá komolyan vehető ellenreakció, eltekintve egy-kettő huhogótól, valamint a megszokott nótától, hogy a magyar kkv-nél még ennél is rosszabb a helyzet: noha ez a rosszabb helyzet ugyanabból a szisztémából fakad, miszerint a tőkeszegényebb magyar vállalkozások sokkal kiszolgáltatottabbak, és így másfajta viszontagságokkal jár nekik dolgozni.

Ez a szisztematikus magyarázat választ ad David Graeber nagysikerű „Humbugszakmák” esszéjének a kérdésére is, hogy miért vannak ilyen értelmetlennek tűnő munkák. Prózailag ettől válik az írás katartikussá, mert

olvasva sokak jönnek rá, hogy a bennük lévő érzések és úgy-ahogy megfogalmazott gondolatok nem egyéni szociális problémák, hanem valami nagyobb rendszernek a tünetei.

Hogy nincsenek egyedül.

Műfajilag föléleszti persze a táncsicsi értelemben vett munkáslevelezést, amikor dolgozó emberek írtak arról, hogy milyen az élet a gyárban. Ettől még nem lesz anakronisztikus, sőt, a sikere pont arra mutat rá, hogy mekkora igény van ilyen típusú írásokra. Én most arra vállalkozom, hogy elmagyarázzam, miért csak a Mércén jöhetett ez le, és miért csak álnéven.

Azért is teszem ezt, mert a következő választási zakó közeledtével szerintem érdemes lenne nem azon gondolkodnunk, hogy „megtettünk-e mindent”, hanem azon, hogy egyáltalán helyesen cselekszünk-e. Ahonnan én nézem, a rabszolgatörvény elemi felháborodása nem tolta balra tartósan a közvéleményt, sőt, az EP választáson a liberálisok erősödtek meg. A munkaerő-hiány problémáját a Jobbik viszi tovább a legerősebben, és teszi azt egy erős etnicista keretben, amikor a kormányon a vendégmunkásokat kéri számon. Az MSZP-nek, úgy tűnik, végre van szocialista frakciója, Komjáthi Imre oroszlánként küzd, de összességében nem állunk jól.

Lépjünk egyet hátrébb, hogy megértsük, miről van szó.

A politika, azon a szinten, ahol és ahogy mi foglalkozunk vele, valójában a lőtéri döglött kutyát nem érdekli.

A Mérték médiaelemző műhely felmérésében 2016-ban az emberek 6%-a felelte azt, hogy nagyon érdekli a politika, és 31% hogy közepesen. Valahol ebben a térben mozgunk mi.

Az emberek jelentős része nem rendszeresen, vagy egyáltalán nem tájékozódik, különösen a párt nélküliek és a kevésbé iskolázottak között:

Végezetül, a legnagyobb online portálok is jórészt hidegen hagyják az emberek többségét:

Természetesen ennek ismerjük a közkeletű, liberális magyarázatát: az emberek tudatlanok és iskolázatlanok, nem tájékozódnak, nem nőttek fel a demokráciához, vevők a fake newsra, manipulálhatóak propagandával, és így tovább. Ennek a megváltoztatására kellene a sokkal jobb oktatás, a médiapluralizmus, meg a kinyomtatott Facebook, és ha ismernék az Igazságot, akkor nem szavaznának az érdekeik ellen.

Ez a narratíva össze szokott kulcsolódni egy másikkal, az újságírói függetlenséggel és a média objektivitásával kapcsolatban, amik a KESMA létrejöttével már utóvédharcnak hatnak. Mindenesetre beszédes, hogy az újságírókra nehezedő politikai nyomásgyakorlás lett felkapva mint probléma, noha egy másik mértékes kutatásból kiderül, hogy nem a politikai a legnagyobb teher az újságírók vállán, hanem a tőke:

Na most a fenti grafikonokból számomra az jön ki, hogy valójában a mi, politikai közvéleményünk van buborékban, míg a társadalom nagyobb részének mást jelent a konszenzuális valóság. A helyzet azonban az, hogy még ez a pici mező is egyenlőtlen, mivel a nyilvánosság önmagára reflektál: ha nem tudunk bevinni ügyeket (és balról ebbe bármit elég nehéz), akkor arra vagyunk kénytelenek reagálni, ami már benne van.

Ennek a nyilvánosságnak a torz jellege felületes olvasatra is szembetűnő. Az amerikai politikára és kultúrára való túlzott figyelem (miközben a mi életünket befolyásoló nagyhatalom Németország), Orbán Viktor mint a politikai nyilvánosság epicentruma (miközben a nemzeti burzsoázia még a stratégiai útépítések területén is negyed akkora, mint az osztrák- vagy a német tőke), a pszeudoesemények- és jelenségek tobzódása. Az életünket érintő politika is úgy jelenik meg, mint befektetési- vagy vásárlási lehetőségek sokasága, a közszféra állapota nem is annyira a forráshiány (és így: az adópolitika) kérdéskörében jön elő, hanem a közszolgáltatások minőségét illetően. Nem a benne élők és dolgozók jellenek meg (csak kivételesen akkor, ha mozgalmat indítanak), hanem a „fogyasztóik”. Az utasok tüntetnek a MÁV miatt, miközben a vasutasok már nem sztrájkolhatnak.

A sort lehetne folytatni, de ez nem véletlen. Egyrészt a média piaci viszonyok között működik, a benne megjelenő tartalmat a tulajdonosi- és a hirdetői igények is befolyásolják. Mivel a legértékesebb szegmens a hirdetői piacon a vastag pénztárcával megáldott közép- és felső közép osztály, így a média az ő ízlésüket, érdeklődésüket fogja visszatükrözni, melyeket még szegmensekre is bont (szórakozás, befektetés, gyereknevelés, autóvásárlás, nyaralás, stb). Ennek tetejében a médiában dolgozó emberek maguk is többnyire diplomás, jól kereső, középosztálybeli, városi emberek, akik a társadalom felsőbb tíz százalékához közelebb állnak, mint az alsó kilencvenhez.

Ez pedig meglátszik abban, amikor és ahogyan a nem közéjük tartozó emberekről számolnak be: a Nagy Másik, a koszosak, a büdösek, a fogatlanok- és fogalmatlanok, a lusták, a Rossz hírek vidékről és a lúzerek. Az agymosottak, akik a Fideszre szavaznak, mert nem nőttek föl a demokráciához…

Nem volt ez mindig így. Nyugaton, amíg volt szervezett munkásmozgalom, erős szakszervezetekkel, akkor a legtöbb médiumnál külön szakterület volt a munkáról beszámolni, a munkások életét és küzdelmeit, a történeteiket és a szemszögüket bemutatni, és a politika intézkedéseit ezen a szemszögön keresztül elemezni.

Nálunk persze a pártállam miatt ez kicsit máshogy volt, de például a Népszava deklaráltan a szakszervezetek lapja volt. Az átállást a saját Wikipedia oldaluk tömören így összegzi:

„A Népszava a rendszerváltás előtt szakszervezeti újság volt, így hosszú ideig zömében szakmunkás emberek olvasták, majd a rendszerváltás után, a szakszervezetekről kialakított vélemény változásával a lap tulajdonképpen olvasóbázisát vesztette. Viszonyszám alapján a legtöbb olvasót ez a lap vesztette. Az igazi változás azonban főként 1994 után következett be, amikortól az újság erősen liberalizálódott. Az újrafogalmazás után elmondható, hogy az olvasókat ma egy mind jobbra, mind középre zárt, baloldali, érettségizett, egyetemet végzett középréteg alkotja.”

Összességében pedig ez vezet ahhoz a nyilvánossághoz, ahol a munka, mint életünk felét-harmadát betöltő tevékenység nem jelenik, nem jelenhet meg, csak mint grafikonokkal bemutatott absztrakció, ami kívül esik a befolyásunkon és a politikán. Ebben a közegben jöhet ki egy cikk álnéven, mert nem az önfelmentő robotok hurrogásától kell tartania, hanem attól, hogy behívják az illetőt egy elbeszélgetésre, és elveszíti az egzisztenciáját.

A Facebook nyilvánosság sem különb ennél, hisz az összes fórum és csoport követi ezt a szemléletet és tagozódást: az albérletes csoportokat lakástulajdonosok és ingatlanosok vezetik, az álláskeresőket a cégek és a fejvadászok, a vállalkozóikat a tulajdonosok, nem a dolgozók.

A véleményszabadság követelménye és erénye, hogy az ember arccal és névvel vállalja (és vállalhatja) a mondandóját, ebben olyan kockázat, ami csendre inti a többséget, és mindenki az uralkodó kisebbség hangját és önmagát legitimáló ideológiáját hallgatja.

Erre pedig érthetően nem annyira kíváncsiak sokan, így a sajtó és a „közügyek” iránti érdeklődés stabilan csökken.

De azért, mert a közügyekből kiszorították a népet, mint alanyt: nem csoda, hogy a közügyeink parttalan absztrakt faszkodásnak tűnnek (ha nem épp maró gyűlöletnek).

Viszont a politikus meg a stábja is ember, méghozzá tájékozódó ember – bár az ellenzéki politika bizarr fordulatai elég sötét képet festenek az értelmezési képességeikről. De árulkodó volt az, amikor Kálmán Olga kifejtette, hogy évekig gyakorlatilag az Egyenes Beszéd szerkesztőjével határozták meg az ellenzéki politikusok agendáját: ha a politikusi gárdánk ezekből a történetekből tájékozódik, amiket előszelektált már a tőkeérdek, akkor miért várnánk bármiféle baloldali, tőke-kritikus hangvételt, ha az át sem jut a kapun?

A zakó után újra hosszú építkezés fog kezdődni. Nyugodt biztos nem lesz, hisz a Fidesz a tábora egyben tartásához állandóan ellenségeket keres és talál, és a politikai közvélemény buborékjának hergelése már kisujjból megy nekik.

Ha azonban változást szeretnénk egyszer, akkor nem lesz elég balról reagálni arra, amit bevágnak ők tematizációnak, vagy amerre a felső-középosztálybeli mező torzul. Helyette megpróbálhatnánk áttörni a kapun azokat a történeteket, amelyek az emberek többségét érintik, hangot adni nekik és megmutatni a nézőpontjukat: közben pedig kritikai keretbe helyezni ezeket a jelenségeket, hogy megértsük, mi történik velünk.

Ki tudja, hátha meghálálja majd az olvasó, ha róla írunk. Akkor talán vevő lesz a baloldali politikára is, ami majd méltóztatik megszületni, ha szembesül a tömeggel, amelyet ezeddig betakartak több köbméter közvélemény-kutatással.

Én ebben bízom. Nem kis részben azért, mert az év elején már találkoztam egy csoporttal, akik irodai dolgozóként kezdtek önképző kört. Másutt felmérés készül a munkahelyi állapotokról, megint másutt beszélgetések szerveződnek arra, hogy a munkánk körülményeiről beszélgessünk és szerveződjünk. Marina Dezsőt senki sem ismeri: még sincs sem ő, sem mi egyedül.