Más lett a politika? A módszerkritikus és a rendszerkritikus baloldal

Az üdvrivalgás, káröröm és politikai elemzések napjai ezek. Úgy tűnik, a gaz feltört kicsit a térkövek között, és ehhez mérten érkeznek most a reakciók. Sós könnyek hullanak odaát, teli torokból szól a prolizás, Borkai Zsolt után Horthy ‘Bűnös város’ beszéde viszi a Google-kereséseket, emitt meg sorjáznak az egyszerre magyarázó-helyzetértelmező, másrészt az eljövendő idők fontos szerepeire igényeket bejelentő írások.

Én megpróbálnék helyette pár tanulságot levonni, illetve valami olyat megvilágítani, ami kívülről nem feltétlen látszik. A ‘balliberális’ oldalt szokás egy homogén tömbként kezelni, s a Mérce alatt is egy horizontra kerülnek egymástól markánsan eltérő álláspontú szerzők, akiket a szükség terelt egy akolba. Sok jó ember kis helyen is elfér, de az összezártság feszültségekkel jár, amik az élet-halál harccá fajuló választásokkor nagyon durvák tudnak lenni.

De vegyük előbb azt, hogy mi történt most vasárnap?

Először is: Puzsér meglepetésre nem Karácsonytól, hanem Tarlóstól vett el szavazatokat. Ez elsőre nem tűnik egyértelműnek, de az ellenzékváltást az elit gyerekeivel és egy zöld programmal meghirdető „Híres vagyok a Youtube-on”- jelölt alapvetően jobboldali (csak centristának nevezi magát, tévesen). A Betonembernek pedig az lett a veszte, hogy pár százaléknyi ember, akit meg lehetett volna nyerni egy kis zöldítéssel, meg még pár gesztussal, hogy legalább a befogott orrokat és az ellenzéknek való beintést behúzza, átvándorolt a markánsabb trollhoz, akit ráadásul a fideszes média emelt jelentősége fölé.

Másodszor is: Borkai Zsoltnak hála megmozdultak az új építésű házak és a panelok is, amelyek máskor nem szoktak. Több helyen leírták, hogy nem volt Borkai-hatás, hisz a Fidesz sokszor még több szavazatot is kapott, de ennek az az oka, hogy a néppártosodó Jobbik nemzeti radikálisait felporszívózta a Fidesz: az emberek, akik aktívan igényelnek egy jobboldali diktatúrát, mára a kormánypárt szavazói, sok esetben feltörekvő funkcionáriusai. De Borkai videója megmutatta még a politikát napi szinten nem követők számára is, hogy a pufimellényes semmiből jött nagyurak világa milyen is, hogy a „hallom, eladó a céged” típusú hívások nem a nemzet építését, hanem valami esszenciálisan mást szolgálnak. A választás pedig egy alkalom volt arra, hogy megnyomják a távirányítót, hogy elkapcsoljanak, legyen már valami más a műsoron.

Harmadszor: beért a baloldali aktivizmus pár médiatudatos innovációja, aminek a jelentőségét alulbecsülni nem szabad. A mobilizáció és az innováció, a szívós munka és a kitartás még a lebetonozott NER-ben is meghozza a gyümölcsét, ami onnan indul, hogy légyszi, bánjatok emberségesen a hajléktalanokkal, és odáig megy, hogy bever egy 13 milliárdos lyukat a rendszer ékkövébe. Emellett pedig a külső szereplők közreműködésével létrehozott előválasztási rendszer egyszerre tudja valamennyire visszahozni a kétfordulós választás elvett előnyét, másrészt pedig egy jobb garancia arra, hogy a képviselőjelölt a választókat szolgálja, ne pedig valami nagy seftes szavazatbehúzó bábja legyen csupán.

A kampány alatt kiszivárgó felvételek ugyanis ezt a részét fedték fel a rendszernek: hogy a magyar politikában a pozíciókat igazából sokszor azért jellegtelen emberek foglalják el, mert azok csak különböző közbeszerzésekben és beruházásokban érdekelt emberek bábjai, jobb- és baloldalon egyaránt, akiknek maximum annyi autonómiájuk van, amennyit össze tudnak maguknak (titokban vagy jóváhagyással) lopni. A Fidesz ezt eddig parancsuralommal kézben tartotta, de úgy tűnik, túlterjeszkedtek, a rendszer nem oszt vissza elég harmonikusan: beszédes, hogy Budát elvesztették, de azokat a kistelepüléseket, ahol eleve kevesebb a zsákmány, megtartották. Ebből a szempontból nézve az Orbán-ellenesség elkezdett gazdasági ellenállási formát ölteni, és a nagyvárosok megszerzése komoly hatalmat jelent(het).

Viszont ezzel az a probléma, hogy ez a fajta politika fel fogja őrölni a baloldalt, ha az nem képes megvédeni magát, és ezen keresztül felfejthető a baloldal két nagy, elviekben szövetséges, gyakran pedig szemben álló tábora is.

Ez a felosztás inkább megfigyelés alapú, de jobban megragadja a kakafón állapotainkat, mint a lassan már semmit sem takaró önjellemzések. Hívjuk őket úgy, hogy „módszerkritikus” és „rendszerkritikus” baloldal, és vegyük végig pár jellemzőjüket, a politikához való hozzáállásukat, hogy megértsük a dilemmát.

A „módszerkritikus baloldal” számára a politika első sorban morális kérdés. Azért kell baloldalinak lenni és baloldali politikát folytatni, mert az a helyes. Következésképp: baloldali politikát csak jó emberek folytathatnak, akik attól jók, hogy baloldali értékeket képviselnek. A politika tehát az, hogy jó embereket juttassunk jó helyekre (régebben: erkölcsi piedesztálra, értékközvetítő-helyekre, művészetbe, civil szférába, stb.), a jó embereket támogassuk, és kiszorítsuk a rosszakat.

A jóról alkotott fogalom nyúlékonyabb, de helyesli az elesettek támogatását, a gyengébbek védelmét, a lentet képviseli a fenttel szemben, és az államra meg annak a funkcióira mint ennek a feladatnak az eszközeként tekint, amit ki kell csavarni a rosszak kezéből, hogy megvalósuljon a jó.

A mostani ellenzéki áttörés vaskosan morális alapokon áll, ez nem kérdés. Egy üres lap, zöldes árnyalatokkal, amibe mindenki az általa elképzelt jót vetítheti bele. A módszerkritikus baloldalról ugyan pontosan nem tudjuk, hogy mit szeretne, de abból, amit és ahogy kritizál, körvonalazható, hogy mit akar. Neoliberalizmusról beszél és autoriter Orbán rezsimről, tehát valami szabadabb, demokratikusabb világot képzel el, egy szociáldemokrata köztársaság eszményét, amit következetesen képvisel. Mi több, most már lassan arra is képes, hogy ezt érdekek és érdekcsoportok mentén artikulálja, és emellett mozgósítson: az önkormányzati választás sokak számára nem képletesen lett élet-halál harca, ami különösen a nyolcadik kerületben feltüzelte a csapatot.

Ennek az alapállásnak persze vannak problémái, mert egyébként hajlamos elkenni érzékeny dolgokat – hogy mást ne mondjak, a korrupció nem erkölcsi, hanem jogi kérdés, és nagyon eltérő megfejtések vannak az ellenzéki oldalon arra, hogy mi legyen helyette, amelyek közül sok egyáltalán nem mondható baloldalinak (úgy mint: Dobrev Klára ki akarja venni nemzeti hatáskörből az uniós források elosztását. Tekintve, hogy egy uniós források felhasználását elősegítő céget irányít, ez azért ki kéne bassza a vészcsengőt, akkor is, ha amúgy rossznak tartjuk, hogy Orbán ezen forrásokkal mit kezd). Mindenesetre innen érthető, hogy a legkisebb rosszat kell támogatnunk a nagyobb rosszal szemben, mert mindenkoron ez az erkölcsi prioritás.

A dilemma számukra akkor az, hogy hogyan kerüljenek többségbe a jók, és hogyan óvjuk meg őket a korrumpálódástól a hatalomban.

E mellett van egy másik baloldal, amit nevezzünk rendszerkritikusnak. Itt a végső vágyból érthető meg az amúgy fragmentált közeg: az pedig a kommunizmus, azaz az osztályok nélküli társadalom megteremtése, melynek alapja a tőkés magántulajdonon alapuló társadalom felszámolása. Ezen belül természetesen végtelen vita van, egyáltalán arról, hogy az államot felhasználhatjuk-e erre a célra, tehát bele kell-e vonódni a polgári politika világába egyáltalán, de itt sem egyértelmű a döntés, hiszen a forradalmi doktrínában szerepel az, hogy a rendszeren belüli minden eszközt meg kell ragadni arra, hogy a rendszer ellentmondásaira rávilágítsunk és végül azt szétfeszítsük. Amúgy alapesetben ez a blokk az osztályharc gyakorlatával foglalkozik, ami úgy tetszik, hogy pillanatnyilag szünetel, mert hogy nincs szervezett munkásság: az a tantusz, hogy a szervezett munkásság, mint osztálytudattal rendelkező, történelmet formálni képes erő a harcban képződik – még nem esett teljesen le.

Az utóbbi tábor hajlamos arra, mivel kategóriákban gondolkodik, hogy túldetermináljon dolgokat, manapság kicsit depressziós és defetista. Az előbbi tábor ellenben idealista, aki az egyéni cselekvés erejében is hisz, és ezen a ponton azt mutatta meg, hogy igenis lehetséges a politika, és újra lehet rajzolni legalább a polgári politika térképét.

A rendszerkritikusok számára akkor a dilemma az: élhetnek-e a módszerkritikusok által felkínált lehetőségekkel úgy, hogy a rendszerkritikát valahogy betolják a polgári politika világába?

A választ nem tudom, mindenesetre amivel a módszerkritikusok néznek most szembe, az az, amit a rendszerkritikusok már régóta szajkóznak, és erre pont ez a választás az ékes bizonyíték.

A kritika pedig úgy hangzik, hogy a polgári demokrácia nem más, mint a tőkésosztály házi versenye, azaz ott nem a népet képviselő emberek ügyködnek, hanem egyszerűen azért, mert akkora a potenciális zsákmány, hogy a különböző tőkés csoportoknak megéri beküldeni a saját embereiket, hogy meglegyen az érdekérvényesítő többsége. A politikai vita nem több, mint illúzió, a program csak arra van, hogy a legitimitást megadja a machinációnak. A kiszivárgott felvételek tanulsága szerint ez Magyarországon halmozottan durván igaz (noha minden demokráciára igaz), itt rablóbárók uralkodnak, akiknek az elmúlt kilenc évben megfelelt egy nagy narancsszínű tömb, most viszont elkezdik diverzifikálni a portfóliót, mert a kisgömböc kezdett túl nagyra nőni. A programot nem az veszélyezteti, hogy nem állja meg a helyét a vitában: a programot az veszélyezteti, hogy lenyúlják, kiüresítik, a jó embereket kompromittálják és a bázist mögötte lezúzzák, eladják bagóért.

(Létezik még persze egy nem elhanyagolható ellentét a módszer- és a rendszerkritikus táborok között, ami történelmi. Ez pedig az, hogy a rendszerkritikus szempontjából félő, hogy a módszerkritikus nem akarja valójában felszámolni a kapitalizmust, csak mérsékelni vagy irányítani, és ennek érdekében kész elárulni a rendszerkritikusokat is. Az anarchista és a trockista abban tud a legjobban egyetérteni, hogy a legjobban a szocdemektől és a sztálinistáktól retteg.)

Akármi is lesz ezeknek a dilemmáknak a megfejtése, a politika most nyílik ki igazán. A különutas pártmegoldások megfejtése az, hogy lett egy Nagy Demokrata Párt, és annak lesznek különböző frakciói, amiknek a választókat bevonva, nyílt versenyben kell a platformjukhoz mobilizálni embereket. Az új célszám egy választáson az 51% – ehhez pedig nem egyszeri atombombákra van szükség, hanem tartós, involvált nyomásra. A rendszekritikusok gyakorlati politikai pöre a módszerkritikusokkal – miszerint a politikát nem morális alapon, hanem anyagi érdekek mentén kell űzni, és harcba hívni a tömegeket – látható játékszabályokká formálódott, miszerint nesze, hajrá, van hely a hajón, ha attól bővül a tábor, nem pedig csökken. Arra is kristálytiszta példát kaptunk, hogy mi kell ehhez: embertelen mennyiségű munka.

A kérdés az, hogy nyitva lehet-e tartani ezeket az ajtókat a Demokrata Párt felé, és hogy képesek leszünk-e megteremteni azokat a szervezeteket, amelyek a képviselőket az emberek és nem a tőkés-csoportok szolgálatában tartják. Ezen kívül pedig továbbra is ott van az élet mindensége, a napi létharc, amire nem kínál semmit a politika, de ahol most talán kinőhet valami új, mert legalább a városokban elviekben nem az ellenség van hatalmon, és tér nyílik arra, hogy az antiorbánizmus ne stíluskritikára szűküljön, hanem rendszerkritikává bővüljön.

A választás ugyanis többé nem ‘vagy-vagy’, hanem a következő években ‘is-is’.

Egyelőre a ló néz, a csikó lát, a többit majd meglátjuk.

Olvass tovább!