Egy új társadalmat költeni – C. L. R. James 1956-ról

A Facing Reality (Szembenézni a valósággal) egy amerikai radikális kommunista csoport volt 1962 és 1970 között. Főbb szerzői a karibi antisztálinista dialektikus, C. L. R. James, James Boggs autóipari munkás és radikális szervező, felesége Grace Lee Boggs filozófus és szociális aktivista, álnéven Trockij korábbi titkára és az amerikai marxista humanizmus alapítója Raya Dunayevskaya, valamint a görög Cornelius Castoriadis filozófus.

A Facing Reality induló anyaga az 1956-os forradalom bemutatása és elemzése volt, amelyből inspirációt merítettek. Gondolkodásuk nagy hatással volt a detroiti diákokra és autómunkásokra, a polgárjogi mozgalom radikális szárnyára, és európába visszatérve az olasz autonomistákra.

Ma, amikor 1956 emlékének kisajátítás általi meggyalázásában ott tartunk, hogy a kommunistákat kiradírozzák és lassan azt sulykolják az iskolában is, hogy restaurációs ellenforradalom volt, ideje feleveníteni, hogy hogyan nézett ki az, amikor a dolgozó nép nem névleg, hanem gyakorlatilag birtokolta a hatalmat a szovjet katonai hatalommal szemben is, és majdnem megtette Kodály Zoltánt államfőnek.

Mai szemmel nézve: egészen elképesztő, szinte science fiction. Pedig megtörtént, és így történt, csak ezt a részét a történelemnek kiradírozták azok, akik rettegnek tőle.

(A forrás, amit a fordításhoz használtam, hiányos: a végén hiányzik két oldal. Ezért kicsit kurta, de amúgy remek.)

 

Előszó (John H. Bracey)

Ma az egész világ az államhatalom árnyékában él. Ez az államhatalom egy mindig jelenlévő, önmagát fenntartó test a társadalom felett. Átalakítja az emberi egyéniséget gazdasági igények sokaságává, amit a gazdasági fejlődés tizedesjegyeinek kell kielégíteniük. Mindenkit megfoszt a kezdeményezőkészségtől és eldugítja a társadalom szabad fejlődését. Ez az államhatalom, hívják akár jóléti államnak vagy állampártnak, felszámolja még a látszatát is annak, hogy a kormány emberekből állna és az az embereké lenne. Mindössze annyi marad, hogy a kormány az emberekért van.

Ez ellen a szörnyeteg ellen minden ember lázadozik szerte a világon, de különösen az átlagos munkásemberek a gyárakban, a bányákban a mezőkön és az irodákban, ki-ki a maga ötletei alapján. Ezek a harcok néha kicsi, egyéni síkon történnek. Ennél hatékonyabbak azok a kollektív cselekedetek, amelyeket formális vagy informális, de mindig nem hivatalos csoportok szerveznek a munkájuk és a munkahelyeik körül. A cél mindig ugyanaz: visszaszerezni az irányítást az életkörülményeik és az egymáshoz való viszonyaik felett.

Törekvéseiknek, küzdelmeiknek és módszereiknek kevés a krónikása. Ők maguk állandóan próbálgatják a szervezettség különböző formáit, bizonytalanul abban a tekintetben, hogy a harc hová is fog kifutni. Ettől függetlenül beléjük van oltva egy alapvető bizonyosság, miszerint meg kell semmisíteniük a feléjük tornyusoló bürokrácia kolosszusát, különben az fogja őket betemetni. A háború utáni pár évben úgy tűnt hogy a totalitáriánus állam az élet minden területére kiterjedő kontrolljával minden reményét a szabadságnak, a felszabadulásnak és a szocializmusnak örökre eltörölte. Az emberek küzdöttek, de abban a hitben hogy a jóléti állam csak egy köztes államás a teljes, totalitáriánus uralom felé. Még egy szimbolikus dátum is kitűzésre került azt illetően, hogy ez a fajta uralom mikor fog kiteljesedni az egész világon: 1984.

Mostanra azonban a magyar forradalom felfedte az egész világ szeme láttára hogy mi lehet a végcélja minden mozgalomnak, ami ezen bürokrácia ellen lázad. A magyar emberek visszahozták a 19. századi fejlődésbe fektetett hitet. De visszaadták a forradalmi szocialista mozgalomnak is azt a felismerést, hogy a jövő letéteményese a munkásosztály hatalma és az emberek sokasága.
Nem szabad elfelejtenünk hogy a magyar forradalom úgy volt sikeres, ahogy semelyik másik forradalom előtte. A totalitáriánus államot nem egyszerűen legyőzték. Teljesen meg is semmisítették és az ellenforradalmat is leverték. A sikernek ez a teljessége volt az, ami megengedte a magyar munkásoknak hogy oly sokat tegyenek, mielőtt a győzelmüket elbitorolták volna az orosz tankok kívülről.

Mi volt hát a forradalom legnagyobb eredménye?

A nép teljes fellázadásával a magyar forradalom közzé tette azt a politikai formát ami nem csak megsemmisíti a bürokratikus hatalmat, hanem felváltja a szocialista demokráciával, ami nem az emberek feletti-, hanem a dolgok feletti uralom talaján áll. Ez a politikai forma a munkástanács, ami bevonja a társadalom egészét az aljától a tetejéig, és ott szerveződik ahonnan minden hatalom ered: a munkahelyen, hogy minden kérdés és döntés az üzemben vagy az irodában szülessen meg és dőljön el.

A Munkástanácsok Magyarországon

A munkástanácsok titka a következő. Már a forradalom elejétől fogva az üzemi szervezetek annyira mélyen tudatában voltak a termelés igényeinek, procedúráinak és egymásra utaltsági viszonyainak, hogy nem volt szükségük arra, hogy emberek fölött uralkodjanak. Ez a dolgok fölötti uralom-tudat a bürokráciával szembehelyezkedő politikai hatalom egyedüli bázisa. Ez az esszenciája minden olyan kormányzásnak ami nem az erőszakon, hanem az általános konszenzuson nyugszik. A dolgok fölötti adminisztráció a munkástanácsok révén alapvető koherenciát teremtett a társadalomban, amiből magától értetődött a kormányzáshoz való jog. Ezzel megmutatták hogy a termelés irányítása a munkások által, az alulról szervezett kormányzás és a konszenzuson nyugvó kormány: ugyanazt a dolgot jelentik.

A fegyveres harcra hagyatkozás elrejtette a valódi társadalmi változást ami már a forradalom első napján végbe ment. A harccal egyidőben a munkások átvették az ország irányítását. Olyannyira teljes volt a termelés feletti uralmuk, hogy emberek nagy száma, akik széles területen voltak elosztva, úgy gyakorolhatta a hatalmat mintha csak egy csapatokat harcba küldő tábornok követné a stratégiáját, mindezt egy mesterember munkájának precizitásával és flexibilitásával. Az általános sztrájkot nem egy központ rendelte el. Szimultán és spontán alakult ki a munka befejezésének eldöntése az ország minden ipari területén, és a sztrájk megszervezte magát a forradalmi erők azonnali céljai mentén.
A munkástanácsok kezdeményezésére minden üzemben lehetséges volt általános döntésre jutni arról, melyet mindenki azonnal elfogadott, hogy ki dolgozzon és ki ne dolgozzon, a megtermelt áru hová menjen és hová ne menjen. Nem volt szükség semmiféle központi tervre: a terv ott volt minden egyes gyárban. Az általános sztrájkok minden modern forradalomban kulcsszerepet játszották, de soha ezelőtt még nem volt olyan általános sztrájk, amelyet ennyire a körülmények indították és irányítottak. Nem egyszerűen a közös ellenséggel szembeni szükséges egység tette lehetővé ezt a kohéziót. A sztrájk maga és az egész forradalom menete bemutatta hogy milyen mélyen is gyökeredzett a munkásság uralma a termelési és társadalmi folyamatok felett, ami egyben a modern munkásság természetes és szerzett hatalma.

 

Termelés használatra

 

Minden nagy forradalom a fegyvereit a hozzá csatlakozó katonáktól szerezte, vagy a rendőrségtől és az állami arzenálokból elvette. Ebben nem volt más a magyar forradalom sem. A különbség azonban az, hogy Magyarországon annak ellenére hogy az egész hadsereg átállt a forradalom oldalára, a munkástanácsok azonnal hozzáláttak a saját fegyvereik legyártásának. Azt a döntést hozták, hogy az újonnan gyártott fegyvereket szét kell osztani a más szektorokban sztrájkoló munkásoknak, akiket védelmi hadseregbe szerveztek.

A használatra való termelés számukra nem egy elmélet volt, hanem automatikus procedúra attól a pillanattól kezdve, hogy átvették a saját maguk kormányzását. Egy adott pillanatban a bányászok tanácsa úgy döntött felveszi a munkát annak érdekében, hogy ne árassza el a víz a bányát. Egy másik ponton jelezték a Kádár kormány felé, hogy pontosan mennyit is termelnének és cserébe pontosan milyen politikai koncessziókat várnak. Mindezzel együtt egy olyan víziót tettek közzé, amiben tisztán és bátran kijelentették, hogy amennyiben a politikai követeléseik teljesülnek, akkor olyan ütemben folytatják a termelést, ami ámulatba ejti majd a világot. Ezzel megfogalmazták hogy a nagyobb termelékenység titka az önkormányzat a termelésben. A korábbi forradalmak arra koncentráltak, hogy megszerezzék a politikai hatalmat, és csak utána kellett szembenézniük a termelés megszervezésével új procedúrák és metódusok szerint. Az 1923-1956-os évek nagy tanulsága az, hogy a termelési viszonyok leromlása egyben a politikai viszonyok, és így az összes társadalmi viszony leromlása is. A magyar forradalom megfordította ezt a folyamatot. A modern termelési viszonyok mellett megtapasztalt bürokratikus irányítás, a Párt és a Terv uralma a kezdetektől meghatározta a forradalom irányát, hogy előbb a termelésben vegye át az uralmat, és onnan a szervezett politikai hatalmat.

A munkástanácsok nem fordultak a kormányokhoz hogy teljesítsék a követeléseiket. A magyar forradalomban a munkástanácsok nem egyszerűen elengedték a politikai foglyokat, mint minden forradalomban. Azonnal visszavették őket a korábbi munkahelyeikre, fizetéscsökkentés nélkül. Még amikor azt követelték hogy a kormány törölje el a termelési normák és kvóták rendszerét, ők maguk azon dolgoztak, hogy megállapítsák mennyit kell dolgozni és kinek, azzal összhangban hogy milyen dologból mennyire volt szükség. Követelték a béremelést, de emellé a bérezések feladatát is magukra vállalták és még 10%-ot emeltek is rajtuk. Attól a pillanattól fogva, hogy a kezükbe vették az ipari termelőerők irányítását elkezdték lerántani a leplet ami a lényegi egyszerűségét fedi el a modern gazdaságnak.

 

Kormány az emberek által

A pártok, az adminisztrátorok és a tervezők mindig azt állították, hogy nélkülük a társadalom összeomlana káoszba és anarchiába. A Tanácsok felismerték hogy kell egy hivatalos központ és államfő. Már a forradalom elején, mivel úgy hitték hogy Nagy Imre az emberek bizalmát bírja, felvetették, hogy legyen ő az államfő. De a Tanácsok mindörökké leszámoltak a hatalom centrumba való delegációjával és azzal hogy a nép a passzív engedelmesség szerepét vegye fel. Így a Munkástanácsok és a Nagy Imre kormány nem a kettős hatalom klasszikus értelme szerint működtek.

A Nagy kormány felajánlotta hogy legalizálja a forradalmi munkástanácsokat azzal, hogy beépíti őket a meglévő adminisztratív struktúrába. Erre válaszul a Munkástanácsok tisztán és világosan kifejtették, hogy valójában ők a legális adminiszráció, és ők rendelkeznek azzal a hatalommal és joggal, hogy kinevezzék, betagozzaák vagy megszüntessék a hivatalos hatalom központját,. A termelési munkát és a politikai munkát nem tekintették különállónak. Ők döntötték el, hogy kik legyenek hivatali pozíciókban, kiket kell elküldeni, melyik minisztériumot kell megtartni, és melyiket felszámolni.

Mindenki tudja hogy a forradalom könyörtelenül támadt a hírhedt sztálinista titkosrendőrségre. De az emberek keveset tudnak az ennél sokkal fontosabb, munkástanácsokban vezetett törvényszéki tevékenységről. A forradalmak hagyománya hogy a régi rezsim olyan embereit bíróság elé állítsák, akiket az emberek nagy része a bűnök felelősének tart. Az utóbbi huszonöt évben azonban a politikai ellenségek elszámoltatása és az ellenük feltörő harag elválaszthatatlan lett a közvéleményben azzal a brutalitással, ami a totalitáriánus és imperialisztikus államokra jellemző. Tudatában annak hogy egy új társadalmi rend képviselői, nem elfeledve egy pillanatra sem hogy miért küzdöttek valójában, a munkástanácsok megtagadták a terrort és a bosszút. Jellemzően a bírói tevékenységet is az üzemben látták el. A tanácsok törvényszékeket alakítottak, hogy megvitassák egyesével az igazgatók, a szakszervezetisek és a pártemberek sorsát: kit kell elküldeni és kinek engedjék meg, hogy maradjon. Megszüntették és megsemmisítették a személyzeti osztályt és az adataikat, amelyek itt is, mint mindenütt a világon, a zsarolás és a kémkedés központjai voltak.

 

A politikai párt vége

A magyar forradalom egyik legnagyobb eredménye az volt hogy egyszer és mindenkorra leszámolt azzal a legendával, hogy a munkásosztály nem lehet sikeres csak akkor ha egy politikai párt vezeti. Mindent amit tett pontosan azért tette és tehette meg, mert nem vezette politikai párt. Ha lett volna egy politikai párt hogy a forradalmat vezesse, akkor bizonyosan a katasztrófába vezette volna, ahogy eddig azt minden más forradalommal tette az elmúlt harminc évben. Minden oldalon volt vezetőség, de nem volt egy párt ami vezesse. A világon nincsen olyan párt, amely merte volna ellentámadásba vezetni az egész országot több ezer orosz tankkal szemben. Csak egy olyan szervezet volt és lehetett erre képes, amely testközelben volt a gyári munkásosztállyal, és ezért ismerte és érezte a nép erejét minden pillanatban, ezért meg merte kezdeni a harcot másodjára is. Miután a fegyveres harcban bekövetkezett a vereség, semmi más szervezet, csak a munkástanácsok merték elkezdeni az általános sztrájkot és kitartani öt hétig, ami vitán felül a forradalmi harcok történelmének legelképesztőbb eseménye lett.

Ezekben a vezetőség precedens nélküli példáiban a munkástanácsok véget vetettek minden olyan bolond álmodozásnak, katasztrófának és rémképnek amelyek megszálltak mindenkit, akik 1923 után a szocializmust egy elit párt által megvalósítható képzetnek tartották, legyen az kommunista vagy szociáldemokrata. A politikai párt, mindegy, milyen típusú, lényegét tekintve elválasztja a szervező értelmiségieket és a vezetői ösztönökkel rendelkező munkásokat a tömegektől, mint hatalomtól és felhajtóerőtől. Ameddig az adminisztráció valódi központjai a magán tőkések voltak a különböző szféráikkal, a kormányzási aparátus relatív egyszerű volt. A politikai pártok, mint olyanok, képesek voltak megjeleníteni a különböző, szembenálló osztályokat és a konfliktusaikat, és a többségi támogatásárt folytatott versenyben tisztázhatták a társadalom előtt a választásaikat, közben pedig egészében tanítva őket.

De a nagyüzemi termelés elterjedésével valójában az államaparátus a nemzetgazdaság irányítója, és bármilyen párt is kerüljön hatalomba, megörökli és ágensává válik ennek a létező apparátusnak. A termelés fölötti irányítás elsősorban a munkások fölötti irányítást jelenti, és a modern állam csak akkor tud funkcionálni, ha a döntő szakszervezetek egyesültek vele, vagy pedig fel vannak készítve arra, hogy kritikus pillanatokban feladják magukat neki. A hatalmas munkásszervetek tehát létüknél fogva el kell hogy nyomják azokat a kreatív energiákat, amelyek a társadalom újraalkotásához elengedhetetlenek, és a tömegektől elvártak. A magyar munkástanácsok azt mondták a tagjaiknak, hogy tegyék félre a pártszimpátiáikat, és aszerint válasszák a delegáltjaikat, hogy milyennek ítélték meg őket munkásokként a gyárban. Ugyanakkor pedig a munkástanácsban nem diszkrimináltak senkit a munkájában és a megválasztásában a párthovatartozása vagy szimpátiai miatt. A hagyományos politikai pártok magukkal viszik a különbségeiket az üzemekbe, és a munkások egységét ezen törések mentén kezelik. Az egyes dolgozókat a politikai vonal küldöttjévé teszik, az emberek között lévő viszonyokat megrontják azzal, hogy politikai rivalizációvá alakítják őket. Miután a kormányzás hatalma az üzemi szervezetekhez került, a munka tárgyi viszonyai diktálták a szükséges fegyelmet. Eme fegyelem alapján a legkülönbözőbb nézeteket és egyéni sajátosságokat nem csak tolerálták, de üdvözölték is.

Olyannyira magabiztosak voltak a munkástanácsok abban a tekintetben, hogy a munkások uralma a termelés fölött döntő lesz minden fontos kérdésben, hogy javaslatot tettek egy Nagy Forradalmi Párt létrehozására. Ez magában foglalt volna mindenkit, akik részt vettek a forradalomban: a klerikális és kispolgári jobboldalt, a kisgazda párt korábbi tagjait, a szociáldemokratákat és a kommunistákat. Mielőtt ezeket és más javaslatokat kidolgozhattak volna, az orosz tankok eltiporták a forradalmat. Miután a magyar nép spontán fellobbant, minden, ami bekövetkezett, olyan természetes szükségekre adott válasz volt, ami az önszerveződés teljességéből következett, és ez megkülönbözteti minden korábbi forradalomtól, megtéve ezt egy jellemzően huszadik század közepi forradalomnak. Annyira egyértelmű volt, hogy a munkástanácsok jelentik a természetes és logikus alternatívát a totalitáriánus állam szemben, hogy a forradalmak jellemző követelése, az alkotmányozó népgyűlés összehívása, ami megalkothatná a kormányzás új formáját – egyszerűen fel sem merült. Olyan mély a modern emberek tudatossága abban, hogy a termelés megszervezése a társadalom alapja, hogy az egész népesség a munkástanácsok körül mobilizálta magát, mint a kormányzás természetes formája. Nem kizárható, hogy pártok alakultak volna abban a folyamatban, ahogy az új állam igazgatását ki kellett találni. De azzal, hogy az állam alapjait a munkástanácsok adják, egy politikai párt sem ragadhatta volna magához a hatalmat annyira, hogy az embereket elnyomja, vagy hogy az elmúlt harminc évben rájuk jellemző rakoncátlankodást műveljék.

 

A dolgozók és az értelmiség

A kapitalizmus kialakította és folyamatosan mélyítette az árkot a dolgozók és az értelmiség között. Az utóbbiakat úgy integrálta a kapitalizmus, hogy ők irányítsák az állam- és az ipar apparátusait. Onnan adminisztrálják és fegyelmezik a dolgozó népesség. A magyar munkások, tudatában annak hogy a technikusok részei a termelési folyamatnak, helyet adtak a tanácsokban az értelmiségieknek. Helyesen a tanács tagjainak többsége termelési munkát végző emberekből állt, akik az üzemek többségét amúgy is alkotják. De a mindenkit befogadó munkástanácsokban a technikusok funkcionálisan tudtak csatlakozni a csarnok közösségének tevékenységéhez és attitűdjeikhez. A korábbi forradalmakban, különösen az orosz forradalom alatt az államnak újra és újra hangsúlyoznia kellett a munkásosztály hatalmát. A hangsúlyozás önmagában jelezte, hogy valójában milyen gyenge is a proletariátus a nemzet társadalmi rangsorában. A modern világ, három évtizednyi keserves kísérletezés után megértette, hogy a szocialista forradalom – nemzeti forradalom. A nemzet vezetőiként elismerve otthon és külföldön egyaránt, a munkástanácsok felhívást tettek közzé, hogy minden, a nemzet hatósága alatt álló tevékenység és ágazat alapítson saját tanácsot. Nem csak a fehérgallérosok az irodákban, de minden hivatali dolgozó, sőt, még a rendőrség is rendelkezzék saját tanácssal.

A magyar értelmiség hősiesen ellenszegült a Sztálinizmusnak. De még azután is, hogy a forradalom megkezdődött, a követeléseik csak addig mentek el, hogy demokratizálódjon a Párt és a kormány, legyen szólásszabadság, őszinteség abban, hogy a gazdasági helyzetet az emberek elében kezeljük, Nagy legyen a hatalomban, stb. Egy héten belül arra jutottak, hogy a munkástanácsok alapítsanak kormányt a zeneszerző Kodály Zoltánnal elnökként, nagy nemzeti- és nemzetközi megbecsültsége miatt. Azaz: nem ők, hanem a magyar munkások mutatták meg az új társadalom kívánt formáját.

 

A parasztok és a munkások

A magyar parasztok megmutatták, hogy mennyit fejlődött a társadalom az elmúlt harminc évben. Felbontották a kollektivizált földeket, amelyek gyakorlatilag az állampárt által birtokolt és vezetett gyárak voltak a mezőkön, a Terv utasításait követve. De egyúttal megszervezték magukat arra is, hogy felvegyék a kapcsolatot a munkásokkal és másokkal a városokban, a társadalmi szükségletek alapján. Az életüket kockára téve szervezték meg a kocsijaikat, hogy szállítsák az ételt, meg sem várva míg kifizetik őket, csak fordultak vidékre az újabb adagért.
Annyira bíztak abban, hogy a totalitáriánus állammal szemben az egyetlen hatalom a munkásoké, hogy a parasztok nem vártak semmiféle garanciára arra, hogy kapnak-e majd földet vagy sem, mielőtt elkötelezték volna magukat a munkástanácsok támogatásában.

Amit a forradalmi kormányok általában hiábavaló módon próbálnak elnyerni, azaz a parasztok bizalmát, azt a magyar forradalom elérte fordítva: a parasztok magukra vállaltak mindenféle kockázatot, hogy megmutassák a bizalmukat a munkásokban. Ezek a tárgyilagosan kidolgozott együttműködési viszonyok átléptek az emberek személyébe, az ösztönös válaszaikba és viselkedési mintáikba. Felszabadulva a félelemtől, hogy a művészet és az irodalom csak a politikát szolgálhatja, miközben érezték az emberi vágyak, képességek és együttműködés kitárulását maguk körül, a magyar nép huszonöt újságot indított el egyetlen éjszaka alatt, az öreg művészek és a fiatal tehetségek ontották magukból a hírek, történeteket, verseket a művészeti energia villámáradásában.

 

A munkások és a külügyek

A magyar munkástanácsok nem egyszerűen kérlelték az orosz csapatokat, hogy legyen tűzszünet és menjenek haza. Konkrét alkudozásokba kezdtek az orosz parancsnokokkal, hogy vonuljanak vissza. Legalább egy tanács sikeres alkut kötött egy helyőrség eltávolításával, de arról is hogy el legyenek látva élelemmel. Ez nem csak fraternizálás volt. A munkástanácsok a maguk kezébe vették a külügyek rendezésének a felelősségét is. A tárgyalások egyszerűsége azt tükrözi, hogy milyen oktatást kapott a világháború utáni világ az értelmetlen civakodásból, a cinikus propagandából és a tűzszüneti egyeztetésekből Koreában, a Nagy Négy gyűlésekből Londonban és Párizsban, valamint a kétoldali egyeztetésekből Genfben.

Orosz csapatok fellázadtak és dezertáltak, hogy a munkástanácsok alatt harcoljanak. Amikor a debreceni kórház rádión jelezte, hogy égető szüksége van vastüdőkre, a miskolci munkástanács beszerzett többet Nyugat-Németországból, és rádión megszervezte a szállítmány landolását a debreceni repülőtéren. A magyar forradalom meghaladta a fenyegetések, sértések, hazugságok, álszentségek és brutalitások kombinációját, amelyeket ma a külügyi hírrovat hasábjain nap mint nap láthatunk. A magyar nép üdvözölte az ilyen orvosi- és egyéb segítségnyújtásokat külföldről. De amint azt elmagyarázták cseh testvéreiknek, nem is annyira segítségre vagy könyöradományra volt szükségük elsősorban, hanem annak a megértésére, hogy nem csak magukért, hanem Európa egészéért harcolnak.

Egy olyan világban, ahol állandóak a magasabb életszínvonallal kecsegtető lekenyerezések, ezek a szavak egy új erkölcs kicsengését hordozzák. A magyar munkások nem könyörögtek alamizsnáért a román, szerb vagy szlovák munkásoktól. Azt akarták, hogy ők is csatlakozzanak az új társadalomért vívott közös harcba. A semlegesség amit a magyar nép követelt nem Svájc semlegessége volt. A forradalom köztudottan egy lengyelekért tartott szolidarítási tüntetéssel kezdődött. Nem akarták, hogy a hazájuk Amerika és Oroszorország világuralmi törekvéseinek harcmezője legyen, de ők maguk készen álltak arra, hogy az életüket adják az új világért vívott küzdelemért, vállvetve Európa népeivel, nyugaton és keleten egyaránt. Az azonnali kérések a fegyverekért, a segélykiáltások a halkuló rádió adásokban a fegyveres harc utolsó napjaiban annak a fényében értelmezendők, hogy a magyar nép magára egy új világmozgalom élcsapataként tekintett, ami egy új civilizációt akart megteremteni, ami markánsan különbözött mind az amerikai materializmustól, mind az orosz totalitáriánizmustól. Ilyen önbizalom a célokat és az ideákat illetően, melyekben emberek élhetnek, a modern világban csak szilárd materiális lábakon állhat. Ezek a lábak a magyar dolgozók számára a természetes és megszerzett képességük volt arra, hogy megszervezzék a termelést, valamint az, hogy saját bőrükön tapasztalhatták a központi tervezés és a bürokratikus szerveződés kiteljesedését a Pártállamban, amely a világon mindenütt mára jellemző.

Ezzel az új civilizációval szemben, mely gyenge volt logisztikában de hatalmas a világ elismerésének kivívásában, és tudatában annak hogy mindenütt ott gomolyog a felszín alatt, készen arra hogy összeroppantsa az amerikai és orosz imperializmust, a nyugati hatalmak tehetetlenek voltak. Rövid ideig hezitáltak, majd úgy alakították át a hatalmas propaganda-gépezeteiket, hogy átalakítsák a magyar forradalom tartalmát egy menekültkérdéssé. A szegények, a fuldoklók, a gyengék, az esélytelenek, akiken az amerikai jóléti modell segíthet segélyezéssel és a bürokrácia vörös szalagjaival. Így pedig miközben Oroszország Keleten a munkástanácsok szisztematikus felszámolására szánta el magát, kényszermunka táborba deportálásokkal, úgy az Amerikaiak elkezdték a forradalom felszámolását a menekülttáborok megszervezésével Nyugaton. A magyar népet nem vezette meg ez a jellemzően amerikai manőver, és a forradalom kudarcának terhét kereken az orosz és az amerikai kormányok vállára helyezték.

 

A győzelem teljes volt

Az orosz csapatok kivonása Magyarországról a felszínen nemzeti követelésnek látszik. De valójában, a konkrét körülményeket figyelembe véve itt arról van szó, hogy az egész népesség felismerte, hogy az orosz tankok az egyetlen olyan erő az országban, amelyek képesek leverni a munkástanácsokat. A bal- és jobboldal közötti polgárháborúról beszélni abban az esetben, ha kivonják az orosz csapatokat, amint az a klasszikus nemzeti forradalmakra jellemző, az annak a meg nem értése, hogy pontosan mennyire is kerítette hatalmába a termelést a munkásság a modern társadalomban, és hogy mennyire van ezzel tisztában az egész népesség. A magyar forradalomban nem voltak elválasztva az azonnali feladatok és a végső célok, vagy az ösztönös- és a céltudatos cselekedetek. A dolgozó, gondolkodó, küzdő, vérző Magyarország soha egy pillanatra nem feledte, hogy egy új társadalmat költ, nem csak magának, hanem az egész emberiségnek. A küzdelem megszervezése közepette a munkástanácsok politikai vitákat szerveztek, nem csak az adott üzem pozícióját tekintve a harcban, hanem hogy egyáltalán milyen célokat érjenek el a tanácsok. Szüntelen politikai tevékenységet folytattak, hogy a régi rezsim maradványait gyökerestül szedjék ki, és kidolgozzák az új politikát. Tudták, hogy a tanácsokra leselkedő legnagyobb veszélyt nem a gyárakon kívül lévő középosztály jelenti, hanem a kommunista párt és a szakszervezeti bürokraták, akik mind el akarták távolítani a hatalmat az üzem területéről. A forradalom elején, amikor a Gerő kormány ráismert hogy a párt és a szakszervezetek összeomlottak, a párt káderei számított hogy megszervezzék az üzemi tanácsokat az utcán forradalmát vívó tömegek ellen. A munkások az utcáról erre visszatértek a gyárakba, kihajították a pártkedereket és új tanácsokat választottak, akik kikiáltották, hogy őket a dolgozók választották – és nem a kormány.

Olvass tovább!