RE: A módszer védelmében

Nekem máig van olyan barátom, akit őszintén feldúlnak Puzsér Róbert azon megnyilvánulásai, melyekkel elutasítja, hogy a nagyvárosi liberális értelmiség morális hitelesítő bizottságai korlátozzák állásfoglalásait. Az illető tudatában Puzsér annak az ethosznak a megtestesítői közé tartozik, amelyet bő tíz évvel ezelőtt a rendszerkritika ernyőfogalma alá rendelt a nyilvánosság vonatkozó része. A rendszerkritika önmagában semmit nem jelentő fogalma pontosan arra volt hivatott, hogy a rendszerváltás utáni kapitalista restaurációval szemben azoknak, akik már csak nemzedéki okokból is el tudtak képzelni „mást”, ne kelljen különösebben konkretizálni, mi is az. Alapvető funkciója volt, hogy lehetővé tegye bárki számára, hogy azt lássa bele, amit szeretne – hogy egy nagyon szűk kör számára biztosítsa a kohézió minimális feltételét. Hivatkozott barátom számára a rendszerkritika azt jelentette: baloldaliság. A baloldali pedig azt jelentette, hogy rendes ember, olyan, akitől elvárható, hogy egyetemesnek tételezett „humanista” és „szociálisan érzékeny”, esetleg „zöld” értékeket képviseljen. Aki ezeket nem képviselte, vagyis nem volt pedigrés szocialista vagy nem tartotta magát a „rendszerkritikus” értelmiség által informálisan megszabott fogalmi és viselkedésbeli protokollokhoz, esetleg „európai normákhoz”, antifasiszta „közmegegyezésekhez” és hasonlókhoz, az rossz ember volt. Ismétlem: a rendszerkritika nem feltétlenül ezt jelentette (nem jelentett semmit), számára jelentette ezt, és amikor a 2008 utáni új kulturális hegemónia nyomása szétbomlasztotta a mögötte álló közösséget, szembesülve azzal, hogy mások (mint Puzsér vagy Farkas Attila Márton) számára nem teljesen ezt jelentette, ezt részükről jobb híján árulásnak tudta be.

A rendszerkritika tehát sok mindent jelenthetett, de ezek nagyjából közös vonása volt az, hogy – mint azt a fogalom kétszeresen is implikálja – egy elvont, spekulatív pozíció preferálása volt, melyben egyszerre volt benne a függetlenség („engem márpedig nem befolyásol a valóság”) poszt-punk gesztusa és az igaz tanítás és a piszkos, bukott kozmosz között mediáló, a nominalista angolszász politikai filozófia szempontjából „keleties” értelmiségi póz. Érdekes volt tehát olvasnom Varga „Nefelejcs” Gergő a „rendszerkritikát” a „módszerkritikával” szembeállító eszmefuttatását, már csak annak nosztalgikus színezete miatt is. Persze értem a humort és nyilvánvaló, hogy ez a fogalomhasználat a rendszerváltással kapcsolatos folklór („módszerváltás”) narratíváit hivatott beidézni, viszont önmagában annyira reduktív, hogy az valamennyi választ érdemel.

A szövegnek itt mindössze egy rövid részét, kulcsgondolatát idézném (kiemelések tőlem), hogy annak határait kitapogassam. (Innentől minden félreértés szándékos.) Előzetesen: a rendszerkritika és a módszerkritika fogalmi szembeállítása elfedi azt, hogy a rendszeren belül csak módszerek vannak, a rendszeren kívül pedig nincsen semmi.

A „módszerkritikus baloldal” számára a politika első sorban (sic!) morális kérdés. Azért kell baloldalinak lenni és baloldali politikát folytatni, mert az a helyes. Következésképp: baloldali politikát csak jó emberek folytathatnak, akik attól jók, hogy baloldali értékeket képviselnek. A politika tehát az, hogy jó embereket juttassunk jó helyekre (régebben: erkölcsi piedesztálra, értékközvetítő-helyekre, művészetbe, civil szférába, stb.), a jó embereket támogassuk, és kiszorítsuk a rosszakat. (…) E mellett van egy másik baloldal, amit nevezzünk rendszerkritikusnak. Itt a végső vágyból érthető meg az amúgy fragmentált közeg: az pedig a kommunizmus, azaz az osztályok nélküli társadalom megteremtése, melynek alapja a tőkés magántulajdonon alapuló társadalom felszámolása. (…) Az utóbbi tábor hajlamos arra, mivel kategóriákban gondolkodik, hogy túldetermináljon dolgokat, manapság kicsit depressziós és defetista. Az előbbi tábor ellenben idealista, aki az egyéni cselekvés erejében is hisz, és ezen a ponton azt mutatta meg, hogy igenis lehetséges a politika, és újra lehet rajzolni legalább a polgári politika térképét.

Kiegészítendő rövid töredékes kommentárt fűznék a fenti gondolathoz, további szíves felhasználás céljából.

*

Van a politikának egy jellegzetesen polgári felfogása, amit lehet idealistának (szemben a realistával) nevezni. (Én mágikusnak nevezném, ha a gúnyolódásban akarnám sekélyes örömömet lelni.) Ez nagyon leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy valaki azt gondolja, az ő pozíciója egy pont (vagyis nem egy vektor). Amit ő gondol a világról, amit ő akar, amire vágyik, azt meg kell jelenítenie, szimbolizálnia kell, deklarálnia kell, egy termékké kell tennie, és akkor mindazok, akik ugyanazt gondolják, őt választják. Elég megtestesítenie az eszmét, mégpedig minél „tisztábban”, minél kevesebb kompromisszum vállalásával, és ha ez mégsem sikerül, akkor a hiba a tisztaságban van. A választók dolga, hogy higgyenek az eszme tisztaságában, és kiválasszák a legtisztábbat. Én, a forradalmár megmondtam, mi kell, hogy legyen, a többi a ti dolgotok.

Természetesen a platform létrehozása elkerülhetetlen, de ez önmagában még nem politika.

Marx nem sokkal a Kommunista kiáltvány megírása után, legkésőbb a Louis Bonaparte brumaire 18-ájának írása közben felismerte, hogy a forradalmat nem lehet közvetlenül akarni, az új – forradalmi – rend és a régi közti szembenállást nem lehet mint olyat a politikai térben színről színre megjeleníteni. Már csak azért sem, mert a politikában nem különböző skatulyákba besorolható szereplők mozognak, hanem éppen ellenkezőleg: a politikai különbözőség azt is jelenti, hogy a másiknak a skatulyái is teljesen mások. Nem véletlen, hogy a legnagyobb marxista teoretikusok és vezetők (e kettő ideális esetben egybeesik) nem úgy tették fel a kérdést, hogy hogyan lehet a kommunizmust, mint gondolatot közvetlenül eladni, hogy azt a többség magától akarja, hanem inkább úgy, hogyan lehet a többséget úgy alakítani, hogy az a kommunizmus megvalósításának irányába hasson, akár tud róla, akár nem. Ez a „realista” hübrisz valami olyasféleképpen képzelhető el, hogy valaki miután felmérte a térben egymásnak feszülő erőket, eldönti, hol interveniál, hol melyik dominót löki meg, hogy egy számára kedvezőbb új helyzet alakuljon ki.

Jó embernek lenni jó. Ennyi és nem több. A politika fenti „módszer-elvű” felfogása szempontjából a politikus (a nép választott képviselője) jóembersége nem releváns. A politikus a módszer szempontjából bábu: egyéni kvalitásai, paraméterei mind erőforrások, de önmagában egyik sem mindent verő kártyalap. Túlbecsüljük politikusainkat, amikor személyes hitelük, erkölcsi minőségük felett pálcát törünk, túlzottan sok személyes szabadságot tételezünk fel róluk – azt a fajta személyes szabadságot, melynek illúzióját a rendszerkritikus értelmiségi testesíti meg. Aztán amikor csalódunk, elveszítjük a „hitünket” a termékben, és legközelebb egy másikat választunk, hátha az beválik. A politikus azonban végső soron nem önmagát képviseli (hogy vele valamilyen „paraszociális” alapon azonosulhassunk), hanem az erőket, melyek a helyén tartják. A politika realista felfogása szerint, ha azt akarod, hogy téged képviseljen, neked kell lenned az erőnek, ami a helyén tartja. Ha pedig önálló politikai erővé nincs lehetőséged válni, de megrázhatod az uralkodó osztály asztalát annyira, hogy egy kicsivel több morzsa pottyanjon le, kár ezt a lehetőséget elmulasztani. Moralizálni tipikusan az a dolog, amit az alul lévők nem engedhetnek meg maguknak.

A rendszerben és módszerben (mint kategóriákban) való gondolkodás ugyanis elkerülhetetlenül szembesít minket azzal, amit a politikai realizmus kérdéseként azonosíthatunk. A módszer nézőpontjából tudniillik a fennálló adott, amivel valamit kell kezdenünk. Elterjedt vélekedés, hogy a valóságra való hivatkozás a politikában az önálló ágencia lehetőségének tagadása, a társadalom működésének naturalizálása, determinisztikus felfogása. A megragadhatatlan valami, ami aközött van, amit akarunk és aközött, ami végül lesz, a „valóság”. Valóság annyiban, hogy „autonóm” akaratunkkal szemben ellenállást fejt ki, akadályt jelent, cselekvésünk irányát befolyásolja. A valóság e szubsztanciája a politika, melynek törvényszerűségeit „klasszikus” (értsd: pogány) gondolkodók írhatták a természeti rend számlájára, de számunkra ez a horizont – hála istennek – végleg elveszett. (Nem is említve azt, mennyire mást jelentett a természet ebben a felfogásban, mint amit ma értünk alatta.) A politikában valósággal bírni azt jelenti: hatalommal bírni. Hatalommal ahhoz, hogy mások cselekvésnek irányát befolyásolni tudjuk, mások számára akadályt jelentsünk. Ezt úgy is újrafogalmazhatjuk, hogy a politika realitása és az ágencia lehetősége nem zárja ki egymást, az ágencia maga a politika realitása. Tagadni a politika realitását azt jelenti, hogy cselekvés helyett egy pontszerű imaginárius „identitással” azonosítjuk magunkat, mely azonban nincs kauzális viszonyban a rajta kívül álló világgal. Ebből fakad a politika fenti „mágikus” felfogása.

Ez nem politikai kérdés, hanem teológiai. Nem minden „metafizika” kompatibilis ugyanis a politikával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megspórolhatjuk a kérdéssel való foglalkozást, vagy az általa megjelenített problémát áthidalhatjuk valamilyen „csináljunk valamit oszt majd lesz valami” akcionizmussal. Elvégre itt nem (csak) arról van szó, hogy kik vagyunk mi, akik csinálunk valamit, hanem arról is, mi az a valami, amit csinálunk, és mi az, ami nem „valami”. Amikor az önálló cselekvés útjából el akarjuk takarítani a valóságot, éppen azt tagadjuk, ami a cselekvést lehetővé teszi, és magunkat „kategóriákban gondolkodó” tehetetlen fantáziálásra kárhoztatjuk: „depresszió és defetizmus” lesz úrrá. A cselekvést ugyanis pont az teszi lehetővé, ami gátolja. Ezért sem lehet például az „elnyomás” („nem lehetek azonos az önképemmel”) mint olyan elutasítására értelmezhető politikát alapozni, hiszen ez legfeljebb narcisztikus önazonosságunk deklarálására alkalmas. Ez kontra-intuitív logika, elismerem, de sikeres gyakorlati felhasználására tudok példát mondani.

Az ellenzék relatív áttörését idén egy egyszerű belátás tette lehetővé. Amíg egymással versengtek az ellenzéki pártok, nem volt lehetőségük versengésük számára komoly téteket állítani, és mozgásterük idővel egyre szűkült. Amikor sikerült megegyezniük a köztük lévő verseny bizonyos korlátaiban, mozgásterük drasztikusan megnövekedett. A versenyt tehát a verseny korlátozása tette lehetővé.

Nem véletlenül hivatkoztam Puzsér Róbertre korábban: személye ikonikus megtestesítője volt annak a fiatal kávéházi értelmiségi körökben gyakran hangoztatott nézetnek, miszerint magát az „elitet” kell leváltani. De mire? Akik így gondolják, mégis hogyan képzelik az elitváltást? Ha nem szavazunk rájuk, megszűnnek? E nézet aktuális formációja két állítás köré szerveződik, melyek közül Puzsér Róbert (másokkal együtt) mindkettőt explicit módon képviselte. Az egyik szerint a jelenlegi ellenzék a NER házi ellenzéke, hiszen a kormánynak hatalmában áll a szabályokat kedve szerint változtatni, a körülötte szerveződő érdekcsoportoknak pedig hatalmában áll az ellenzék képviselőit megvenni, anyagi függésben tartani és ez által manipulálni. A másik állítás szerint az ellenzék önmagában „korrupt”, személyi állományában felül vannak reprezentálva a régi rend leszerepelt figurái, akik mentalitásuk, habitusuk és személyes érdekeik által mozgatva nem érdekeltek a változásban, tehát – mivel a pártállami rendszerrel nem lehet közvetlenül konfrontálódni – először az ellenzéket kell leváltani. Mindkét állítás tartalmaz igazságot, a probléma velük mindössze az, hogy egymást kizárják. Ha őszintén úgy gondoljuk, az ellenzék informálisan a kormány zsebében van, a NER korlátlanul alakíthatja, kikből álljon a saját névleges ellenzéke, úgy az ellenzék személyi állományának lecserélése (még ha lehetséges is lenne) mennyiben változtatna ezen a helyzeten? Ha azonban mindkét állítást igaznak véljük, hogyan lehet a köztük lévő ellentmondáson átlépni? Egy módon: magát az ellentmondást, mint olyat állítani, és azt az ellenzéket támogatni, amit le akarunk váltani, pontosan annyira, hogy kikerüljön függő helyzetéből, megnyerhesse a mozgásnak azt a szabadságát, ami ahhoz szükséges, hogy lehetősége legyen megújulni. Azt persze, hogy ez a folyamat hogyan zajlik le – fokozatos manőverezés útján azzá alakul, amit a mögötte lévő, őt felhasználó népi ellenállás elvár tőle, vagy nagyon hirtelen válik nyilvánvalóvá, hogy ennek az elvárásnak nem tud megfelelni, és bukása a versenyt tovább eszkaláló képviseleti vákuumot hoz létre – nem tudhatjuk. A lényeg mindössze az, hogy a fenti kontra-intuitív logikát egy másik példával illusztráljam.

Az ellenzék mögé való beállás ezen általam felvázolt hipotetikus megfontolása tehát nem idealista egyéni cselekvésben való naiv hit eredménye, nem visszariadás az antagonizmussal való szembesüléstől, hanem éppen ellenkezőleg, annak dialektikus meghaladása. Az idealista egyéni cselekvésben azok vannak leragadva, akik úgy gondolják, a „rendszerkritika” spekulatív külső pozícióját elég mindössze reprezentálni, és annak erkölcsi példája magától anyagi erővé válik és transzformálja a világot, anélkül, hogy annak képviselői be kell, hogy a kezüket piszkolják a beléjük vetett „hitet” veszélyeztető kompromisszumokkal, taktikai manőverekkel. Egy ilyen pozíció termékének tűnik „rendszer” és „módszer” steril szembeállítása, mely csak arra jó, hogy a világot jók és rosszak áthidalhatatlan szembenállásává redukálja, és így az ellentmondást ellaposítsa, az antagonizmus progresszív továbbfejlesztését lehetetlenné tegye.

Olvass tovább!