Osztályharc korona idején

Itthon még nem is igazán durva a helyzet, ennek ellenére a járványtól a rendszer összes ellentmondása tűzhányóként tör most a felszínre.

Hiába szólították fel az időseket, hogy maradjanak otthon, most mégis elözönlötték a boltokat és a közterületüket – mert az nem volt megszervezve, hogy az önkéntes karantén esetén miként lesznek a szükségleteik ellátva, arányosan és igazságosan. Szerencsére a családi közösségeket fellazította az el- és a kivándorlás, a helyi közösségeket meg szétbombáztuk harminc év alatt.

Hiába rendelték el a távoktatást, ha az erre vonatkozó fejlesztési programot szétlopták, így a jobb módú gimnáziumok még valahogy megoldják, de ahol se eszköz, se kompetencia, se hozzáférés, ott maximum abban reménykedhetnek, hogy ott a halál se jár.

Legfeljebb a vendégmunkából hazatérő, tünetmentesen fertőző magyarok, akiket nem tesztelnek.

Legalább közben nyilvánvalóvá válik, hogy most önkéntesen hiába lehet (majdnem) mindenki számára hozzáférhető, videó alapú, jó minőségű oktatási anyagokat előállítani (csak eddig se pénz, se idő nem volt rá), az iskola valódi funkciója mégis inkább a gyerekmegőrzés és a fegyelmezés.

Ez se kis dolog.

Ahogy az se, hogy bár hiába kéne mindenkinek otthon maradnia, ez még azoknál a munkáknál is akadozik, amit nyugodtan lehetne otthonról végezni, mert a menedzsment attól fél, hogy amint a dolgozó kikerül a látószögből, már nem fog dolgozni. Hasonlóan nonszensz állapotok uralkodnak olyan munkáknál, amik vészhelyzet idején tulajdonképpen okafogyottá vagy veszélyessé válnak – de csinálni kell akkor is, ha nincs értelme, mert a projekt pénzt pályázatra adják, nem pedig értelemre.

Azok pedig örüljenek, akiknek ilyenkor menni kell dolgozni – a kamionosoknak, árufeltöltőknek, pénztárosoknak, üzemi munkásoknak, sofőröknek, szerelőknek, takarítóknak, gépészeknek. A védelmet oldják meg maguknak, az állam még az orvosnak, ápolónak se tud adni. Hiába nem bírják a tempót a most elszabaduló pánik-vásárlókkal, hiába nem jut már nekik semmi a boltból, mire végeznek, még így is jobban jártak, mint azok, akiket most jogtalanul küldenek fizetetlen szabadságra vagy akikkel bontanak szerződést, esetleg leépítenek: legalább tudják fizetni az albérletet, mert arra nincs moratórium, azt megoldja a szabad piac, munkanélküli segély pedig nem lesz a várható több százezer munkanélkülinek.

Ők nézegessék csak a frissen ki- vagy eladó airbnb-ket.

Szinte természetes, hogy így alakul: a 2008-as válság utáni felépülés arra épült, hogy a tőkét alacsony adókkal és laza munkahelyi szabályozásokkal csábítják, majd olcsó hitelekkel fűtik. Ennek a rendszernek az lett az ára, hogy a közszférát – pláne a szociális szférát – módszeresen leépítik, hisz kevesebb adóból kevesebb szolgáltatásra futja.

Ez alakította ki azt a rendszert, hogy a gazdagok mindenütt felvásárolták az ingatlanokat és rákapaszkodtak a turizmusra, a középosztály a lazább szabályozás (feketézés, KATA-zás) mellett örült a magasabb bérnek, amiből futotta az olcsó repülésre, a leszakadók meg mehettek nyugatra takarítani a szállodákat, csapolni a söröket, megtölteni a konyhákat, a pénzüket meg utalhatták haza.

Ebből kifolyólag a válság menedzsmentjének kedvezményezettjei is a vállalkozások, a munkáltatók, nekik szól a hitelek befagyasztása és a még rugalmasabbá tett munkaügyi szabályozás. Öntik bele a pénzt, hátha betömi a lyukat, mintha csak léket kapott volna a gumicsónak, nem pedig torpedó találat érte volna a hajót. Remek dolog a példátlan adókedvezmény, hogy ha a kereslet nem megfeneklett, hanem konkrétan megszűnt, pláne ott elengedi a munkaügyi járulékokat, ahol az emberek bújtatottan voltak foglalkoztatva vagy feketén.

Közhely, hogy a kapitalizmus a válság terheit a legszegényebbekre terheli – most is ez történik, de nem kellett semmi megszorítást bejelentenie. A jelszó: karantén vagy bírság, megvetés és kitoloncolás, a közösségi és társasági élet teljes felfüggesztése. A válságra kínált megoldás a válság maga, hogy az életünkkel fizessük meg az árát annak, hogy a rendszerben semmilyen stratégiai tartalék nem fért meg, hát még annyi, hogy egy nagyobb megbetegedési hullámot vagy munkanélküliséget kezelni tudjon.

Még nem tudni mi jön, ha leül a por – Koltai Mihály a „globalizáció hamis hajnaláról” értekezik, a szélsőjobbon a nemzeti szuverenitás felemelkedését ünneplik, miután az EU láthatóan elhasalt ebben a kérdésben.

A NER kihívása azonban az, hogy hogyan fog kinézni egy „munka alapú társadalom” munka nélkül – és hogy mennyivel él majd tovább, mint az általa meghirdetett karantén.