Az anarchizmus jövője Interjú Ángel José Cappelletti argentin-venezuelai filozófussal

El Nacional: Ha belegondolunk, hogy az anarché etimológiai jelentése a „szervezőelv-nélküliség”[1], az anarchizmus fogalma, úgy tűnik, egy lényegében ellentmondásos képzetre utal.

Ángel José Cappelletti: Ez itt egy olyan félreértés, amely – valóban – igen gyakran fölmerül. Az anarchizmus – ellentétben sokak vélekedésével – nem a szerveződés elvének tagadása. Mi több: még a hatalom tagadása sem. Van hatalom, melyet az anarchizmus tényként ismer el. A hatalom minden egyén és embercsoport inherens sajátossága. Bármely társadalom minden tagja rendelkezik valamilyen hatalommal. Ha ezt a hatalmat mesterségesen nem befolyásolják, a többiekével együtt ellensúlyban marad.

Tehát az anarchizmus voltaképpen nem a hatalmat tagadja, de még magát a politikai hatalmat sem, hanem az Államot, a hatalom fellebbezhetetlen és permanens felosztását azok között, akik döntenek, és akik végrehajtanak, azok között, akik elrendelnek, és akik engedelmeskednek.

Ángel José Cappelletti (1927-1995) argentin-venezuelai filozófus, fordító. Argentína észak-keleti városában, Rosarióban született. Doktori diplomáját 1954-ben szerezte a Buenos Aires-i Egyetemen. 1968-tól 1994-ig a venezuelai Simón Bolívar Egyetemen tanított, majd a következő évben – szülővárosába visszatérve – hunyt el.

Az itt olvasható interjú 1992-ben készült. Eredetileg a mexikói El Nacional nevű újság hasábjain jelent meg április 8-án. J. Diana kérdezett.  

El Nacional: Mindez az autoritás fogalmára is érvényes?

Ángel José Cappelletti: Igen, kétségtelenül. Az anarchizmus az autoritást sem tagadja. Az egyének tudásán és képességein alapuló szerves autoritás elismerése szintén elkerülhetetlen. Abszurd volna önmagában az autoritást tagadni.

Ezt talán az illusztrálja a legjobban, ami azokban a társadalmakban történik, amelyeket „eredendően anarchistának” nevezhetünk, azaz a primitív társadalmakban, ahol nem létezik olyasmi, hogy Állam. Megtalálható bennük mind a politikai hatalom, mind az autoritás; viszont ez az autoritás nem az egyszerű versengésre épül. Autoritása van a legjobb vadásznak, amikor vadászatra kerül sor. Autoritása van annak, aki jól ismeri a növények gyógyító hatásait, ha beteget kell gyógyítani.

Ezekben az esetekben viszont először is egy részleges autoritásról van szó; másodszor ez az autoritás ideiglenes; harmadszor pedig az adott társadalmi feladat ellátásán túl semmilyen további hatásköre nincs. Az, hogy én vagyok egy adott csoporton belül a legjobb vadász, engem autoritással ruház fel, amikor például vadkanvadászatra kerül sor. Miután viszont levadásztuk a vadat, és visszatértünk az otthonainkba, az autoritásom megszűnik; más területre sem utalható át, és nem is ruház fel engem semmilyen kiváltsággal a zsákmány elosztása során.

Ez mindössze egy példa arra, hogy mit ért az anarchizmus legitim autoritáson. Egy anarchista nem vitathatja el egy építészmérnök autoritását, amikor hídépítésről van szó, viszont igenis megkérdőjelezheti az építészmérnök vagy egy megválasztott képviselő művészetről, oktatásról, egészségügyről vagy általában a politikáról alkotott ítéletét.

El Nacional: Ha ezekből a példákból indulunk ki, felmerülhet a kérdés, vajon nem hatja-e át valamilyen nosztalgia ezeket az anarchista megközelítéseket, és nem tévesztik-e így szem elől a jelen társadalmainak komplexitását?

Ángel José Cappelletti: Való igaz, hogy van bennük némi nosztalgia, de az ilyesmi megtalálható a világról alkotott legtöbb elképzelésben. Ugyanakkor az, hogy ez a nosztalgia létezik, nem jelenti azt, hogy a fennálló társadalmak helyére valamilyen primitív állapotot akarnánk naivan visszaállítani, hiszen mind tudjuk, hogy ez képtelenség.

Mégis, ami az anarchizmust megkülönbözteti attól, amit számos kortárs filozófus és tudós gondolt, akik libertáriusok (mivel elismerik az anarchizmusnak a hatalomra, az Államra stb. vonatkozó kritikáját) az az, hogy ez utóbbiak semmilyen esélyét nem látják annak, hogy ezek a viszonyok valamilyen módon visszaállíthatók volnának valamikor a jövőben. Ezzel szemben az anarchizmus úgy véli, hogy a primitív társadalmakból ismert emberi viszonyok újból előfordulhatnak közöttünk.

El Nacional: Ezek alapján kijelenthetjük az anarchizmusról, hogy alapvetően optimista?

Ángel José Cappelletti: Persze! Egyértelműen… De, amit ki szeretnék emelni, az a következő: a tudósok között, azok között, akik ma társadalom- vagy humántudományokkal foglalkoznak (antropológusok, szociológusok, pszichológusok, néprajzosok, nyelvészek…), vagy a kortárs filozófusok között is sokan vannak, akiknek libertárius nézeteik vannak. Gondolok itt például [Michel] Foucault-ra, Pierre Clastres-re, [Cornelius] Castoriadisra…

Úgy látom, a kortárs gondolkodás legnagyobb alakjai libertárius nézetekkel rendelkeznek, és teljes mértékben megegyeznek azzal a kritikával, amelyet az anarchizmus jelenlegi társadalmainkkal és azok kulturális értékrendjével kapcsolatban megfogalmaz. Ennek ellenére egyikük sem az anarchizmust javasolja kiútként. Ugyanakkor létezik egy igen erős félelem – ami a Szovjetunió és a marxizmus-leninizmus összeomlásával csak felerősödött – éspedig az, hogy bármely radikális reformkísérlet egy újabb autoritárius berendezkedés kialakulásához vezethet.

Ha ez a fajta félelem nem is áll fenn, akkor is létezhet a nevetségessé válástól való félelem, attól, hogy az emberek azt mondják ránk, hogy naívak, hiszékenyek vagyunk.

Számomra viszont a hiszékenység legrosszabb fajtája az, ha azt gondoljuk, hogy semmi sem változhat. Persze az a forradalmiság, amely korábban a marxizmusra és részben az anarchizmusra jellemző volt, a múlté már.

Azt viszont nem tudom elfogadni, hogy bármely mélyreható társadalmi reformtörekvéstől, ha fölmerülne, el kellene fordulnunk. Ez brutális konformizmust jelentene; még egy újabb autoritarizmus kialakulása kockázatánál is jóval súlyosabb volna.

El Nacional: De hiszen történelmi okai vannak, hogy ez a fajta magatartás kialakult…

Ángel José Cappelletti: Igen, okokból van bőven, főként az úgynevezett „szocialista államok” kudarca, melyekben sok értelmiségi hatvan vagy hetven éven keresztül naívan reménykedett, miközben az anarchisták az első perctől kritikával illették őket.

Az anarchisták többsége 1917-1918-ban támogatta az orosz forradalmat. Egy új világ hajnalát üdvözölték a forradalomban, viszont 1919-től, majd 1920-tól errefelé a szovjetek központosításával és az egyre bürokratizálódó állam kialakulásával, az anarchisták bírálták az eseményeket. Nem telt sok időbe, amíg a Lenin által Oroszországba hívott anarchisták is, mint például Emma Goldman és Alexander Berckman, igen élesen bírálni kezdték mindazt, amit láttak. [Pjotr] Kropotkin – aki azonnal visszatért Oroszországba – egy sor levelet váltott Leninnel, amelyeket újra kellene publikálni, mivel nagyon beszédesek, tekintettel arra, hogy felhívta Lenin figyelmét, mi fog – lépésről lépésre – történni, és az mind be is következett 1988 és 1991 között.

1920-ban Kropotkin azt mondta Leninnek, hogy a Szovjetunió által magába foglalt területet képtelenség egy centralizált állam keretében fenntartani, hogy az egyedüli járható út az összes fölmerülő nemzeti autonómia és szuverenitás elismerése egy nagy konföderáció kialakítása érdekében. Lenin ezt elutasította.

El Nacional: Az imént, amikor arra utaltam, milyen okai lehettek az értelmiségnek, amire Ön is kitért, mindenekelőtt a 19. századi ideológiai környezetnek az anarchizmuson belül betöltött súlyára gondoltam: a haladással kapcsolatos eszmék illúziójára, a tudományok erejébe vetett hitre…, voltaképpen egy sor olyan értékre, amely a forradalmi burzsoázia sajátja volt. Nem volt-e ez is azon tényezők egyike, amelyek miatt az anarchizmus jókora gyanúval nézett azokra, akiknek libertárius beállítottságuk volt?   

Ángel José Cappelletti: Igen, és azt hiszem, hogy ha csak ezek lettek volna az okok, (az anarchistáknak – ford. megj.) igazuk volna, hiszen egyik sem tartozik az anarchizmus lényegéhez. Nyilvánvaló, hogy a mai anarchizmust nem lehet Spencerre, a pozitivizmusra vagy a szcientizmusra alapozni. Ezt viszont az anarchizmuson belül is vitatták. A 20. század anarchista gondolkodói már nem vettek ebben részt. [Errico] Malatesta például azt mondta: „Annyira hiszek a tudomány tévedhetetlenségében, amennyire a Pápa tévedhetetlenségében”; vagyis semennyire. [Gustav] Landauer és mások, az anarchizmus újabb teoretikusai általában, [Murray] Bookchin vagy [Noam] Chomsky igen messze állnak az ilyesmitől.

El Nacional: Az anarchizmus egy másik megkülönböztető jegye az, hogy fontosnak tartja az etika szerepét a politika szférájában.

Ángel José Cappelletti: Valóban. Én az anarchizmust a politika radikális „eticizálásaként” is meg tudnám határozni. Machiavelli óta viszont a modern világban létezik az etika és a politika különválasztásának a tendenciája.

Ezzel szemben az anarchizmus úgy gondolja, hogy az etika politika és a politika etika. Ez az anarchizmus ereje és gyengéje is egyszerre. Erőssége, mivel azáltal, hogy az anarchizmus olyan etikai értékek igenlésén alapszik, melyek bizonyos mértékben történelemfelettiek, halhatatlan marad. Gyengesége, mivel, ha megpróbál radikálisan erkölcsileg átalakítani egy társadalmat, hogy ezáltal egy új rendet hozzon létre, a legnehezebb vállalkozásnak tűnik, hiszen ez az ember megreformálásával jár – ami, ha nem is lehetetlen, igen nehéz kihívás.

Az Argentin Regionális Munkásszövetség (Federación Obrera Regional Argentina, FORA) tüntetése 1915-ben,

El Nacional: Mivel magyarázható, hogy az anarchizmus korábban óriási népszerűségnek örvendett, aztán anélkül lett belőle marginális mozgalom, hogy átment volna a hitelességvesztésnek azon az időszakán, amin a marxizmus-leninizmus átment, amikor hatalmi tényező volt?  

Ángel José Cappelletti: Ennek a jelenségnek több magyarázó oka van. Ezek közül az egyik a bolsevik forradalom. Sokan azok közül, akik libertárius szocialista nézeteket vallottak, kezdetben azt hitték, hogy a bolsevik forradalom meg fogja valósítani libertárius szocialista ideáljaikat. Egyesek rájöttek, hogy nem ez lesz a helyzet, mások viszont tovább reménykedtek. Példa erre Brazília. Ott a nagy kommunista párt szinte kizárólag az anarchista mozgalom soraiból nőtte ki magát. Ugyanakkor a bolsevikok győzelme lehetővé tette az orosz bolsevik párt[2] számára, hogy fiókszervezeteket állítsanak fel a világ minden részén.

Ezek a fiókszervezetek komoly kihívást jelentettek a szakszervezetekben, különböző munkáskörnyezetben dolgozó anarchisták számára. Miért? Először is a győztes forradalom presztízse miatt; másodszor az anyagi javak miatt, amellyel rendelkeztek, hiszen pénzbeli támogatást kaptak a Vörös Internacionálétól [Profintern – ford. megj.]; harmadszor pedig az erős szervezet miatt, amellyel rendelkeztek.

Az anarchistákat mindig is jókora idealizmus, önzetlenség és lelkesedés jellemezte, de igen gyakran a gyenge szervezettség is. Mindez oda vezetett, hogy a munkásmozgalom, ott, ahol többnyire anarchista volt, a marxizmus vagy a szocializmus más formáihoz fordult.

Persze, Latin-Amerikában van még egy specifikus oka is. Argentínában, Brazíliában vagy Mexikóban – azokban az országokban, ahol az anarchista mozgalom roppant erős volt – a Getúlio Vargas és a [Juan] Perón-féle, majd a [Venustiano] Carranza és [Álvaro] Obregón mexikói elnökök neveivel fémjelzett nacionalista-populista mozgalmaknak sikerült meggyőzniük a munkástömegeket arról, hogy az Állam és a tőke nem ellenségük, hanem csak az idegen állam és az idegen tőke az. Emiatt aztán az anarchizmus forradalmi potenciálja átfordult egyfajta nemzeti érdekvédelembe, amely magát a külföldi imperializmussal szemben határozta meg.

 El Nacional: Mi az anarchizmus jövője?             

Ángel José Cappelletti: Azt gondolom, hogy az anarchizmusnak, klasszikus formájában, amiként a 19. század végén és a 20. század elején megnyilvánult, nincs nagy jövője vagy túl sok értelme, hiszen olyan körülmények határozták meg akkor, amelyek ma már nem léteznek. Manapság az anarchizmus valamilyen álcázott/rejtőzködő, mondhatni, tudatalatti formában létezik.

Kezdetben az anarchizmus meglehetősen egységes volt, többnyire a munkásmozgalom köré összpontosult. Jelenleg különböző mozgalmakban szétaprózódva fordul elő, több esetben úgy, hogy az adott mozgalmak nincsenek is tudatában annak, hogy anarchisták. Ilyen például a radikális antimilitarizmus és pacifizmus (ami a sorkatonai szolgálat lelkiismereti okokból való megtagadásához vezet), az ökológia, a feminizmus, stb…

Szóval, több olyan mozgalom van, amelyeknek anarchista gyökereik vannak, és ténylegesen anarchisták abban az értelemben, hogy ha ezek mind összezárkóznának egyetlen nagy mozgalommá, erős akadályt képeznének mindenféle autoritarizmussal szemben, ráadásul többséget is alkotna legalább a középső osztályok, az értelmiség és a diákok köreiben… a világ több országában is.

Ez olyasmi, amit már egy olyan értelmes és jól képzett reakciós, mint Ratzinger bíboros[3] is észrevett. Nem is olyan rég felismerte a nem-keresztény ideológiák jelenlétét az egyház berkeiben; de nem marxizmusról van itt szó, amint azt sokan hiszik.

Valójában a marxizmus hatása a keresztények köreiben – Ratzinger a felszabadítás teológiájának mozgalmát említi – inkább Latin-Amerikára és a harmadik világ országaira jellemző. Ellenben ami az európai és az észak-amerikai egyházi környezetben történik, az mindenekelőtt libertárius hatásról árulkodik.

El Nacional: Korunkat a liberális demokráciának a politikai viszonyokat összehangoló képességének túlértékelése jellemzi. Erre mi az anarchizmus válasza?

Ángel José Cappelletti: Jól mondja Castoriadis, hogy Marxot két irányból érte számottevő hatás: egyfelől az angol szakszervezetekben jelenlévő munkásönigazgatás hatása, amivel Marx egy olyan álláspontot vesz fel, ami a Periklész előtti időkből származik, majd a francia forradalmon és hasonló epizódokon keresztül halad át. Ebben (a tekintetben) Marx egy autentikus demokratikus tradíció folytatója. Marx gondolkodását viszont sajnos egy másik nézet is áthatja, amely már Saint-Simonnál is felsejlik, azaz a gazdasági termelés racionalitásának és a történelmi szükségszerűség eszméje. Ez lényegében kapitalista hatás.

Ez a két aspektus tehát Marxnál találkozik és szintézissé áll össze, hogy aztán később, Leninnél az utóbbi teljesen leuralja az elsőt: uralom az uralomért, hatalom a hatalomért, a párt sugározta erő, az a vélekedés, hogy az Állam minden stb. A marxizmus legnagyobb gyengesége az, amit a kapitalizmusból magába foglal, és ez idegen a szocializmustól. Az anarchizmus elutasítja ezt az antiszocialista komponenst, melyet a marxizmus magáévá tett és az önigazgatás demokratikus, nagy hagyományáért küzd.

Az autonomista (önigazgatáspárti) szocializmus nem fogadja el azt, hogy az egyetlen lehetséges demokrácia az, amit a liberális oligarchia, az EU és Európa demokráciának neveznek, hiszen az nem az.

El Nacional: Az imént Ön azt mondta, hogy az anarchizmus egy meghatározó etikai dimenziót feltételez. Min alapulna tehát az a szükséges etikai transzformációs folyamat, mely egy zsigerileg anarchista programot követelne meg?

Ángel José Cappelletti: Ezen a ponton is rendszerint fölmerül néhány félreértés. Több etikai vagy etikai-vallási mozgalom azt veti fel a szociálpolitikai problémákra reagálva, hogy a társadalmi változásnak alapvető feltétele az ember belső reformja.

Az anarchizmus ennek nem dől be. Számára nem úgy merül fel a kérdés, hogy ha magunkat belülről megváltoztatjuk, együtt képesek leszünk a társadalmat is megváltoztatni. Ehelyett interakciók hosszú folyamatáról van szó, hiszen én egymagamban képtelen vagyok egy teljes társadalmi reformot véghez vinni. Az egyén morális életvitele csak akkor lehetséges, ha a morális életvitel körülményei adottak. Ezek szerint az egyénnek olyan morális transzformáción kellene átmennie, amely társadalmi változáshoz vezet, a társadalmi önigazgatás irányába elmozduló változást hoz, autentikus demokráciát, ami ugyanakkor az én belső reformomat is lehetővé teszi.

Fordította: Dobrai Zsolt Levente. A fordítást az eredetivel egybevetette: Kömüves Dániel

[1]arché – őselv, princípium, alapelv, kezdet, eredet, alap [– ford. megj.]

[2] – Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt (OK(b)P) [– ford. megj.]

[3] – Joseph Aloisius Ratzinger bíborost Cappelletti halála után 10 évvel választják Pápává, 2005. április 19-én. [– ford. megj.]

Címlapkép: Wikipédia