Peter Gelderloos: Az okozza a vesztünk, hogy hagyjuk magunkat lecsillapítani

Ez a cikk több mint 3 éves.

A harc világszerte számos ember életének létfontosságú része, ezért szólnom kell a küzdelem módszereiről.

Van, hogy útjaink keresztezik egymást – tüntetések, házfoglalások, fesztiválok, bemutatók és vitaestek során –, néha azonban a gyakorlatainkban széles szakadék választ el minket egymástól. Közös bennünk, hogy harcolni akarunk a dolgok jelenlegi állása ellen, de még abban sem értünk egyet, hogy ezt hogyan fogalmazzuk meg. Egyesek azt mondják, hogy fel akarnak szabadulni a gyarmatosítás alól, mások az elnyomást kívánják eltörölni, és vannak olyanok is, akik a világot akarják megváltoztatni. Vannak akik azt mondják, hogy a társadalmi igazságosságért tevékenykednek, mások pedig – mint például én is – ezzel azt állítják szembe, hogy az igazságosság fogalma az uralkodó rendszertől származik.

Anarchista vagyok, de sok olyan ember mellett harcolok, akik nem mondják magukat annak. Meglehet azt hangoztatjuk mindannyian, hogy forradalmat akarunk, de ez alatt különböző dolgokat értünk. Sokan hisznek a politikai forradalomban, amely a meglévő politikai struktúra megdöntése és egy új – feltehetően jobb – politikai szerkezet felállítása lenne. Az amerikai gyarmatok, valamint Franciaország, Oroszország, Kína, Kuba és Algéria forradalmai politikai forradalmak voltak. Az anarchisták általában a társadalmi forradalomban hisznek, amely a meglévő politikai struktúra és az összes kényszerhierarchia megsemmisítését jelenti új politikai berendezkedés bevezetése nélkül, mindenki számára lehetővé téve a szabad szervezkedést. De újra hangsúlyozom: ezek csak az én nézeteim, mások ezt másképp írnák le.

Peter Gelderloos a kortárs anarchizmus egyik legizgalmasabb alakja, gazdag mozgalmi tapasztalattal és szerteágazó elméleti tudással. A veganizmusról, a neofasisztákról, a börtönökről vagy az elitista nyelvhasználatról szóló cikkei mind provokatívak, gondolkodásra serkentik az olvasót. Az anarchizmus működik (Anarchy Works) mellett, amelynek most készül a magyar fordítása, a legjelentősebbek az erőszakmentesség bírálatára irányuló írásai.

Gelderloos leleplezni igyekszik a dogmatikus pacifizmus előfeltevéseit, kimutatva, hogy valójában a fennálló rendszert erősítik. A Tett most részletet közöl Az erőszakmentesség kudarca[1] című művéből.

Vannak, akik a forradalmat a társadalmi osztályok eltörléseként képzelik el, míg mások a proletariátus politikai túlsúlyba kerüléseként. Egyesek a patriarchátus megszüntetésére, mások pedig a fehér felsőbbrendűség és az imperializmus eltörlésére helyezik a hangsúlyt. A forradalom fogalma az élet minden területére alkalmazható. Ha ebben az írásban nem csupán a forradalomról alkotott saját víziómról beszélek, az azért van így, mert a célom az – ahelyett, hogy másokat meggyőzzek a véleményemről –, hogy olyan problémával foglalkozzam, amely a forradalomról igencsak eltérő eszmékkel rendelkező emberek együttműködése közben merülhet fel.

Annak ellenére, hogy a forradalom mint kifejezés sokféle definícióval bír, a közös küzdelem tapasztalatai gyakorta áthatják. Van egy homályos közös tulajdonság, valamilyen szinten ugyanis együtt küzdünk, annak ellenére, hogy indokaink és elképzeléseink különbözőek. Ennek köszönhetően azonban kritizálhatjuk egymás forradalmi koncepcióját anélkül, hogy szükségszerűen megegyeznénk abban, hogy mit jelent maga a forradalom: a fogalmak ugyanis áthatják a gyakorlatokat, és a gyakorlatok különböző eredményeket szülnek, amikor valós helyzetben vetjük be őket az utcákon küzdve. Amikor ezek az eredmények kontraproduktívak, alkalmasint nem vagyunk hajlandóak belátni kudarcainkat, ilyenkor pedig más szempontból kell megvizsgálnunk a bennünket ért kritikákat. Véleményem szerint ez maga a bonyolult, függőben lévő valóság, amelyből gyakran hiányoznak az objektív koordináták, mégis hemzseg a sürgető igényektől és a küszöbön álló igazságoktól. Az akadémikus jellegű megközelítés megköveteli, hogy objektív definíciókat adjunk és közös osztott kritériumokat kínáljunk az értékelés számára. Ennek a módszernek is van haszna, de egy küzdelmi helyzetben nem mindig reális. Lehet, hogy az általunk kiválasztott kritériumok helytelenek, vagy a meghatározások félrevezetőek, amit mindaddig nem fogunk megtudni, amíg gyakorlatba nem ültetjük őket. Mindannyian tudjuk, miért harcolunk, de talán nem tudjuk megfogalmazni, sőt, még kevésbé megértetni másokkal. Talán a filozófiai egység követelményei mondanak ellent a felszabadítás vállalkozásának, mivel mi magunk sem vagyunk egyöntetűen azonosak és egységesek.

Habár nem létezik közös definíció a forradalomra, kritizálhatjuk a forradalom erőszakmentes vízióját, amiért cserben hagyja a mindannyiunkban meglévő megfogalmazhatatlan ellenállást, a szabadságra való törekvést. Közös vita folyamán lebonthatjuk a forradalom azon vízióit, amelyek nem felelnek meg a felszabadító vagy realista elvárásoknak.

A végcél nem az, hogy megkapjuk a forradalom egyetlen meghatározását, vagy felállítsunk egy általános, helyes gyakorlatsort, mivel nem egy azonos igényekkel és tapasztalatokkal rendelkező homogén emberiséget képviselünk. Ennek eredménye az intelligensebb és hatékonyabb gyakorlatok sokasága lesz, amelyek vagy kiegészítik egymást, vagy egyértelműen bizonyítják a köztük lévő áthidalhatatlan szakadékot.

Az erőszakmentesség jelen kritikája tehát nem ezen elv híveinek megtérítését, hanem állításaik megcáfolását jelenti, valamint új irányvonalakat mutat azok számára, akik érdeklődnek az elnyomás bármilyen formája elleni felkelésben, és képesek saját maguk meghozni a döntéseiket.

Az erőszakmentesség-diskurzusok többségének elsődleges hibája, hogy a forradalmat moralitás-játéknak tekintik.

Moralitás-játékuk szerint a forradalmak akkor buknak el, amikor az emberek kinyitják Pandora erőszakot rejtő szelencéjét, esztelen rombolásba kezdenek, azért, hogy végül ismét megalkossák azt, amit meg akartak szüntetni.[2]

Ám nem csupán az úgynevezett erőszakos forradalmak jutnak hasonló sorsra. Az indiai kormány, az állítólagosan erőszakmentes függetlenségi mozgalom győzelme után, tovább folytatta az emberek megalázását, kizsákmányolását, testi fenyítését és legyilkolását. Az Egyesült Államokban a szegregált Dél a dzsentrifikációval, a törvényszéki lincselésekkel, a rendszerszintű diszkriminációval és egyéb intézkedésekkel továbbra is megőrizte az északi stílusú fehér felsőbbrendűséget. Az utóbbi években pedig, ahol – Szerbiában, Ukrajnában, Kirgizisztánban és másutt – a „színes forradalmak” kiszorították a kormányzó politikai pártokat, még mindig kormányzati korrupciót, rendőri brutalitást, az egyszerű emberek erőszakos kirekesztését és széles körű apátiát tapasztalunk.[3]

A kormányzati erőszak nem az erőszakos forradalmak eredménye, hanem maga a kormány terméke. Minden mozgalom, amelyik érintetlenül hagyja az Államot, kudarcot vall az elnyomással szemben– épp ami ellen harcolunk.

Egy erőszakmentes mozgalom, amely a kormányt egy másikkal váltja fel – és ez a legnagyobb eredmény, amelyet egy erőszakmentes mozgalom valaha is elért a történelem folyamán –, végül csődöt mond, minthogy lehetővé teszi a Hatalom számára, hogy álarcot váltson anélkül, hogy a társadalom alapvető problémáival foglalkozna. Az erőszakmentesség mint az elemzés eszköze képtelen feldolgozni ezt a fajta vereséget – azt, amely győzelemnek tűnik.

Egy forradalmi társadalmi változás lehetőségének értékelésekor a teljes átalakulásra kell összpontosítanunk, amely megszünteti az összes elnyomó hierarchiát, beleértve a kormányokat, a kapitalizmust és a patriarchátust. A kormányok természetüknél fogva agresszívek és elnyomóak. Egyetlen társadalom sem érezheti magát biztonságban, amíg árnyékot vet rá az állam. A kapitalizmus maga az érték végtelen felhalmozásán alapul, amely kizsákmányolást, elidegenedést, a terek beszűkülését és a környezet pusztítását vonja maga után. A kapitalizmus az államhatalom eddigi leghatékonyabb motorjának tekinthető, ezért a modern történelem összes állama – még azok is, amelyek magukat szocialistának nevezik – kötődik a kapitalizmus vagyonfelhalmozó eljárásaihoz. A patriarchátus pedig talán a legalattomosabb, leghosszabb ideje fennálló elnyomási forma ezen a bolygón, amely saját családjainkban és közösségeinkben éppúgy jelen van, mint rajtuk kívül, ami ellen küzdenünk kell.

Peter Gelderloos: Egy forradalmi társadalmi változás lehetőségének értékelésekor a teljes átalakulásra kell összpontosítanunk, amely megszünteti az összes elnyomó hierarchiát, beleértve a kormányokat, a kapitalizmust és a patriarchátust.

Noha az anarchista forradalom számos különböző önszerveződési formához nyújt lehetőséget, le kell számolnia az összes hierarchikus rendszerrel. Az erőszakmentesség kritikájához nem feltétlenül kell anarchistának lennünk, mivel rengeteg pacifista anarchista is van, és a társadalmi mozgalmakban való részvétel egyáltalán nem igényel anarchista elkötelezettséget.

Bár egyesek csupán azért vesznek részt társadalmi harcokban, hogy visszaszerezzék az elveszett kiváltságaikat (különösen mostanában, a megszorító intézkedések nyomán), a kizsákmányolás, az elnyomás és a bolygó pusztítása okozta mélyebb boldogtalanság egyre több embert juttat az utcára. Ezen emberek többsége a problémákat a mindennapok meghatározó diskurzusaiban helyezi el, amelyek általában nem lépnek túl a demokratikus vagy vallásos határokon.

Más szavakkal, nincsenek tisztában a rendszer okozta problémákkal, csupán magukévá teszik a nyelvezetet, a filozófiát és az ugyanezen rendszer által felajánlott megoldások körét. Így gyakran azt a célt tűzik ki maguk elé, hogy a megfelelő vezetőket juttassák hatalomra.

Azonban minden társadalmi visszásság abból fakad, hogy megfosztanak bennünket attól a képességtől, hogy a minket közvetlenül érintő problémák megoldásához vezető döntéseket mi magunk hozzuk meg. Senki sem tudja jobban rajtunk kívül, mi számunkra a legjobb. Ha csupán szemlélőjévé válunk saját életünknek, bármilyen visszaélés könnyedén visszacsaphat ránk.

Ez a könyv nemcsak anarchistáknak szól, noha anarchista perspektívából íródott. Azon a meggyőződésen alapul, hogy bármennyire is átérzik az emberek a problémáikat, ahhoz, hogy megoldják őket, sarkukra kell majd állniuk és szembe kell szállniuk az Állammal:

és a problémák mindaddig fennállnak majd, amíg az Állam meg nem semmisül.

Lehet, hogy jó néhány olvasó nem ért egyet ezzel az állítással, amint azonban folytatják a harcot saját szabadságképükért, ez az érv újra és újra fel fog majd merülni, mert küzdelmük az állammal való konfliktushoz vezet. Ha pedig valaha is győznek, és lehetőségük adódik egy jobb Állam felépítésére, amely összeegyeztethető azzal, amit szabadságként elképzelnek, ismét nagyot csalódnak majd, álmaik szertefoszlanak, mint ahogy az a múltban oly sokszor megtörtént. Mindegy tehát, hogy mindenben egyetértünk-e vagy sem, nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a jobb világért való küzdelem konfliktust jelent a fennálló rendszerrel.

Ha kihívás elé állítjuk ezt a rendszert, az segít megismerni, hogy a kormányok maguk hogyan értelmezik az ellenállást. A konkrét stratégiák nagyban különböznek egymástól, az elmúlt fél évszázadban azonban a kormányok szerte a világban az ellenfelkelés elfogadott mintáját használták a lázadó mozgalmak leveréséhez.

Az ellenfelkelés gondolata magától az Államtól származik, és a kenyai, algériai, vietnami, valamint az Egyesült Államok és Európa városi gettóinak tapasztalataira alapul. Alapja az a hipotézis, miszerint a konfliktus az Állam uralta társadalom természetes állapota. A kormány célja tehát nem a konfliktusok kiküszöbölése, hanem azok tartós kezelése és alacsonyabb, számára kevésbé fenyegető szinteken tartása – s eme gondolat hadászati kiötlői szerint magában foglalná az erőszakmentességet is.[4]

A lázadó anarchisták ezt az ellenfelkelést gyakorta elnyomásra és lecsillapításra választják szét. Ez a két mozzanat együtt büntetést és jutalmazást jelent, amik a társadalmi mozgalmakat olyan viselkedésmódok elsajátítására késztetik, amelyek lényegében nem veszélyeztetik a jelenlegi rendszer alapjait. Az erőszakmentes aktivisták nagyon ritkán beszélnek a lecsillapításról, ami egyesek szerint azért van, mert hajlamosak a lecsillapítók szerepét betölteni.

A lecsillapítás az a folyamat, amelynek során a jelenlegi hatalmi struktúráktól elszakadni vágyó lázadókat arra veszik rá, hogy megújítsák ezeket a hatalmi struktúrákat, esetleg még hatékonyabbakat hozzanak létre.

Esetleg a lázadásukat a lázadás puszta szimbólumává alakítják, ami egyfajta kiiktatása annak a haragnak és elégedetlenségnek, amely lázadásra késztette őket, vagy csupán a rendszer egy parányi része ellen irányítják azt, olyan változást eredményezve, amely lehetővé teszi az állam számára, hogy még hatékonyabban működjön. Lecsillapítás az, amikor az olyan ellenkulturális mozgalmak, mint a punk vagy a hippi, csak új kereskedelmi csatornákká, új termékcsaládokká, új trenddé válnak a kapitalista demokrácia sokszínűségén belül. Lecsillapítás az, amikor a munkásmozgalmak világszerte olyan politikai pártokat hoznak létre, amelyek bekerülnek a kormányba és feladják az elveiket, vagy amikor a szakszervezetek meggyőzik a munkásokat arról például, hogy szükség van főnökökre, vagy, hogy el kell fogadniuk az önkéntes bércsökkentéseket a cég érdekében. Indiában, Dél-Afrikában és sok más országban a felszabadító mozgalmakat azzal csillapították le, hogy kiegyezésre késztették őket a megszállóikkal, hogy együtt küzdjenek egy új kormányért, amely majd ugyanazokat a gazdasági projekteket folytatja, mint a régi, így fenntartva magának a nemzetközi tőke helyi képviselőinek szerepét.

Az NGO-k folyamatosan hasznot húznak abból, hogy az Államnak le kell csillapítania a nép haragját. A gazdag adományozók és a kormányzati szervek hatalmas összegeket áldoznak arra, hogy a másként gondolkodók úgy érezzék, valódi változást érnek el a világban azzal, hogy olyan szolgáltatásokat nyújtanak, amelyekkel bekötözik a szegénység és a rendszerszintű erőszak tátongó sebeit, miközben arra idomítják a rászorulókat, hogy passzívan fogadják el a segélyeket, ahelyett, hogy a körülményeik megváltoztatásáért harcolnának.

A jótékonykodásnak köszönhetően a hatalmon lévők morzsákat lökhetnek oda az engedelmesen várakozóknak, hatékonyabb csapást mérve azokra, akik a közvetlen változtatások érdekében lázadnak fel.

A demokratikus társadalmakban zajló küzdelmeket a kormányok inkább lecsillapítással, semmint elnyomással nyerik meg. Noha a demokratikus államban simán lelőhetik az utcán a tüntetőket vagy megkínozhatják a börtönökben a zendülőket – ezek minden demokratikus államban sokkal gyakrabban megtörténnek, mint azt az állampolgárok sejtik –, a demokrácia legnagyobb ereje abban rejlik, hogy megnyeri a kizsákmányoltak beleegyezését és együttműködését.

Ehhez egy demokratikus kormánynak tettetnie kell, hogy nyitott a kritikákra.

A demokrácia társadalmi békét igényel, azt az illúziót, hogy a kizsákmányoláson és az uralmon alapuló társadalommal mindenki jól járhat, s az alapvető jólétét nem fenyegeti semmi. Amennyiben egy demokratikus kormány nem tudja sikeresen azt a látszatot kelteni, hogy ha használnak is lőfegyvert vagy gumibotot, az csak kivételes eset, akkor a társadalmi béke felbomlik, a befektetők gyanakvóvá válnak, az alattvalók pedig nem működnek többé együtt.

A társadalmi béke megőrzésének érdekében a vállalatok és a politikusok folyamatos intézkedéseket hoznak, hogy ne kelljen egyezkedniük azokkal, akik felemelik hangjukat. Inkább ráveszik őket, hogy reformálják meg a rendszert, politizáljanak vagy kritikájukat és szorongásaikat pénzkereseti forrásként alkalmazzák. Közösségeink szétverését nem tudjuk megakadályozni, de a Facebookon lehet ezer ismerősünk. Tétlenül nézhetjük, amint kivágják az erdőt, melyben gyermekként játszottunk, újrahasznosítási programot viszont kezdeményezhetünk. Az őslakosok nem kaphatják vissza a földjüket, de egy vagy kettő közülük beválasztható a kongresszusba. A szegény, színesbőrűek lakta körzeteknek nem lehet nyugta a járőröző rendőröktől, akik zaklatják és időnként le is lövik az ott lakókat, de arra van lehetőség, hogy a város fizessen egy civil szervezetnek, amelyik majd tanfolyamokat szervez a rendőröknek a kultúrák együttéléséről.

Ahhoz, hogy működjön a lecsillapítás, a társadalmi küzdelmekben érdekelteknek valamilyen módon részt kell venniük a játékban. Elegendő számú embernek kell beleegyeznie abba, hogy a felülről bevezetett új szabályrendszer szolgáljon a játék alapjául; győzelemként kell tekinteniük a rendőrképzés új követelményeire vagy az újrahasznosítási programra, az új jelöltre kell leadni voksaikat, vagy támogatniuk kell az új munkavállaló-barát vállalkozást.

És mindezt meg is fogják tenni, ha nem a rendszer egészét tekintik ellenségüknek; mindaddig elfogadják a rendőrség fennhatóságát, amíg finomabb módszereket használ és nem foglalkoztatja majd őket a bolygó pusztulása, amíg az valamivel lassabban zajlik le.

Úgy tűnik tehát, hogy az erőszakmentesség a lecsillapítás szükséges alkatrésze.[5] Kevésbé esélyes, hogy az erőszakmentes ellenállás egy tudatos, állammal szembeni ellenszenvet alakít ki az emberben. A törvény és a rend őreinek is több lehetőséget nyújt, hogy barátságosabb álarcot öltsenek magukra. Megakadályozza a társadalmi béke felbomlását az intézményesült elnyomás szükségszerű időszakában, ha a radikális mozgalmak készek lecsillapodni.

Az Egyesült Államokban a polgárjogi mozgalom is lecsillapodott, amikor rávették arra, hogy a választójogért harcoljon, ne a vagyoni egyenlőtlenség ellen, vagy a tényleges felszabadításért. Az indiai és a dél-afrikai függetlenségi mozgalmakat is lecsillapították, azzal, hogy olyan új tőkés államokkal példálóztak, amelyek ugyanazon szabályok szerint játszottak, mint amelyek a gyarmati vagy apartheid rendszer alatt a befektetőket gazdagították. Ukrajnában, Szerbiában, Libanonban, Kirgizisztánban és más, a „színes forradalmakat” megtapasztalt országokban a népfelkeléseket szintén lecsillapították, amikor ellenségüket egyetlen konkrét politikai pártként nevezték meg, és győzelmet hirdettek, amikor új politikai párt lépett hivatalba, holott az a berendezkedés, amelynek nyomorúságukat és tehetetlenségüket köszönhették, jottányit sem változott.

Az említett esetekben az erőszakmentesség kulcsfontosságú szerepet játszott azáltal, hogy segítette a hatalmon lévők és a mozgalom vezetőinek egyezkedését, így megakadályozva, hogy az emberek a hatalmat saját kezükbe vegyék, s helyette a dicsőített tétlenség ideológiáját ajánlották fel nekik, ezáltal békét és stabilitást biztosítva az elnyomás egyik formájáról a másikra váltó átmenet kritikus pillanataiban.

Annak, aki igazán hisz a forradalomban, elemeznie kell a lecsillapítás folyamatát és stratégiát kell előkészítenie arra vonatkozóan, hogyan lehet elkerülni azt, hogy az állam a lázadást eltorzítsa és saját igényeihez igazítsa. Ezek az elemzések mellőzik az erőszakmentességet, mivel az legtöbbször csupán a lecsillapítás folyamatának eszköze.

Eric Green fordítása

Az angolul értő olvasóink figyelmébe ajánljuk a Peter Gelderloosszal készült fél órás interjút, amelynek témája szintén az erőszakmentesség.

[1]The Failure of Nonviolence. Active Distribution, London, UK, 2013.

[2] – Az erőszakmentesség számos támogatója próbálja mereven leszögezni, hogy az „erőszak” egyszerűen kevésbé hatékony, de nem tudnak ilyen történelmi forradalmakat felmutatni, ezért nincs alapjuk a hatékonyság megítélésére. Amikor arra kényszerülnek, hogy azokról az erőszakos forradalmakról szóljanak, amelyek sikeresek voltak egy adott kormány megdöntésében, szinte minden esetben negatívan nyilatkoznak, mert a szóban forgó forradalmat annak autoritarizmusa miatt ítélik meg, ami azonban a megvalósításához használt eszköz csupán.

[3] – Lásd: How Nonviolence Protects the State, különös tekintettel az 1. fejezetre, ahol részletes érveket hozok fel arra, hogy a polgárjogi mozgalom, az indiai függetlenségi mozgalom és egyéb erőszakmentes mozgalmak állítólagos diadalai valójában miért nem érték el hosszú távú céljaikat. A könyv ingyenesen elérhető az interneten a theanarchistlibrary.org és az azinelibrary.info weboldalakon.

[4] – Az ellenfelkelésről bővebben lásd: Kristian Williams: Our Enemies in Blue, vagy Peter Gelderloos: How Nonviolence Protects the State, 106. o.

[5] – E könyv első kiadásának nyomdai szerkesztésével egyidőben, Törökországban és Brazíliában komoly felkelések törtek ki. Mindkettő azt bizonyította, hogy a rendőrség, a politikusok és a média egyöntetűen a békés tüntetést támogatják, ellentétben a pacifista állításokkal, miszerint a hatóságok azt akarják, hogy az emberek „erőszakosak legyenek”. Törökország esetében a média agresszíven népszerűsítette a meglehetősen abszurd „Álló Ember” tiltakozást, egyértelmű kísérletként arra, hogy a lehetséges rendbontókat ártalmatlan, szimbolikus és látványos ellenállókká alakítsa. Míg a rendőrség bűncselekménynek minősítette az erőszakos tiltakozást, a politikusok és a média erőszakmentes alternatívákra ösztönözte az embereket. Ahmet Davutoglu, Törökország külügyminisztere a The Guardiannek kijelentette: „minden békés tiltakozás tükrözi a demokratikus részvétel és a tárgyalókészség kiterjesztésében elért eredményünket”. A békés tiltakozások segítik a kormányt, hogy elrejtse visszaéléseit, és arra is lehetőséget adnak, hogy a nép dühét a polgári vita területére tereljék, amelyet a kormány teljes mértékben ellenőriz. Ahogy Davutoglu megállapította: „egy demokratikusan megválasztott kormány leváltásának egyetlen módja a választások.” Egy sokoldalú mozgalomnak, amely közvetlenül foglalkozik többek közt a közterület, a kereskedelem, az önszerveződés, az ellenőrzés, a rendészet problémáival, mindent a választások napján felmerülő kérdésekre kell feltennie, melyeket egyes politikai pártok úgy adnak elő, mintha ők jelentenék a megoldást számukra. A szabályokat be nem tartó tüntetőket a média, a politikusok és a tüntetőtársak is démonizálják. Amikor a brazíliai felkelők ujjongva gyújtották fel a riói állam parlamentjét, a brazil elnök ugyanezt a trükköt kísérelte meg; párbeszédet kezdeményezett, tapsolt a békés tüntetőknek, az erőszakos tüntetőket pedig valahogy idegenként, kívülállóként szembesítette azzal a mozgalommal, amelyet ők kezdtek el (és történetesen jelentős reformokat vívtak ki tettükkel – miután a politikusok megpróbálták őket megvásárolni – ismét cáfolva az erőszakmentesség pártfogóit, akik azt állítják, hogy „az erőszak nem működik”). Az, hogy kompromisszumok nélkül szembeszállunk az állammal, és erőszakhoz folyamodunk, észszerűen következik abból a „nem kérünk semmit a hatóságoktól, sőt, nem is tárgyalunk velük” felfogásból, amely átitatja a társadalmi megmozdulásokat az antiglobalizációs csoportoktól egészen az Occupy mozgalomig. Azt a világos üzenetet fogalmazza meg – legfőképpen saját köreinkben –, hogy nem fogunk alkut kötni a hatalommal, ugyanakkor fenyegetést jelent azok számára, akik az erőszakmentesség eszközén keresztül akarnak mozgalmakat képviselni annak érdekében, hogy helyet kapjanak a tárgyalóasztalnál.

Kiemelt kép: Pixabay