Bertalan András Miklós: Az anarchisták szocialisták?

A címben feltett kérdésre a választ rögtön az elején meg is adhatjuk, igen!

„Minden anarchista szocialista, de nem minden szocialista anarchista!”[1]

De miért is van rá szükség, hogy tisztázzuk ezt a dolgot itt és most?

A mai magyar közbeszédben a többnyire minősítő szándékkal használt szavak egyike lett újra az „anarchista” kifejezés is.

A „ballib”, „libernyák”, „bolsi”, stb. kifejezések ismerősek lehetnek már mindenkinek, nem csak a virtuális felületekről, de az élő beszédből is. Bár mindig jelen volt, nagyjából egy éve –  Trumpot majmolva – a magyar illiberális média is tendenciózusan használja az „anarchista” kifejezést, azzal a szándékkal, hogy a társadalomban – a kifejezésre rakódott negatív jelentéseket és képzettársításokat felhasználva – félelmet keltsen.

Ezeknek a szavaknak a használói többségében nincsenek tisztában azok valódi jelentésével és a köztük lévő – nem jelentéktelen – különbséggel; akik pedig mégis, azok szándékosan mossák össze őket, hogy rémisztő ideológiai katyvaszt kreáljanak, hogy megerősítsék és konzerválják politikai hatalmukat, lásd még: kultúrharc, hegemónia-törekvések = tartalmi kiüresítés + újradefiniálás.

Sajnos a magát baloldalnak – ha úgy tetszik, baloldalinak –  nevező közösségben is súlyos zavarok és tévedések vannak ezen fogalmak terén. Az elmúlt években nyilvánvalóvá vált, hogy a mai baloldal nincs/sincs tisztában saját múltjával, történelmével, sőt az általa  használt fogalmakkal sem. Ebben egyaránt volt érdekelt a rendszerváltás előtti és utáni hatalmi elit.

Napjainkban a legsúlyosabb tévedés az, hogy a magyar parlamentáris küzdelmekben jelenleg a baloldal áll szemben egy jobboldali kormánnyal.

Kijelenthető, hogy a magyar parlamentben nincs valódi baloldali párt, szocialista párt pedig végképp nincs. A semmitmondásaikban nyomokban fellelhető, silány szociáldemokráciát ígérő (?) politikusok álságos megállapítása, hogy lehetséges baloldali politikát folytatni az antikapitalista kritika mellőzésével, mindezt igyekeznek a társadalmi stabilitáshoz szükséges magatartásként – és érdemként – tálalni reménybeli szavazóik számára.

Az antikapitalizmus nem a baloldali politizálás egy választható opciója, hanem alapvető feltétele!

„Az anarchisták szocialisták, amennyiben a társadalom megjavítására törekednek és kommunisták, amennyiben meggyőződésük, hogy az átalakítás egyedül az általános vagyonközösség létrehozásában csúcsosodhat ki.”[2]

A modern szocializmus eszméje a kezdetekben nem tagolódott egymástól elváló irányzatokra; egészen a 19. század második feléig, azaz majd száz évig fel sem merült, hogy a szocializmusnak állami keretek között kellene megszületnie.

Ezalatt azt a hagyományos államot értsük, amelyik felülről lefelé, erőszakszervezetek és törvények segítségével szervezi meg a „tömeget” azokká a polgárokká, akiknek be kell tartaniuk minden törvényt, amelyeket a jóváhagyásuk nélkül hoztak meg, még az olyan törvényeket is, amelyek létezéséről esetlegesen nem is tudnak!

Az uralom- és tekintélyellenesség már a kezdetektől fogva fontos része volt a szocialista mozgalomnak. Babeuf nem volt hajlandó adót fizetni egy nem látható entitásnak, ahogy Thoreau sem, amiért mindketten börtönbe kerültek.

Az anekdota szerint az állami adózást megtagadó Thoreau-t meglátogatta a börtönben Ralph Waldo Emerson, akinek arra a kérdésére, hogy miért van börtönben, úgy válaszolt:

„a kérdés inkább az, hogy Te, szabadságszerető Barátom, miért nem vagy börtönben?”

A szocialista mozgalom hasadása nem a célok különbözősége miatt, hanem a használandó eszközök, vagyis a szocializmushoz vezető útról való elképzelések miatt történt meg, hiszen még Marx is az állam megszűnéséről beszélt.

Az anarchisták Proudhontól Nyesztor Mahnóig, Kropotkintól Malatestáig szocialistákként aposztrofálták magukat, olyan szocialistákként, akik számára evidencia, hogy felülről, állami kényszer eredményeként nem valósulhat meg az egyenlőségen és szabadságon alapuló társadalom. A politikai hatalom megszerzésétől elzárkóztak, sőt úgy tartották, az a munkásmozgalom kudarcával egyenlő.

A szocializmus csakis alulról, önkéntesen, az egyének szabad akaratából jöhet létre.

„A szocializmus szabad lesz, vagy egyáltalán nem lesz!”

– Rudolf Rocker

A magyar szocialista mozgalom, amely a nemzetközivel párhuzamosan – még ha nem is olyan látványosan – fejlődött, sem tett a kezdetekben különbséget autoritárius és libertariánus irányzatok között, egyértelműen tekintélyellenes, így államellenes volt.

Csírái már a Táncsics Mihály által 1848-ban alapított Munkások Újságjában felfedezhetők voltak, de csak az anarchisztikus szocialista Szalay András, később pedig Várkonyi István (akire óriási hatással volt Proudhon föderalista szocialista anarchizmusa) agrárszocialista mozgalmában öltött testet.

A politikai hatalomra aspiráló szociáldemokratáktól elszakadó Várkonyi István és Schmitt Jenő Henrik nevével fémjelzett Független Szocialista Párt 1897 szeptemberében Cegléden tartott kongresszusán elfogadott Elvi Nyilatkozatában kifejtette az állam megszüntetésének szükségességét mint a szocialista társadalom megvalósításának egyik feltételét:

„Az államot, mint minden rossznak a kútforrását tekinti, és azért oda törekszik, hogy mint ilyennek, a nép a költség adását és az emberanyag szolgáltatását minél előbb tagadja meg, hogy a törvényes formába öntött és a rend nevében történő erőszak is megszűnjön.”

Batthyány Ervin, a magyar anarchista hagyomány jelentős alakja így fogalmazott:

„A szocializmus arra törekszik, hogy a termelési eszközöket a kiváltságolt egyesek kezéből az összesség kezébe juttassa és így minden embernek egyenlően biztosítsa a természet és az összesség munkájának gyümölcseit; vagyis: megszüntesse a szegényeknek a gazdagok által való kizsákmányolását és mindenki számára egyaránt lehetővé tegye a boldog életet.”

Az Engels által az utópista szocialisták közé sorolt államellenes, azaz libertariánus szocialisták és/vagy anarchisták számára már jóval az első szocialistának tartott állam létrejötte előtt nyilvánvaló volt, hogy az állam a szabadság és az egyenlőség összhangját képtelen törvényekkel és kényszerrel, tekintélyi alapon megvalósítani.

Bakunyin a nevezetes megállapításával, miszerint „a szabadság szocializmus (itt értsd: egyenlőség) nélkül előjogok és igazságtalanság, a szocializmus szabadság nélkül szolgaság és brutalitás”, évtizedekkel a „megvalósult szocializmus” államainak létrejötte előtt már látta azok majdani embertelenségét.

William Balfour Ker: From the depths (1906 táján)

De nem csak az anarchista gondolkodók, Kropotkin, Johann Most, Alexander Berkman vagy Errico Malatesta zárkóztak el mereven a szocializmus állami keretek között való megvalósításától, hanem még Oscar Wilde is így fogalmaz Az emberi lélek a szocializmusban című művében:

„Világos tehát, hogy az autoritárius szocializmussal nem jutunk előbbre. Mert míg a mostani rendszerben mégis csak meglehetős számú ember élheti az életét bizonyos szabadságban és boldogságban s énjének bizonyos hangsúlyozásával – egy ipari kaszárnya-rendszerben –, vagy a közgazdasági zsarnokság rendszerében senkinek nem volna semminemű szabadsága.

Mindenesetre sajnálatos, hogy emberi közösségünk egy része valóban a rabszolgaság állapotában tengődik, de gyerekes dolog volna azzal megoldani a problémát, hogy rabszolgaságra kényszerítjük az egész közösséget.

Mindenkinek meg kell hagyni azt a szabadságot, hogy munkáját maga válassza meg, semmiféle kényszernek nincs helye; máskülönben ez a munka sem neki, sem önmagában véve, sem másoknak nem hasznos.

Munkán pedig mindenféle tevékenységet értek.”[3]

Tisztán látták, hogy az államszocializmus semmivel sem jobb a kapitalizmusnál, és mivel sem a bérmunka, sem a termelőeszközök tényleges kollektív tulajdonba vétele nem valósul meg, valójában az nem is lehet szocializmus, hanem csak egyfajta torz államkapitalizmus, így az előbbiek következményeként a kizsákmányolás sem szűnhet meg, csupán a kizsákmányolók személye vagy szervezete változik, az pedig egy magát kommunista vagy szocialista pártnak nevező, az élet minden területén privilégiumokkal rendelkező, még szűkebb elit lesz.

Az anarchisták nem utasíthatják el a szocializmust! Mivel az anarchisták a szocialista mozgalom részei és mindig is azok voltak. Másrészről azonban szembe kell helyezkedniük mindenfajta államszocializmussal, annak reformista ágával (amely a hatalomrakerülés révén próbál változást elérni) és azzal a magát forradalminak nevező irányzatával is, amelyik az államhatalom megragadására törekedik, hogy azt proletárdiktatúrává alakítsa, amely sem szabadságot, sem egyenlőséget nem tudott  – és valójában nem is akart –  megvalósítani.

Az anarchisták az autentikus szocialisták.[4]

De hisz az anarchoszindikalisták a rendszeren belül sztrájkolnak, bérharcot folytatnak – mondható jogosan!

Az anarchoszindikalizmus részt vesz ugyan a munkakörülmények javításáért folytatott küzdelmekben, vagy a bérharcban (szakszervezetekben, sztrájkokban, gyárfoglalásokban, munkástanácsokban), de semmilyen körülmények között nem tartja elfogadhatónak a kapitalizmus „megszelídítését”, emberarcúvá formálását, ennek a törekvésnek a kivitelezhetetlensége ugyanis magában a kapitalizmus lényegében rejtőzik.

A forradalmi szindikalistáknak ugyanúgy céljuk a kapitalista gazdasági rendszer megdöntése és felszámolása, mint más anarchista irányzatoknak. Az anarchoszindikalizmusra nem cél-ideológiaként tekintünk, az az anarchisták egyik eszköze a bérmunka, a profitalapú árutermelés és a mások kizsákmányolására használt magántulajdon felszámolására.

Bárki, aki az anarchistákra, mint a szocialista mozgalmon kívül esőkre tekint, téved. A 20. század számos példán mutatta be, hogy mindazon szocialistáknak, vagyis anarchistának és libertariánus kommunistának, akik az egyenlőségen és szabadságon alapuló társadalmat csakis alulról építkezve és horizontális társulások hálójaként létre hozva tartják elfogadhatónak, igazuk volt. A hagyományos vagy történelmi értelemben vett állam keretei alkalmatlanok egy ilyen rendszer megvalósítására.

A kapitalizmus meghaladása nem lehetséges a kapitalista rendszeren belülről, azaz sem pártokkal, sem pedig egy „forradalmi élcsapat” által levezényelt államcsíny segítségével.

Az igazi változás és meghaladás csak alulról lehetséges, a kérdés, hogy van-e még elég időnk – és akaratunk –  a 21. században, hogy az eredeti szocialista gondolathoz visszatérve megvalósítsuk a kapitalizmusnak egy, sem embert, sem természetet nem pusztító alternatíváját.

A szocializmusnak hatalmas szüksége van az anarchizmusra, mint a kritikusára és mint amely megóvja attól, hogy feláldozza az individuumot, és annak egyediségét a tömeg uralmáért.[5]

Az anarchisták szocialisták!

 

[1] – Adolph Fischer, a Haymarket anarchista mártírjainak egyike (in Chomsky 1970, xii)

[2] – Johann Most: A kommunista anarchizmus (in Anarchizmus ford. Horváth Géza)

[3] – Oscar Wilde: De Profundis/ Az emberi lélek és a szocializmu, ford. Benedek Marcell

[4] – Wayne Price: Are Anarchists Socialists?,  ford. BAM

[5] – J. William Lloyd: Anarchist Socialism, 1881 ford. BAM

Címlapkép: Tett