Miért utasítottam el az új egészségügyi szolgálati jogviszonyt? – Egy magyarországi szakápoló beszámolója

Ön vállalta a válaszadó szerepét és elfogadta megkeresésünket, köszönjük szépen! Jelen esetben a magyar egészségügy helyzetével, az ellátás minőségének jelenlegi és jövőbeli állapotával kapcsolatosan kérdezzük. Mióta dolgozik az egészségügyben?

Horváth Györgyi: Köszönöm én is a megkeresést, a felkérést és lehetőséget! 31 éve dolgozom ápolóként. Ebből 13 év volt gyermekgyógyászati járóbeteg-szakellátás, a 31 év zömét azonban kórházakban felnőtt szakápolóként, illetve ápolási asszisztensként dolgoztam.

Jelenleg is itt dolgozik?

Horváth Györgyi: Nem. A kórház, amelyiknél alkalmazásban voltam, nem hosszabbította meg a szerződésemet. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy az új szolgálati jogviszony alapján történő munkavégzés feltételeit nem írtam alá.

 A többség aláírta. Ön miért nem?

Horváth Györgyi: Mert nem az ápolókra szabták, hanem az orvosok státuszát rendezi új sorokba, ill. a hálapénz kivezetésének néhány alternatívája is bele lett foglalva.

Mindaz a személyzet, akik az egészségügyben az orvosokon kívül közalkalmazottakként voltak eddig foglalkoztatva, csak mint melléktermék van kezelve a törvényben.

Én ezt nagyon megalázónak érzem! Az összes eddigi kormány – a rendszerváltás óta – képviseli ezt a szemléletet. Az egészség, a gyógyítás színvonalának emelése egyiküknek sem volt fontos. Így nem hihető az sem, hogy maga az ember számítana bármit is a politika szemében. Csak egy üres frázis a szájából, hogy az ember érték.

Egyébként pedig már nem tartok el senkit. Elsősorban már magamért vagyok felelős, és ez ad egyfajta szabadságtudatot ahhoz, hogy ne a pénz körül forogjon az életem. Sikerült megtartanom eddig, amiért megküzdöttem. Van enni- és innivalóm. Hajlék a fejem felett. Ruha és cipő, hogy betakarjam a testem a hideg ellen. Fám, amivel befűtöm a kályhát.

„Talán érdekes lehet az Ön számára, hogy mit gondol egy keresztény érzelmű, jobboldalra szavazó ápoló azok után, hogy nem írta alá az új jogviszonyt és jelenleg állást keres. Ha vannak kérdései, tegye fel!” Ezt a levelet kapta a Tett szerkesztősége Horváth Györgyitől, miután megjelentettük a Szalagmunka egy embergyárban című írásunkat. Ezt követően a Tett irányadó kérdéseket küldött Györgyinek, aki a kérdéseinket kibővítette, kibontotta és részletezte, s a gondolatmenetének megfelelő újabb kérdéseket is megfogalmazott. Horváth Györgyi névvel vállalta az (ön)interjút.

Nem mintha ez nem lenne elég indok, de látom a tekintetén, hogy ennél azért többről van szó.

Horváth Györgyi: Igen. A múlton és a jövőn gondolkozom. Az anyám is nővér volt. Imádta a szakmáját, a betegeket. Szerették őt is. Értékelték a munkáját! Sajnos, fiatalon meghalt. Ahogy látom ezt a pályát – az ő huszegynehány s az én harmincegy évemet együtt, egy fél évszázadot – igen, ez hiányzik a legjobban!

A megbecsülés! Ez tűnt el 1989 óta mostanáig. S ezzel egyenesen arányos a pályát elhagyó szakdolgozók száma. Én a véletlenekben nem hiszek. Mostanra csökkent le úgy a számunk a rendszerben, hogy ezt az új szolgálati törvényt be kellett iktatni.

Kifejtené ezt egy kicsit bővebben? Hogy érti ezt?

Horváth Györgyi: Az elmúlt évtizedek alatt 26 000 ápolóval csökkent a szakdolgozói létszám, ez a szám tartotta magát még 2019-ben. Aztán jött a Covid-pandémia, és Magyarországon 2020-ban – az első hullám után – 6500 szakdolgozó mondott fel. Most, az új szolgálati jogviszony bevezetését követően, ismét több mint 4000 szakdolgozónak kellett a munkaviszonyát megszűntetniük a kórházaknak. Mára kb. 63 000 ápoló maradt a rendszerben. Ez túl kevés a magyar betegágyszámhoz mérve – ami eredetileg 69 000 volt, mára csak a fele működik –, és az orvosok asszisztálásához. Az állami egészségügyi ellátási kör – főleg a kórházi ellátás –zsugorodni fog, mert kénytelen ezekhez a számokhoz igazodni. Minden egyes kormányzati hatalom a rendszerváltás óta ezen munkálkodott. Azért nem történtek a személyi állomány növelésében nagyívű fejlesztések az ágazatban, mert annak mesterséges leépítése folyt és folyik.

Az látszik, hogy igyekeznek megteremteni a magántőke számára az ideális körülményeket. Ez a törvény is ennek a célnak az egyik szentesített eszköze.

Illetve most már a maradék ápolószemélyzet is.

Horváth Györgyi: Igen. Rabszolgának tekintik az egészségügyi ellátásban dolgozó személyzetet. Megszűntek a kollektív szerződések, nincs érdemi szakszervezeti tevékenység. Azt csinál a hatalom velük, amit csak akar. Én ennek sem elszenvedője, sem kiszolgálója nem akarok lenni. Főleg nem tehetetlen eszköz abban, hogy az emberek tömegével haljanak meg.

A beszélgetésünk elején említette, hogy szakápolóként dolgozott…

Horváth Györgyi: Nem! Már évek óta, csak ápolási asszisztensként.

Nem szerezte meg a szükséges képesítést?

Horváth Györgyi: De igen, megszereztem. 2014 áprilisában kaptam bizonyítványt mint „E” kategóriás ápoló.[1] Júniusban pedig már Németországban dolgoztam. Tulajdonképpen csak emiatt csináltam végig a képzést. Szerettem volna, ha meg van az EU-konform képesítésem, hogy ne legyen majd gond a szakmai elismertetéssel Németországban vagy bárhol az Unióban.

Tett a jövőben is szeretne „munkásleveleket” közreadni. Ha ápolóként, szociális munkásként, szabadúszóként, közmunkásként, kézbesítőként, segédmunkásként vagy bármilyen egyéb munkaterületen dolgozol – vagy dolgoztál a járvány előtt –, és szeretnél beszámolni a tapasztalataidról, mindennapi nehézségeidről és meglátásaidról, várjuk a leveledet a Tett.szerk@protonmail.com e-mail-címen.

Ennyire elvágyódott a szülőföldről?

Horváth Györgyi: Dehogy! Az vált számomra mindinkább egyértelművé, hogy ha maradok, bele fogok pusztulni a munkába. Sokszor 2-3 munkahelyen dolgoztam, hogy a devizahitelemet törleszteni tudjam. Még a köztársasági elnöknek is írtam, de dr. Áder János úr még csak válaszra sem méltatott. A titkára írt egy udvarias, semmitmondó, 5 soros levelet. Azóta tudom, hogy bárkit otthagynak az út szélén.

Mit tapasztalt Németországban?

Horváth Györgyi: Kudarcos, nehéz, szép, tanulságos és számomra megszokhatatlan.

Mennyi ideig volt kint?

Horváth Györgyi: 5 évet.

Bizonyára jól megtanult németül?

Horváth Györgyi: Nem.

Nem? Vajon ennek mi az oka?

Horváth Györgyi: Sok oka lehet. Túl sok idő eltelt nyelvtanulás nélkül az életemből. Már 44 éves voltam, amikor kimentem. Mentálisan szörnyű állapotban. Addigra már teljesen feldarált a tudat, hogy elveszíthetem az otthonom. A szüleim építették, én meg tovább. Nagyon kötődöm hozzá, mert a szüleim már nem élnek. A német kollégák nem fogadtak be, de hát nem is beszéltem, nem is értettem a nyelvüket.

Nagyjából 3 év után éreztem úgy, hogy már nem karcolja a dobhártyámat a német nyelv. Aztán nem tudtam megszokni, azt az elképesztő multikulturalitást sem. Valószínűleg a lelkem nagyon magyar. A határon túli magyarságból, akikkel itt találkoztam s kötöttem barátságot, azt mondták, hogy ez azért van így, mert soha sem kellett megtapasztalnunk otthon Magyarországon a kisebbségi létet, az ezzel járó állandó hátrányokat. A megaláztatásokat. Burokban élünk a hazánkban, Európa és a Kárpát-medence közepén. Nem érnek bennünket idegen hatások. Nem kell akár több idegen nyelven is megtanulni, hogy érvényesülni tudj abban az országban, ahova 100 évvel ezelőtt csatoltak, s ami miatt mindig idegenként kezelnek. Azt mondták, ők ezzel már együtt élnek, hogy bárhova mennek is a világban, nemkívánatos egyénnek számítanak. Így „otthon” is hontalanok.

Megfelelő nyelvtudás hiányában a végzettséget sem ismerik el, amennyire tudom.

Horváth Györgyi: Ez így van. Legalább középfokú (B2) nyelvtudás szükséges ennek a szakmának a gyakorlásához. Nekem ezt nem sikerült prezentálnom. Így ápolási asszisztensként dolgoztam Németországban, és már nem is dolgoznék ápolói minőségben itthon sem.

Az ember azt gondolná praktikus okokból, hogy a többet fizető szakmát választja az ember.

Horváth Györgyi: Amikor én még itthon szakápolóként dolgoztam a kórházban, akkor még mindent mi csináltunk a beteggel kapcsolatban. Az alapápolástól (etetés, itatás, pelenkázás, ágyneműcsere) az infúzók bekötésén át, a vizsgálatra való előkészítéseket, a beavatkozások asszisztálását, a vizsgálatra küldések megszervezését, adminisztrációt, vérvételt, betegmegfigyelést, mindent. A beteget „egészben” láttuk el.

Mára ez átalakult. Vannak ún. szakápolói feladatok és ápolási asszisztensi feladatok. A megnövekedett adminisztrációs tehernek tudható ez be. Mindent, de mindent írásban is rögzíteni kell. A kórházak nagyon félnek a műhibaperektől. A szakápolónak nincs ideje ápolni a beteget. Rá van hagyatkozva az ápolási asszisztens képességeire. Leginkább arra, hogy észleljen. Méghozzá időben, és jelentse a szakápolónak, ha a betegnél valamilyen rosszabbodást tapasztal az állapotában. Az ápolási asszisztens dolgozik a betegágynál a legtöbbet. A szakápoló egyre távolabb került ettől.

Én még a „régi” hagyományokon nevelkedtem, és nem tudok elszakadni ettől, és nem is akarok. Nem lennék „jó” szakápoló, hiába van róla papírom. Ha megengedi, akkor most felolvasok Önnek egy részletet Florence Nightingale tanításaiból:

„Az ápoló legyen józan, becsületes és megvesztegethetetlen. Legyen igazmondó és megbízható. Legyen pillanatra pontos és hajszálig rendes. Gyorskezű, de nem kapkodó. Szelíd, de nem lassú. Nyájas, de nem fecsegő. Tapintatos, de sohasem tétovázó. Legyen derűs és bizakodó! Tiszta saját személyében és tisztaságot teremtő a beteg körül. Legyen szíves és szolgálatra kész! A betegekre gondoljon, és nem önmagára!”

Ezek a gondolatok és a mögötte álló eszmeiség nem áll szöges ellentétben azzal a ténnyel, hogy Ön elhagyta a süllyedő hajót? Főleg az utolsó két mondat!

Horváth Györgyi: Talán tűnhet így. Jelenleg nem vagyok állásban, keresem a lehetőséget, de… bárkinek, aki hozzám fordul segítségért, szívesen megteszem, ami tudásomból, erőmből telik. Legyen az tanácsadás vagy szó szerint fizikai segítségnyújtás. Mióta itthon vagyok „parkolópályán”, sok embernek tudtam segíteni, és ez örömmel tölt el. Az embert szolgálom, ha kell, de a hatalmat, vagy a pártérdeket nem fogom. Még akkor sem, ha oda adtam a választási voksomat. Tisztában vagyok vele, hogy a kollégáim többsége is azt gondolja, hogy cserben hagytam őket. Én pedig azt gondolom, hogy volt egy lehetőségünk, tálcán kínált lehetőségünk, és nem éltünk vele. Önmagukat hagyták cserben a kollégák.

Ki látta volna el a betegeket?

Horváth Györgyi: A törvény megbukott volna, ha a dolgozók legalább 20%-a nem írja alá. Tárgyalóasztalhoz lehetett volna a kormányt kényszeríteni, és az ápolói-gondozói (szociális ellátásban dolgozók) hivatáshoz méltó erkölcsi és anyagi megbecsülés alapjait lerakni végre. A munka ugyanúgy mehetett volna tovább.

Mit lát a magyar egészségügy jövőjében kirajzolódni ezek után?

Horváth Györgyi: A totális átalakítás elkezdődött. Most a „munkavállalói létszámleépítések a kisebb állami egészségügy fenntartása érdekében”-oldal van porondon. A következők a nagy intézmények lesznek. Társadalombiztosítás, nyugdíjbiztosítás, egészség-és betegbiztosítás. 30 év késlekedését akarják behozni. Soha, senki, egyetlen párt sem mert hozzányúlni, mert belebuktak volna.

Ez a kormány kihasználja a pandémia kínálta rendkívüli állapotot.

Arra is törekszik, hogy ezt az állapotot minél hosszabb ideig fenntartsa, mert ez kedvez a hatalom elnyomó gyakorlatának. Én ez ellen tiltakozom, olyan eszközökkel, amik a demokrácia keretein belül a rendelkezésemre állnak. Például nem írok alá, vagy demonstrálok. Volt néhány megmozdulás, én mindegyiken ott voltam.

Ön jól kíván sáfárkodni állampolgári jogaival, ha jól értem.

Horváth Györgyi: A demokráciára nevelni kell a népet. Aztán jogot adni, hogy gyakorolhassa. Tessék megnézni, mi a helyzet az oktatásügyben? Csak írást és olvasást tanítunk. Gondolkodni nem, mert az árthat a regnáló hatalomnak. Igazságügy. Mérhetetlen korrupció a legfelsőbb szintekig. Közigazgatás. Abszolút átláthatatlan, centralizált. Kiszolgáltatott önkormányzatok. Banki monopóliumok. Külső és belső eladósodottság. Függőség. Sikertelen romaintegráció. A munka értékének hanyatlása.

Ez a véleménye nem épp a „derűt sugározzák”, hogy Önt idézzem vissza.

Horváth Györgyi: Ebben az országban élünk, és így. Ráadásul tizedel bennünket a járvány. 1 éve karanténban. Látszólag semmi okunk a derűre. A magyar lelkialkat egyébként is deprimált. Valószínű, hogy a történelmünkre jellemző, több évszázados elnyomás nem múlt el nyomtalanul. Vannak jóakaratú cselekedetei is a kormánynak. Családtámogatási rendszer kiszélesítése, fejlesztése. A fiataloknak adókedvezmény, 13. havi nyugdíj visszaállítása. Műemlékeink megszépítése, restaurálása. Vonatközlekedés fejlesztése vagy útépítések. Szerintem a stadionokra valóban felesleges ennyi pénzt elszórni. A magyar foci nem jó. Azokból a milliárdokból inkább egészségesebb nemzetet kellene kinevelni. Oktatási kampányokkal például. Régóta tudja az orvostudomány, hogy betegségeinket hiányállapotok idézik elő. Az ásványi anyagok, nyomelemek, vitaminok hiánya. Az emberek állapotfelmérésére kellene költeni –labordiagnosztika –, és ezeket a hiányállapotokat megszűntetni ingyenes vagy támogatott árú vitaminok adásával. Azokat az őstermelőket, akik bioélelmiszereket állítanak elő, nagyobb támogatásban részesíteni. Szerintem a Richternek is inkább vitaminokat kéne gyártani. Egészségfejlesztésbe kellene a pénzt pumpálni.

Családbarát, rugalmas munkaidőt garantáló munkahelyeket létrehozni, vagyis ehhez adni támogatást. Az idősellátás intézményesített és gazdasági hátterét tovább fejleszteni.

Minél tovább egészséges egy nyugdíjas is, annál valószínűbb, hogy munkában marad. Jelenleg az a cél látszik, hogy ne érje meg a dolgozó a nyugdíjkorhatárt. Egyre kevesebb az aktív munkavállalója és befizetője a társadalombiztosítási- és nyugdíjrendszernek, így a kifizetés is problémás lesz. Európa elöregedőben.

Nagyon messze vagyunk ettől még. Érezhető a szavain, hogy látott egy nyugat-európai modellt. Addig is, amíg idáig eljutunk – pandémián innen és túl –mi ad például Önnek erőt a mostani mindennapokban?

Horváth Györgyi: Visszatalálni Istenhez, hithez, önmagunkhoz, szeretteinkhez. Szeretni és tisztelni az élet szentségét és tanulni, dolgozni érte. Nekem ez segít mindig. Számtalanszor próbálták már lenyomni a fejemet a víz alá. Amikor Isten velem, ki lehet ellenem! A kedvenc versem Babits Mihálytól a Légy ellenállás.

Végezetül: hol és hogyan látja önmagát az egészségügy jövőjében?

Horváth Györgyi: Magányos, de elégedett farkasként. Ahogy eddig is. Valahol Európában. Azt még én sem látom, hogy itthon vagy újra külföldön. Csak az látszik egyelőre biztosnak, hogy a szakmámban maradok. Megint idézek Florence Nightingale-től:

„ Az ápolás művészet, és művészetté való válása olyan exkluzív odaadást, olyan felkészülést kíván, mint bármelyik festő vagy szobrász munkája. Mi a munka az élettelen vászonnal vagy hideg márvánnyal összehasonlítva az élő testtel való munkával, ami az Isten szellemének temploma? Ez egyike a legszebb művészetnek. Úgy is lehet mondani, a szépművészet legszebbje.”

[1] – Az „E” kategóriás ápoló magasan képzett ápoló, felméri, megtervezi, koordinálja, irányítja, felügyeli az alapápolási feladatokat, kiadja vagy ő maga elvégzi a szakfeladatokat. Részt vesz a viziteken, megszervezi, összehangolja a vizsgálatokat, és vezeti a betegdokumentációt. [–Tett szerk.]

Kiemelt kép: MTI/Balázs Attila