Szalagmunka egy embergyárban – egy egészségügyi dolgozó beszámolója a COVID-osztályról

Felkértek a Tett szerkesztőségéből, hogy ha van kedvem, időm, meg mit tudom én mim, akkor számoljak be munkahelyi tapasztalataimról, élményeimről stb. Fejtsem ki gondolataimat, amelyek tán érdekesek lehetnek, mivel a mostani vészterhes időkben érdekes lehet egy egészségügyi, a frontvonalban (rohadjanak meg már ezért a kifejezésért is!) dolgozó beszámolója.

Először úgy éreztem, hogy utálom ezt a kirakatszerepet, no nem annyira, mint a tavaszi őszintén képmutató tapsikolást, de mégis.

Arra gondoltam, hogy bár kétségtelen, hogy most extra szar helyzet van, és extra a teher, ami az ápolókon (és minden más egészségügyi dolgozón) van, de igazából ez a szakma már évtizedek óta extra szar helyzetben van, csak most ez kiélesedett, a felszínre került. A mai helyzet ennek (is) a következménye.

Egy picit zavart is, hogy csak azért kéne beszélnem, mert most fokozott a társadalmi- és médiaérdeklődés az egészségügy irányában. Igazából ez a felfokozott érdeklődés tényleg csak kirakat, rengeteg a felszínesség, dezinformáció és a blabla. Mindenről szó van, csak a lényegről nincs, vagy alig.

Mindenki beszél az egészségügyi dolgozóról, de ő alig kap nyilvánosságot, legfeljebb csak a tőke-kompatibilis szakmai szereplők szólalnak meg.

Hát gondoltam, hogy ne legyen csak így.

Nemrég volt egy vitám egy, a Részeg Hajóban megjelent cikk kapcsán. A cikk a George Floyd halála utáni lázadásról adott hírt, az Egyesült Államokban élő elvtársak tézisszerű beszámolója, következtetései alapján. Egy kommentelő azt kérte számon, hogy: no de hol van a forrásmegjelölés? Az USA-ban élő és harcoló elvtársakon verte el a port. Egy picit értetlenkedtem. Az volt az érv a kommentelő részéről, hogy ő már nehezen hisz bárkinek, messziről jött ember meg azt mond, amit akar.

Ebben van igazság. De a jelen járványhelyzet pontosan megmutatta, hogy az agyonhivatkozott tudomány mennyire képlékeny, és mennyire érdekfüggő, nem semleges.

Másrészt nehéz elvárni, hogy a harcok hevében forráskutatásokon alapuló beszámolók szülessenek.

Én is egy ilyen tudománytalan, messziről jött ember szerepét fogom most eljátszani.

Tudományos körítéssel én sem fogok, és nem is akarok szolgálni, ellenben biztosítok mindenkit, hogy amit mondok, tendenciózus lesz, mégpedig abból kifolyólag, mert nem hiszem, hogy létezik „semlegesség” (és aki ehhez tartja magát az esetek döntő többségében, általában a status quo mellett áll). Úgy vélem, ez a társadalom, a tőkés termelési módé, a kapitalizmus mára végképp elvesztette minden legitimációját (bár valószínűleg sose volt neki) arra nézve, hogy biztosítani tudja az alapvető létbiztonságot (az élet teljességéről szó sincs) az emberi faj és a Föld egészére nézve.

Azt is előre jelzem, hogy semmilyen személyes adatot nem szeretnék megadni, se arról beszélni, hogy konkrétan hol dolgozom. Lehet majd azon háborogni, hogy kibújok a felelősség alól, meg hogy így hol a hitelesség stb. Legyen elég annyi, hogy nem szeretnék hősködni, és tudom, hogy nincs abban a helyzetben a munkásmozgalom, hogy ha engem meghurcolnának a szavaimért, kirúgnának, akkor a számonkérők közül bárki el tudna engem és a családomat tartani.

Ez egy személyes beszámoló, de úgy vélem, hogy nagyjából hasonló vagy az enyémnél rosszabb, sokkal rosszabb tapasztalatokról tudna beszámolni sok ezer másik eü-dolgozó.

A Tett a jövőben is szeretne „munkásleveleket” közreadni. Ha ápolóként, szociális munkásként, szabadúszóként, közmunkásként, kézbesítőként, segédmunkásként vagy bármilyen egyéb munkaterületen dolgozol – vagy dolgoztál a járvány előtt –, és szeretnél beszámolni a tapasztalataidról, mindennapi nehézségeidről és meglátásaidról, várjuk a leveledet a [email protected] e-mail-címen.

Kaptam pár kérdést, melyek iránymutatóak lehetnek. Elnézést előre is, ha néhol ezektől majd elkalandozom.

Mióta dolgozol ápolóként, és hogyan változott meg az életed, a munkád a koronavírus megjelenése óta, illetve azóta, hogy COVID-osztályon kezdtél el dolgozni? Radikális fordulat volt a számodra, vagy inkább csak annyi történt, hogy átcsoportosítottak egy nehezebb munkakörbe?

Több mint 25 éve kezdtem el dolgozni, olyan osztályon, ahol rosszindulatú, többnyire halálos kórlefolyású betegségben szenvedő emberek fekszenek. Jelen pillanatban is itt dolgozom (tehát most nem a „covidon”), de ez bármikor változhat.

A legnagyobb negatív változás az eddigiekhez képest az állandó bizonytalanság. Majdhogynem nem lehet tudni, hogy a következő munkanapodat hol fogod elkezdeni. Melyik osztályon, mit kell csinálnod.

Azért azt tudni kell, hogy az ápolói szakma, hasonlóképpen, bár nem oly mértékben szakosodott, mint az orvosi. Könnyedén mondja a kormányzati propaganda, hogy az ápoló az ápoló, darab-darab. De valójában ahhoz, hogy az adott ápolói munkakört magas színvonalon tudd végezni, vagy csak hogy ne okozz kárt a beteg emberben, a tanulmányok mellett, az évek alatt megszerzett rutinnak van kiemelkedő szerepe. (Kevesen tudják, de egy szakápoló 5-6 évet tölt el iskolapadban, mire szakápoló lesz, és ez még nem a diplomás ápoló.)

Ez normál helyzetben egy új dolgozónál nem akkora gond, mert miután kijött az iskolából, utána akár hónapokig is valakinek (egy tapasztaltabb, régebb óta ott dolgozó, rutinos ápolónak) a felügyelete alatt tevékenykedhet, ezt hívják mentori rendszernek.

Ez bármennyire is hivatalosan hangzik, és hiába hiszi a rendszer magáról, hogy ő szervezi meg az új dolgozó integrálását, valójában sokkal autonómabban történik. A kezdőt, ha látják benne az érdeklődést (hogy tud és akar dolgozni), és hogy ő is a kollektíva tagja szeretne lenni, a tapasztaltabb kollégák a kinevezett mentori szereptől függetlenül „szárnyaik” alá veszik.

Mivel a darab az nem darab, így tehát az ápolók nem egy az egyben felcserélhetők, én is lehetek kezdő egy olyan osztályon, amelynek profilja egyik elemében sem hasonlít az általam eddig végzett tevékenységhez.

Viszont a jelen, bizonytalan, sürgősségi- és veszélyhelyzetben ez a beszoktatási időszak egész egyszerűen nincs, vagy max. 1 nap. És még az is lehet, hogy olyan szituációban találod magad, amikor neked kéne műszakvezetőnek lenned, mert te vagy a szakápoló, a többiek meg mondjuk az ápoló asszisztensek (ez az eufemizmusa a segédápolónak[1]).

El lehet képzelni, hogy adott esetben helyismeret és a konkrét tennivaló ismerete nélkül milyen félelmekben, szorongásokban lehet része egy ápolónak. Egy gondolat dolgozik ilyenkor az emberben: legyen túl az egészen úgy, hogy ne ártson különösebben senkinek, ne öljön meg senkit.

A bizonytalansághoz hozzátartozik, hogy nem tudod időben előre, mikor kell dolgoznod. Törvény szerint 30 nappal előtte tudnod kell a következő havi beosztást. Ez „normál” helyzetben se szokott nagyon összejönni, de most hétről-hétre tudjuk meg, és még az se biztos. Egy éve szinte nincs olyan hét, amikor ne történt volna valamilyen változtatás. Így tervezz bármit is…

Még a tavaszi karantén idején aláírattak az ápolókkal egy papírt, amely szerint biztosítod a munkahelyedet arról, hogy mindig elérhető leszel, nem kapcsolod ki a telefonodat, pár óra alatt bevethető vagy. Természetesen ez teljesen életszerűtlen, csak egy újabb felesleges papír azt bizonyítandó, hogy a rendszer ellenőrizni akar mindent. De ha éltek is a lehetőséggel a helyi vezetők, nagyon is jól tudták, hogy nem erre kell hivatkozniuk, mert erre nyugodtan lehet az a válasz, „oké, bemehetek, csak épp 5 sör van a fejemben…”

Mint írtam, jelen helyzetben nem a COVID-osztályon dolgozom. De huzamosabb ideig dolgoztam ott, és még bármelyik pillanatban szólhatnak, hogy akkor a következő műszakodat ott kezded.

Szóval konkrétan a COVID-osztály…

Természetesen, amikor először mondták, hogy „ott kezdesz”, engem is kirázott a hideg, szorongás, félelem. Ez mondjuk nem annyira a betegségtől való félelem, mint inkább az ismeretlentől való szorongás volt. Ugyanis előtte nem sokkal már átestem a betegségen, így valamelyest védettnek számítottam, ellenanyagom is volt, szóval…

A betegséget egyébként egy ilyen hirtelen áthelyezéskor kaptam el, egy betegbefogadó, sürgősségi (?) osztályon, ahol olyan betegek vannak, akiknek még nem tudjuk a teszteredményét (csak két negatív teszt után mehetnek fel a betegségüknek megfelelő osztályra), tehát nem tudhatjuk, hogy fertőzött-e a beteg vagy sem (szürke zóna). Ezért elvileg potenciálisan mindenkit annak tekintünk, csakhogy ez az osztály nem volt sem szerkezetileg, sem felszerelésében erre az elkülönítéssel járó ellátásra alkalmas.

Reggel kapsz a 12 órás műszakra egy FFP2-es maszkot (a maszk érvényessége levétel nélkül 3-4 óra), oszd be, saját ruhádban, rajta egy egyszer (de igazából sokszor) használatos védőköpennyel kell végezned a dolgod.

Volt, aki megúszta, nekem pechem volt.

A COVID-osztály maga, bár nem vágyom vissza, közel se volt annyira vészes, mint amennyire tartottam tőle. A munka az eredeti osztályomon is eleve sok, és igen megterhelő lelkileg is, tehát ez nem okozott nagyobb gondot. És azáltal, hogy itt azért az előzőekhez képest megfelelőek, bár közel se kielégítőek a viszonyok, sokkal kevésbé vagy kitéve a fertőzésnek, mint azokon az osztályokon, ahol megfordultam.

Ez különösen érdekes dolog, mert a normál munkahelyemen is, az előzetes negatív teszt vagy a látogatási tilalom ellenére is előfordult, hogy egy-egy beteg koronás lett. Ezeket a betegeket azonnal átszállítják a COVID-osztályra, csakhogy ott maradnak a vele érintkező, szoros kontaktnak számító betegtársak és eü-dolgozók. Őket többszöri negatív tesztig (egy teszt nem elég) is karanténban kéne tartani.

Erre viszont egyetlen átlagos kórházi osztály sincs felkészülve. Nincs erre megfelelően kialakított ún. „szürke zóna”, hanem ez az osztály válik azzá.

Védőfelszereléseket csak-csak be lehet szerezni (főleg tavasszal volt ez gond), azért mára az ellátás viszonylag zökkenőmentes. De maguk a kórtermek nem alkalmasak erre. Nincs külön hely az átöltözéshez, az eszközök tárolásához, megsemmisítéséhez (erre kéne egy zsiliprendszer), nincs minden kórteremben külön-külön mellékhelyiség stb.

Hogyan képzeljük el egy munkahetedet, illetve munkanapodat?

Mint írtam, teljes a bizonytalanság, nem lehet előre tervezni, bármikor borulhat az életed. Nincs benne rendszer. Ez alap.

Egy műszak 12 óra, bár többnyire nappalozni szoktam (7–19h), de azért jó pár éjszakai műszak (19–7h) is befigyel. Ez a beosztás igaz az eredeti helyemre is és a COVID-osztályra is. Gondolom a kérdés inkább a COVID–osztályra vonatkozik.

Hangsúlyoznám, ez nem a COVID-intenzív, ahol a különböző eljárású és fokozatú lélegeztetett betegek vannak, hanem a normál COVID-osztály, ahol max. csak sima maszkos (50-es, 100-as) oxigén-terápiát lehet adni.

A COVID-osztály két meghatározó részből áll: egy zöld részből (zöld nővér, zöld orvos) és egy vörös részből (vörös nővér, vörös orvos). A vörös zóna, ahol maguk a betegek tartózkodnak, a zöld meg az ezen kívüli terület. A kettő között kell lennie egy átmeneti résznek, egy ún. zsiliprendszernek, ahol átöltözik az ember és általános fertőtlenítés történik.

Ahol a közvetlen betegellátás zajlik, azaz a vörös zónában, ott egyszerre 3-4 órát tölthet bent egy ruházatban, FFP2-es, 3-as maszkban az ott dolgozó személyzet. Ez meghatározza a munkanap ritmusát.

Tehát 3 órát bent vagy, 3-at kint, 3 órát bent, 3 órát kint. Vagy fordítva. A bent lévő 3 óra igen komoly fizikai, szellemi megterhelésnek számít, nagy a folyadékvesztés (izzadás), beszűkül a tájékozódási képességed, nem tudsz enni-inni, wc-re menni stb. Nehezebben kapsz levegőt. Szóval szar. Ezért a zöld zónában pihenhetsz, elvégzed szükségleteidet, de ha ez meg is van, mindig van tennivaló, folyamatos a kapcsolat a vörös zónával.

Ezek a COVID-osztályok eredetileg nem fertőző betegek ellátására készültek, általában más, mindennapos betegeket ellátó (sebészeti, belgyógyászati stb.) osztályok voltak, így ezért ezek a helyek se tökéletesek enyhén szólva), de azért, ahol én voltam, ott élesen el lehetett választani a két zónát egymástól.

Az más kérdés, hogy pl. a zónákat elválasztó ajtók nem fotocellásak, és ezért kézzel hozzá kellett érni (még ha kesztyűben is). Vagy előfordult, hogy ez a nem fotocellás ajtó, mivel igen régi darab volt, egyszerűen kiesett a helyéről, de azért még egész tűrhető volt. Aha…

Hogy is néz ki egy nap? Ha teszem azt, elsőnek mész be, akkor jóval 7 óra előtt bent kell lenned, mert a létfontoságú kávé 🙂 megivásán túl kell (legalábbis nekem kellett) kb. 15–20 perc ahhoz, hogy tényleg alaposan vedd fel a védőfelszerelést.

A normál munkahelyén a dolgozó elvileg kap ruhát, és elvileg a munkahely ki is mossa. De a ruha vagy agyonhasznált, ronda vagy épp csak nem jó méretben készült, és nincs is más, azaz kényelmetlen. A mosással meg az a gond, ha van is rád illő munkahelyi ruha, akkor ha leadod mosni, közel sem biztos, hogy vissza fogod kapni. Ha saját ruhában dolgozol, akkor evidens, hogy nem bent mossák ki.
Tehát nem a leghigiénikusabb, ha otthon mosol kórházi ruhát.

Ez a COVID-osztályon nincs így. Ott helyben kapsz ruhát. Egy garnitúrát kintre, kettőt meg bentre.

Ez még rendben is van, az ellátás többé-kevésbé megoldott. Csak egy, nem kicsi, gond van, hogy a mosás-szárítás nem tudja tartani a lépést a felhasználással, ezért szinte mindig vizes ruhára húzod rá a védőfelszerelést. Majd megszárad rajtad.

Nagy élmény!

Nekem az első napokban volt némi gondom a papuccsal (ebből is kettő-három pár kell legalább egy napra, egy kintre, egy bentre). Nem volt rám való méret, ezért kisebb számú papucsban rohangáltam két napot, aztán a szabadnapom reggelén arra keltem, hogy alig bírtam lábra állni. Jeleztem a problémát a főnővérnek, szerencsére végül is sikerült megfelelő méretű papucsot rendelni.

Védőruha: szkafander, FFP2-es, 3-as maszk, hajháló, lábzsák, papucs, 3 db. kesztyű, védőszemüveg, arcvédő műanyag pajzs (shield).

Elsőre mindenki szörnyülködik, hogy ebben hogy…, és vannak is, akik pánikrohamot kapnak benne, „megfulladnak”, klausztrofóbb érzésük lesz stb.

Hát biztosítok mindenkit elsőre: ez tényleg simán lehetséges, és van, aki ezt nem is tudja megszokni.

De ha meg is szoktad, az akkor is szar lesz. Izzadsz, meleged van, alap, hogy nem úgy kapsz levegőt, ahogy kéne, hogy a szemüveg-shield kombóból nem látsz ki, a 3 kesztyűvel nem úgy tapintasz, fogsz, ahogyan megszoktad – a 3 óra után úgy érzed a maszktól, hogy „leszakad” a füled, de biztos, hogy hámhiányos lesz a bőröd. Sokaknak a shieldtől és maszktól migrénes fejfájásuk lett. És valahogy a hallásod is csökken. De, és ez a lényeg, kibírható.

A betegellátás folyamatos, annak ritmusát a terápia, és a megszokott kórházi rutinok adják.

A nagy különbség az, hogy a szakdolgozó 3 órás turnusokban kezd el a munkára gondolni. Nem egy – jobb esetben – átlátható (vagy nem :)), maga által megtervezett 12 órás napban.

Mivel nem összeszokott gárda dolgozik, és nem tudod (vagy nagyon is tudod), hogy ki lesz utánad, milyen képességű-tudású, mennyire akarja ezt az egészet, ezért, ha ténylegesen el akarod látni a feladatodat, akkor rohansz, hogy a 3 óra alatt elvégezz mindent, ami rád várt. Így a 3 óra, bár soknak tűnik, valójában édes kevés, és mire felnézel az órára, már csak azt fogod fel, hogy még egymillió dolgot kéne megcsinálnod, és van hátra fél órád…

Ebből aztán az lesz, hogy az egész egy feladatorientált, szalagmunkaszerű ellátássá válik. A betegekkel szinte alig alakul ki személyes kapcsolat, kommunikáció.

Gondoljunk bele, ott van a beteg, aki mondjuk egy idősek otthonából jött, 80 éves, eleve szarul van, fullad, nem ismer senkit, nem is látogatja senki. Alig bír mozogni, magatehetetlen, teljes ellátásra szorul, esetleg rosszul hall, lát stb. És jön egy „űrlény”, aki annyit mond neki, hogy „Adja a karját!”, vagy ha tud, „Forduljon!”. Azt rohan is tovább.

Szalagmunka egy embergyárban, csak itt nem feltétlen cél a szép, új termék…

Tapasztalataid szerint a koronavírus növelte, vagy csökkentette az emberek szolidaritásérzését? És egyáltalán, mennyire lehetségesek emberi kapcsolatok vagy bármiféle közösségiség egy COVID-osztályon? Vannak-e – a kórház intézménye felől nézve – kifejezetten politikai következményei a koronavírusnak? Növeli vagy inkább lelohasztja az engedetlenséget és a népharagot? A Független Egészségügyi Szakszervezet (FESZ) levelet írt a miniszterelnökhöz, másrészt az egészégügyben struktúra átalakításokra kerül sor. A kollégáid hogyan viszonyultak mindehhez? Az apátia vagy a felháborodás a jellemzőbb?

Amikor tavasszal volt ez a tapsikolásos dolog, nem nagyon találkoztam eü-dolgozóval, akinek ettől ne lett volna hidegrázása, mert mindenki úgy érezte, hogy most ez minek.

Eddig mi volt? Hol volt a társadalom? És tényleg csak a tapsolás?

Ám mindettől függetlenül nem lehet megtagadni, hogy a maguk felesleges módján, igazából önmagukat megnyugtató tapsikolók, talán őszintének érezték a gesztusukat. Ezt nem vitatom.

Aztán mintha az ápolók legnagyobb gondja az evés lenne, halomban álltak a pizzás és a különböző éttermek által felajánlott kaják az osztályokon. (Az amerikai filmekben sztereotip módon a rendőr fánkot eszik, az ápoló meg biztos pizzát). De mondjuk azt, hogy ez is még pozitív, az emberek valamilyen módon részt akartak venni, szolidaritást vállaltak.

Ami ennél fontosabb, hogy a magukra hagyott, főleg idősebb emberekre elkezdtek odafigyelni, érdeklődtek irántuk, bevásároltak, elfogadták az idősávos vásárlást stb. Meg úgy általában az utcán érezni lehetett valamiféle segítő érzést.

Ez őszre teljesen kiürült, majd az ellenkezőjére kezdett fordulni. Jöttek a szokásos atomizált sztereotípiák.

A COVID-osztályról fentebb írtam azt, hogy ott a beteg ember még az átlagosnál is magányosabbnak, kitaszítottabbnak érzi magát. Azt is észrevettem, hogy jóval kevesebbet is kommunikálnak egymás között, ennek lehet az is az oka, hogy sokat vannak oxigén-terápián, de az is lehet, hogy maga ez az egész járvány-kitaszított helyzet adja ezt, nem tudom.

Politikai következményei? A kórház, az egészségügy eleve egy rendkívül hierarchikus rendszer és ez mind formálisan, mind informálisan igaz. Eme tekintély lehet ugyancsak racionális és irracionális. Ám a tendencia az, hogy egyre inkább az irrarcionális tekintély lép az előtérbe.

Általánosan elmondható, hogy az egész eü évtizedek óta leépülőben van (a tőkeérdeknek megfelelően), és az ebből fakadó hiányosságokat elsősorban egyre diktatórikusabb és bürokratikusabb, felülről vezérelt rendeleti úton, és természetesen a dolgozói túlmunkával akarják biztosítani.

És mindennek papírral akarnak legitimációt adni. Ha megvan a dokumentáció, akkor nem lehet baj. Csak az egész rohad…

Ennyiben is bebizonyosodott az, hogy nem a NER az, ami ránk hozta a „rontást”, hanem pont fordítva: maguk a mélytársadalmi folyamatok, a tőkediktatúra mindennapi jelenségei azok, amelyek pontosan olyan kormányzást eredeményeznek, mint a NER. Bárki is legyen a kormányon, ez nem lesz másképp[2]

Az eü-ben dolgozokról elmondható, hogy egyedül csak az orvosok képesek bizonyos szinten az önérdek-érvényesítésre. De közülük is inkább csak az idősebb, vezető pozicióban lévők. Az is elmondható róluk, hogy bár objektíve már nem igaz, de tudatilag jelentős többségük inkább az elithez tartozónak érzi magát, és nem gondolja úgy, hogy ő egy lenne a bérmunkában az ápolóval és a takarítóval stb.

Persze mondhatnánk, hogy ebben még az is lehet, hogy az ápolók többnyire nők, akikkel a jelen társadalmi rendszer még elnyomóbban bánik, csakhogy az orvosszakma egyre inkább elnőiesedik. Ez is mutatja egyébként, hogy milyen szinten áll az orvos a rendszerhierarchiában.

Személy szerint én a több mint negyed évszázad alatt alig-alig találkoztam szakszervezettel.

A szakmai szervezeteket, mint pl. a kamara, hagyjuk. Azok igazából inkább valamiféle rendszerkiszolgáló kooperatív szervezetek, mint tényleges érdekvédők. Na nem mintha a szakszervezet jobb lenne, csakhogy elvileg annak az érdekvédelmen keresztül kéne védenie a rendszert, azáltal, ha ki tudja harcolni, hogy ha jó a melósnak, akkor az a rendszernek is jó lehet, hiszen nem hőzöng (ez lenne legabábbis a szakszervezeti legitimaciós duma).

Csakhogy nálunk a szakszervezet egy évben egyszer jelent meg: télapókor. A szakszervezeti tagoknak küldött csomagot.

Jó, tán még volt valami nyári kedvezményes üdülési akciójuk is. Ennyi. Most meg nagyjából az egész jogviszony változásnál mást se tettek, mint leveleket írtak a vezetőségnek, hogy ez így nem jó. Azon kívül, hogy értelmezni próbálták a totál zavaros törvényt, semmilyen lépést nem tettek a dolgozók szervezése érdekében.

Fogalmam sincs pl. ki nálunk a szakszervezetis, szerintem nincs is olyan, de jelentősége biztos zéró.

A dologhoz persze az is hozzátartozik, hogy nálunk nehéz pl. sztrájkolni, mert a beteget nem hagyhatod ott. Próbálkoztam egy időben azzal, hogy csak úgy dolgozzunk, hogy betartjuk a szabályokat. Csakhogy ezzel a magad dolgát nehezítetted meg, mert az évtizedek óta rögzült feladatok, mondjuk orvosiak, ha rád vannak testálva, akkor azokat senki se fogja helyetted megcsinálni, avagy az orvos vagy szarik rá, vagy nem tudja, és akkor taníthatod meg neki, vagy olyan körülményesen fogja csinálni, hogy addig te már százszor megcsinálnád, és nem akarsz éjfélig bent maradni….

A „megoldás” a pályaelhagyás már évtizedek óta. És ez most sem lesz másképp. Nem találkoztam olyan ápolóval, aki ne lenne felháborodva az egész törvényváltoztatáson.

Ne feledjük azt sem, hogy a béremelés minket csak nagyon szerényen érintett, és az orvosbéremelés hatalmas bérfeszültségeket okoz olyan osztályokon is, ahol egyébként nem volt rossz az orvos-nővér viszony. Az ápolók kiégtek, elkeseredettek és dühösek, de egyelőre tehetetlenek. Nem hagyhatják el a pályát: 1. vészhelyzet van; 2. nincs máshol most meló; 3. igazából ehhez értenek.

Az biztos, hogy a mostani 5500 fő, aki nem írta alá az új jogviszonyról szóló szerződést, csak a kezdet. Mihelyst véget ér ez a COVID-őrület, és úgy látják, hogy tényleg nagyon megszívtuk, akkor nagyon sokan fogják elhagyni a pályát. A fiatal eü-tanulók, hatalmas százalékban mondják, hogy „külföld”…

A koronavírussal foglalkozók számára alapvető kihívás, hogy ne fertőzödjenek meg. Egyes kimutatások szerint mostanság az egészségügyi dolgozók körében gyakori a depresszió és a szorongás. Szó esik természetesen arról is, hogy az egészségügyi dolgozók túlterheltek. Hogyan éled meg mindezt?

Már többször elmondtam, és Banditó barátom már viccesen unja is, hogy állandóan azt mondom, hogy egy szóval lehet jellemezni ezeket a napokat: szomorú.

A magam részéről alapvetően nem vagyok depresszív alkat. Meg hát a mozgalom, az olvasmányaim, a családom, a barátaim stb. miatt elvagyok. Nyilván engem is megterhel, hogy nincsenek meg a szokásos rutinjaim, de kibírom, bár egyre nehezebben.

Vannak olyan ápolók, akik teljesen elmagányosodtak, főleg ha kiderült róluk, hogy a COVID-osztályon dolgoznak.

Ám úgy veszem észre, hogy nincs nagyon idejük depressziósnak lenni, legalábbis nem jobban, mint máskor. Azt gondolom, hogy ez az egész majd akkor fog igazából felszínre kerülni, ha a káosz alábbhagy. Már ha lesz ilyen…

Rengeteg vita zajlik a vírustagadás, illetve az oltásellenesség kapcsán. A te nézőpontodból, azaz a kórházban ezek a dolgok miként jelennek meg?

Nem vagyok vírustagadó és oltásellenes sem. No, nem azért, mert feltétlen bízom a tőkés gyógyszergyártókban, hanem mert ez az egyetlen módja, a jelen helyzetben, hogy újra leülhessek egy kocsmában :). És tény, hogy amióta megkaptam az oltást, már dolgoztam – a fent leírt módon – nem tutibiztos negatív tesztű betegekkel, sőt szoros kontaktokkal is, és ugye nem ideálisan védekezve, és meg se legyintett a COVID.

Tehát valamelyest működik az oltás, a kérdés persze az, hogy meddig, és mik lesznek a hosszú távú szövődmények.

Érdekes módon, még a COVID-osztályon is ismertem olyan dolgozókat, akik oltásellenesek, nem is adatták be maguknak az oltást. Azóta elkapták, ha túl lesznek rajta (remélem), akkor lehet, idővel meggondolják.

Igaz, hogy katonák is „segítik a munkátokat”? Mi a szerepük pontosan?

Jelen vannak, de ők maguk sem tudják, hogy minek. Pelenkát pakolnak. Ahol én voltam, még megfélemlítő szerepük se volt. (Bár ez nyilván magából a katonaság tényéből fakadóan a dologban lényegileg benne van).

Persze az oltópontoknál, vagy pár kórház triage-részénél ott vannak, ott inkább látszik ez a megfélemlítő szerep. De igazából vicces.

Volt egy bábfilm szereplő, a Csipike, az óriástörpe, aki azt hitte magáról, hogy ha ő nem szól az erdő lakóinak, hogy mi a feladatuk, akkor azok azt nem is csinálják.

Na ilyen a katona szerepe is. Jön és mondja, hogy miként álljak sorba, és hogy járványveszély van. Tehát elkezd minket basztatni amiatt, hogy rosszul állunk sorba, miközben a „gazdái” teremtették meg ezt a helyzetet.

Hogyan látod, miként értékelődik újra, ha egyáltalán, a halál tapasztalata a járvány következtében?

Én eleve olyan betegekel dolgozom, akik a halál torkában vannak, és az életükért küzdenek, tehát nekem valahogy természetes a halál jelenléte. Ez nem jelenti azt, hogy nem félem a halált, nagyon is, de a jelen helyzet bennem legfeljebb annyiban okozott változást, hogy sokkal jobban féltem a szeretteimet.

Társadalmi szinten nyilván van egy félelem, de ez a statisztikákban (amelyek tudjuk, hogy mennyire hitelesek) való kommunikáció, nem a halál elfogadását, hanem még inkább annak eldologiasodását, egyfajta közönyt vált ki, amit legfeljebb a félelem és a régi élethet való visszatérés belső harca fűszerez.

Személy szerint engem az dühít a legjobban, hogy tudom, mindez a tőkés működés mocskaiból adódik, és hogy a proletárharc gyengsége miatt jelen pillanatban tehetetlenek vagyunk, max. a károk enyhítése merül fel, de az is telis-tele van kételyekkel.

Szentkuthy Miklós a haláltánc fertelmes demokráciájáról beszélt: „mert a Halál éppúgy elviszi a pápát, a bíborost, mint a császárt meg ringyó szeretőjét, a hercegnőt, a szentet, a tudóst, az ügyvédet, a betűöntőt”. A COVID-osztályon dolgozva mennyire érzed azt, hogy a koronavírus nem tesz (társadalmi) különbséget?

A Részeg Hajó 12. számában, amely részletesen foglalkozik a pandémiával, ez szerepel: „És emellett a járvány továbbterjedése, berobbanása főként az alávettettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek tömegeit sújtja, mivel az ő egészségi állapotuk, orvosi kezeléshez való hozzáférhetőségük, így túlélési esélyük jóval rosszabb, korlátozottabb, mint az uralkodó osztályé. Nem a világvége-járvány demokratizmusáról van (még) szó, hogy mindenki pusztul.”

Hát szóval burzsujjal nem találkoztam. Gondolom, ők ha elkapják, nem közkórházba mennek.

Azzal sem találkoztam, hogy ha valaki pénzt adott, akkor esetleg jobb ellátásban részesült, vagy fontos gyógyszert előbb kapott volna meg. Természetesen halottam ilyen történeteket, de nem tudom mennyire higgyek nekik. Elképzelhető persze.

Ha átszervezhetnéd a COVID-osztályt, amelyen dolgoztál, mit változtatnál?

Nem vagyok ennek nagy szakértője. Alapvetően, ha belegondolsz, már az egy megosztás, hogy beteg/egészséges. A tőkés rendszerben élő, szocializálódott emberek nagy többsége ezt az elválasztást (direktben vagy sem) eleve úgy fejezi ki, hogy megbélyegez.

Ez egy járványhelyzetben még élesebben kijöhet. A kórház egész struktúrája visszatükrözi ezt. Egy szentély és egy börtön keveréke, ahol fehérbe (vagy zöldbe–kékbe) öltözött felkentek látják el az elesetteket.

Ez – akár óhatatlanul – hierarchiához vezet. Mindenekelőtt ne felejtsük el, hogy a társadalom tagjai a tőke világában mindent az érték diktatúrájának ellentmondásos módján látnak. A beteg alapvetően annyiban számít, amennyiben hasznot hozhat még a társadalomnak, a beteget ellátó személyzet meg alapvetően bérmunkát végez. Ember-ember, de idegenként viszonyulnak egymáshoz.

Ez a felosztás a terekben is látszik. Vannak munkatermek, munkapadok, pihenőterek, mellékhelyiségek stb. Az ideális tőkés rendszerben ezek steril elválasztásban léteznek egymástól.

Mivel a jelen helyzet meg sem közelíti a tőke saját magáról elképzelt ideálját, ezért nem képes ezeket a tereket maradéktalanul biztosítani. Így maradnak a barkácsmegoldások, és az ebből adódó egymásba csatlakozások. De ez nem az elválasztások felszámolását, mérséklését jelenti, hanem a veszély- és hibalehetőségek jóval nagyobb előfordulását, és főleg a felelősség áthárítását a renszerről és annak vezetőiről a helyi dolgozóra.

A fenti példa: a vörös zónát hermetikusan el kell zárni a zöld zónától. Ezt leginkább egy fotocellás ajtóval lehetne biztosítani. De a legtöbb COVID-osztály eredetileg nem az volt, tehát maradt a legjobb esetben is a lengőajtó, ami adott esteben kidőlhet vagy épp nem zár jól. Kinek a felelőssége, ha nincs megjavíttatva? A rendszer mossa kezét, és azt mondja: itt vannak az elérhetőségek (jobb esetben), érdd el, hogy meg legyen csinálva. Ha nem teszed, te (főnővér) vagy alkalmatlan, de mivel munkaerőhiány van, nem feltétlenül leszel most felelősségre vonva, viszont te fogod magadat rosszul érezni, magadat fogod okolni.

Szinte minden szinten meg lehet találni ezeket a jelenségeket. A legapróbb szögtől, az étel minőségén, a kicsi, de mégis sok ágyas kórtermeken át a mozdíthatatlan ágyakig.

Mindmáig nyílnak olyan osztályok, ahol nincsen ablak stb.

Szóval ez is, mint szinte minden, rendszerkérdés.

A kórházi intéményrendszer felől tekintve, különösen a koronavírus tapasztalatai után hogyan vélekedsz, miként kellene működnie az egészségügyi rendszernek?

Hát ezt a kérdést, bevallom, nem leszek képes megválaszolni. Viszont az RH-cikk sorai alapján rámutathatok arra, hogy most mi az, ami történik, és ebből már – talán – le lehet vonni bizonyos következtetéseket.

Nos, alapvető, hogy – mint szinte minden – eme járvány is társadalmi termék. Hogy a kapitalizmus mégis miként viszonyul a geneziséhez, erről a RH-ban a követekzőt állapítotottuk meg:

„…ha a cél az ellenfél lejáratása, akár így, akár úgy, ahhoz az a legjobb, ha az egészséges szkepszis álláspontját mímelve manőverezési szabadságot biztosít magának és urainak másokkal szemben. A tőke és annak hatalma szempontjából tulajdonképp az utóbbi álláspont a legjobb, mert ahol semmit sem állítanak, ott minden igaz lehet; az ideológiai manipuláció felszabadítása a korábbi állítások kötöttségei, sőt, minden kötöttség alól pedig a nyers erőt legitimálja és teszi végső döntnökké. Márpedig a tőkerendszer jövőtlenségének növekedésével utóbbinak is növekednie kell, a tőke általi magyarázatok képtelenné válásának okán. És így egy ideológia és taktika marad a tőke és állam részéről. Az, hogy a tudatlanság: erő.”

Mégis miről is lenne szó:

„A vírus kapitalista társadalmi termék; tehát forgalomba is kerül e társadalomban, bárhogy is próbálják hű, és/vagy hősies állami-magán közegek és szervek megállítani azt, X tőkés érdekkel szemben Y tőkés, vagy épp össztőkés/állami társadalmi érdekre hivatkozva.  Pontosan azért, mert X, Y, vagy épp össztőkés/állami érdekek megszemélyesítőjeként tudnák azt csak megállítani.
Ahhoz, hogy a szükségképp megjelenőket, azaz a COVID-19 súlyosságú, vagy épp súlyosabb betegségeket és járványokat okozó vírusokat megfékezzék, néhány egyszerű dolog kell. Időben felismerés; a terjedés időben megakadályozása; gyógymód időben alkalmazása.

Ám az egyszerűt megvalósítani e társadalomban nem olyan egyszerű. Ami fentebb írva volt a világösszeesküvésekkel, és a természeten való uralommal, és tudásfelhalmozással kapcsolatban, az itt is áll. Az egyszerű dolgokhoz tudás, annak felhalmozottsága és felhalmozása, valamint alkalmazása kell. De a kevesek hatalmának világában tömegek alávetettsége, kiszolgáltatottsága, ennek tudása és tudatlansága kell; ezen belül a tőke társadalmában a tudásfelhalmozás és annak alkalmazása sem a valóság megértéséért, hanem szükségkép más célból, tőkefelhalmozásért történik, manipulált és korlátolt tudományokként, amik, saját uralmi pozícióikat fenntartandó az egyetlen igaz tudás egyházává válnak. Így eleve korlátolt lesz, annak ellenére, hogy még így is összemérhetetlenül több, mondjuk egy középkori, a „bibliában már minden meg van írva, másra szükség nincs” tudásalapúságnál; illetve annak ellenére, hogy ama korlátoltság efféle visszahanyatlással (is) terhelt.

Tehát az időben felismeréshez a kapitalizmus által biztosított tudás elégtelen lesz, bármennyi anyagi eszköz állna rendelkezésre. Ám az anyagi eszközök úgyszintén korlátolt nagyságban fognak rendelkezésre állni. Nem azért, mert a bolygó lehetőségei végesek. Hanem, mert egy járvány negatív hatásai szükségképp a „talán” rovatba íródnak, akkor, amikor a profit rovatát is ki kell tölteni, méghozzá minél előbb, minél nagyobb pozitív számsorral. A profit időben biztosítása felülírja az új vírus / járvány időben felismerését, ennek feltételeinek biztosítását.”

Nagy dilemma a mozgalom számára, hogy egyre többen ismerik fel, hogy a reformokkal, részmegoldásokkal csak elodázni lehet a problémákat, és hogy a kapitalizmus szörnyszerű létének egyetlen feloldása egy másik társadalom (amit én a kapitalizmus meghaladva-tagadásának, kommunizmusnak hívok). Csakhogy mi ma élünk, a problémák most vannak itt. Mit kezdjünk egy majdani, talán sose elérkező forradalomig?

Lehetséges-e a jelen helyzetben, hogy ha a tőke, az állam szükségképen nem akarja és nem képes ellátni maradéktalanul még a kapitalista kritériumok által felállított, elvárható feladatát sem, akkor a rendszer elszenvedői találjanak alternatívákat?

Leginkább az a válasz, hogy ebből a fel nem ismert helyzetből jönnek létre a lehetetlen és frusztrált vírustagadó és összesküvéseket gyártók. Nem az a kérdés, hogy van-e alapjuk a lázadozásra vagy sem, hanem az, hogy a lázadás ilyen formája, nem csak fokozza-e a járványt, és végül is nem játszik-e a járvány okozójának, a tőkés társadalomnak a kedve szerint? A kérdés ugye az, hogy osztályharcosan miben nyilvánulhat meg a kiállás? Nyilván a szolidartitás és empátiaérzés növelésével, a konkrét segítségnyújtással az elesettek felé – ezekre kéne összpontosítani.

A járvány előtt pár évvel voltam Athénban (még Sziriza-kormány volt). Mesélte egy elvtárs, hogy oly elégtelen az egészségügyi ellátás, hogy mozgalmárok a kisebb, mindenaposabb beavatkozások időben való elvégzése érdekében és hogy a szegényebbek is jussanak ellátáshoz, ambulanciákat állítottak fel, ahol a mozgalommal szimpatizáló eü-dolgozók és önkéntesek szabad idejükben végezték el eme feladatokat.

A pandémia még jobban rámutatott arra, ami a kicsiben megoldható rendszeralternatív megoldások kritikája is egyben, hogy a tőkés termelési mód ellentmondásokkal teli globális társadalom, ami az életünk minden színterét átfogja.

Tehát amíg mondjuk egy fogprobléma teljesen egyéni és lokális lehet (már ha csak egy ilyen beavatkozást nézünk magában véve és a feltételrendszerét most nem nézzük, pl. hogy honnan van áram?), addig a járvány nem az. Annak megoldása nem lehet pár lelkes anarchista/kommunista helyi kezdeményezése.

Ugyanakkor eme helyi (osztály)szolidaritások, alternatív megoldások, ha célul tűzik ki, hogy kiterjesszék antikapitalizmusukat, és azt meghaladva-tagadássá transzformálják, vagy afelé próbálják elvinni, akkor ők maguk példaadásukkal, konkrét tetteikkel csírái is lehetnek a proletariátus globális és totális kommunista harcának.

[1] – A legújabb mesterségesen keltett botrány, hogy a miniszterelnök leinasozta a rezidenseket. Szerintem meg a NER-ben egy pozitívum volt, hogy azoknak, aki nem vevők az etnicista, keresztény maszlagra, kerek perec kimondja a rendszerre jellemző lényeget. A rezidens valóban az orvostársadalom inasa, a nő meg azáltal, hogy tudós ebben a rendszerben, csak „asszonyság” maradhat. Csak az identitáspolitikusok, meg a liberálisok háborodnak fel ezeken a megjegyzéseken, anélkül, hogy felfognák vagy ha felfogták, elmondanák, hogy eme fogalmak kizsákmányoló, hierarchikus tartalma nem fog megváltozni azáltal, hogy valami eufemisztikus szarsággal elkendőzzük.

[2] – Erről bővebben itt szóltunk.

Kiemelt kép: MTI/kormany.hu/Árvai Károly