2026. április 14-én jelenik meg Ilan Pappe izraeli történész Az izraeli-palesztin konfliktus nagyon rövid története című könyve, Piróth Attila fordításában, a Théâtre le Levain (Kovász Színház) és a Le Monde Diplomatique magyar kiadása gondozásában, a Tett és a Mérce médiapartneri támogatásával.
A könyv részletes ismertetője itt , a magyar kiadáshoz írt új előszava pedig a Mércén olvasható.
A kötet elővásárlással támogatható a Budapesti Teleki Téka oldalán.
Az alábbiakban a könyv Miért kezdett etnikai tisztogatásba a cionista mozgalom? című 3. fejezetének egy részletét közöljük.
Az 1920-as évek közepén a cionista mozgalom céljai megváltoztak: kezdetben csupán hazát akart létesíteni, ahol a zsidók biztonságban lehetnek, a birodalmi nagyhatalmak kegyeire utalva, később azonban már saját jogán igyekezett Palesztinát gyarmatosítani, az őslakosokat szenvtelenül kisemmizve. Ráadásul ezt a kisemmizést a saját haza létesítéséhez szükséges előfeltételnek kezdte látni.
Palesztina etnikai tisztogatásának kezdetét nem szokás az 1920-as évek közepére datálni, de az akkoriban lezajlott események alapozták meg mindazt, ami később következett.
A cionista mozgalom 1926-ra felforgatta a tizenkilencedik század közepén bevezetett oszmán földreform óta kialakult, több évtizedes tulajdonjogi konvenciókat. Mint láttuk, e reformok nyomán a földet már nem az államtól kellett haszonbérletbe venni, így a gazdagok magánbérbeadókká válhattak. A gyakorlatban a földet művelő gazdák nem mindig tudták felmutatni a földbirtokviszonyt igazoló okmányokat, mivel a földet a falu nevében, kollektíven jegyezték be. Ez megkönnyítette elűzésüket, hiszen a parasztok ritkán fordultak a kormányhoz a földjükkel kapcsolatos igényeikkel. Így nagy földterületek gyűltek össze néhány földbirtokos kezében, akiknek jó része Palesztinán kívül élt – őket nevezték „távollévő földesuraknak” –, kisebb része pedig palesztin előkelőség volt.
Ezek a reformok azonban a legkevésbé sem célozták a vidéki lakosság mindennapi életének megbolygatását. A megvásárolt földdel együtt jártak a rajta lévő falvak és az ott lakók. A bevett szokások szerint a falulakók tartoztak bizonyos kötelezettséggel a földesúrnak – de az fel sem merült, hogy el lehetne űzni őket. Legalábbis addig, amíg a brit adminisztráció meg nem változtatta a szabályokat.
Első lépésként a brit adminisztráció 1920-ban a földvásárlással kapcsolatos számos korlátozást eltörölt – jóllehet a palesztin ellenállásra tekintettel valamennyire korlátozta a cionisták földvásárlását. A gyakorlatban azonban ez mégis azt jelentette, hogy a cionista mozgalom annyi földet vásárolhatott, amennyit ki tudott fizetni. Emellett a palesztin falulakókat – akiknek jó része nemzedékek óta ugyanazt a földterületet művelte – bérlő gazdákká minősítették át, így jelenlétükről a földbirtokos a saját belátása szerint dönthetett. 1921 és 1925 között az American Zion Commonwealth nevű cionista betelepítési társaság 32 000 hektár földet vásárolt meg az akkori Mardzs ibn Ámir területén (mai nevén a Jezréel-völgyben) a bejrúti Sursock családtól. 1929-ben a Zsidó Nemzeti Alap kb. 3000 hektár földet vásárolt az akkori Vádi-el-Haváriszban, Haifa és Tel-Aviv között, miután az eredeti libanoni tulajdonos adósságait az örökösei nem tudták kifizetni.
Az új cionista telepesek mindkét területen kilakoltatták – esetenként erőszak alkalmazásával – a falubelieket és a gazdákat, akik a földeket művelték. A földet saját maguk számára megművelő zsidók eszményképe által vezérelt cionisták kilakoltatási végzéseket kértek és kaptak a brit hatóságoktól. Így kezdődött Palesztina etnikai tisztogatása – amely mind a mai napig tart.
Az, hogy a cionista telepek terjeszkedése ekkor már a helyi lakosok elűzésével párosult, a cionizmus karakterének megváltozását jelzi.
A zsidók megmentéséért és a judaizmus modernizálásáért – egyebek mellett nemzeti identitássá alakításáért – indított mozgalom egyértelműen telepes gyarmatosító irányt vett, és elengedhetetlenül része lett egy másik nép alávetése.
A megjelenés napján 2026. április 14-én 6 órakor kezdődő könyvbemutatón Kocsis Árpád újságíró-szerkesztő, Parászka Boróka újságíró (HVG), Zsurzsán Anita filozófus és Piróth Attila, a könyv fordítója fognak beszélgetni a Gólyában.
Hadd magyarázzam el, mit értek telepes gyarmatosítás alatt! A klasszikus gyarmatosításban a gyarmatokat a gyarmatosító országból („anyaországból”) irányítják – mint Nagy-Britannia Indiát vagy Portugália az afrikai gyarmatait. A cél: hű gyarmati alattvalókat faragni az őslakosokból. A gyarmatosítók soha nem törekednek arra, hogy számszerűleg meghatározó többségbe kerüljenek a gyarmat népességében. Ezzel szemben a telepes gyarmatosításban a gyarmatosító célja az őslakos társadalom teljes lecserélése a gyarmatosító társadalmára. A telepesek gyakran saját anyaországaik kivetettjei – Észak-Amerikát végül is az Európában zajló vallási üldöztetések elől menekülő emberek gyarmatosították. A telepes gyarmatosítók olyan hazát próbálnak építeni, amely szívesen látja őket. A birodalmi hatalmak számára pedig lehetővé teszik befolyási övezeteik kiterjesztését, minthogy messzi földeken hoznak létre baráti rezsimeket.
A gond az, hogy ezek a földek sohasem üresek. A gyarmatosítók mindenáron a saját kultúrájukat és társadalmi rendszerüket igyekeznek ráerőltetni a tőlük oly nyilvánvalóan különböző őslakos lakosságra – ezért akadályt látnak bennük, amelyet fel kell számolni. Ez azonban soha nem lehetséges brutális fellépés nélkül.
Ausztráliában például a brit telepes gyarmatosítás 140 éve során legalább 270 mészárlást követtek el az őslakosok ellen – a fegyveres viszályokon és a rengeteg emberéletet követelő járványokon túl. A folyamat azonban nem csupán a nyers erő alkalmazásából áll.
A telepesek eltörlik az őslakos társadalmak történelmét; a történetírás onnantól kezdve az első telepes gyarmatosítók érkezésével kezdődik.
A régi szokások eltűnnek; az őslakosok ételeit a telepesek kisajátítják. Egyszerűen fogalmazva: a föld nem üres, ezért a telepesek kiürítik.
A telepes gyarmatosítás néhai kiváló kutatója, Patrick Wolfe ausztrál tudós a telepesek őslakosokkal szembeni hozzáállását „a felszámolás logikájaként” jellemezte. Úgy érvelt: mindaddig, amíg a felszámolás mindenre kiterjedően meg nem valósul, a telepes gyarmatosító projekt annak beteljesítésére fog törekedni. Másként fogalmazva: amíg Izrael kitart telepes gyarmatosító ethosza mellett, addig soha nem fog békésen együtt élni a palesztinokkal.
Ezek a tettek nem a semmiből pattannak ki. Az etnikai tisztogatás és a népirtás cselekményei előtt – és alatt – a telepesek igyekeznek elfogadtatni azok ideológiai igazolását, és konszenzust kialakítani.
Kinyilvánítják szándékaikat – néha közvetlenül, néha sokkal palástoltabban. Ez jól nyomon követhető olyan, látszólag ártalmatlan kommunikációs közegekben, mint a festészet. A korai cionista festők úgy ábrázolták jövőbeli hazájuk tájait, hogy nem voltak rajtuk palesztin falvak. A falvak elcsúfították volna a víziót, így menniük kellett. Tanulságos megvizsgálni, hogyan igazolták a cionisták az őslakosokkal szembeni bánásmódjukat.
Ahogy más telepes gyarmatosítók, a cionisták számára is elengedhetetlen volt az őslakosok dehumanizálása: „vadnak”, „primitívnek” ábrázolták őket. Palesztinában kiváltképp hatásosnak bizonyult a földhöz egyáltalán nem kötődő „nomádok” képe – annak ellenére, hogy sok falu évezredek óta létezett. Ezzel párhuzamosan a telepesek azt hirdetik, hogy nemes célok vezérlik őket: a modernizáció (és a civilizáció) jótéteményeit viszik el egy elmaradott helyre. Itt azonban a telepes gyarmatosítók hozzáállása egy lényeges tekintetben eltér a klasszikus gyarmatosítókétól.
A klasszikus gyarmatosítók úgy tekintettek magukra, mint akik elhozzák a modernitást a vadembereknek – a telepes gyarmatosítók ezzel szemben úgy, mint akik a földet modernizálják, nem pedig az ott élő embereket.
Ez utóbbiak kényelmetlen akadályt jelentettek számukra, akiket félre kell söpörni, hogy hozzá lehessen férni a földhöz. Még ma is sok izraeli hangoztatja azt a mítoszt, hogy Palesztina lényegében kietlen pusztaság volt, amíg a cionisták meg nem érkeztek, és „virágba nem borították a sivatagot”. Ezt a régi közhelyt ismételte el Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is Izrael állam létrejöttének hetvenötödik évfordulója alkalmából küldött ünnepi üzenetében. Mint láttuk, Palesztina egyáltalán nem volt sivatag, népe pedig nem volt sem nomád, sem primitív.
Míg az Európában és másutt élő zsidók körében ezen illúziók terjesztésével igyekeztek vonzóbbá tenni a cionista projektet, addig a cionista gondolkodók tökéletesen tisztában voltak vele, hogy Palesztina őslakosságával kell majd kezdeni valamit.
A feljegyzések szerint a cionista vezetők már jóval az 1920-as évek előtt mérlegelni kezdték, hogyan lehetne eltávolítani a palesztin lakosságot.
Egyes cionista ideológusok azt remélték, hogy megfelelő anyagi kompenzáció ellenében a palesztinok önként kivándorolnak a szomszédos arab országokba – ha pedig mégsem, akkor marad a kényszerű áttelepítés. A cionista vezetők és aktivisták ezeket az elképzeléseket az 1920-as évek közepétől 1948-ig finomították – amikor is eljött a megvalósítás ideje. A mindaddig homályos elképzelésekből ekkorra összeállt az a mesterterv, amely Palesztina arab lakosságának felét elűző etnikai tisztogatást eredményezett.
