A merénylet, amely lángba borította Európát Anarchista elbeszélés Gavrilo Principről & Ferenc Ferdinándról

Hogy miért szólunk a merényletről, amelyet Gavrilo Princip és társai követtek el Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst meggyilkolva, holott rég túl vagyunk az esemény századik évfordulóján, amikor még jókora figyelem irányult rá?

A válasz roppant egyszerű: az esemény újraértelmezésével új fény vetülhet a „rövid 20. századra”, és a segítségével kritikailag újragondolhatjuk az ellenállás történetét is. Más módon és más okból kezdődött el a század, mint hinni szoktuk.

A tétek vannak olyan számottevőek, hogy ne akarjuk kivárni mondjuk 2064-et, a százötvenedik évfordulót.

A cikket az is indokolja, hogy rengeteg tévhit, félreértés kering az esemény körül nemzetközi téren, ami kritikátlanul lecsapódik a magyar nyelvű írásokban. Ez érvényes a pusztán népszerűségre törekvő cikkekre és a magukat tudományosakként láttatókra egyaránt, a Wikipédiától Konok Péterig, az Origo korábbi változatától a Rubiconig.

Eltekintve a részletektől, a magyar nyelvű cikkek állításainak egybeolvasásával páratlan káosz tárul elénk: az eredendően internacionalista anarchisták a pánszerb nacionalizmusért küzdöttek vagy netalán a természetük szerint államellenes anarchisták a szerb állami titkosszolgálat emberei voltak. A legkevesebb, amit elmondhatunk az, hogy e feltételezett faktorok között legalábbis némi feszültség létezhetett, ha egyáltalán fennálltak. Minimum magyarázatra szorulnak. Illetve nagy a kísértés, hogy a következetesség kedvéért az anarchizmust teljesen kiiktassuk: a merénylők egyszerűen a nagyszerb államiságért küzdöttek, klandesztin eszközökkel. Azonban attól még, hogy valami koherensnek tűnik, nem feltétlenül igaz. Az 1914-es, az osztrákok által vezényelt per idején a vád ugyanezt állította – de miért hittünk volna neki akár egy pillanat erejéig?

A merénylet értelmezésével kapcsolatos manipulációk persze régi keletűek. Hogy csak egy kirívó esetet említsünk meg: Adolf Hitler a Mein Kampf első kiadásában úgy dicsőítette Princip akcióját, mint ami „az igazságosság Istennőjének kezére” utalt – hiszen Hitler szemében Ferenc Ferdinánd a pángermán eszmék ellensége volt. A későbbi kiadásokból e sort törölték, mert időközben a germán–szláv ellentétek fontosabbá lettek a Führer számára. A kiforrott náci sajtó úgy beszélt Principről, mint zsidóról és szabadkőművesről, aki mögött a brit titkosszolgálat állt. Mi több, Hitler 1941-ben már azzal (is) igazolta Belgrád bombázását, hogy a belgrádi szerbek álltak a szarajevói merénylet mögött. A rágalmakat nehéz kiirtani. A boszniai háború idején a BBC gonoszkodóan tudósított arról, hogy ha élne, Princip valószínűleg csatlakozna a Szarajevót ostromló szerbekhez. Princip emléktábláit eltávolítják, majd visszahelyezik, ki tudja meddig még…

Pedig valójában könnyű dolgunk van módszertanilag: rendelkezésünkre állnak ugyanis a merénylet megszervezésében és elkövetésében részt vevők életrajzai és az írásaik (például a Bosanska vila, a Zora és a Srpska omladina című lapokban megjelentek), a bírósági meghallgatásaik jegyzőkönyvei és számos emlékirat.

Hogy miként gondolkodtak?

Érdemes megkérdezni elsősorban őket magukat.

Továbbá igénybe vehetjük az anarchizmus gazdag eszme- és társadalomtörténetét, amelynek révén jobban megérthetjük a merénylők tényleges motivációit. Szerencsére mára már a szerb historiográfia is feltárta az Ifjú Bosznia ideológiai alapjait (a cikkünk nagyban támaszkodik például Miloš Vojinović 2015-ös, Az Ifjú Bosznia politikai eszméi című könyvére – az anarchista szálat ugyan nem eléggé ágyazza be a nemzetközi kontextusába, ám ettől eltekintve alapos és korrekt rekonstrukció).

Végül pedig nem árt megjegyezni, napjaink szerbiai anarchistái újra és újra közleményeket adnak ki, amelyekben tiltakoznak a torzító értelmezések ellen.

Hogy a cikk olvasóbarát legyen, visszafogottan utalunk a forrásokra, de szükség esetén bármely állításhoz megadhatjuk a referenciát.

Vágjunk neki.


A legkönnyebben azt a rágalmat tehetjük zárójelbe, miszerint a hivatalos Szerbiának bármi köze lenne a merénylethez.

Erre már az 1914-es hivatalos osztrák vizsgálat is rámutatott. Nikola Pašić éppenséggel megakadályozni igyekezett a merényletet, hiszen – vélte – súlyosan ártana Szerbiának, és még figyelmeztette is a Monarchiát.

A Fekete Kéz (pontosabban: az Egyesülés Vagy Halál) külön írást érdemelne. Mindenesetre mondjuk el, hogy a tagjai semmilyen módon nem rokonszenveztek az ifjúboszniások által képviselt anarchista eszmékkel. A Fekete Kéz és az ifjúboszniások ideológiája között persze van némi átfedés a délszláv nacionalizmust, vagy mondjuk a Mazzini iránti szimpátiát illetően. A Fekete Kéz vezetője, Dragutin Dimitrijević Apis tudomására jutott, hogy merénylet készül, és a fennálló információk arra engednek következtetni, hogy éppenséggel – közvetett úton, hiszen nem állt kapcsolatban Principékkel – igyekezett megakadályozni a megvalósulását (egyes jelek szerint még figyelmeztette is a Monarchiát). Adatok állnak rendelkezésünkre, hogy néhányan a környezetéből kapcsolatban álltak ifjúboszniásokkal (és különböző módon segítették őket), arról azonban aligha lehet szó, hogy Apis – vagy pláne a „szerb állami titkosszolgálat” egésze – állna a gyilkosság mögött. A viták még a szerb historiográfián belül sem ülepedtek le teljesen, de felülkerekedni látszik az Apis felelősségét tagadó értelmezés (lásd ehhez például Mile Bjelajac előszavát Milan Ž. Živanović Apis ezredes című könyvéhez).

A pánszerb nacionalizmussal kapcsolatos egyoldalú vád is megcáfolható.

A merénylet előkészítésében részt vevő ifjúboszniások között horvát és muszlim is volt. A nagyszerb eszmék vádját úgy hozhatták fel ellenük már 1914-ben, hogy a horvát elkövető, Iva Kranjčević nevét önkényesen Milan Kranjčevićre változtatták a jegyzőkönyvben (az Ifjú Boszniának egyébként is volt egy horvát „szekciója”), a muszlim Muhamed Medmedbašić pedig megszökött – róla tehát nagyvonalúan megfeledkezhettek.

Mindazonáltal Gavrilo Princip világosan fogalmazott a bíróságon: „jugoszláv nacionalista vagyok, és minden jugoszláv egyesüléséért küzdök, bármely államalakulaton belül, hogy megszabaduljunk Ausztriától”. Az ifjúboszniások akkor léptek akcióba, amikorra a boszniai szerb intézményrendszer már nagyban kiépült – csak legyintettek rájuk. Az ifjúboszniások egyik első akciója egy tüntetés volt, amelynek keretében a horvátokat ért jogfosztás ellen tiltakoztak (Principet a rendőrök kékre-zöldre verték).

Mint Miroslav Krleža beszámolt róla, a zágrábi diákok hálából szerb dalokat énekeltek 1913 tavaszán. Gavrilo Principet a boszniai szerb (csakugyan etnicista) radikálisok részéről támadások érték, amiért – mint maga Princip fogalmazott: – „szolidaritást vállalt a horvát testvérekkel”. Mivel Princip olykor szerette kombinálni a szerb és a horvát nemzeti színeket, a társai azzal ugratták, hogy kaméleonként viselkedik. Mint az Ifjú Boszniát ihlető egyik ideológus, Jovan Skerlić írta, „a fiatalok érzik, hogy tíz és fél millió ember beszél egyazon nyelven, és hogy egy a lelkük”.

Emléktábla a merénylet helyszínén. (Fotó: Wikipédia)

Ne felejtsük el: ez az a kor, amelyben az internacionalista Rosa Luxemburg is azt állította, hogy a Balkánon a nacionalizmusnak még van előremutató, emancipatorikus rendeltetése. Hasonló vélemények anarchisták részéről is elhangzottak. Míg Bakunyinról inkább azt mondhatjuk el, hogy a szláv nacionalizmusért való küzdelme kárára lett anarchista, Kropotkin később is kifejezetten becsülte a szerbeknek a birodalmakkal szembeni, többirányú ellenállását, s látni vélte e küzdelmek szélesebb, előremutató társadalmi dimenzióit is.

Voltaképpen nem merült fel az ifjúboszniások számára, hogy ki szerb, horvát, szlovén vagy muszlim – jugoszlávisták és internacionalisták voltak. És ha küzdöttek a délszlávok egyesüléséért, azt más népek jogainak figyelembevételével, a szolidaritásra és az egyenlőségre is hivatkozva tették.

Ez pedig fenyegetést jelentett a Monarchia számára, amely általában véve tartott a szlávok összefogásától, így a délszlávokétól is, amiként rettegett Szerbiának a Monarchia területeire és népeire gyakorolt hatásától is. A „jugoszláv kérdés” veszélyt jelentett a törékeny stabilitásra nézve.

E tényezők nélkül aligha érthetjük meg, miért tört ki az I. világháború és hogy miért üzent a Monarchia hadat Szerbiának. A jugoszláv egység és felszabadulás a Monarchia felaprózódását, lényegi megkurtítását vagy megsemmisülését jelenthette volna – mint ahogyan később meg is történt. Végül is, a hatóságok nem tévedtek. Mint Ratko Parežanin írta:

az ifjúboszniások „eszméje a bosszú volt. Álmuk a szabadság. Céljuk, az volt, hogy lerombolják a Habsburg impériumot”.

Azonban nem a „történelmi jogok” érdekelték őket, hanem az önrendelkezés.

Az Ifjú Bosznia Szerbiához való viszonya szövevényes volt. A peremvidékként kiszolgáltatott (mondhatni, szatellitszerű), de mégis önálló Szerbia a szabadság földjének tűnt számukra – a sajtószabadság, az általános választójog és az egyéb fejlemények révén a szerbiai körülmények messzemően felülmúlták a nyomorúságos boszniai állapotokat. Slavoj Žižek nem véletlenül beszélhetett arról, hogy Jugoszlávia népei közül a szerbeknek voltak a legszámottevőbb demokratikus hagyományaik. Ráadásul Szerbia sikerei a Balkán-háborúkban növelték az integratív jugoszlávista eszmékben hívők büszkeségérzetét, és további cselekvésre motiválták őket.

Princip is úgy látta, hogy Szerbiának erkölcsi kötelessége segítenie az összes délszláv népet – hogy Szerbia olyan legyen, mint az olaszok számára Piemont. Az ifjúboszniások számára mintaként különösen fontos volt a német és az olasz nemzeti egység (amelyeknek zászlóvivői ugyancsak nem nélkülözték a konspiratív elemeket). Amúgy pedig olvasták és szerették Rousseau-t, Mazzinit, Fichtét, Masarykot.

Számos újabb historiográfiai munka sugallja, hogy a Monarchia boszniai ténykedését imperiális/gyarmatosító jelenlétként kell értelmezni. Az ifjúboszniások jól tudtak németül, így meggyőződhettek arról, hogy például az ausztromarxisták is a Monarchia megőrzéséért szállnak síkra, nem pedig a népek önrendelkezéséért (Karl Renner mondjuk általában véve is magasztalta a nagy államalakulatokat), de arról is tudomást szerezhettek, hogy Karl Kautsky a boszniai gyarmatosítást az indiai brit kormányzás brutalitásához hasonlította.

Vojinović könyvében egyébként többször feltűnnek a magyarok, sohasem kedvezően: előbb úgy, mint akiknek az erőszakos mađarizacijájuk miatt a Monarchiában a nemzetiségiek közül sokan az emigrációt választották (Vojinović kitér az 1907-es Lex Apponyira, s arra, hogy a „Délvidéken” hogyan szüntették meg a szerbek privilégiumait). 1898 és 1908 között 503 embert ítéltek el, amiért „nem tisztelték a magyar zászlót”. Márpedig Vojinović szerint a boszniai lakosság sorsa nem különbözött a Monarchia nemzetiségeinek nyomorúságos helyzetétől.

A rendőri elnyomásra a boszniai ifjúság egy pillanatban úgy reagált, hogy minden magyar és német nyelvű feliratot, plakátot összetépett Szarajevóban.

Az ifjúboszniások programszerű dokumentumában a demađarizacija kívánalma is szerepelt. Kizsákmányoltnak, gyarmatosítottnak látták a népüket, s úgy érezték, ha Bécsbe mennek, úgy fogadják őket, mint a marokkóiakat Párizsban (kísértetiesen hasonlóan panaszkodtak például a galíciaiak is arra, hogy „ázsiaiakként kezelik őket”). Az egyik ifjúboszniás, Borivoj Jevtić szerint Bosznia hatalmas tábor volt, amelyet a csendőrség és a 60,000 tagot számláló katonaság uralt.

Míg Szerbia a „szabad parasztok” földjének tűnhetett (ami persze csak felemásan volt igaz), Ausztria-Magyarország feudális viszonyokat tartott fenn Bosznia és Hercegovinában. A társadalmi megalázottság érzése világosan megmutatkozott a bíróságon felszólaló Princip szavaiban: „a nép szenved, baromként kezelik, teljesen elszegényedett. … Falusi gyerek vagyok, tudom, milyen falun, ezért bosszút fogadtam”. A statisztikák szerint 93.336 boszniai család élt jobbágyi helyzetben. Mind nagyobb adókat róttak ki, a szavazati jog szinte nem létezett, a hatalom igyekezett kijátszani egymással szemben az etnikai csoportokat. Az államigazgatásban dolgozók mindössze negyede került ki a helyi lakosságból.

Súlyosbította az áldatlan körülményeket Bosznia 1908-as – a nemzetközi egyezményeket megszegő – bekebelezése a Monarchia részéről. Ettől kezdve a represszió látványosan megnőtt: a diákoknak megtiltották, hogy bármilyen szervezetbe belépjenek, az olvasmányaikat szigorúan felügyelték (gyakran lefoglalták az „izgató” kiadványokat), a „veszélyes elemeket” kizárták az iskolákból (Principnek is ott kellett hagynia a Szarajevói Gimnáziumot).

A korban, amelyben világszerte egyre szaporodtak a – nem kevés juvenalizmussal átitatott – szervezetek, mint az Ifjú Belgium, az Ifjú Lengyelország vagy Ifjú Törökország, az Ifjú Bosznia érzésvilága is számos aggodalomra adott okot. A Monarchiában fennállt az Angst von der Kinder, a „gyermekektől való félelem”.

Ez az a kor, amelyben Kropotkin a „gyermekek és a szülők összetűzéséről” írt. A represszió azonban kontraproduktívnak bizonyult, éppenséggel az ellenállás felerősítésére sarkallt.

Vegyük azonban figyelembe, hogy az Ifjú Bosznia mint formálisan szentesített szervezet sohasem létezett, sohasem „alakult meg”. Titkos hálózatként működött, mint konspiratív alakulat, azaz csakugyan mint a tagok együttlégzése, mindenekelőtt az eszmékben való osztozás révén. Jellemző, hogy egyes tagok csak a szarajevói merénylet után, a börtönben ismerkedtek meg.

Az anarchizmusban úgy hívják a rendkívül szoros kötelékekkel bíró, bajtársiasan összetartó csoportokat, hogy affinity group (vagy a történelmi eredethez hűbb nyelven: grupos de afinidad), amelynek egyáltalán nem kell formalizáltnak lennie, sőt, némely inszurrekcionista anarchisták még tiltakoznak is a kapcsolatok túlszervezése ellen – szerintük ártana a spontaneitásnak. Az Ifjú Bosznia voltaképpen a vegyítése volt a közeli barátságoknak és az egymást nem ismerők közvetített együttműködésének, szinergiájának.

Az ifjúboszniások Csernisevszkijt, Bakunyint és Herzent olvasták. De mindenkinél fontosabb volt számukra az anarchista kommunizmus fő alakja, Kropotkin, akitől azt tanulták, hogy többé nem lehet úr és szolga – maga Princip is nagy figyelemmel olvasta, nem sokkal a merénylet előtt is. Olyan művek álltak a polcaikon, mint a Mi a szocializmus?, A világproletariátus céljai vagy a Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra önképzés. Lefordították Émile de Laveleye A felkelésre való jog című művét. A bíróságon nem ok nélkül rótták fel Principnek, hogy az olvasmányai „rontották el” (Princip 1916-ban is azt nyilatkozta az őt meghallgató pszichiáternek, hogy hisz Kropotkin tanaiban, hogy az egyes községek szövetségére van szükség). Az ifjúboszniás Ivo Andrić, a később irodalmi Nobel-díjassá lett regényíró (aki a Híd a Drinánban is fontos bekezdéseket szentelt a szarajevói merénylőknek) azt írta, hogy a hálózat tagjai „egyszerre voltak költők és merénylők”. Vagy, mint a szintén a csoportosuláshoz tartozó Vladimir Gaćinović írta: „a szerb forradalmár, ha győzni akar, egyszerre kell művésznek és összeesküvőnek lennie”, hozzátéve, hogy „a motiváció ne a csalódottság legyen, hanem a forradalmi eszmék”.

Valóban, lelkesen szívták magukba a modernizmust és mindent, amit felszabadítónak találtak: Marinettit, Rilkét és Gorkijt, Kandinszkijt és az újkarteziánus nevelési eszményeket (amelyeket a korban a legfigyelemreméltóbban Francisco Ferrer karolt fel). Rajongtak a szabadabb versformákért és a német expresszionistákért, Nietzschéért és Bergsonért. Az akaratért és a heroikus, bátor önfeláldozás eszményéért. Svetozar Marković szocialista eszméiért.

Princip kedvence verstémája a rózsa volt.

Azonban az, hogy a befogadókészségük okán valóban heterogén hatások sora érte őket, nem jelenti, hogy egyszerűen „konfúzak” lettek volna. Elég világosan írták le és mondták el, hogy miben hisznek. Mint az ifjúboszniás Nedeljko Čabrinović, a Komuna nevű anarcho-szindikalista lap nyomdásza a bíróságon kijelentette: „az anarchista nem ismer el egyetlen törvényt sem, felszólítva érzi magát, hogy sort kerítsen a bosszúra”. Čabrinović azt is elmondta, hogy „csakis forradalmi könyveket olvastam”, „az anarchista eszmék híve vagyok, s hiszem, hogy terrorizmussal megszüntethető a mai rendszer, s bevezethető egy másik, jobb”.

Gavrilo Princip

Igyekezett a nemzetközi kapcsolatokat is kiépíteni, rendszeresen találkozott anarchista militánsokkal, például amikor Triesztben dolgozott. A szintén ifjúboszniás Danilo Ilić, a merénylet egyik központi (és 1915-ben kivégzett) figurája anarchista/szocialista művek fordításával és kiadásával foglalkozott. Például Bakunyinnak a párizsi kommünről szóló írását fordította le, amelyben az össztársadalmi forradalom kívánatosságáról esik szó – Bakunyint is a tanítójuknak tekintették. A hálózathoz tartozó Vladimir Gaćinović Kropotkinnek a francia forradalomról szóló szövegéből fordított (előszót is írt hozzá), amely szerint a – nemes-mártír – merénylők akciójából össznépi felkelés lehet.

Gaćinović különösen szerette Sorel és Reclus műveit, Kropotkinról pedig azt írta – nyilván Oscar Wilde hatása nyomán –, hogy a „szép fehér Krisztus, aki Oroszországból jön hozzánk”.

A rendőrségi nyomozás során az ifjúboszniások lakásaiban Marx, Bakunyin, Kropotkin, Bebel, Kautsky, Sztyepnyak és mások műveit találták meg. (Jegyezzük meg, rendkívül fontos szerepet játszott Krsta Cicvarić, aki 1905-ben megjelentette az első szerb anarchoszindikalista lapot – Hleb i sloboda [„Kenyér és szabadság”]. Cicvarić cikkeivel és tevékenységével nem csupán a szerbiai anarchista és anarchoszindikalista mozgalom megalakulására hatott – az Ifjú Bosznia tagjainak tanúsága szerint a legerőteljesebb hatást ő gyakorolta rájuk, noha maga Cicvarić 1912-től már nem volt anarchista.

Végül is, miről van szó? Arról, hogy az ifjúboszniások elsősorban anarchista motivációval követték el a merényletet, azon belül pedig a tett propagandájának eszmeköre, gyakorlata nevében.

„Azok az elvek, amelyekért élni érdemes – azokért érdemes meghalni is.” A forradalmi eszmék széltében-hosszában áthatották e titkos hálózatot. Mint közismert, az anarchisták elutasítják a képviseleti kormányzást, hiszen minden politikai képviselet azt jelenti, hogy nem maga a nép dönt önnön sorsáról – hanem valaki más uralkodik helyette (a képviselet elutasításából persze nem puszta absztinencializmus, azaz a szavazástól való távolmaradás következik – hanem éppenséggel militáns aktivizmus).

Tünetértékű az is, hogy az ifjúboszniások – mint korábban minden jóravaló 19. századi anarchista – a munkások és a parasztok szövetségében hittek, nem valamiféle kizárólagosan munkásfókuszú ouvrierizmusban, de még kevésbé a munkások szakszervezeti képviselőiben vagy az őket reprezentáló pártpolitikusokban. Az ifjúboszniások elutasították a parlamentarizmust (amely Boszniában pláne korlátozott volt, végső soron mindent Bécs irányított) és a pártokat.

Hiszen csak az alulról történő önszerveződés, a tisztán horizontális kooperáció, a színtiszta, hierarchia nélküli egyenlőség elfogadható egy anarchista számára.

Szimbolikus értékűnek tekinthetjük, hogy Bogdan Žerajić – szintén Kropotkin nagy híve – a szarajevói Szábor nyitónapján próbálta meggyilkolni Marijan Varešanin tábornokot – ezzel a képviseleti intézményekkel szembeni elutasítását is kifejezte. A Žerajić tettét dicsőítő ifjúboszniások jelszavai ezek voltak:

„gesztus, tett, elán, akció”. Vagy egy másik megfogalmazás szerint: „semmi sem volt hasonlítható a mágikus szavakhoz, mint a »forradalom«, a »merénylet« vagy a »sztrájk«”.

Csak a közvetlen akcióban hittek. Az action directe is fontos szó – mindenekelőtt – az anarchizmus klasszikus szótárából. Szintén a képviseleti formák elvetését jelenti, másfajta praxist, a fegyveres kisajátítástól a gyári szabotázsig (vagy – aktualizálva: – az egyetemfoglalásig). A hálózat tagjai meg voltak győződve arról, hogy a legális keretek közé szorított harc értelmetlen. A merénylet után kiderültek a tekintélyes boszniai szerb tulajdonosok és az akkori boszniai mitropolita likvidációjával kapcsolatos terveik is.

Az ifjúboszniások hittek az erőszak erejében. Nulla redemptio sine sanguine – nincs megváltás vér nélkül, ennek jegyében köteleződtek el a radikális harc, az önfeláldozás mellett. Vagy amint az egyikük fogalmazott: „a Golgotán át vezet az út a Feltámadásig”, avagy „az igazi harcos csak a sírban nyugszik meg”.

Csernisevszkijből azt szűrték le, hogy a cél igazolja az eszközöket. Jellemző, hogy Princip egy ízben kijelentette: Tolsztoj műveit el kell égetni, mert a gonoszság békés eltűrését propagálja.

A nyomorultak, megalázottak dühét érezni az ifjúboszniások számos megnyilvánulásán. Egy alkalommal a templomban nem voltak hajlandóak letérdelni, amikor a császárért kellett volna imádkozniuk. Princip egy ízben kikelt Szarajevó, vagyis a város egésze ellen, amiért hátat fordított a rebellis múltjának: „ha Szarajevót egy dobozba suvaszthatnám, felgyújtanám” – mondta. Ferenc Ferdinándban is az elnyomás, a kizsákmányolás dühítette: a reakció, az autokratikus hozzállás, a krerikalizmus („a szifilisz és a klerikalizmus maradtak vissza a középkorból”, mondta egyszer). Egyébként a barátai Gavrošnak becézték Principet – Victor Hugo regényhőse alapján, aki a párizsi forradalmárokkal vállvetve harcolt. 1912-ben arról értekeztek a Naša riječ hasábjain, hogy a francia forradalom végre kiegyenlítette egymással az uralkodót és a közönséges embert (rajongtak Saint-Justért és Robespierre-ért is [hogy mi okuk lehetett rá, Balázs Gábor elmagyarázza).

Emellett az ifjúboszniások abban reménykedtek, hogy a merényletük révén olyan felkelés tör ki, amely a párizsi kommünhöz fog hasonlítani. De arról is álmodoztak, hogy vasútvonalakat tesznek tönkre, csatornákat tömnek be, hidakat döntenek le, távvezetékeket vágnak el – s a nép végül majd melléjük szegődik, barikádokat állít fel.

Az ifjúboszniások történelmi szerepvállalását akkor érthetjük meg, ha elhelyezzük az anarchizmus globális történetében, azon belül pedig az inszurrekcionista, a felkelést előnyben részesítő anarchista beállítottság keretében.

Mivel ezek az anarchisták meg voltak győződve, hogy minden reformtörekvés hiábavaló, illuzórikus, elutasították az olyan szervezeti formákat, mint az anarchoszindikalista csoportok vagy a közös eszményekhez-gyakorlatokhoz való ragaszkodás révén kiépülő platformok – legyintettek rájuk, mint a rendszerrel kollaboráló vagy formalizált, akarva-akaratlanul tekintélyelvűvé váló, vagyis az anarchia eredendő kívánalmával ellenkező tömörülésekre (az anarchista irodalom mass anarchism, azaz tömeges anarchizmus révén ismeri az alternatív, türelmesen szerveződő, lassan építkező változatot). Az anarchizmus e radikális szárnya imposszibilista, vagyis kicsit sem hisz abban, hogy a higgadt nyomásgyakorlás és a reformok révén is előre lehet haladni – például úgy vélték, hogy a bérek növekedése teljesen hiábavaló, hiszen automatikusan a javak és szolgáltatások árának növekedését vonja magával. A reformizmus csalóka, naivan hisz az elitek jószándékában, és következetesség, szisztematikusság híján van. Másra van tehát szükség.

Sőt, a felkelésben bízó anarchisták egy része egészen sajátos szerepet szánt az erőszaknak a tett propagandájában: számukra elsősorban nem a valóságos, tömeges mozgalom önvédelmét jelentette elsősorban, hanem egy demonstratív személyközi eseményt, amelynek keretében merényletet követnek el az elit valamely tagja ellen. Az inkább szimbolikus jelentőségű, mintsem pusztán fizikai aktus fogja kiváltani a tömegek lelkesedését, bátorítja őket, a forradalom szikrája lesz. Szó se róla, a tömegek néha csakugyan el voltak bűvölve, amikor például egy-egy, erőszakos eseményekért felelős személyt eltettek láb alól – az elkövetőknek olykor kultuszuk alakult ki, különösen ha mártírokká lettek, kivégezték őket. A tett propragandája azt is jelenthette, hogy „dinamittal az anarchiáig!”, de azt is, hogy egyszerűen kíméletlenül lepuffantottak egy királyt vagy nagytőkést. Ehhez a tendenciához tartozott például Luigi Galleani, a kor Amerikájának „legveszélyesebb embere” (és a hívei – Brazíliától Kínáig), aki úgy vélte, „az anarchista mozgalom és a munkásmozgalom két párhuzamos egyenesen haladnak és geometriailag sohasem bizonyították, hogy valaha találkozhatnának”.

A forradalomra tehát a szakszervezetek ellenére kerül sor, s nem általuk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem „merényletekről” volt szó, Szarajevó esetében sem, hanem a felkelés első szikrájának szánt eseményről. Principék is kifejezték az abban való hitüket, hogy az akcióik révén Európa-szerte radikális társadalmi változások lesznek – de nem a háború volt az, ami a fejükben járt.

Korabeli rajz a merényletről. (Fotó: Wikipédia)

A tett propagandájában hívők remélték, hogy az egyre terebélyesedő mozgalom révén a börtönök már nem is fogják tudni befogadni a mindinkább radikálissá váló merénylőket. De azért például Johann Mostot, aki a Végre! című cikkében ünnepelte a II. Sándor cár elleni merényletet, tizennyolc hónap kényszermunkára ítélték. A tett hatékonyabb, mint sok ezer szó – vélték. Az ifjúboszniások által magasztalt Kropotkin így írt 1880-ban: „permanens forradalom kell szóban, írásban, ásóval vagy puskával – vagy dinamittal. Minden kedvez számunkra, ami idegen a legális keretektől”.

Persze tegyük hozzá: a tett francia propagandája azután kezdődött, hogy a 20,000-nél több párizsi kommünárt mészárolták le, Alekszandr Berkman vagy Gaetano Bresci pedig szintén az erőszakra reagáltak erőszakkal – arra, ahogyan Umberto olasz király a tüntető parasztokra lövetett, vagy ahogyan Henry Clay Prick megölette a munkásokat Homesteadben. Meg kell értenünk a tettesek motivációját.

A tett propagandáját illetően meghatározó volt a tömegmozgalom korai kudarcai miatti csalódás. Kropotkin mellett számos jeles anarchista hitt életének egy szakaszában a tett propagandájában, legalább mint az egyik lehetséges módszerben – például Emma Goldman, Alekszandr Berkman, Johann Most vagy Errico Malatesta. Azonban egyre inkább belátták, hogy a módszer kontraproduktív: elviselhetetlen állami–tőkés elnyomást idéz elő, szörnyű üldöztetést, a mozgalom elszigetelődését (jusson eszünkbe az 1898-as Anarchistaellenes Nemzetközi Konferencia, amely az Interpol megalakításához vezetett).

Ráadásul nem is hatékony: egy-egy merénylet nyomán a tömegek nem kelnek fel, az esemény nem gyengíti meg sem az államapparátust, sem a kapitalizmust. És végső soron nem igaz, hogy az emberek várva-várnák az elitek halálát.

Szenvedést inkább a munkásosztálynak okoz egy-egy merénylet, mintsem a társadalom felső rétegeinek. Bár a tett propagandája eredetileg, a tágabb értelmében az erőszakos cselekmények mellett magába foglalta a tömegek felvilágosítását, az oktatást és egyebeket, vagyis a propagandát – mindez elhalványult, különösen a külső szemlélők szemében. „A módszer steril” – vélekedett Malatesta, s hozzátette:

„nem egy-egy királyt kell meggyilkolni, hanem mindenekelőtt a fejünkben meghúzódó összes királyt”.

Kropotkin, a némiképpen „tékozló fiú” is visszatért a tömeges anarchizmushoz, Bakunyin és az Első Internacionálé mozgalmiságához, amelyről belátta, hogy „tízszer hatékonyabb”. Hiszen Bakunyin már leszögezte: „nem akarunk senkit megölni – hanem a státuszt és a privilégiumokat kívánjuk megszüntetni”.

Bár a tett progandájának stratégiája nem teljesen áldozott le a százaforduló után sem, a szervezett tömegmozgalmakhoz képest egyértelműen elhalványodott a jelentősége. „Mi nem vagyunk ilyenek. És mi nem akarunk titkosan összeesküdni” – írta például a tépelődő Szabó Ervin (kissé ellentmondva önnön konspiratív tevékenységének), de hozzátette, hogy az anarchisták vagy nihilisták erőszakja nem rosszabb az állami brutalitásnál.

Azt a tanulságot vonták le tehát, hogy az anarchista forradalomnak a struktúrák és nem egyes személyek megsemmisítéséről kell szólnia. A tett propagandája elitista, egy apró kisebbség élcsapatszerepében hisz, ahelyett hogy – az anarchizmussal összhangban – a tömegekben kibontakozó érzésekre alapozna, az elnyomottak türelmes és hosszú távúan ható meggyőzésére, az alulról építkező önszerveződésre.

A tett propagandája annyiban is káros volt, hogy az emberekben – máig hatóan – azt a hamis asszociációt keltette, hogy az anarchia egyszerűen csak az erőszakról szól, és sokakat elidegenített, elrémített azoktól az eszméktől is, amelyek csakugyan számítanak – és felszabadítóak.

A posszibilista embrióhipotézis avagy a prefiguratív anarchizmus szerint nem lehetetlen a szétrohadt rendszeren belül megteremteni a rendszeren túlmutató, a forradalomhoz vezető formákat, legyen az akár az általános sztrájk (mint a tőkés osztály összehangolt kizárása a gyárakból), akár a szűkre szabott eszmék köré szerveződő, de tömegessé váló anarchista platform.

Rudolf Rocker azt sugallta, hogy ha a munkások képtelenek kisebb reformokat kikényszeríteni, akkor pláne képtelenek lesznek a forradalomra. Reformista forradalmiság – forradalmi reformizmus. Elhibázott lenne itt dilemmát látni. A tömeges anarchizmus hívei a hiperbolizáló – a szervezetnélküliség kívánalmát olykor túlfeszítő – inszurrekcionisták ellenében a „struktúranélküliség diktatúrájáról” kezdtek el beszélni.

Ha csak az „anarchista terrorizmusról” beszélünk, az a masszív állami–tőkés erőszak ismeretében hipokrízis. Egyébként meg mindenféle terrorizmusok vannak – a buddhistától a fasisztáig és a bolsevikig, a zsidótól a keresztényig. A tett propagandáját ne általánosítva, hanem egy specifikus kor kontextusában kezeljük.

A tett propagandája a ma felől nézve különösen anakronisztikusnak tűnik. Mint a Töredékek az anarchizmusról szóló írásomban ezt sugalltam: „ami a bolsevizmusra érvényes, hogy a modernizációt gyorsítva, erőszakos eszközökkel hajtotta végre – a rendi társadalom megszüntetésével, az egyház elválasztásával a közintézményektől, az önfenntartó paraszti gazdaságok felszámolásával stb. –, mutatis mutandis a tett propagandájának anarchizmusára is érvényes: a királyok, a zsarnokként viselkedő (még korporatív rendként fellépő) ipari tőkések, a klérus kiváltságos tagjainak lemészárlása egy sajátos modernizációs eljárás volt. Amit a modern forradalmak kollektív vállalkozás keretében tettek meg, azt az elszánt merénylő egyedül hajtotta végre. Ám a feudális rétegeket eltüntető, személytelen, elvont mechanizmusként működő osztálytársadalomban, azaz a múltat végképp a lomtárba utaló tiszta kapitalizmusban Ravachol, Caserio, Leon Czolgosz, Émile Gautier, Clément Duval, Ignatyij Grinyevckij, Michele Angiolillo, Jules Bonnot és Gaetano Bresci célpont nélkül maradnának. A valamikor használatos módszer, amely egyesítette az egyéni romantikát a tömegek fölvilágosításának vágyával, nem pusztán azért tűnt el, mert rontotta a lázadók megítélését és kontraproduktív volt, vagy mert túl nagy állami üldöztetést idézett elő, hanem azért, mert a rendszer természete is megváltozott. »Mindenki ártatlan, és ez a lehető legrosszabb« – mondja Gilles Deleuze az anarchizmussal egyébként nagy előszeretettel foglalkozó Kafkát értelmezve”.

A mind absztraktabbá váló kapitalizmusban pusztán a személyekre mint „konkrétumokra” összpontosítani naiv és terméketlen. A személyek és az osztályok (is) éltetik a struktúrákat – de a struktúrák nem tüntethetők el pusztán egyes személyek vagy osztályok kiiktatásával.

A bolsevizmus 1917-től a forradalmi baloldal fáklyavivőjévé vált és kíméletlenül leszámolt az anarchistákkal, az anarchista tömegmozgalmakat pedig Olaszországban, Spanyolországban és másutt az állam/tőke-komplexum és a fasizmus tette földönfutóvá vagy zárta koncentrációs táborokba. Az Egyesült Államokban a Red Scare keretében gyilkolták meg, vetették börtönbe vagy deportálták az anarchistákat (például mert az I. világháború során – kevés kivétellel – az anarchisták antimilitarista és antiimperialista álláspontot képviseltek). Még az anarchistákról olykor bámulatos csacsiságokat mondó Eric Hobsbawm is elismerte, hogy „1905-től 1914-ig az anarchoszindikalisták képezték a forradalmi baloldal magját, vagy legalábbis azok, akik sokkal közelebb álltak az anarchoszindikalizmushoz, mint a marxizmushoz”.

Az időbeli keret némiképp téves, de valóban, elég ha eszünkbe jut az 1920-ban 800,000-es tagságú olasz USI vagy az 1919-ben 700,000-es tagságú spanyol CNT.

Ám nem csupán a nyugati tömeges anarchizmust, az 1890-től az 1920-as évekig tartó aranykort sújtja ma a damnatio memoriae, hanem mindazt, ami az európai-amerikai kereteken kívül esik: Argentínától Japánig, Mexikótól Dél-Afrikáig a tömeges anarchizmus lenyűgöző bázisra tett szert (külön figyelmet érdemel a „koreai Mahno”, Kim Dzsao-dzsin mozgalma).

Ha mindezt egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk, asszisztálunk a győzteseknek, akik, tudjuk jól, írják a maguk történelmét – és igyekeznek ránk kényszeríteni.

Persze, tegyük hozzá, a bolsevikek dominanciája óta maguk a délszláv anarchisták is nagyban megfeledkezdtek önnön libertárius múltjukról.

Bár 1900 után is léteztek a tett propagandistái, nem túlzás azt mondani, hogy a szélesebb mozgalom túllépett rajtuk. Amikor Gavrilo Princip kijelentette, a terror azt jelenti, hogy „alulról szervezkedve gyilkolni, eltávolítani azokat, akik gonoszságokat művelnek” – idejétmúlt eszméket képviselt. Persze amikor a – különböző ideológiai beállítottságú – merénylőket dicsőítette (mennyire szerette Nyecsajev és az orosz nihilisták szerény-aszkétikus életét, a karizmatikus „szentségüket”!; Oroszországban csak 1905 és 1907 között 207 merénylet volt), tudatában volt a fennálló nehézségeknek. Princip leszögezte: „nem az embert öljük meg, hanem a benne megtestesülő eszmét”. És mint Cvetko Popović elmondta, Ferenc Ferdinándban sem a személyét gyilkolták meg.

Attól tartunk azonban, hogy a valóság nem ilyen nagyvonalúan szelektív. Principék persze Európa nyomorult, gyarmatosított, töbszörösen kiszolgáltatott perifériáján szervezkedtek, ahol kevesebb esély volt egy tömegbázisú anarchizmusra – fiatalkori lendületük közepette nem láttak más eszközöket.

Gavrilo Princip (az első sorban középen) a bíróságon. (Fotó: Wikipédia)

Boszniában a munkásosztály alig volt 100,000-es (6%), elsőgenerációs, a faluból érkező dolgozókból állt, a szakszervezeti mozgalom harmatgyenge volt – az első és utolsó, 1906-os tömegsztrájk totális csőd volt. A parasztsággal való kapcsolatfelvétel is kudarccal végződött – a falusiak „képtelenek a nagyszabású akciókra”, szűrhették le. „A falu nyomás alatt, a faluért – de nélküle”, foglalta össze Veselin Masleša az ifjúboszniásokról szóló monográfiájában.

Principék tehát nem támaszkodhattak a tömegekre. Az idealizmusuk és a tettrekészségük okán szánták el magukat a döntő lépésre. Számukra keveset mondott Kropotkin sugallata, hogy „ki kell menni a nép közé, meggyőzni” (ami egyébként, tegyük hozzá, Oroszországban sem aratott túl nagy sikert). Úgy érezhették, magányra, elszigeteltségre vannak ítélve. Mint Andrić írta, az igazi ifjúboszniásnak sem rokona, sem barátja nincs – alapvetően szólóban játszik.

Egymaga van, mint a kisujjam. Princip is teljesen magára maradt a börtönben, ahol annyira elverték, hogy a kezét amputálni kelett, s öngyilkosságot kísérelt meg – van-e magányosabb tett?

Az anarchizmus helyzete más volt Boszniában, mint Szerbiában (és egyéb délszláv területeken). Szerbiában az anarchista/forradalmi szindikalizmus rendkívül erős volt. Dimitrije Tucović, a szociádemokraták vezéregyénisége arra panaszkodott, hogy „a tömegek hajlamosak az anarchizmusra, s jó útra kellene terelni őket”. Az anarchista munkástömegek időről időre sokkal radikálisabbak voltak, mint a – szokásuk szerint – kompromisszumkész szociáldemokrata pártvezetők, s a feszültségek köztük gyakran igen kiélezettek voltak (a kifejezetten anarchista direktašokról, akiknek egy részét 1904-ben kizárták a pártból lásd itt).

Egy külső szemlélő még 1922-ben is így írt: „az uralkodó szellem tüntető-tagadó, inkább anarchista, mintsem szocialista”. A századeleji szerbiai munkásmozgalomról szóló könyvében Mira Bogdanović egy egész fejezetet szentel az „anarchista hajlamoknak” és a belőlük fakadó „elementáris erőnek”, amely nem ismer el sem istent, sem urat.

Boszniában azonban más volt a helyzet: a társadalmi feszültségek a gyarmatosító–gyarmatosított viszony prizmáján keresztül jelentek meg, vagy a boszniai etnikai közösségek konfliktusai közvetítésével. A munkásmozgalmi vagy paraszti törekvések esélyei messzemenően csekélyebbek voltak.

Mindenesetre nem igaz, amit még Vladimir Dedijer 1965-ös monográfiája is sugallt: hogy az ifjúboszniások a „merénylet folklór-filozófiájára” támaszkodtak volna, arra, ahogyan Miloš Obilić – a szerb nemzeti mitológia szerint – 1389-ben leszúrta Murád szultánt. Nem, az ifjúboszniások elsősorban modern nyugati és orosz példákra támaszkodtak. És azért nem csak anarchista példákra. Nacionalista ihletésű merényletek is voltak, például Finnországban, de Miklósy István görög katolikus püspök debreceni meggyilkolása sem tűnik anarchista akciónak)[1].

Torzítás volt persze az is, amikor a szocialistának mondott Jugoszláviában a merénylőket kisajátítva azt sugallták, hogy Princip „partizán” volt. Nos, nem, Princip az anarchizmus története egy mellékvágányának volt a része.

Érdemes még röviden kitérni az I. világháború kihívására. Mint ismeretes, az, hogy Kropotkin támogatta az antantot, inkább – sokat bírált – kivétel volt az anarchista mozgalmon belül. Ami a szerbiai anarchizmust illeti, a sokak számára mintaként szolgáló Krsta Cicvarić elvben nem ellenezte a katonai szolgálatot, amennyiben megfelelő célokra használják – ha például a katonák a fegyvereiket a parancsnokaik ellen fordítják (jól ismerjük ezt az ellenállás történetéből – például a vietnami amerikai parancsnokok 3%-át a saját katonáik ölték meg, akik a pokolba kívánták őket).

Mindazonáltal nagy volt a kavarodás a szerbiai baloldalon. Európában egyedülálló módon két szociáldemokrata képviselő a parlamentben a háborús hitelfelvétel ellen szavazott, ennek az értékelése azonban ma is felemás. Mira Bogdanović, a munkásmozgalom történésze szerint bizarr módon jártak el: hiszen Szerbia egyértelműen áldozat, kiszolgáltatott volt e történetben (bátorságnak azt lehetett volna tekinteni, ha egy osztrák szociáldemokrata tesz valami hasonlót a maga közegében), másrészt pár nappal azelőtt követték el tettüket, hogy a Reichstag szavazott volna, tudjuk, hogyan. A kaotikus helyzetet mutatja, hogy a szociádemokraták vezéralakja, Dimitrije Tucović hazatért Szerbiába, hogy önként katonának álljon – s végül a csatatéren vesztette életét.

Elmondhatjuk, hogy a szociáldemokraták, illetve az anarchisták többsége a háború folyamán az aprócska Szerbia nemzeti érdekeinek védelmét tartotta fontosnak, és nem a forradalmi defetizmust vagy az antimilitarizmust. Az olyan szerbiai esetek, mint Lazar Vukićevićé, aki éppen 1914 után radikalizálódott és végül anarchistaként ellenezte a háborút – inkább kivételnek számítottak. Persze más volt a helyzet azokkal a – Szerbián kívüli – délszlávokkal, akiket a Monarchia hadseregébe soroztak be – azok közül például, akik a keleti frontra kerültek, többen átálltak az orosz forradalomoldalára.

Arról is tudunk, hogy Gavrilo Principet a börtöncellájába érkező információtöredékek elborzasztották – soha nem állt szándékában egy ilyen hatalmas háború kirobbantása, mondta.


Zárásképpen érdemes feloldanunk egy látszólagos feszültséget. Hogyan akarhatták az ifjúboszniások anarchistákként egy majdani jugoszláv állam önállóságát?

Valójában számos jeles 19. századi anarchista affirmatívan szólt az államról abban az értelemben, hogy mindenki javát szolgáló res publica, Gemeinwesen, commune.

Bakunyin például egy helyütt „regenerálódott, új, forradalmi Államról” beszélt. A közkeletű tévedéssel ellenétben az anarchisták nem mindig abszolutizálják az államot, tudatában vannak, hogy a hatalom, az uralom mikrofizikája komplex – másrészt az államnak vannak elemei, amelyeket nem kell megsemmisíteni („a Leviathán plaszticitása” – írja Ruth Kinna). Nem a terminusok számítanak, hanem a tartalom.

Az ifjúboszniások – a saját szójárásukkal: – „radikális demokráciát” akartak, olyan közösséget, amelyben, mint a programszerű dokumentumukban megfogalmazták, minden társadalmi privilégium eltűnik, s a tulajdon egyéni, a kizsákmányolásra jogot és lehetőséget nem adó birtokká válik egyfelől és közösségi, mindenki számára nyitott használattá másfelől.

Összegezzünk

  1. Az ifjúboszniások alapvetően jugoszlávista anarchisták voltak. Nem a Fekete Kéz vezetője, Apis állt mögöttük, és végképp nem a szerb állam. Az őket ért számos hatás mellett is az eszméikben koherenciát figyelhetünk meg, a saját fejükkel gondolkodtak.
  2. Az anarchizmusuk összefüggött az integratív nacionalizmusukkal. Mint Pero Slijepčević történész írta: „az Ifjú Bosznia számára nem volt különbség a társadalmi és a nacionalista felszabadulás között”. Minden elnyomott nép és minden elnyomott társadalmi réteg sorsának radikális megváltozását akarták.
  3. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása a tett propagandájának kontextusában értelmezendő. Mindazonáltal az ifjúboszniások peremvidéki, különösen nehéz helyzetben levő anarchistákként egy alapvetően, a mozgalom egésze szempontjából túlhaladott – és amúgy is alighanem eleve kontraproduktív – módszerrel éltek. Bármit is gondoljunk az általuk képviselt eszmékről, kétségtelen, hogy az anarchizmus egy tendenciáján, a tett propagandáján belül is inkább kései mostohagyerekeknek tekinthetőek.
  4. Az I. világháborúval kezdődik az anarchizmus fénykorának alkonya, a háborút viszont az anarchisták merénylete robbantotta ki. Voltaképpen megásták a mozgalom sírját? Inkább csak ürügyet szolgáltattak a jóval számottevőbb erőknek.

Ki-ki maga döntse el, hogy miként értékeli őket. Ám fontos, hogy annak ismeretében ítélkezzünk, hogy miként gondolkodtak – hogy miért és miként vágytak egy másik, jobb világra.

[1]A tett propagandája magyar vonatkozásairól lásd inkább, illetve vö. a Monarchia anarchista mozgalmait illetően: Bozóki András – Sükösd Miklós: Az anarchizmus elmélete és magyarországi története. Cserépfalvi, Budapest, 1994, 62. skk.

Kiemelt kép: Wikipédia/Tett