Miért ünnepeljük május 1-jét? – Haymarket mártírjai Anarchista GYIK – II. rész

Május elseje különleges jelentőséggel bír a munkásmozgalom számára. Bár a sztálinista bürokrácia a Szovjetunióban és máshol is elferdítette, május elseje munkásmozgalmi ünnepe a világméretű szolidaritás napja. A múlt küzdelmeire való emlékezés és a jobb jövőbe vetett hit ideje. Egy nap, mely arra emlékeztet, hogy egyikünk sérelme valójában mindannyiunk sérelme.

Május elsejének története szorosan kapcsolódik az anarchista mozgalomhoz és a dolgozó nép jobb világért folytatott küzdelmeihez. Valójában onnan ered, hogy Chicagóban 1886-ban négy anarchistát kivégeztek, amiért segítették a nyolcórás munkanapért harcoló munkások megszervezését.

Vagyis a május elseje „anarchista akció” eredménye – a harcé, amelyet a munkásegyesületek közvetlen akcióban részt vevő dolgozói a világ megváltoztatásáért folytattak.

Az USA-ban kezdődött az 1880-as években. 1884-ben, Az Egyesült Államok és Kanada Szakszervezeteinek és Munkásegyleteinek Szövetsége (amelyet 1881-ben hoztak létre, és 1886-ban változtatta a nevét a Munkások Amerikai Föderációjára) elfogadott egy határozatot, amely kijelentette, hogy „egy törvényes munkanapnak 1886 május elsejétől követően nyolc órából kell állnia, és azt javasoljuk a körzet munkásszervezeteinek, hogy ők is úgy igazítsák törvényeiket, hogy megfeleljenek ennek az állásfoglalásnak”. A sztrájkra való felhívás 1886. május elsején ezt a követelést támogatta.

Chicagóban az anarchisták voltak jelen a legnagyobb erővel a szakszervezeti mozgalomban, és részben a jelenlétüknek köszönhetően a szakszervezetek felhívásából sztrájkok lettek május elsején.

Az Anarchista GYIK (An Anarchist FAQ) 1996-ban, azaz a spanyol forradalom évfordulójára jelent meg, mint számos, a világhálón keresztül kapcsolatban álló anarchista közös műve.

A vállalkozáshoz a legjelentősebben Iain McKay, Gary Elkin, Dave Neal és Ed Boraas járultak hozzá. Később az AK Press papírkötésben is megjelentette.

Eredetileg az anarchokapitalizmus bírálatának indult, de a végső változat, amely meghaladta a 4000 oldalt, igyekezett az összes, az általában vett anarchizmussal kapcsolatos releváns kérdésre válasszal szolgálni.

Az első része általános bevezetésként is olvasható, illetve a további részek segíthetik az anarchizmus egyes aspektusaiban való elmélyedést. A szövegegyüttest a copyleft szellemében közölték „anarchisták millió számára, legyenek akár élők, akár holtak – mindazokra figyelemmel, akik igyekeztek vagy igyekeznek jobbá tenni a világunkat”.

Az Anarchista GYIK elsősorban érvel, nem pedig megfellebbezhetetlen autoritásokra hivatkozik – ha idézi is az anarchizmus „klasszikusait”, azért teszi, hogy lényeges, vitaképes gondolatokat mutasson be.

Az anarchista körökben különösen jó fogadtatása volt, többen mint „a legátfogóbb, monumentális anarchista szöveget”, illetve mint „az anarchizmusról a világhálón rendelkezésre álló elsődleges forrást” dicsérték.

Tudomásunk szerint az Anarchista GYIK-ből ezidáig csupán néhány részletet fordítottak le magyarra. Terveink szerint a Tett több részletet közöl belőle, hogy ezzel is segítsük az anarchizmus megértését a magyar nyelvű közegben.

Az első rész itt olvasható: Mit jelent az anarchia szó?

Az anarchisták úgy gondolták, a nyolcórás munkanap csak közvetlen akcióval és szolidaritással harcolható ki. A nyolcórás munkanaphoz hasonló reformküzdelmeket önmagukban nem tartották elégségesnek. Úgy tekintettek rá, mint egyetlen csatára a folyamatosan zajló osztályharcban, amelynek csak a társadalmi forradalom és egy szabad társadalom létrehozása vethet véget. Ennek a szellemében szerveződtek és harcoltak.

Csak Chicagóban 400 000 dolgozó vonult az utcára, és a sztrájkkal való fenyegetés biztosította azt, hogy több mint 45 000 embernek legyen rövidebb munkanapja.

1886. május 3-án a rendőrök a tömegbe lőttek a McCormick Harvester Company-nél. Ekkor legalább egy sztrájkolót megöltek, ötöt vagy hatot komolyan megsebesítettek, és meghatározhatatlan számú embernek okoztak sérülést. Az anarchisták tömeggyűlést hirdettek a következő nap a Haymarket térre, tiltakozásul a brutális fellépés ellen. A polgármester szerint „még semmi olyan nem történt, vagy látszott, hogy történni fog, ami beavatkozást igényelt volna”.

Azonban mihelyt a tömeg oszolni kezdett, megérkezett egy 180 fős rendőroszlop, és elrendelte a gyűlés befejezését. Ekkor bomba robbant a rendőrség soraiban, akik tüzet nyitottak a tömegre. Hogy hány civilt sebesítettek vagy öltek meg a rendőrök, sohasem erősítették meg pontosan, de hét rendőr is életét vesztette (ironikus módon csak az egyikük volt a bombarobbanás áldozata, a többi a rendőrség lövedékeitől halt meg).

A „terror uralma” söpört végig Chicagón, a „szervezett banditák és a tőke lelkiismeretlen brigádjai betiltották a lapokat, amelyek egyedül képviselték volna a börtöncellákba szorítottakat. Bárkinek az otthonát megszállták, akiről tudható volt, hogy valaha felemelte a szavát vagy szimpatizált azokkal, akiknek volt mondanivalójuk a rablás és elnyomás jelenlegi rendszeréről … megszállták az otthonaikat és olyan megaláztatásoknak vetették alá őket és a családjaikat, amelyeket látni kell ahhoz, hogy az ember elhigyje.” [1].

A chicagói anarchisták. (Forrás: The-Tower.ca)

A tanácskozótermeket, szakszervezeti irodákat, nyomtatóüzleteket és magánlakásokat megszállták (rendszerint hivatalos parancs nélkül). Ezeknek a munkásosztály környékén zajló rajtaütéseknek a segítségével felhajtották az összes ismert anarchistát és szocialistát. Sok gyanúsítottat összevertek és néhányat lefizettek. „Először a rajtaütés, utána jöhetnek a törvények” – hangzott J. Grinnel állami megbízott nyilvános kijelentése, amikor felvetették a hivatalos parancsok kérdését. [2]

Nyolc anarchistát gyilkosságban való bűnrészességért állítottak bíróság elé. Még a látszatát sem keltették annak, hogy bármelyik vádlottnak része lett volna a bombatámadás végrehajtásában vagy akár megtervezésében.

A bíróság úgy határozott, az állam számára nem szükségszerű azonosítani a tényleges elkövetőt vagy bizonyítani, hogy a vádlottak befolyása alatt cselekedett.

Az állam nem is kísérelte meg annak bizonyítását, hogy a vádlottak tudtak róla vagy felbujtók voltak a cselekményben. Valójában csupán hárman voltak jelen, amikor a bomba felrobbant és egyikük, Albert Parsons a feleségével és anarchista társával, Lucyvel és két kisgyermekükkel vett részt az eseményen.

A nyolc embert az anarchizmusuk és a szakszervezeti munkájuk miatt szúrták ki, amit az állami megbízott világossá is tett, amikor azt mondta, „a törvény áll bíróság előtt. Az anarchia áll bíróság előtt. Ezeket az embereket kiválasztotta és azonosította a tisztelt bíróság, és megvádolta, mert vezetők voltak. Nem bűnösebbek, mint az ezrek, akik követték őket. Tisztelt esküdtszék, ítéljék el ezeket az embereket, statuáljanak példát rajtuk, akasszák fel őket és mentsék meg az intézményeinket és a társadalmunkat”.

Az esküdteket egy rendkívüli jogvégrehajtó jelölte ki, az állami megbízott nevezte ki őket, és nyilvánvalóan úgy választották ki őket, hogy az esküdtszék üzletemberekből és a megölt rendőrök rokonaiból tevődjön össze. A védelem számára nem engedélyezték, hogy bizonyítékokat mutasson be, amit a rendkívüli jogvégrehajtó nyilvánosan képviselt: „én intézem az ügyet, és tudom a dolgom. Ezek a fickók halálbiztosan lógni fognak”.[3] Nem meglepő módon a vádlottakat elítélték. Hetüket halálra ítélték, egyiküket 15 év börtönre.

A nemzetközi kampány következtében két ember halálos ítéletét megváltoztatták, de a világszerte zajló tiltakozás nem állította meg az amerikai államot. A megmaradt ötből egy (Louis Lingg) átejtette a kivégzőket, és megölte magát a kivégzés estéjén. A megmaradt négy embert (Albert Parsons, August Spies, George Engel és Adolph Fischer) felakasztották 1887 november 11-én.

Ők a munkásosztály történelmében Haymarket mártírjaiként ismertek. 150 000 és 500 000 közé tehető azoknak a száma, akik a halotti menetet kísérték, és 10 000 és 25 000 közé becsülik azokét, akik látták a temetést.

1889-ben Párizsban a nemzetközi szocialista kongresszuson részt vevő amerikai delegáció indítványára május elsejét a munkások ünnepévé nyilvánították. Azért, hogy megemlékezzenek a munkásosztály küzdelmeiről és „a chicagói nyolcak vértanúságáról”.

Ettől kezdve május elseje a nemzetközi szolidaritás napja.

1893-ban Illinois állam új kormányzója hivatalossá tette, amit a munkásosztály Chicagóban és világszerte tudott, és kegyelemben részesítette a mártírokat nyilvánvaló ártatlanságuk miatt, és mert „a tárgyalás nem volt igazságos”. Máig senki sem tudja, ki dobta a bombát – az egyetlen biztos tény, hogy senki azok közül, akiket ezzel gyanúsítottak: „az elvtársainkat nem azért gyilkolta meg az állam, mert bármi közük lett volna a bombatámadáshoz, hanem mert tevékenyen részt vettek Amerika bérrabszolgáinak megszervezésében”.[4]

A hatóságok a tárgyalás idején úgy hitték, hogy egy ilyen üldöztetés meg fogja törni a munkásmozgalmat. Miként Lucy Parsons, az események egyik résztvevője megjegyezte húsz évvel később, a Haymarket-tárgyalás „osztályalapú tárgyalás volt – könyörtelen, bosszúszomjas, vad és véres. A büntetőeljárással a tőkések igyekeztek megtörni a nyolcórás munkanapért folytatott jelentős méretű sztrájkot, amelyet sikeresen bevezettek Chicagóban, ez a város volt ugyanis a mozgalom gócpontja; és arra is törekedtek a maguk barbár módján, amellyel lefolytatták ezeknek az embereknek a tárgyalását, hogy megfélemlítéssel visszakényszerítsék a munkásosztályt a hosszú órákon át tartó gürcöléshez és az alacsony bérekhez, amelyet megpróbáltak kikerülni.

A tőkésosztály úgy képzelte, véghezviheti pokoli tervét azáltal, hogy aljas módon halálba küldi a munkásosztálynak az adott pillanatban a leghaladóbb vezetőit. A bírói gyilkosság véres tettét illetően sikerrel jártak, de az osztályharcos mozgalom hatalmas előretörésének feltartóztatásában teljesen kudarcot vallottak”.[5]. August Spies szavaival, amelyeket a bíróságnak címzett, amikor halálra ítélték:

„ha azt gondolják, hogy a mi felakasztásunkkal leverhetik a munkásmozgalmat… a mozgalmat, amelytől az eltiport milliók, milliók, akik nyomorban gürcölnek, megváltást akarnak és várnak – ha ez a véleményük, akkor lógassanak föl minket! Itt eltaposnak egy szikrát, de ott és másutt, maguk mögött – és magukkal szemben, mindenhol, lángok lobbannak föl. Ez egy föld alatt égő tűz. Nem tudják eloltani”[6].

Ekkor és az elkövetkező években ez a nyílt szembeszegülés az állammal és a kapitalizmussal ezreket nyert meg az anarchizmus számára, különösen Amerikában.

A haymarketi események óta ünneplik az anarchisták május elsejét (a reformista szakszervezetek és munkáspártok a hónap első vasárnapjára költöztették).

Mi is így teszünk, hogy kifejezzük szolidaritásunkat a munkásosztály világszerte élő más tagjaival, hogy megmutassuk erőnket és emlékeztessük az uralkodó osztályt a sebezhetőségére.

Ahogy Nyesztor Mahno mondta:

„azon a napon az amerikai munkások – önmagukat megszervezve – megpróbálták kifejezésre juttatni tiltakozásukat a vagyonosok gonosz állami és tőkés rendje ellen”.

„Chicago munkásai … összegyűltek, hogy megoldják – együtt – életük és küszködésük problémáját.”

„A dolgozók … május elsejére ma is olyan összejöveteli alkalomként tekintenek, amelynek keretében a saját dolgaikkal kívánnak foglalkozni, és az emancipáció ügyéről gondolkodnak”.[7]

Haymarketi tragédia. (Forrás: Wikipédia)

Az anarchisták hűek maradnak május elseje eredetéhez, és általa a közvetlen akciónak az elnyomottak körében való létrejöttét ünneplik. A közvetlen akció és a szolidaritás anarchista alapelveinek klasszikus példája, „egy hatalmas jelentőségű történelmi esemény, minthogy először is ez volt az első alkalom, hogy maguk a munkások megpróbáltak rövidebb munkanapot elérni egyesült, spontán akció révén… ez a sztrájk volt az első nagyszabású közvetlen akció, az első Amerikában”.[8]

Az elnyomás és a kizsákmányolás ellenállást szült, és az anarchisták számára május elseje ennek az ellenállásnak és erőnek a nemzetközi szimbóluma – az erőé, amelyről August Spies utolsó szavai szóltak, és amelyek kőbe vésve olvashatók a chicagói Waldheim temetőben található Haymarket-vértanúk emlékművén:

„eljön a nap, amikor a mi csendünk hatalmasabb lesz, mint a hang, amelyet ma elfojtanak.”

Hogy megértsük, miért volt olyan eltökélt az állam és a tőkés osztály a chicagói anarchisták felakasztásában, látnunk kell, hogy egy komoly radikális szakszervezeti mozgalom vezetőinek tekintették őket.

1884-ben a Chicago Anarchists kiadta a világ első anarchista napilapját, a Chicagoer Arbeiter-Zeitungot. Ezt német emigráns munkásmozgalmiak írták, olvasták, birtokolták és tették közzé. A teljes forgalma ennek a napilapnak a heti (Vorbote) és a vasárnapi (Fackel) kiadással együtt megduplázódott, az 1880-ban kiadott 13 000-ről 1886-ban 26 980-ra. Anarchista hetilapok más etnikai csoportoknál is léteztek (egy angol, egy cseh és egy skandináv).

Az anarchisták tevékenyen részt vettek a Központi Munkásszakszervezetben (ami a tizenegy nagyobb szakszervezetet foglalta magában), amely célkitűzése szerint létre kívánta hozni Albert Parsons (az egyik mártír) szavaival „a jövő szabad társadalmának embrionális csoportját”.

Az anarchisták ugyancsak részt vettek a – „Fekete Internacionáléként” is ismert – Munkások Népének Nemzetközi Társulásában (International Working People’s Association), amelynek 26 nagyvárosból voltak képviselői a megalapításakor.

Az I.W.P.A „hamar előretört a szakszervezetek között, különösen Közép-Nyugaton”, elképzeléseik a szakszervezetekről és „a tagság közvetlen akciójáról a munkásosztály eszközeként szolgáltak a kapitalizmus teljes eltörléséhez és egy új társadalom magjának elvetéséhez”, ami úgy is ismert, mint a „Chicagói gondolat” (egy elképzelés, amely később az 1905-ben Chicagóban alapított Világ Ipari Munkásait inspirálta).[9]

A tervezetet egy manifesztumban közölték az I.W.P.A 1883-as pittsburgh-i kongresszusán:

„Először is – a létező osztályuralom lebontása, minden eszközzel, erőteljes, engesztelhetetlen, forradalmi és nemzetközi akcióval.

Másodszor – egy szabad társadalom létrehozása, amely a termelés kooperatív megszervezésén alapul.

Harmadszor – az egyenértékű termékek szabad cseréje a termelési szervezetek között kereskedelem és profithajhászás nélkül.

Negyedszer – az oktatás mindkét nemre kiterjedő szekuláris, tudományos és egyenlőség alapú megszervezése.

Ötödször – egyenlő jogokat nemi és faji megkülönböztetés nélkül.

Hatodszor – a föderalisztikus alapokon nyugvó független kommunák és társulások közötti közügyek szabad megállapodásokkal történő szabályozása”[10]

A szakszervezeti tevékenység mellett a chicagói anarchista mozgalom összejöveteleket, piknikeket, előadásokat, táncmulatságokat, könyvtárakat és egy sereg más tevékenységet szervezett. Mindez segített összekovácsolni egy megkülönböztetetten munkásosztálybeli forradalmi kultúrát az „amerikai álom” szívében.

A fenyegetés az uralkodó osztály és a rendszere számára túl nagy volt ahhoz, hogy mindezt folytatni engedjék (különösen az 1877-es nagy munkásfelkelés friss emlékeire való tekintettel. Akárcsak 1886-ban, az a lázadás is állami erőszakkal találta magát szemben. — lásd J. Brecher Strike! című művét a részletek dolgában, akár a sztrájkmozgalommal, akár a Haymarket-eseménnyel kapcsolatban)

Ezért volt az erőszakos elfojtás, a rendkívüli bíróság, és ezért kellett azokat meggyilkolni, akiket az állam és a tőkés osztály a mozgalom „vezetőinek” tartott.

Loïc fordítása.

[1] – Lucy Parsons, Liberty, Equality & Solidarity, 53. oldal

[2]The Autobiographies of the Haymarket Martyrs, 7. o.

[3]The Autobiographies of the Haymarket Martyrs, 8. o.

[4] – Lucy Parsons, Liberty, Equality & Solidarity, 142.

[5] – Lucy Parsons, Liberty, Equality & Solidarity, 128.

[6]Idézi Paul Avrich, The Haymarket Tragedy, 287.

[7]The Struggle Against the State and Other Essays, 59–60.

[8] – Lucy Parsons, Liberty, Equality & Solidarity, 139-140.

[9]The Autobiographies of the Haymarket Martyrs, 4.

[10]The Autobiographies of the Haymarket Martyrs, 42.