A kiállítás tárgyleírása
A „KNEAD THE DOUGH, NEED TO CHANGE THE STRUCTURE” a kovászt mint a néphagyományból származó létfontosságú alapanyagot és a társadalmi ellenállás viszonyát állítja párhuzamba.
James C. Scott társadalomtudós, antropológus kutatásainak központjában az agrártársadalmak hatalommal szembeni ellenállása foglal helyet. Scott megfigyelései szerint az elnyomott társadalmi rétegek sokkal többször alkalmazzák a kis léptékű lassú ellenállás típusait a látványos, de életüket veszélyeztető nyíltan agresszív lázadás formáival szemben. Ezek mindig az elnyomó rendszer bomlasztására, anyagi megcsorbítására irányulnak – szükségszerűleg –, többnyire szervezetlenül jönnek létre, és íratlan szabályok által maradnak fenn.
A kovász készítése és használata ma egy olyan tudást jelent, amely analógiásan megfelel az infrapolitika, azaz a hatalommal szembeni csendes ellenállás egy típusának.
- A kovász jó minőségű lisztet igényel, amelyeket kis malmoktól szerezhetünk be, ezzel elkerülve az állam által előtérbe helyezett mammutcégek támogatását.
- A kovász nem illeszthető a kapitalista kizsákmányoló, arc nélküli rendszerbe, ugyanis kulturális alapon a néphagyomány szerint sem adható és vehető, viszont megosztható.
- A kovász baktériumok és különféle élesztőgombák „társadalma”. E „társadalom” szimbiotikus, horizontálisan elrendezett létezése általunk valami hasznos többletet hoz létre: táplálékot, jó minőségű kenyeret, amelynek megannyi kulturális vonzata is megteremtődött az idők során.
Ezért is lehet szimbóluma az elnyomott társadalmi rétegek küzdelmének az állam által teremtett egyenlőtlenségek ellen, állandó és elnyomhatatlan forradalmat fenntartva.
a közepén, seprűnyélen. (Fotó: Digitális Képműhely)
Kenyérhódítás és infrapolitika
Losoncz Márk kiállításmegnyitó beszédének rövidített változata.
Bozzai Dániel kiállítása először is szembesít bennünket azzal a történelemmel és a gyakorlatoknak azon halmazával, amelyeket margóra szorítottak és elfelejtettek, leértékeltek és alábecsültek. Bár a háttérbe kerültek, e tapasztalatok jelentősége felbecsülhetetlen.
Talán a modernitás történetét is egészen másként mondhatnánk el, ha figyelembe vennénk a feudalizmus felbomlásakor feltűnt radikális–népi–kommunalista törekvéseket (bogumilok, anabaptisták, táboriták, diggerek…), amelyek megnyitottak egy másfajta alternatívát: egy alulról szerveződő, egyenlőség- és szabadságpárti lehetőséget.
Sőt, magyar nyelven újragondolhatjuk önnön eredetünket, ismét elővéve megannyi fontos írást, Szabó Zoltánéitól Erdei Ferencéig, A tardi helyzettől az Egy fekete bojtár vallomásaiig, és – ennek jegyében – felmérnünk, milyen alternatív létformák voltak. Ellenállás, az egyébként élhetetlen, nyomorúságos élet ellenére.
Bozzai Dániel kiállításkoncepciója két szerzőre utal.
Az egyik Kropotkin – idén van a halálának 100. évfordulója. Ő írta: az eljövendő társadalom legfőbb célja, hogy „mindenkinek jusson kenyér, ezt követően pedig a pihenés a legfőbb cél”. Tünetértékű módon a legjelentősebb műve a Kenyérhódítás címet viseli, amelynek jellegzetessége az, hogy – szemben sok más, 19. századi szocialistával – Kropotkinnak esze ágában sincs lebecsülni a parasztságot, sőt, úgy véli, az anarchista/kommunista társadalom csakis a paraszt és a munkás, a falu és a város szerves szimbiózisa révén valósulhat meg.
A másik név, amelyet Bozzai Dániel megemlít, James C. Scotté, aki sok évtizeden át foglalkozott az ellenállás, különösen a paraszti ellenállás antropológiájával. Többek között azt a Zomiát elemezte, a roppant nagyságú, 100 milliós lakosú területet, amely – globális szinten – a legnagyobb, amely igyekszik tömegesen ellenállni az állami-piaci szabályozásnak, kizsákmányolásnak (Vietnám, Laosz, Kambodzsa, Thaiföld, Mianmar stb. részei tartoznak ide).
Ezek az emberek igyekeztek szökésvonalakat teremteni mindahhoz képest, ami élhetetlenné tette volna az életüket: rabszolgaság, a katonaságba való besorozás, ingyenmunka, adózás, járványok, háború és így tovább.
Ezek az államtalan emberek alternatív életformákat alakítottak ki, csak hogy megőrizhessék a szabadságukat: a hegyekben rejtőzködnek el, olyan növényeket termesztenek, amelyeket az állam kevéssé vagy egyáltalán nem ellenőrizhet vagy sajátíthat ki, vagy a nyílt tengeren hajóznak, hogy így térjenek ki az állami autoritás elől.
Scott azt is taglalja, hogy az önkényes állami beavatkozás, amely nem veszi figyelembe a helyi, szervesen felhalmozódott tudást, miként idézi elő a vele szembeni fellépést. Az alulról szerveződőek mindig megteremtik a hatalom elleni csendes ellenállás gyakorlatait, az infrapolitikát. Másként termelnek vagy termesztenek, másként cserélnek vagy osztanak el, másként használnak és fogyasztanak.
Van Scottnak egy zavarba ejtő műve: A gabona ellen, amely azt rekonstruálja, hogy az állam és a mezőgazdaság 10 000 éves szövetsége milyen felbecsülhetetlen károkat okozott az emberiségnek: járványok, rabszolgaság, háborúk, egészségtelen életmód, több munka (tudjuk jól, a gabona – történelmileg tekintve – a leggyakoribb adónem).
Ám e mű nem Bozzai Dániel kiállításának cáfolata. Scott ugyanis kifejezetten pozitívan szól azokról az alternatív gyakorlatokról, amelyek nyomán például a vad gabona nagy becsben van tartva, illetve a szervesebb, természetközelibb termesztési módokról, amelyek sokkal bőségesebb termést hoznak és táplálóbbak – voltaképpen se nem tisztán domesztikáltak, se nem tisztán vadak.
Összességében véve: amit Bozzai Dániel üzen nekünk a kovászról, a baktériumok és gombák együttéléséről, amely domesztikáció nélkül is létezhet… nos, az teljességgel ellenálló, infrapolitikai.
Bozzai kiállítása esetében a kovász kibújik a kereslet–kínálat–ár piaci mechanizmusai alól, egy másfajta logika szerint lesz az enyém vagy a tiéd. A legnagyobb magyar kritikai gondolkodók egyike, Polányi Károly mondta, hogy a nem-piaci gazdaságnak három alapvető fajtája van: az önfenntartó oikos, a központi újraelosztás és az ajándékozás. Bozzai Dániel kovásza keresztülszeli ezeket a kategóriákat, de a hangsúly, nyilvánvalóan, az ajándékozáson van.
A kiállításmegnyitó performance és a teljes megnyitóbeszéd itt újranézhető:
