„A proletariátus Szent Bertalan-éje”

Párizs a valódi harcok kezdetére, 1871. április elejére, egyedül maradt: a vidéki kommünök sorra elbuktak, a republikánus közvélemény sem támogatta feltétlenül Párizst, amely számukra „túl messzire ment” azzal, hogy megkérdőjelezte a demokratikusan megválasztott Nemzetgyűlés legitimációját.

A kommün többször leszögezte proklamációiban, hogy „Párizs nem kíván diktálni Franciaországnak”, azaz az ország kommunális átalakítása azt is jelenti, hogy minden kommün saját maga rendezi a belső életét, és megpróbálta a rendelkezésére álló igen szerény eszközökkel (lényegében küldötteket menesztett a különböző nagyvárosokba, a kormány megtiltotta még a párizsi lapok vidéki terjesztését is) a kormány propagandáját ellensúlyozni:

„Becsapnak téged testvérem, amikor azt mondják neked, hogy Párizs akarja Franciaországot kormányozni és olyan diktatúrát akar létrehozni, amely megsérti a nemzet szuverenitását. Becsapnak téged, amikor azt mondják, hogy rablások és gyilkosságok uralkodnak Párizsban. Utcáink sosem voltak nyugodtabbak… Párizs nem kíván mást, mint a köztársaságot és saját kommunális jogait és boldoggá teszi, ha ezzel példát mutathat más kommünöknek is”

– jelent meg a Kommün hivatalos lapjában április 7-én a Végrehajtó Bizottság nyilatkozata. Mindezek teljesen hatástalanok maradtak a vidéki közvélemény elsöprő többségét illetően, amely alighanem nem is tudott ezekről a nyilatkozatokról.

A kommün, a párizsi nép ünnepe május végén fordult igazi tragédiába, bár a forradalom kitörésétől a véres hét kezdetéig a polgárháború alacsony intenzitással, de már zajlott Párizs külvárosaiban. Mivel a német hadsereg továbbra is megszállás alatt tartotta a várostól keletre eső területeket Saint-Denistől a Marne-ig, így a Versailles és Párizs közti háború terepe a várostól nyugatra és délre eső külvárosok voltak Saint-Ouentól Ivry-ig.

Az igazi tragédia abban állt, hogy így vagy úgy, de a kommün túlélési esélyei az idővel egyre haloványabbakká váltak.

Hiszen a katonai egyensúly lassan, de megállíthatatlanul Versailles felé kezdett elbillenni. Thiers mindent megtett egy ütőképes hadsereg felállítása érdekében, melynek az élére Mac-Mahon tábornokot (a „sedani hőst”, ahogy a nép „némi” iróniával nevezte) nevezte ki, aki a francia legendárium szerint nem az értelmi képességeivel tűnt ki (ez nem akadályozta meg, hogy ez a mélyen monarchista tábornok később köztársasági elnök legyen), de kétségkívül kemény katona volt. A kormány által vidéken frissen rekrutált hadsereg azonban fiatal, tapasztalatlan erőkből állt, ezért a kormány elsősorban inkább a tapasztalt tisztekre és katonákra kívánt támaszkodni, azaz a volt császári hadseregre, melynek nagy része azonban porosz hadifogoly volt. Ezért kénytelenek voltak Jules Favre révén Bismarckhoz fordulni azzal a kéréssel, hogy a német kancellár engedje szabadon a hadifogságba esett katonák egy részét. Bismarck megértő volt: a kormány hadserege 130.000 főt számlált már április végén.

A márciusi párizsi eseménynek (amikor a hadsereg fraternizált a lakossággal, sőt, nem kevés egysége átállt a felkelők oldalára) arra intették a kormányt, hogy ezúttal biztosra menjen: fegyelmezett hadsereget hozzon létre, amely a legkisebb vereséget sem engedheti meg magának, hiszen annak ismét komoly következményei lehetnek a katonák moráljára. A katonákat elkülönítették a lakosságtól Satory katonai táboraiban, miként minden hírforrástól is: valóságos kommün-ellenes agymosásnak vetették őket alá, mely szerint a kommünárok idegen érdekeket képviselnek (azaz Bismarck egyszerre volt továbbra is a nagy ellenség, miközben ő adta vissza a hadifoglyokat), maguk is idegenek, bűnözök, tolvajok, iszákosok, egy kisebbség befolyása alatt álló tudatlan tömeg és így tovább. Minden fegyelmezetlenséget, a Párizs melletti legkisebb szimpátia jelét azonnal megtorolták, zsold, élelmiszer, karrierlehetőség pedig bőséggel állt rendelkezésre.

A Kommün felett kezdett beborulni az ég.

A kommünár sajtó továbbra is fényes győzelmekről számolt be, mindez azonban nem változtatott a tényen, hogy a katasztrófa nagy léptekkel közeledett Párizs felé.

„Hallgassák meg a pulzusomat, hogy vajon félek-e?”

Május 21-én, vasárnap délután a Tuileriák kertjében 1.300 zenész adott koncertet a párizsi népnek a Nemzetőrség özvegyei és árvái tiszteletére. Kevesen hitték volna, hogy ez lesz a kommün rekvieme. Ugyanezen a délután a francia (ahogy a versailles-i sajtó szerette írni) csapatok a Saint-Cloud-kapun keresztül behatoltak a városba. Közben a Nemzetőrség egy tisztje a Tuileriákban a pódiumra lépett, hogy bejelentse a következő vasárnapi koncertet. Erre már nem került sor, noha özvegyekből és árvákból a következő vasárnapra nem volt éppen hiány…

Párizs sorsa ezzel tulajdonképpen katonailag megpecsételődött.

A kormánycsapatok előre nyomulása a nyugati, burzsoá negyedekben szinte akadály és komolyabb ellenállás nélkül zajlott: hétfő estére lényegében egész nyugat-Párizs a kezükre került, sok zászlóalj szinte azonnal harc nélkül feloszlott, tagjai egyszerűen hazamentek.

A kommünárok érdekes módon reagáltak Versailles támadására, amely jól mutatja a kettős kötődésüket a városuk egészéhez, de a helyi közösségeikhez is. A nyugatról érkező betörés hírére távolról sem indultak el a nyugati, burzsoá negyedekbe megállítani a támadást, ahogy logikusan gondolnánk. De nem vonultak tömegesen a Városháza és a központi negyedek felé sem, hogy megvédjék a kommün központját. Mindenki a saját negyedében, a barikádok mögött a saját utcáját védte, legalábbis a legenda szerint (ami némiképp túlzás, hiszen valamiféle koordináció azért volt Kelet-Párizs védelmében), de tényleg valami ilyesmi történt: a nagy többség ott vette fel a harcot, ahol az életét is élte.

A harcra készek között, a kommünnek az utolsó héten, a párizsi utcai harcok kezdetekor, legfeljebb 20-25.000 fegyverese lehetett, köztük nem tűnt el sem a remény, sem a lelkesedés: végre olyan körülmények között harcolhattak, melyet ismertek, nem kevesen tartották úgy, hogy Párizs utcakövei még menthetik a forradalmat.

A párizsi harcok földrajza pontosan felvázolja előttünk a két Párizst: a burzsoá, nyugati negyedeket, ahol az ellenállás szinte csak epizódszerű volt. A központi negyedekben már valóságos barikádok emelkedtek, az ellenállás is jelentősebb volt: a kommün igazi hadsereg, valódi katonai stratégia hiányában egy mítoszhoz menekült, visszatért a forradalmi eredetéhez, a barikádokhoz.

Párizsban összesen 900 barikád emelkedett, voltak szinte erődítményszerűek, voltak pár ház, pár szomszédság által emelt kis, kezdetleges barikádok a kisebb utcákban, természetesen utóbbiak voltak nagy többségben. Az ellenállás struktúráját nagyjából Haussmann Párizsa, azaz a nagy sugárutak, körutak, kereszteződések, terek rajzolták ki: itt emelkedtek a nagyobb barikádok, elsősorban Kelet-Párizsban, a Kommün iránt elkötelezett negyedekben, ahol több idő is állt rendelkezésre a felépítésükre.

Voltak barikádok, melyeket az „utolsó töltényig” védtek, de a gyakoribb az volt, hogy a védők kénytelen voltak viszonylag gyorsan feladni az állásaikat, mert a hadsereg egyszerűen megkerülte a barikádot. Tulajdonképpen innen ered a kommün védőinek másik stratégiai eszköze is: a barikádokat környező házak felgyújtása, megakadályozandó azok megkerülését („Inkább Moszkva, mint Sedan!” – írta Delescluze, arra célozva, amikor a napóleoni háborúk alatt az oroszok felgyújtották a fővárásukat…). Másutt a hadsereg, mely nem nagyon látszott akarni megkímélni Párizst, ágyúzása okozott tűzvészeket, de a legtöbb tűz nem stratégiai célokat szolgált (ahogy Marx is vélte), hanem szimbolikus tett volt: már a porosz ostrom óta sokat emlegetett fordulat volt a párizsi forradalmárok beszédeiben, hogy „Párizst inkább elpusztítjuk, de nem adjuk az ellenség kezére”.

A Rue de Rivoli a megtorlás után.

Ha egész Párizs nem is járt így, a kommünárok célpontjai a monarchia szimbólumai voltak (Tuileriák, a Louvre és a Palais-Royal, mint a monarchia szimbólumai; a rendőrprefektúra, az igazságügyi palota, a Becsületrend épülete… mint az állami elnyomás megtestesítői), illetve a Városháza, amely „a párizsi nép otthonaként nem juthatott az ellenség kezére”. A birtokbavétel, a megtisztulás és a bosszúállás utolsó kétségbeesett aktusa leginkább két szimbolikus épület felgyújtása volt: a Tuileriák („ha nincsenek királyok, nincs szükségünk palotákra sem”) és maga a Városháza (amely „elesik valódi urával, a párizsi néppel együtt”).

Mint említettük, valóban történtek stratégiai célból is gyújtogatások és komoly tűzvészt okoztak a Versailles-i ágyúk is, nem költői túlzás, hogy Párizs (egy része, mintegy hétszáz épület pusztult el a harcokban) valóban égett.

Valójában keveset tudunk az utolsó napok harcainak a szervezettségéről, noha itt, a jobbparti keleti negyedekben kezdődött az igazi küzdelem, amely kormoly veszteséget okozott a kormányerőknek is. A kommünárok úgy harcoltak, mint az oroszlánok – talán reménytelenségből, talán hitből, talán mindkettőből. Ekkor a harc már nyilvánvalóan reménytelen volt: a forradalmi nép által védett város bevehetetlensége illúziónak bizonyult, mint ahogy az is, hogy a kormánycsapatok már a városon belül kevéssé megbízhatónak bizonyulnak, mint március 18-án történt.

A kommün heroikus küzdelmének históriáján a túszok ügye ejt csupán igen csúnya foltot. Az utolsó hét végítéleti légkörében, amikor a kormány hadserege ezreket lőtt agyon a párizsi utcákon, az ún. túszok egyre veszélyesebb helyzetbe kerültek. Ők elsősorban egyházi emberek voltak, papok, szerzetesek, mellettük számos volt rendőr, Thiers elfogott kémei, besúgói (vagy legalábbis azok, akiket ezzel vádoltak). A véres hét kezdetéig, noha a Kommün rendeletet hozott a „bosszúállásról”, nem esett bántódásuk, a börtönkörülményeik is elfogadhatóak voltak. Lassan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Versailles lényegében a kommünárok teljes fizikai megsemmisítésére törekszik, a csoportos kivégzések általánossá váltak. A kialakult paranoid, rettegő, bosszúálló légkörben a helyzet a kommünárok oldalán is megváltozott.

Mintegy kilencven túsz kivégzésére került sor a kommün utolsó napjaiban. Maga a Kommün, mint intézmény és vezető testülete nem adott ki erről szóló utasítást, sőt számos esetben tagjai meg kívánták akadályozni ezeket a kivégzéseket. Két esetről tudunk, amkor a Kommün vezetői közvetlenül is részt vettek az eseményekben: Raoul Rigault jelenlétében és irányítása alatt végeztek ki három volt csendőrt, míg Théophile Ferré, a rendőrség vezetője, eleget kívánva tenni a nép nyomásának hat túsz kivégzését rendelte el („felkiáltásra” került közéjük Párizs érseke is). A hírhedt Haxo utcai kivégzések, ahol főleg jezsuita szerzeteseket lőttek agyon, összetettebb jelenségek voltak: itt a Gabriel Ranvier által vezetett „forradalmi törvényszék” kezéből kicsúszott az irányítás és a végső vereség és a szinte bizonyos halál miatt a reményvesztett és bosszúra szomjazó tömeg maga vette kezébe az „igazságszolgáltatást”.

Még inkább „népi” jellegű volt a La Roquette-börtönben történt valódi vérengzés: itt a tömeg egyszerűen berontott a börtönbe és az udvaron kivégezett 53 foglyot, papokat, rendőröket, „kémeket”. A Kommün több vezetője próbálta megmenteni a túszokat, azonban az apokaliptikus hangulatban képtelenek voltak megfékezni a vérengzést. Ahogy Arnould írja ezekről a napokról: „Könyvet lehetne írni a kommün Párizsáról, megrázó és vigasztaló könyvet, e nép erkölcsi nagyságának, forradalmi lelkesedésének, gyermeki nyíltságának, örömeinek, illúzióinak rajzát: a népét, mely csak akkor vált komorrá és rettenetessé, amikor a nyakán volt a kés, amikor hullasáncok mögött verekedett, már nem azért, hogy győzzön, már nem azért, hogy szabadságát vagy életét védje, hanem hogy megbosszulja saját halálát és az övéi halálát; akkor, amikor a forradalom – agóniája utolsó vonaglásában – szétcsapott maga körül súlyos kezével, melyet már nem irányított értelem…”

„Mortte notre povre république” – „Meghót a mi szeggény köztársaságunk”

Nem tudjuk pontosan, hogy magukban a harcokban mennyi kommünár eshetett el, számuk bizonyosan több ezerre tehető, a versailles-iak 400 embert veszítettek és nagyjából 3.000 sebesültjük volt. Az igazi szörnyűségek (noha a sommás kivégzések már a véres hét alatt is általánosak voltak) a fegyverek elhallgatása után kezdődtek el.

A bukás után valóságos embervadászat indult meg (Malon és Lissagaray is arról számolt be, hogy több tucatnyi ember köszönhette a halálát annak, hogy egyszerűen hasonlított a Kommün egy-egy ismertebb szereplőjére), igen nehéz volt elrejtőzni az egérfogóvá vált városban: Párizs mészárszékké változott, az utcákat holtestek borították, nem egy közpark (a Luxemburg-kert, a Parc Monceau, a Buttes-Chaumont) és kaszárnya tömeges kivégzések helyszínévé vált (az École militaire illetve Lobau- és a La Pépinière-kaszárnya voltak a leghírhedtebbek).

A kivégzőosztagok már nem is voltak elegendők, a város számos pontján gépfegyverrel végezték ki az elfogott kommünárokat, vagy legalább is, akikről ezt feltételezték. Ahogy ilyen helyzetekben lenni szokott, sokan feljelentéssel (összesen 400.000 feljelentést számláltak a kommün bukása után) kívántak leszámolni személyes ellenségekkel, a lakbérrel tartozó bérlőikkel, a kommün alatt túlságosan „látható” szomszédjukkal. „Brassardiers”-nak (karszalagosoknak, akik trikolór karszalagot tettek a ruhájukra) hívták az ilyen bátrakat, akik a kommün bukása után segítették „az igazságszolgáltatást”. A jobb negyedek érezhető megkönnyebbüléssel, gyakran ablakba kirakott trikolórral fogadták a katonákat – a népi negyedek dermedt, megvető és persze rettegő csönddel.

A visszatért burzsoák szinte perverz örömöt találtak „Párizs romjainak” megszemlélésében (ahogy a turisták is, a Cook angol utazási iroda egyenesen utazásokat szervezett a romokhoz…): lehetőséget adott számukra mindez a kommün és a „vak, barbár rombolás” egymásnak való megfeleltetésére, illetve persze a „romok költészete” annak is szimbóluma lett, hogy ez a véres orgia, a kommün végleg megsemmisült.

Thiers igen korán megígérte Párizs népének: a győzelem után jön a büntetés. A Nemzetgyűlés előtt mondta ezeket a szavakat: „Uraim, a bűnhődés teljes lesz, ez azonban – ismétlem – olyan bűnhődés lesz, amelyet becsületes emberek rónak ki, mert az igazság ezt követeli: bűnhődés lesz a törvény nevében és a törvény által”.

Thiers csak félig mondott igazat: a bűnhődés valóban szinte teljes volt, azonban mindez távolról sem a törvények keretében történt meg.

Mint említettük, a mészárlások már az ostrom első napján megkezdődtek.

Alighanem informális parancs volt arra, hogy mindenkit, akit fegyverrel a kezében fognak el, agyon kell lőni. A véres hét alatt, ahogy a szemtanúk mondták, egy-egy alacsonyabb rangú katonatiszt „egyszerre volt vádló, bíró és hóhér”. Az egyes emberéletek sorsában, lényegében külsőségek döntenek: egy lőporos kéz, puskatus nyoma a vállon, egy Godillot-cipő (ez a cipőgyár gyártotta a nemzetőrök bakancsait) egyet jelentett az azonnal halállal. De még a viszonylag szervezettebb rögtönítélő bíróságok (melyekből összesen húsz működött a városban) is gyakorlatilag mészárszékek voltak.

A bűnhődés olyannyira volt jogszerű és törvényes, hogy még ma sem tudjuk pontosan az áldozatai számát. Talán 20.000 és 25.000 az azonnal kivégzett, de nem lehetetlen, hogy több. A „nép Szent Bertalan-éje”, ahogy egy korabeli szemtanú nevezte (Blanchotte, aki a lehető legkevésbé szimpatizált a Kommünnel így ír a véres hétről: „barbár kegyetlenség, amely példa nélkül áll a történelemben”, „Önök, akik bizonyára már sokféle dolgot láttak életükben, egy percig se higyék, hogy ezt el tudják képzelni”).

Barikád és kommünárdok a Voltaire és Richard-Lenoir utca kereszteződésében

Az azonnali kivégzéseket azért is preferálták, mert az 1848-as februári forradalom (okulva a nagy Forradalom tapasztalataiból) eltörölte a halálbüntetést politikai ügyekben. A kommünnek egyébként a végső összecsapás előtt legfeljebb 25.000 fegyverese lehetett, azaz ezek a számok (a mintegy 4.000 főleg Új-Kaledóniába deportálttal és 4-5.000 Svájcba, Angliába vagy Belgiumba emigrálttal kiegészítve) azt mutatják, hogy a megtorlás csaknem teljes volt, egy kommünár előtt három sors állt:

az azonnali kivégzés, a börtön/deportáció, vagy az emigrálás.

A Versailles-ba több tízezer főnyi fogoly-menetek indultak, Lissagaray szavaival: „a foglyok sora vagy szabadon, vagy mint 1848-ben lánccal egymáshoz kötözve menetel Versailles felé. Aki nem tud tovább menni szuronnyal kényszerítik, ha továbbra sem mozdul vagy azonnal agyonlövik, vagy a lovak után kötözik.”

Mindezek olyan körülmények között játszódtak le, amelyre még a jóval kegyetlenebb XX. században sem volt sokszor példa. A jobb negyedek lakói (férfiak és nők) inzultálták, leköpdösték, verték a menetoszlop (szintén férfi és női) tagjait, „1793 torokmetszőit”. A később híres fotóművész, Nadar írja le a jelenetet, melyet az ablakából látott: „a foglyokat két sornyi katonaság fogja körül, akik alig tudják visszatartani a tömeget…, jól öltözött urak és dámák lökdösődnek, taszigálják egymást, hogy minél közelebbről üvöltsék a sértéseket a foglyok arcába; a vérszomjas őrület jelenetei ezek, melyekben egyetlen tiltakozás, egyetlen visszafogott szó sem hangzik el… »Halálba velük, halálba velük, ne vigyétek őket messzebbre, itt végezettek velük, azonnal!« – üvölti a tömeg”.

Galliffet tábornok, Mexikó és Sedan „hőse”, kegyetlensége még ebből a miliőből is kirívott, a báró Párizs kapujánál várta a menetoszlopokat, ahol kiszólította a sorból a jobban öltözötteket („ők biztosan vezetők voltak”), az ősz hajúakat („régi 48-asok”), akiknek óra volt a kezén („tolvajok”) – rájuk azonnal kivégzés várt.

A kommünárok a beszámolók szerint többnyire valami beletörődő fatalizmussal viselték a sorsukat[1]: aligha lehetett illúziójuk, hogy mi vár rájuk.

A hadsereg tisztjei nem rejtették véka alá, hogy meg kívánják szabadítani egyszer és mindenkorra a társadalmat „ettől a csürhétől”, „az összes börtöntölteléktől, a kocsmák és a kabarék népétől, a kerítőktől, a deklasszáltaktól, egyszóval a külvárosok söpredékétől.” Nem a hadsereg visszaéléseiről volt szó, hanem a kormány céljairól – mi sem igazolja ezt jobban, mint a versailles-i kormánysajtó hangja a mészárlások során, amely egyenesen helyeselte, sőt biztatta a tömeges kivégzéseket. A Le Figaro feltette a kérdést:

„Mi egy republikánus? Egy vérengző fenevad”.

Vérengző fenevadakkal pedig úgy bánnak, ahogy a francia kormány hadserege bánt a kommünárokkal, a hadsereg, amelyet a sajtó lelkes szavakkal üdvözölt: „Micsoda dicsőség! Hadseregünk megbosszulta vereségeit ezzel a felbecsülhetetlen értékű győzelemmel” – írta a Journal des Débats. A kormánypárti sajtó diadalában talán kissé le is leplezte önmagát és a rendet, melyet védelmezett: „Éljen a rend! Éljen a hadsereg, mely a rend egyedüli támasza és egyedüli garanciája!”. Ezt alighanem a kommünárok sem mondhatták volna szebben… Az értelmiségiek sem maradtak el mögöttük, Edmond de Goncourt szerint: „C’est bon. Nem volt sem egyezkedés, sem kompromisszum. A Megoldás brutális volt, a tiszta erőé (…) egy ilyen megtisztulás, amely kiírtja a lázadásra hajlamos népesség nagy részét, legalább egy generációval visszaveti a következő forradalmat (…) ne félmegoldásokat ezúttal, egész Európa meg fogja köszönni nekünk, amint mindez véget ér”. Vagy Flaubert: „Micsoda vadállatok! Ez az utolsó megnyilatkozása a középkornak… Azt hiszem, gályarabságra kellene ítélni az egész kommünt. (…) Kényszeríteni ezeket a véres hülyéket, hogy eltakarítsák Párizs romjait, lánccal a nyakukban, ahogy a veszett kutyákkal bánnak.”

A normális élet hihetetlenül gyorsan helyreállt, Goncourt írja már június elejéről: „a tömeg újra elárasztja a boulvard-okat. Most először újra nehéz áttörni a bámészkodó férfiak és a prostituált nők között”.

A rend valóban helyreállt.

Még ma is felteszik maguknak a történészek a kérdést: mi lehetett az oka ennek a hihetetlenül vérszomjas bosszúállásnak? Egy történészi, igen hihetőnek tűnő, álláspont a bonapartista tábornokok felelősségét húzza alá a mészárlásban: Cissey, Vinoy, Donay, Galliffet egyszer és mindenkorra rendezni kívánta a számláját a párizsi rebellióval. Ezeknek a tábornokoknak, a lelki beállítódásukban, neveltetésükben, politikai kultúrájukban, karrierjük tapasztalataiban, társadalmi előítéleteikben, melyeket a „baloldal népéről” hordoztak magukban, kereshetjük az igazi okot a vérengzés elképesztő mértékére (mindezt igazolhatja az is, hogy Clinchant, az egyetlen republikánus tábornok, jóval kevésbé volt véreskezű a harcok alatt, mint fenti bonapartista kollégái).

Mindezt kiegészítette, hogy legtöbbjük kolonizációs háborúban harcolt Algériában és gerilla-harcokban a tragikus mexikói kaland alatt: innen hoztak magukkal egy egészen manicheus, rasszista világképet a civilizáció és a barbárság háborújáról, melyet minden további nélkül kivetítettek a kommünárokra is (mint a polgári civilizáció, a társadalmi rend ellenségeire), mellyel legitimálták saját vérszomjas barbárságukat.

Ehhez az erkölcsi-társadalmi-civilizációs kereszteshadjárat vízióhoz még hozzájárult a katonai vereség megaláztatása: a Grande Armée katonáinak unokáit, Szevasztopol és Solferino győzőit, szétkergette pár német állam szövetsége, amely azért nem volt mérhető az I. Napóleon ellen összeállt koalíciók erejéhez. Majd a lenézett, még félkatonáknak sem tartott nemzetőrök (és a fegyvertelen párizsi nép, nők és gyerekek) kergették ki őket Párizsból a kommün kezdetekor. A bosszúálláskor meg kívánták fizettetni mindennek az árát a felkelőkkel.

És természetesen ki akarták irtani egyszer és mindenkorra a forradalmat (ahogy maga a kormány és hívei is), amely – legalábbis szerintük – fenyegette Franciaország nagyságát, meggyöngítette az országot és felelős volt a vereségért is.

A bosszú szinte példa nélküli kegyetlensége mindezek eredője volt, de igazi tartalma mégiscsak a nép megbüntetése lett, amely arra vetemedett, hogy az uralkodó osztályok helyére törjön – ez volt megbocsáthatatlan[2].

Ahogy egy kommünár véste a börtöncellájának falára: „Mortte notre povre république” („Meghót a mi szeggény köztársaságunk”).

Mint láthattuk, nagyon szerény számítások szerint is a Kommün oldaláról mintegy 20.000 halottja lehetett  a harcoknak és a mészárlásoknak, rengetegen elmenekültek, emigráltak, több mint 36.000 volt a letartóztatottak száma. Az 1872. októberi összeírás szerint, a város mintegy 100.000 embert veszített el pár hónap alatt, a munkás férfilakosság negyedét.

Mondanunk sem kell: példátlan dolog volt ez a korban. Ha nagyjából 50.000-re tesszük a szélsőbaloldal elkötelezett híveit Párizsban (azaz azokat, akik már a kommün előtt is a vörösökre szavaztak), akkor kijelenthetjük: a forradalmi párt lényegében megsemmisült, tagjai (és vezetői) vagy már nem éltek, vagy deportációban voltak, vagy emigráltak.

A mintegy 36.000 (négyszer annyi, mint az 1848 júniusi munkásfelkelés után) börtönbe vetett a legsúlyosabb társadalmi repressziónak számít Franciaország történetében. A párizsi és a Versailles-i börtönök persze hamar megteltek, így a foglyok közül mintegy 28.000-et az atlanti kikötőkben (Brest, Cherbourg, Lorient, Rochefort, La Rochelle) állomásozó állóhajókra szállítottak lezárt, állatok számára kialakított vagonokban (az utazás gyakran 20-30 órát vett igénybe). Ide zárták be őket ítéletüket várva éppen úgy, mint a kényszermunkára ítélt köztörvényes rabokat.

A problémát éppen a börtönbe vetettek hihetetlen magas száma jelentette: a katonai bíróságok végül 1872-ben, sőt 1873-ben hozták meg végül az ítéleteiket, addig a foglyok elképesztő körülmények között vártak sorsukra ezeken az állóhajókon. Végül 10.137 elmarasztaló verdikt született: 93 halálos ítélet (melyből 23-at hajtottak végre[3]), mintegy 4.000 deportáció Új-Kaledóniába, a maradék hosszabb-rövidebb börtönbüntetés.

A véres hét után életben maradottakról a katonai bíróságok elég konzekvens ítéleteket hoztak, úgy tűnik a „tarifa” szinte előre megszabott volt: akiről bebizonyosodott, hogy fegyverrel harcolt Versailles ellen, annak a büntetése szinte kivétel nélkül deportáció volt Új-Kaledóniába (gyakran súlyosbítva várbörtönnel). Kényszermunka azoknak, akikről bebizonyosodott, hogy „sokat szerepeltek a kommün alatt”, azaz látható volt a tevékenységük. A Nemzetőrség végül harcba nem bocsátkozó tagjainak, akik ellen semmilyen tanúvallomás vagy más bizonyíték nem volt, a katonai tanács hangulatától függően szimpla börtönbüntetés vagy felmentés járt.

A Kommün vezérkarából, a Központi Bizottság 80 tagjából 48 elmenekült a bukás után. Ezt aligha lehet a szemükre vetni, hiszen távollétükben valamennyijüket vagy halálra, vagy deportációban letöltendő várbörtönre ítélték. Heten meghaltak a harcok alatt, köztük nem kevesen talán a forradalom legjobb elemei közé tartoztak: Flourens, Duval, Varlin, Delescluze, Rigault, Durand, Vermorel. A további 22 tagból kettőt ítéltek halálra, végül Théophile Ferrét (Louise Michel plátói szerelmének tárgyát) végezték ki ténylegesen közülük – Ferré a rendőrséget irányította a kommün alatt és legalábbis közvetve felelős volt a túszok kivégzéséért. Egy felmentő ítélet született, Descamps, egy bronzöntő munkás esetében, aki lényegében nem vett részt a Bizottság munkájában, a többieket deportálásra, kényszermunkára vagy börtönre ítélték. A megtorlás itt is teljes volt tehát.

Mindösszesen kétszázötven embert ítéltek el köztörvényes bűncselekmények miatt, amely jól mutatja mennyi igazság volt a versailles-i propagandában a „gyilkos, tolvaj, rabló kommünár banditákról”. A politikai ügyeket katonai bíróságok tárgyalták, még a mérsékelt köztársasági ügyvédek szerint is példátlan elfogultsággal. A perek inkább az igazságszolgáltatás paródiájának bizonyultak, ahol a védelem jogát legtöbbször teljesen semmibe vették. Igen gyors lefolyású „tárgyalások” voltak, egy rövid kihallgatással, vádbeszéddel, majd az előre megszabott büntetési tétel kiszabásával.

A leghíresebb per mindenképpen Louise Michelé volt, aki legendás bátorsággal állt a bírái elé:

„Teljes valómmal a társadalmi forradalomé vagyok… Mivel úgy tűnik, hogy akiknek a szíve a szabadságért dobog, nem jár más, mint egy kis ólom, én is követelem a magam részét! Ha nem vagytok gyávák, végezzetek velem!”.

Louise Michelt végül deportációra ítélték.

Mintegy ötezer ember kapott hosszabb-rövidebb börtönbüntetést, általában kisebb politikai vétségekért vagy egyszerűen csak gyanúsíthatóak voltak a forradalmi mozgalomban való részvétellel. A deportáltak száma is igen magas volt: 251 embert ítéltek kényszermunkára, 1.169 embert erődben letöltendő deportációra, 3.417-en kaptak „egyszerű” deportációt büntetésül.

A deportáció igen kemény feltételek közötti (rácsok mögött, kevés élelemmel, vízzel, az őrség kegyetlenkedései közepette) öt hónapos hajóúttal kezdődött Új-Kaledóniába: több száz halálos áldozatot követelt maga a rabok szállítása is. A kényszermunkára ítéltek a köztörvényesekkel dolgoztak együtt Nou-szigetén, láncokban, a lehető legkeményebb körülmények között. Az erődben letöltendő deportációban Duclos-félszigetén kissé jobbak voltak a feltételek: a rabok bizonyos feltételek között szabadon mozoghattak és dolgozhattak. Az egyszerűn deportációra ítéltek a Pins-szigeteken egy idő után felépítették saját falvaikat, berendezték az életüket, jó darabig meglehetősen szabadon közlekedhettek, később (az állandó szökési kísérletek és a gyakori erőszakos összeütközések miatt) a feltételek jóval szigorúbbakká váltak, gyakori volt a testi fenyítés, a börtönbüntetések.

Jules Favre külügyminiszter már 1871 május végén kérte az összes európai országot az emigráltak kiadására. Ezt, tekintve a párizsi vérfürdőt, amelynek a híre gyorsan bejárta a világot, minden ország elutasította. Még Belgium volt a legközelebb ahhoz, hogy teljesítse Versailles kérését, azaz visszautasította a menedékjogot több száz volt kommünár esetében. A Brüsszelben tartózkodó Victor Hugo ekkor az egyik belga lapban tiltakozott a döntés ellen: „Bárki bármit is mondjon, ezek az emberek politikai menekültek… A menedéket, ha a belga kormány visszautasítja tőlük, én kész vagyok nekik nyújtani, a címem: Place des Barricades, 4-es szám”. Az írót azonnal kiutasították az országból, házának ablakait pedig beverték a tüntetők. Mindenesetre a kiállása olyan politikai vihart kavart, hogy a belga liberálisok elérték, hogy a kommünárok menedéket kapjanak az országban.

Graffiti Párizsban. (Forrás: Flickr)

A versailles-i propagandával, mellyel nem kevés republikánus is egyetértett (maga Zola is: „A borzalmas megrázkódtatás megtanítja ismét gyermekeinket a szabadság és a rend tiszteletére”) nem csak a „forradalmat” vagy a „veszélyes osztályokat”, „a csőcseléket”, a „rossz vért” sikerült szinte kiirtani Párizsból. A megöltek, a börtönbe vetettek, a deportáltak többsége tisztességes munkás, műhelytulajdonos, kiskereskedő férfi és nő volt. A párizsi kisipar még évekig szenvedett a kvalifikált munkaerő hiányától, a cipészek száma felére esett vissza a városban, a famunkásoké a kétharmadára. A megmaradtak is sokáig egészen szoros felügyelet alatt álltak: a párizsi ostromállapotot csak 1876-ban szüntették meg, a Nemzetőrséget egyszer és mindenkorra betiltották, ahogy minden olyan szervezetet (elsősorban persze az Internacionálét), amely „a munka felfüggesztését, a magántulajdon eltörlését tűzi ki célul, vagy támadást intéz a család, a vallás és a kultuszok szabad gyakorlása ellen”.

A kommün bukásával véget ért az a ciklus is, amelyben Párizs diktálta a forradalmi tempót az egész ország, meg persze a világ számára: az 1789-ben kezdődött „párizsi forradalmi napok” korszaka véget ért 1871 májusában Belleville kis utcáin, amikor az utolsó kommünárok kezéből kiesett a fegyver.

Párizs megbűnhődött: megfizettek a felkelésért Párizs gavroche-ai, női és férfiai egyaránt. Az utcák és a műhelyek kiürültek, a börtönök megteltek: Párizsban halotti csönd honolt.

És mégis: akik azt hitték, hogy a kommün meghalt, súlyosan tévedtek. A párizsi kommün emlékezete talán fenyegetőbb lett ellenségei számára, mint maga a léte volt.

A kommün mítosza és legendája útnak indult.

Az írás, amely Balázs Gábor Párizs, szabad város – 1871 című könyvének egyik fejezete, a Napvilág Kiadó hozzájárulásával jelenhetett meg a Tetten. Ezúton is köszönjük a kiadó szívélyességét!

Ajánljuk olvasóink figyelmébe a könyv megjelenése alkalmából a Részeg Hajón megjelent interjút Balázs Gáborral.

[1] – Szintén Galliffet-ról jegyezték fel, hogy egy kommünár nő sírva, térden állva könyörgött kegyelemért neki, a báró, a Császárság korának ismert dandyje, így válaszolt: „Madame, bennfentes voltam Párizs minden színházában, felesleges folytatnia a komédiázását”.

[2] – Meglehetősen kézenfekvő párhuzamot lehet természetesen vonni mindezek és a magyar Kommün (a Tanácsköztársaság) utáni fehérterror emberalatti barbárságával: a „Nemzeti Hadsereg” hivatásos tisztjeinek a világképe, a társadalmi előítéleteik, a háborús vereségért, az ország romlásáért a „vörösöket” való felelősségtétel, a „történelmi uralkodó osztályok” helyére törő nép megbüntetése a „patkánylázadásért” és így tovább.

[3] – Mint említettük, a politikai ügyekben a halálos ítélet törvényi tiltása volt az oka ennek az elképesztő jelenségnek: miközben tízezreket lőttek agyon az utcákon, alig két tucat halálos ítéletet hoztak (ezeket is ún. köztörvényes ügyekben: gyilkosság, tűzvész okozása – ezek is igen gyenge lábakon álltak egyébiránt). Végül azokon hajtották végre a halálos ítéletet, akik részt vettek a túszok kivégzésében vagy középületek felgyújtásában.

Kiemelt kép: Tett montázs