Balázs Gábor: A soha fel nem fedezett politikai forma – a párizsi kommün, Marx és a „marxizmus”

A párizsi kommün, akár mint történelmi esemény, akár mint legenda vagy mítosz, a munkásmozgalom sajátlagos patrimóniumához tartozik: elidegeníthetetlen része a szocialista mozgalom teoretikus fejlődésének, történelmi mítoszainak, referenciapontjainak, alapvető ideológiai-eszmei tartalmának (és persze vitáinak). Nyilvánvaló mindazonáltal, hogy a kommün két arca (történelmi valósága és mozgalmi legendája) alapvetően különbözik egymástól, s bizony gyakran előfordul, hogy a mozgalom lassan dogmákká merevedett formuláiban, vagy éppen magában a proletariátus kollektív emlékezetében szinte nyomát sem találjuk a kommün valós történetének.

A párizsi kommün két képet hagyott az utókorra, melyek biztosan beépültek a mozgalom kollektív tudatába: az esemény munkás-, szocialista- és forradalmi karakterét, másrészt a kommün példa-, sőt modellszerepének feltételezését.

Tulajdonképpen a kommün tette az Internacionálét európai szintű morális (és legalábbis az ellenségei szemében: gyakorlati) hatalommá, de még talán nem is ez a legfontosabb. Hiszen aligha lehet kérdéses, hogy a kommünnek ezen túl is egészen példátlan jelentősége van a szocialista mozgalom életében: általa, a párizsi felkelés prizmáján keresztül, egy új történelmi öntudat született meg, a munkásmozgalom sajátlagos öntudata. Párizs után a palotákban, burzsoá szalonokban, gyárakban és műhelyekben ugyanazt gondolták és mondták: ütött a proletariátus felszabadulásának órája. Az a bizonyos kísértet nem 1848-ban járta be Európát, hanem 1871-ben, szükség volt a kommünre (a gazdasági-társadalmi változások mellett), hogy testet adjon neki. A kommunizmus, mint „valóságos mozgalom” éppen a kommün révén hagyta maga mögött utópikus formáit és öltött testet, vagy másképpen, a filozófiai kommunizmus a kommünben találta meg politikai formáját.

Véget ért a burzsoá forradalmak ideje (az 1789 és 1848 közti időszak) is: a kommün elhozta az első „munkásruhás forradalmat”. Sőt, a represszió megdöbbentő kegyetlensége nemcsak a gyűlölet és a bosszú érzését hozta magával, hanem a bizonyosságot is: egy új társadalmi harc ideje jött el, a burzsoázia és a proletariátus közötti élet-halál küzdelemé. A kommün legitimálta tehát a munkások osztályharcát és autonómiát adott neki, ezen a „szent tradíción” (Rosa Luxemburg) keresztül tett szert a proletariátus önazonossága tudatára – ebben még Marx és Bakunyin is teljesen egyetértett. Az elkövetkezendő évtizedben elképesztő bőségű anyagot produkáltak a legkülönfélébb munkásszervezetek az esemény interpretációjáról – a kommün kiemelt, vagy talán jó ideig az egyetlen, anyaga volt a munkásosztály „politikai nevelésének”.

Két alapvető közös jellemző volt a már a korban is igencsak eltérő interpretációkban: a párizsi kommün volt a „nagy társadalmi forradalom”, amelyben kiemelt szerepet játszott „a fegyverben álló proletariátus”.

Őszintén szólva magának Bakunyinnak sokkal több oka volt rá, hogy a kommünben, egyáltalán létrejöttében (melyet Marx ellenzett) és jellegében a maga elvei győzelmét lássa, mint Marxnak.

Bakunyin már 1866-os forradalmi katekizmusában politikai-társadalmi programja alaptételeként kezelte az autonóm kommünöket, mint az állam „felváltásának” intézményeit. Utólagos értékelésében Bakunyin számára a kommün saját teoretikus igazának a legjobb bizonyítéka volt: a forradalmi szocialisták fő céljának, az állam tagadásának gyakorlati megvalósulása. Szemben a „kommunistákkal” (Marx híveivel) a szociálforradalmároknak volt igazuk, a kommün bebizonyította, hogy a munkásforradalmak valódi természete és célja az állam elleni támadás. Bakunyin alighanem joggal nézte némi malíciával, hogy Marx a saját elvei megvalósulásának látta a kommünt, hiszen a francia küldöttek már a kommün előtt is szinte kivétel nélkül a libertárius szárnyhoz tartoztak az Internacionáléban, a bukás után pedig olyan nagy nevek érkeztek az anarchista mozgalomba a kommünből, mint (a svájci emigrációból) Gustave Lefrançais, Elisée Reclus, Jean-Louis Pindy, vagy később Nathalie Lemel és persze Louise Michel.

Bakunyin kommünről szóló leghíresebb szövegében (A párizsi kommün és az állam eszméje) egyrészt nem kevés empátiával – ami a marxista hagyományból már hiányzik – tartózkodik attól, hogy leckét adjon a kommünároknak arról, hogy hol hibáztak (a neojakobinus szereplőkről is csak a tisztelet hangján szól), másrészt természetesen az alulról jövő forradalom erényeiről beszél, amely „egyszer és mindenkorra le akart számolni a történelemben létező erőszak okával, azaz a hatalommal és az állam létével”.

Ami a marxista tradícióban a kommün nagy gyengeségének számít (azaz egy erős központi irányítás hiánya), azt Bakunyin a párizsi forradalom nagy erényének gondolja. Egyik legpozitívabb hozadéka a kommünnek éppen az a tény, hogy vezetői teret hagytak a népi kezdeményezéseknek.

Ezzel függ össze az is, hogy Bakunyin ódzkodik attól, hogy „szocializmusból oktassa ki” a kommünárokat: a nép forradalmi ereje szabad cselekvésének volt köszönhető az eszmei sokszínűség; vagyis éppen annak, hogy senki sem kényszerítette rá teoretikus megfontolásait a párizsi népre. Az események után közvetlenül a libertárius kollektivisták nem kevés joggal ünnepelték a kommünben saját aspirációik megvalósulását: a kommün számukra az első igazi, autentikus szocialista- és proletárforradalom volt.

Az anarchista Internacionálé hetvenes években kiadott nyilatkozatai a kollektivizmus, a föderalizmus, az állam és az egyház felszámolásnak az első lépcsőfokát ünnepelték a párizsi kommünben. Később azonban, talán az egyre élesebbé váló marxista-anarchista küzdelem kontextusában is, a kritikus hangok egyre erőteljesebbé váltak. Maga a volt kommünár Elisée Reclus volt az, aki leszögezte, hogy a kommünök könnyen mini-államokká válhatnak (maga a párizsi Kommün is állam volt!), azonban „mi nem etatisták vagyunk, de nem is kommunalisták, mi anarchisták vagyunk”.

Az anarchizmus második generációjának talán legismertebb alakja, Pjotr Kropotkin alapozta meg azokat a kritikákat, amelyek az anarchista miliőben máig hatnak a kommünt illetően: egyrészt a kommün nem végezte el a gazdasági forradalom munkáját (tőkések kisajátítása, a munka felszabadítása és így tovább), tehát nem volt valójában szocialista, másrészt nem szakított a képviseleti állam elvével.

„Forradalom és kormány egymást kizáró fogalmak: az új élet új formákat igényel, az anarchián kívül nem létezhet forradalom… Előbb konszolidálni akarták a kommünt, későbbre halasztva a szociális forradalmat, jóllehet az egyetlen út a konszolidációhoz éppen a szociális forradalom lett volna!”

Kropotkin szól arról is, hogy a Kommünt érő represszió kegyetlensége olyan mélyre ásta az árkot a burzsoák és a proletárok között, hogy innentől lehetetlen lesz köztük a megbékélés, az osztályharc egy új szakasza érkezett el.

Ezeket a kritikákat az anarchizmus egyik legfontosabb történésze, az osztrák Max Nettlau még radikálisabb formában fogalmazta meg a harmincas években: a kommün számára már egy autoritárius mikrokozmosz, ahol a libertáriusokat háttérbe szorították a kommunalisták; Louise Michel életútja emblematikus számára, aki „miután látta mozgalmi társai hibáit és autoritarizmusát, anarchistává vált, amint volt ideje elgondolkodni azon, amit a kommün alatt tapasztalt”.

Ekkor alakult ki a kommün tulajdonképpen máig jellemző anarchista képe: a párizsi felkelés bizonyítéka volt az alávetettek képességének, hogy önmagukat kormányozzák, a kommün formájában először vehettük szemügyre a történelemben egy új, föderalista, kollektivista, internacionalista, egalitárius társadalmi rendszer „első modelljét”.

De az anarchizmus nem kommunalizmus: a kommün nem semmisítette meg az államot és a magántulajdont – a kommün az anarchisták számára kevésbé mítosz, mint inkább „egy lépcsőfok az emberi emancipáció történetében”.

Mindenesetre a kommünnek alapvető jelentősége volt a század nyolcvanas éveire létrejött „anarchista kommunizmus” kialakulásában (maga a kifejezés is egy lyoni kommünár, François Dumerheray találmánya). Míg az anarchizmus, megtartva annak eredeti jellegzetességeit, radikalizálni kívánta a párizsi kommün tapasztalatát, addig a „marxizmus” inkább egy korszak lezárásának tekintette és valami teljesen újba kívánt fogni.

Kommünárok a barikádokon

Akik számára Marx a „gazdasági szükségszerűségek” gondolkodója volt, nyilvánvalóan némi megdöbbenéssel olvashatják legendás „francia trilógiájának” darabjait, ahol Marx a politikai elemzés olyan virtuóz művészének mutatkozik, akinek talán nincs is párja a történelemben. A történészek talán felvethetik, hogy néha bizony kicsit túlzottan is briliáns a mutatvány – a trilógia kommünnel foglalkozó részével (ez a híres A polgárháború Franciaországban, melyet Marx lényegében az eseményekkel egyidőben írt, a végleges változatot június legelején fogadta el az Internacionálé Főtanácsa és adták is ki igen gyorsan nem sokkal később) egészen biztosan ez a helyzet. Ahogy Jacques Rougerie, a kommün nagy történésze, udvariasan fogalmazott: Marx igen jelentősen „transzfigurálta” a kommün valóságát. Mindenesetre Marx (néhol, nem is lényegtelen dolgokban) téves állításai, a történészek nagy bosszúságára, a kommün történetének klasszikus tételeivé váltak – de talán nem is ez az igazán fontos.

Az 1850-től, a Osztályharcok Franciaországbantól a Louis Bonaparte Brumaire 18-áján át A polgárháborúig vezető évek, a bonapartizmus korszaka adott lehetőséget Marxnak, hogy átgondolja az állam kérdését és viszonyát a civil társadalomhoz. A bonapartizmus ugyanis kevésbé az antik cézarizmus modern változatának bizonyult, vagy az Ancien régime feudalizmusa bürokratikus újjászületésnek, mint az adekvát, sőt valójában az egyetlen lehetséges kormányzati formának egy olyan korszakban, ahol a burzsoázia már, a proletariátus pedig még nem képes a nemzet sorsának irányítására. Ebben a szakaszban a burzsoázia arra kényszerül, hogy hatalmát egy személytelen apparátusra bízza, mely az általános érdek nevében lép fel. Látszólag úgy tűnt, hogy a rendszer „osztálysemleges”, hiszen mindenkit egyformán nyom el, azonban valójában az volt ez egyetlen lehetőség arra, hogy a „kizsákmányolók” megtartsák uralmukat a „termelők” felett, azaz az államhatalom „az osztályzsarnokság gépezetének a jellegét öltötte magára”.

Másrészről a rendszer fennmaradásának fő célja és értelme éppen az osztályharc megakadályozása, azaz, hogy a munkások és a tőkések közvetlenül szembe kerüljenek egymással. Ehhez azonban folyamatos „rendkívüli állapotra” van szükség: a bonapartizmus végeredményében nem más, mint a rendkívüli állapot államformájának a modern állam normális működésébe ültetett verziója. A rendkívüli állapot lassan szabállyá válik, a bonapartizmus pedig a kor osztályelnyomásra épülő államának normális formájává.

A történet végpontja természetesen maga a párizsi kommün, amely a „császárság egyenes ellentéteként”, „magát az osztályuralmat is kiküszöbölné”. A kommün legfontosabb tette éppen egy ilyen állammal szembeni politikai modell kidolgozása és működtetése volt – melyről A polgárháború talán legszebb sorai szólnak:

„[A kommün] Igazi titka a következő: Lényegében a munkásosztály kormánya volt, annak a harcnak a terméke, amelyet a termelő osztály az elsajátító osztály ellen vívott, az a végre felfedezett politikai forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált. Ez utóbbi feltétel nélkül a kommunális alkotmány lehetetlenség és ámítás lett volna. A termelők politikai uralma nem állhat fenn társadalmi rabságuk állandósulása mellett. A kommün tehát emelőként kellett, hogy szolgáljon azon gazdasági alapzatok megdöntésére, melyeken az osztályoknak és ennél­fogva az osztályuralomnak a létezése nyugszik. Amint a munka felszabadul, minden ember munkás lesz és a termelő munka nem lesz többé osztálysajátság”.

A munkásosztály először került ebben a forradalomban („amelyben a munkásosztályt nyíltan elismerték az egyetlen társadalmi kezdeményezésre képes osztálynak, még a párizsi középosztály nagy tömegei is – boltosok, kisiparosok, kereskedők -, csupán a gazdag tőkéseket kivéve”) az „univerzális partikularitás” szerepébe: a kommün, szemben 1848 júniusával, a véres leverése ellenére nem egy kétségbeesett felkelés volt, hanem már a győzelem receptje lehet.

Aligha létezik a „marxizmus” és a munkásmozgalom „szerelemházasságnak” forróbb pillanata, mint a párizsi kommün. Ahogyan a híres német marxista szerző, Robert Kurz mondta: igazi „szerelemházasság” (azaz a racionalitásnak némileg ellentmondó kapcsolat) volt ez Marx és a gyakorlati munkásmozgalom között. Marx a munkásmozgalom politikai aspektusától, azaz a szűk gazdasági osztályérdeken túli elemektől várta, hogy a rendszeren belüli elismerésért küzdő mozgalom a rendszer ellen forduljon. Ez volt az oka, hogy a kommün legfontosabb tanulságának egyrészt politikai hatalom megragadásának szükségességét tartotta, de ezzel párhuzamosan azt is, hogy „a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet és nem hozhatja azt működésbe a saját céljaira”.

A későbbi munkásmozgalom és vezetői igyekeztek úgy tenni, mintha ez a kettősség (azaz a politikai hatalom megragadásának és az állam elpusztításának együttes célja) nem is létezne (másrészről: a marxi teória azon részével, amely nem a munka felszabadulásáról, hanem az absztrakt munka végéről beszél, nem kívántak különösebben foglalkozni), noha (többek között) ők voltak a leghozzáértőbb olvasói… Az elhallgatásnak és ennek az egyre abszurdabb feszültségnek a következménye lett a marxizmus „megfagyása”, izmussá, dogmává, „tudománnyá” merevedése (melynek remek leírása Karl Korsch életművében található). De ez már későbbi történet – noha távolról sem független a kommün tapasztalatára adott marxi és „marxista” válaszoktól.

Barikád a Rue de la Bonne-on, a Montmartre-on

A kommün sok szempontból valóban szinte a Kommunista Kiáltvány gyakorlatba átültetése volt (noha a kommünárok aligha olvasták): állampolgári jogok, „tisztességes bért a tisztességes munkáért”, „a megfizetetlen értéktöbblet” követelése, „a proletariátus uralkodó osztállyá emelése”, a proletariátus harca, mint a „munka” képviselőjének küzdelme a tőkések parazita „munka nélküli jövedelmével” szemben, a „mindenkire kiterjedő egyenlő munkakötelezettség”, a „munka felszabadítása” (és nem a munkától való felszabadulás) és így tovább. A kommün, „a munkásosztály kormányzata, a termelők kisajátítók ellen vívott osztályharcának eredménye, a végre megtalált forma, amely lehetővé teszi a munka gazdasági felszabadításának megvalósítását”, az első alkalom a történelemben, amikor a munkásosztály átmenetileg magára vállalta az egész társadalom életének irányítását, szervezését, tehát a kommün volt az a történelmi esemény, amely véglegesen a munkához, a munkás alakjához kötötte a kommunizmust – amely a marxi elméletből nem is olyan feltétlenül  következett.

Raya Dunayevskaya megfigyelése, hogy a Tőke francia kiadásában (az egyetlen külföldi nyelvű kiadás, melyet Marx személyesen felügyelt) Marx hosszabban fejti ki az áru fetisizmusáról írott nézeteit, megerősítvén a munka kettős karakteréről (és nem egyszerűen az árucseréről) írottakat. Dunayevskaya ezt egyértelműen a kommün hatásának tudja be: a kommün „létezésében” Marx az áru fetisisztikus karakterének a megsemmisülését vette szemügyre, a kommün alatt a társadalmi viszonyokat a tudatos, szabad emberi munka szabta meg.

Természetesen a munka továbbra is létezett a kommün alatt, de nem bérmunkaként, hanem mint az egész társadalomnak hasznos aktivitás, hiszen „amint a munka felszabadul, minden ember munkás lesz és a termelő munka nem lesz többé osztálysajátság”, azaz Marx a kommünárok felszabadító tettei révén értette meg jobban a dolog ellentétét, az áruformát.

De Dunayevskaya még tovább megy: véleménye szerint Marx bizonyos szempontból új kognitív világot is fedezett fel a kommün kapcsán: azt, hogy a történelmet valóban „a tömegek csinálják”, kiknek cselekvése kihat magára a teóriára is. A vitapartnerei többé nem Smith és Ricardo voltak, hanem a történelem, tulajdonképpen a kommünnel szállt le a teória a földre. A kommün volt a nagy sokk, hogy a teória potenciális alanyai, az emancipációért küzdő emberi erők egyszerűen léteznek.

„A kommün, így kiáltanak fel, el akarja törölni a tulajdont, minden civilizáció alapzatát! Igenis, uraim, a kommün el akarta törölni azt az osztálytulajdont, mely a sokak munkáját kevesek gaz­dagságává változtatja. Célja a kisajátítók kisajátítása volt. Az egyéni tulajdont valósággá akarta tenni azáltal, hogy a termelési eszközöket, a földet és a tőkét, amelyek most főképpen a munka leigázásának és kizsákmányolá­sának eszközei, a szabad és társult munka puszta eszközeivé változtatja. De hiszen ez kommunizmus, a „lehetetlen” kommunizmus!… Ha azonban a szövetkezeti termelés nem akar puszta ámítás és csapda lenni, ha célja az, hogy kiszorítsa a tőkés rendszert, hogy az egyesült szövetkezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellen­őrzésük alá vegyék, és így véget vessenek az állandó anarchiának és a perio­dikus megrázkódtatásoknak, amelyek a tőkés termelés végzetszerű velejárói – mi egyéb volna ez, uraim, mint kommunizmus, a ’lehetséges’ kommu­nizmus?”.

Másrészről, a civil társadalom és az állam elválasztásának megszüntetése nem a kommunizmus hosszú távú célja immár, hanem megvalósításának gyakorlati eszköze, magának az osztályharcnak a módszere. A polgárháború ún. „Első fogalmazványa” egészen explicit ebben a kérdésben: a kommün nem más, mint az állam lebontásának a gyakorlati megvalósulási formája, a kommünárok nem deklarálták az állam végét, hanem hozzáfogtak a lebontásához. Talán ez a legfontosabb jelentése a híres mondatnak, hogy „a kommün legnagyobb intézkedése önmaga megszervezése volt… mint a munka felszabadulásnak politikai formájáé”.

A kommün egyszerűen a burzsoá állam vége.

„A kommün azt jelenti, hogy a társadalom újra birtokba veszi az államhatalmat saját élő erejeként, mely az őt ellenőrző és leigázó erők helyébe lép; maguk a néptömegek hajtják ezt végre, melyek elnyomásuk megszervezett ereje helyett megalkotják saját erejüket – társadalmi felszabadulásuk politikai formáját – a társadalom azon (elnyomóik által elsajátított) mesterséges ereje helyett, melyet elnyomásuk céljából ellenségeik gyakorolnak (e hatalommal szembehelyezett és ellene szervezett saját erejüket). Ez a forma, mint minden nagy dolog igen egyszerű volt”.

A hadsereg és a rendőrség vége, a hivatalnokok választása, a tömegek belépése a közfunkciók ellátásába, ahol a funkcionáriusok nem emelkedhetnek a valóságos társadalom fölé, a kommunális modell mindez nem a politika halála, azaz a „dolgok egyszerű irányítása”, hanem éppen ellenkezőleg, a közügyek állandó megvitatása és így tovább… egyszóval: maga a párizsi kommün.

Az ún. „Második fogalmazvány” egyik megállapítása szintén kulcsfontosságú lesz a munkásmozgalom történetében: „a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet és nem hozhatja azt működésbe a saját céljaira”.

Ahogy a későbbi marxisták félénken megállapították az állam szerepével kapcsolatban történt „némi elmozdulás” Marx írásaiban a Kommunista kiáltvány és a A polgárháború Franciaországban között: ez a némi elmozdulás lényegében teljes fordulatot jelent.

A „marxizmus” (és maga Marx) számára valóban deux ex machina volt a párizsi kommün, ezzel maga Marx is tisztában volt, ahogy Kugelmannhoz írt egyik levelében írta:

„Ez [ti. A polgárháború] pokoli lármát vált ki, és abban a megtiszteltetésben van részem, hogy pillanatnyilag én vagyok London legtöbbet rágalmazott és legtöbbet fenyegetett embere. Ez igazán kellemes érzés, a húsz esztendeig tartó unalmas pocsolyaidill után”.

Furcsa helyzet volt, hiszen Marxot nem A Tőke, de nem is Kiáltvány vagy a több évtizedes mozgalmi-teoretikus aktivitás tette ismertté, hanem egy olyan esemény, amelyhez a lehető legkevesebb köze volt (a párizsi kommün), és a mozgalma valóban legnagyobb ellenségeinek propagandahadjárata (mely éppen az ellenkezőjét állította róla és az Internacionáléról). Marxszal először fordult elő, hogy cáfolatokat jelentethetett meg több nemzet sajtójában, vagy éppen újságírók kértek tőle interjút, hogy megvilágítsa a párizsi kommün eseményeit és kapcsolatát ezzel az obskúrus, nemzetközi szervezettel, a munkások „szabadkőművességével”, azaz az Általános Munkásszövetséggel. Marx igen derekasan helyt is állt, hangsúlyozta az Internacionálé nyilvános, inkább propagandaszerepét, joggal szólt arról, hogy ő vagy a szervezet semmilyen szerepet sem játszott a kommün kirobbantásában, megpróbálta cáfolni az összeesküvéselméleteket, a szocializmus tanainak propagálására használni a növekvő figyelmet.

A kommünnel (és a kommün bukásával) létrejött fordulatot az Internacionálé vezető is érezték, leginkább persze Marx, aki egészen radikális választ adott a „mi a teendő” kérdésére: feladatként munkás tömegmozgalmak létrehozását jelölte meg, amelyek szolidan meggyökeresednek az egyes országokban (az országok hivatalos, „burzsoá” politikai életében is). Engels még nyíltabban fogalmazott, amikor a kommün nagy sikerének tudja be „az egyes irányzatok naiv kollaborációjának” a végét az Internacionáléban.

Marx a kommünből levont következtetései szinte a kommün antitéziseinek bizonyultak: a munkásmozgalom előtt álló feladat a politikai hatalom megragadása; mindehhez erős, a legális politikai játéktér szabályait elfogadó nemzeti munkáspártok kialakítására van szükség; az Internacionálé tagszervezeteit rá kell kényszeríteni ennek a két programpontnak az elfogadására, ehhez pedig elengedhetetlen a centralizált hatalom a szervezeten belül, azaz meg kell erősíteni az Internacionálé londoni Főtanácsának hatalmát. A politikai hatalom megragadása és a burzsoá politikai harcokban való részvétel kötelezővé tétele nyílt hadüzenetet jelentett a libertáriusoknak, a harmadik pont pedig lényegében mindenkinek (leszámítva Marx követlen környezetét). Hiszen eddig ilyesmiről, politikai-ideológiai tételek kötelezővé tételéről az Internacionálé tagszervezetei számára, szó sem volt, az Internacionálé a legkülönbözőbb szervezetek és vélemények koglomerátuma volt, ahol Marx ugyan kiemelkedő szerepet játszott, de a „marxizmus” (mely nem is létezett a korban, éppen a libertáriusokkal való szakítás teremti meg a fogalmat) semmiképp sem. Marx nem csak bevezette a szervezetbe a „véleménybűntény” kategóriáját, hanem olyan propagandával kísérte (egy idő után Bakunyin nem csak korrupt volt, hanem a poroszok és/vagy a cár ügynöke is…), amely enyhén szólva idegen volt az Internacionálé eddigi szellemétől. Nem is csak a rágalmakról volt szó, hanem magáról a mozgalom hangulatáról.

A szakítás immár elkerülhetetlen volt, a Marx és Engels által meglehetősen lenéző kifejezéssel illetett „állítólagos szakadás” nagyon is valóságos szkizma volt, ekkor jött létre valójában az „ortodoxia” a munkásmozgalmon belül (és az erre ügyelő szervezet, az immár hierarchizált Internacionálé Főtanácsa), melynek létrehozója maga Marx volt, aki úgy állította be az 1872-es szakadást, mint különböző „szekták” elleni fellépést valamiféle központi ideológia és szervezet nevében.

Ilyen központi ideológia, mint említettük már, egyszerűen nem létezett a korban: az Internacionálé egy nagy, sokszínű konglomerátum volt, amelyben voltak szakszervezetek, munkáskooperatívák, segélyegyletek, munkás propaganda szervezetek (melynek csak egyike volt a Bakunyin-féle „Szövetség”) és így tovább.

Marx ideológiai jelentősége távolról sem volt domináns: a Kommunista Kiáltványt 1871 Párizsában aligha ismerte bárki is, A Tőke első ezer német nyelvű példányából alig ötszázat sikerült öt év alatt eladni, még nem készült el sem a francia, sem az angol fordítás. Ha valaki „szektás” volt ebben a korszakban, az alighanem éppen Marx londoni köre, az a pár tucat ember, akit magára hagytak az angol szakszervezetek is, míg a német mozgalom egyre inkább a saját nemzeti ügyeivel foglalkozott, kevésbé a londoni Főtanács rendelkezéseivel. Másrészről a Marx-féle „szekták” tulajdonképpen az Internacionálé fő erejét adták: a spanyol, az olasz, a svájci (Jura), a belga és a holland szekciók Bakunyint támogatták.

Barikád és kommünárdok a Voltaire és Richard-Lenoir utca kereszteződésében

Ez volt az oka annak, hogy míg Marx az 1871-es londoni konferencián még az Internacionálé feletti hatalom megszerzésére és stratégiai céljai irányába való fordítására törekedett, az 1872-es híres-hírhedt hágai kongresszuson már inkább az eltemetésére. A kongresszuson, melyet a libertáriusok egy része bojkottált, a küldöttek mandátuma pedig a lehető legbizonytalanabb alapokon nyugodott (igen nehéz volt megállapítani, hogy kik képviselnek valódi munkásszervezeteket, a 65 küldött negyede francia, Marx köreihez tartozó emigráns volt). Végül megszavaztak a teljhatalmat a Főtanácsnak, s ez pár hónappal később lehetővé tette Bakunyin és hívei kizárását az Internacionáléból. Végezetül az Internacionálé New Yorkba költöztetése, majd megszüntetése leginkább azt a célt szolgálta, hogy az ne jusson a blanquisták (akik londoni emigrációjukban az eddigi székhelyen különösen befolyásosak voltak) és más „felkeléspártiak” kezére.

Az ismert Marx-legenda azt tartja minderről, hogy a mester amikor nemzeti keretek közötti pártok felállítására szólított fel (ez pontosan az ellenkezője volt, mint amit a kommün képviselt), akkor ezen nem valódi politikai pártokat értett, hanem lényegében a „marxista” csoportok, irányzat elkülönüléséről („a mi pártunkról”) beszélt. Ez sajnos, vagy nem sajnos, nem igaz: Marx miközben kárhoztatta a burzsoá választások bojkottálóit, „munkásokat akart küldeni a parlamentekbe”, azaz nagyon is modern értelemben vett pártokról beszélt, a „politikai útról”.

A polgárháború Franciaországban a következő, ezerszer idézett sorokkal végződik: „A munkások Párizsát, kommünjével együtt, egy új társadalom dicsőséges előfutáraként örökké ünnepelni fogják. A kommün mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta”. Egy idő után, ha ünnepelték is a kommün emlékét, társadalmi előfutárnak aligha tartotta a „marxizmus”. Ha emlékeztek is rá, akkor valószínűleg igen rosszul emlékeztek, mert a kommün öröksége a marxizmusban lényegében mindannak az ellentétévé vált, amit képviselni látszott.

Marx a kommün kapcsán írott szavainak az állam elhalásáról semmi hatása sem volt a későbbi marxizmusban. Éppen ellenkezőleg: a mélyen államelvű gothai program (1875) alig pár évvel a kommün után íródott. Engels Bebelnek írt híres levelében a szabad népállamról szólva így fogalmaz: „Sutba kellene dobni az államról szóló egész locsogást, különösen a kommün után, amely már nem is volt állam a szó tulajdonképpen értelmében.”. Mint jól tudjuk, az államról szóló üres fecsegést enyhén szólva nem vágta sutba a későbbi szocialista mozgalom…

A későbbi marxizmusból tökéletesen eltűnik az is, ami Marx, sőt Engels (emlékezzünk az aligha véletlenül a „német filisztereknek” címzett emlékezetes 1891-es Engels előszóra) tollán még evidencia volt: a proletárdiktatúra (Marx a kommün kapcsán nem használja a szót, de Engelsnek igaza van, valóban erről volt szó) létezésének végső értelme az államhatalom elpusztítása.

Érdemes figyelemmel lennünk a nagy francia marxista mozgalmár és teoretikus, Daniel Bensaïd szavaira is: „Ezen túl, úgy gondolom, hogy mélyebben újra kell gondolnunk a proletárdiktatúra és az »állam elhalása« kérdését. Ez persze bonyolult probléma, hiszen ma e szavaknak nem az a jelentése, mint ami Marx tollán volt. Marx idejében és a felvilágosodás szótárában a diktatúra, éppen az ellentétét jelentette az önkényuralomnak. Egy régi megbecsült, Római Birodalom-kori kifejezés volt: a különleges hatalom átruházását jelentette meghatározott időre, semmiképpen sem egy határtalan hatalom kifejeződését. Persze egyértelmű, hogy a XX. század bürokratikus és katonai diktatúrái után a szónak már nincs meg ez az ártatlansága. Marx számára azonban mindez nagy újdonsággal bírt, számára a diktatúra egy, a történelemben először a többség akaratára támaszkodó különleges hatalmat jelentett, ezt testesítette meg a párizsi kommün, Marx szavaival a »végre felfedezett politikai forma«. Ez hát, a kommün (és minden más kísérlete az »alulról jövő« demokráciának), amelyről ma beszélnünk kell a proletárdiktatúra kapcsán. A proletárdiktatúra fogalma Marx számára tehát távolról sem egy intézményes hatalmi rendszert jelentett. Inkább stratégiai jelentése volt, a szakítás kívánta megtestesíteni, amely a régi társadalmi és jogi rend és az új között létre kell hogy jöjjön. Ebből a nézőpontból a proletárdiktatúra nem más, mint a különleges hatalom sajátos proletár formája”.

A kommün jelentősége, elsősorban Marx tollán, éppen abban állott, hogy egy új korszakot nyitott meg a nemzetközi munkásmozgalom előtt. Mindez (a kommün mártíromságának „gyászéve” elmúltával) persze azt is jelentette: hogy maga a kommün még az előző korszakhoz, azaz a múlthoz tartozik.

Ez kezdetben inkább implicite volt benne a megfogalmazásokban (talán Marx híres 1881-es levele az első, amely nyíltan is kimondja mindezt[1]), később egészen egyértelműen ez lett az általános vélemény. Például Rosa Luxemburg számára a „kommün sírja” lezárta a munkásmozgalom első korszakát, a spontán lázadások, a felkelések, a barikádok idejét, melyek veresége után a proletariátus mindig „apátiába süllyedt”.

Mindezzel alaposan megváltozott a kommün emlékezetének jellege is: eddig a kommün legalábbis elvben valamiféle példa volt (és az anarchisták számára maradt), a mozgalom „autoritárius” (marxista) szárnyának a szemében inkább csupán egy új korszak beharangozója volt. Ez természetesen megváltoztatta a kommünhöz való hozzáállást is: az esemény akár idealizált valóságának valamiféle példaként való felidézése legalábbis azzal a veszéllyel járt, hogy a mozgalom „visszaesik egy régebbi korszakba”, a „romantikus szocializmus” idejébe. Ez egyrészt mítoszt csínált a kommünből (a kissé forrófejű forradalom, de elsősorban mégiscsak a heroikus mártíromság mítoszát), másrészt inkább a párizsi kommün kritikus értékeléseit hozta magával. Véglegesen a XIX. századi szocializmushoz kötődött, elsőszámú karakterjegyévé a kudarca vált, hiszen nem sikerült elhoznia a szocializmust.

A kommün utáni „marxizmus” furcsa diadalt aratott.  Lényegében a revizionizmus fellépéstől az 1917–23-as forradalmakig a „marxizmus” nem volt forradalmi elmélet, akik „marxisták” voltak, azok nem voltak forradalmárok, akik forradalmárok voltak, nem voltak „marxisták”. Mindez összefüggésben állt a kommün olvasatával is, természetesen elsősorban az államhatalom kérdésével.

Elég, ha a híres 1912-es Pannakoek-Kautsky vitára gondolunk, ahol a holland gondolkodó megkísérelte leporolni Marx francia-trilógiáját, felhívva a figyelmet (főleg a kommün példájára hivatkozván) arra, hogy a szocializmus célja az államhatalom megragadása helyett annak elpusztítása. Ezt a korabeli szociáldemokrácia az anarchizmushoz való „visszatérésnek”, azaz retrográd gondolatnak értékelte.

Végezetül, a kommün vokációjában tévedhetetlenül internacionalista volt, bukásának eredménye mégis az Internacionálé szétverése lett, melyben Marx elévülhetetlen érdemeket szerzett. Nyilvánvalóan mindez utólagos bölcselkedés, de az 1914-es katasztrófában Marx stratégiája a nemzeti keretbe illeszkedő munkáspártokról nehezen tagadható szerepet játszott: az I. Internacionálé idején nem tűnt lehetetlennek a munkásosztály nemzetközi megszervezése (sőt, amíg Marx – éppen a kommün hatására – be nem vezette a szervezetbe a véleménybűntény tényállását, a folyamat igen nagy sikereket is ért el).

A nemzeti pártokat tömörítő II. Internacionálé esetében már szó sem volt ilyesmiről. A nemzeti pártokba szervezett proletariátus integrálódott a nemzeti közösségekbe (jóval inkább, mint a nemzetközi munkásosztályba). Ebből a szempontból éppen az ellenkező volt a kommün hatása, mint amit az anarchisták véltek a nyilvánvalóvá vált „antagonisztikus küzdelemről” a burzsoázia és a proletariátus között. Így állt a proletáriátus végül logikusan saját állama és burzsoáziája mellé 1914 szomorú nyarán.

A kommüntől az 1914-es lövészárkok felé vezető út persze jó szándékokkal volt kikövezve – többek között Marx jó szándékával is.

Az írás, amely Balázs Gábor Párizs, szabad város – 1871 című könyvének egyik fejezete, a Napvilág Kiadó hozzájárulásával jelenhetett meg a Tetten. Ezúton is köszönjük a kiadó szívélyességét!

[1] – A híres F. Domela Nieuwenhuis-nak írt 1881-es Marx levél véleményünk szerint őszintébb, mint A polgárháború lírikus himnuszai a Kommün hősiességéről, jelentőségéről, a „végre megtalált politikai formáról”, az „eget ostromló” kommünárokról és így tovább: „[a Kommün esetében] csak egy város felkeléséről volt szó különleges körülmények között, a Kommün tagjainak többsége nem volt szocialista és nem is lehetett az”.

Kiemelt kép: Wikipédia (Tett montázs)