„…nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgalmat nevezzük…”
Marx-Engels: A német ideológia

A 30-as évek a XX. század talán legsűrűbb évtizede. Sok minden dőlt el akkor, sokak szerint máig hatóan és véglegesen. Bizonyos értelemben ez az időszak a 20. század ideológiai kulcsévtizede. Ekkor kerül hatalomra és kezd terjeszkedni a fasizmus, ekkor vannak a nagy moszkvai koncepciós perek, a spanyol polgárháború és az anarchista társadalomszervezési kísérletek. Akkor sokan úgy látták, hogy a politikai realitások szintjén két alternatíva közül lehet választani: bolsevizmus vagy fasizmus (bár ez inkább a bolsevikok álláspontja volt, ami talán nem nélkülözött minden alapot, legalábbis Kelet-Európa vonatkozásában).

Van, aki szerint ekkor szenvedett végzetes törést a munkásmozgalom – mely a feminista és a dekolonizációs mozgalommal együtt a forradalmi modernitás magvát alkotja –, s noha a II. világháborúból a Szovjetunió győztesen kerül ki, a győzelem ára a munkásmozgalom olyan átalakulása és megmerevedése, amely végül (legkésőbb 1989-ben, de a lényeget illetően már jóval hamarabb) a végleges megszűnéséhez vezetett. Tehát a reakció valójában – hosszú távon – győzött.

Lukács György életművének leghomályosabban látszó időszaka az 1930-45 közti emigrációs periódus; mivel túl zavaros, filológiailag is rendszerezetlen ez a szakasz, a mostanában megszaporodott megemlékezések is rendre elég felületesen átugorják. Lukács cikkek, publicisztikai írások tömkelegét írja ez idő alatt, valószínűleg alig van olyan baloldali orientációjú lap az akkori Európában, amelyben nem publikált.

Lukács e periódusa úgy indul, hogy Blum-tézisek, az akkori emigráns félillegális kommunista párt általa írott kritikus programtervezete leszavazásra kerül (ezt majd ’56-ban próbálják felmelegíteni), a magyar párton belül elszigetelődik. Részben pártnyomásra, részben belső (filozófiai) meggyőződésből (ez a kettőt korántsem egyszerű Lukácsnál elválasztani) önbírálatot fogalmaz meg a korábbi politikai fő művel, a Történelem és osztálytudattal szemben. A moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézetben részt vesz Marx és Engels összes műveinek kiadásában, például az addig nem ismert Gazdasági-filozófiai kéziratok publikálásában. Elmondása szerint Marx itt olvasható Hegel-kritikája győzi meg arról, hogy a Történelem és osztálytudat koncepciója elhibázott, mivel Hegel pozitivitás- vagy elidegenedés-elméletét jogtalanul általánosítja, ahelyett hogy historizálná. Vagyis az eldologiasodás nem a teljes emberi történelem specifikuma, ahogyan azt Hegel és korábban ő maga is gondolja, nem valamiféle társadalomontológiai állandó, hanem kifejezetten a kapitalizmus specifikuma.

Ebben a szellemben korrigálja az 1947-es Hegel-könyv (amelynek első vázlatai szintén a 30-as években készültek) legutolsó fejezete a Történelem és osztálytudat eldologiasodás-fogalmát – amely egyébként Adorno és Horkheimer A felvilágosodás dialektikája című művének egyik – az ekkori Lukács álláspontja szerint tehát téves – kiindulópontját képezi.

A társadalomontológiai állandó, ha van ilyen, nem az elidegenedés, hanem a munka.

(A kései, Az esztétikum sajátosságát író Lukács elgondolása, amely szerint az emberi társadalom akkor jön létre, amikor kifejlődik a munka és ezzel szoros összefüggésben a nyelv, szintén ennek a korszaknak a belátásaiból ered.) Tehát Lukács szerint a Történelem és osztálytudat által fölvetett kérdést, még ha a mű egyes részleteiben tartható is, újra föl kell tenni, most már tényleg marxi alapokon. Ezen kívül Mihail Lifsiccel egy marxista esztétika körvonalainak kidolgozásába kezdenek. Lukácsék Moszkvában megpróbálják rekonstruálni Marx és Engels esztétikai nézeteit, vagyis nem Marx fetisizmus-elméletéből vezetik le a modern művészet alapkérdéseit, mint mondjuk Walter Benjamin vagy Adorno.

Lukács feldolgozza Marx és Engels szintén ekkor kiadásra kerülő Lassalle-lal folytatott levelezését a Sickingen-drámáról, amely egy marxista dráma- és tragikum-elmélet körvonalait rajzolja meg, Lifsic pedig ekkor készíti Marx és az esztétika című könyvnyi terjedelmű tanulmányának első változatát.^[1]

Ekkor írja Lukács nagy vitát kavaró és az avantgárdisták máig tartó neheztelését kiváltó cikkét az expresszionizmusról, illetve a polgári baloldali értelmiség legnagyobbjait vérig sértő „Szakadék” Nagyszálló című esszét (amely magyarul szintén csak a hetvenes években jelenik meg, először ráadásul csak a szöveg egy töredéke). Élesen bírálja a naturalizmust és a korszak (ultra)baloldali radikálisainak modernista etalonjait, Joyce-ot, Kafkát, Musilt, stb.

És közben hadakozik egyrészt a folyamatban lévő marxista esztétika pártvonalról érkező vulgárszociológiai leegyszerűsítéseivel, másfelől a propaganda-ízű munkásmozgalmi riportirodalommal, a „szocialista realista” zsánertermeléssel, tehát többfrontos esztétikai csatározásba keveredik. Ekkori publicisztikái, cikkei, tanulmányai három nagy témakört ölelnek fel:

1. Megpróbálja kidolgozni a fasizmus filozófiai és világnézeti kritikáját, például ide tartozik a Nietzsche és a fasizmus című könyv két tanulmánya, a Hogyan keletkezett a fasiszta filozófia Németországban? és a Hogyan vált Németország a reakciós filozófia központjává – ezek fogják az 50-es években kiadott, és azóta is sokat szidott Az ész trónfosztása alapját képezni –, továbbá számos kritika a korszak fasiszta irodalmáról. Azt mondhatjuk – Lukácsnak az első fasizmus-könyvben használt kifejezésével –, hogy harci iratokról (Kampfschrift) van szó, ami nem mindennapos dolog azért egy filozófustól. Mindezzel összefüggésben általában a késő polgári korszak filozófiájának és művészetének az ideológiakritikáját igyekszik megalkotni. A fasizmust lényegében a felvilágosodás, a polgári forradalom, az ennek nyomán kialakuló polgári társadalom és inherens ellentmondásai kiéleződéseként, felbomlásának következményeként írja le, amelyben nagy felelőssége van kulturális eliteknek.  De ebbe a témakörbe tartozik a polgári-ideológiai gyökereitől elszakadni nem tudó „baloldali radikalizmus” különféle formáinak, illetve a szociáldemokraták bírálata is.
2. Megpróbálja megírni a kapitalista kultúra történetét a klasszikus polgári korszaktól a fasizmusig. Ennek csúcspontjai A fiatal Hegel és a Goethe és kora című munkája. Lukács szerint Hegel és Goethe a polgári korszak kultúrájának szintézisét képviselik, akik „idealista korlátaik” ellenére a keletkező szocialista kultúra mércéi lehetnek. Miért? Mert korlátaik valójában nem az ők korlátaik, hanem a korszaknak, a polgári korszaknak a korlátai, így nagyobbak saját koruknál, még ha kibékülnek is vele, hisz mi mást tehetnének, nekik még nem lehetett hazájuk egy nemzetközi mozgalom, mint Lukácsnak. Lényegében az foglalkoztatja tehát, hogy melyek azok a kulturális hagyományok, hagyományrétegek, művek, amelyek megmenthetőek az európai tradícióból a szocialista mozgalom számára, mivel nem a fasizmus „szálláscsinálói”, illetve melyek azok, amelyek – vagy amelyek jobboldali kisajátítása – akár öntudatlanul („szubjektíve becsületesen”, mégis) a fasizmushoz kövezték ki az utat.
3. Végül megpróbál megalkotni egy sajátos mozgalmi esztétikát (Sziklai László kifejezése), ez a hírhedt realizmus-elmélet, amely a modernizmusra és az avantgárdra támaszkodó kultúra- és művészetelméletek alternatívája kíván lenni. Ezeknek a vitaszövegeknek egy részét Magyarországra visszatérve, vagyis ’45 után gyűjteményes kötetekbe rendezve jelenteti meg magyarul, amelyek cikkgyűjtemény-jellegük ellenére kész koncepcióként hatnak, és sajnos ilyenként is olvassák őket, így születik meg a dogmatikus, konzervatív, retrográd, az avantgárd és a modernizmus szubtilis finomságait nem értő, vaskalapos-kalapácsos Lukács legendája. Sok kulcsszöveg (például A regény című enciklopédia-szócikk, amely Lukács korai regényelméletének marxista szempontú újragondolása, egy marxista műfajelmélet, vagy a Mi az új a művészetben? című cikk magyarul csak a 80-as években jelenik meg.^[2]

A félreértések vígjátéka, amikor a realizmus-elméletet azért marasztalják el, mert nem felel meg a modernizmus- és az avantgárd-elméletek által támasztott kritériumoknak. De hiszen épp az az alapvető intenció, hogy ezeknek az alternatívája és kritikája legyen. (Hogy mennyire sikeres ez a kísérlet, és hogy ennek a sikernek tulajdonképpen mi lehet a mércéje, ha a létező mozgalom mint mérce már nincs meg, fogas kérdés… Talán nyomtalanul szétszóródik a történelmi mozgalom nem kevésbé történelmi ellenszelében.)

Lukács ’45 utáni magyarországi hatása sok tekintetben a 30-as évek mozgalmi és történelmi áramában született szövegek újrakiadásain, kötetkompozícióba rendezésén alapszik, így a mozgalmi szövegek egy megváltozott, ha tetszik, represszív történeti és politikai szituációban egészen máshogyan szólaltak meg, mint eredeti, nemzetközi mozgalmi vitákba ágyazott kontextusukban, a 30-as évek döbbenetes politikai flow-jában.

A pártos forradalmi kultúrprovokátorból, aki Brechttől, Adornón át Alfred Döblinig sokakat igyekezett szigorúan dogmatikus okokból személyesen is vérig sérteni – noha elvileg politikailag ugyanazon az oldalon álltak –, skolasztikus mimózát faragott a magyari emlékezet („Lukács-óvoda”, stb.), mihelyt a forradalmi realizmusból csak a vállunk veregető Valóság-nagybátyánk deprimálóan izzadt-erőszakos taperolása maradt meg. Ehhez a szerephez Lukács végül majdnem idomult is. Majdnem. Mert igazából csak megöregedett, már ahogy ez az emberekkel történni szokott.

A nagy kérdés, hogy mivel Lukács ekkor egy politikai mozgalom partizán értelmiségije volt, e mozgalom megszűnésével mi marad érvényes utána. A realizmus-elmélet például a munkásmozgalom „esztétikai tudatának” formálását célozza, az akkor létező, valóságos mozgalomét, in actu. A mozgalmi esztétika a létező, a valóságos mozgalomnak van címezve, nem a nagyvilágnak, nem az utókornak, nem a szocializmus polgári vagy más kritikusainak, nem az úgynevezett „művelt közönségnek”. Még csak nem is az európai kultúra és filozófia „első vonalának”, amelyre lépten-nyomon hivatkoznak azok, akik Lukács „európai kvalitásait” hangsúlyozzák, mintha Lukács fejére állva akarnának bekukkantani az európai kultúra elitműhelyének „Keletről” elképzelt parfőmös buduárjába. Hanem az élő mozgalomnak, kicsiknek, nagyoknak, „Kelettől” „Nyugatig”.

De mi marad ebből érvényes, ha maga a mozgalom eltűnt? Érvényes-e a szociáldemokráciát illető kritikája, amennyiben a kapitalizmus meghaladása nem szerepel semmilyen mozgalom „agendájában”? Mit kezdjünk Hegellel és Goethével, ha már nem egy leendő szocialista kultúra negatív-dialektikus példaképei ők, ahogyan Lukács látta, hanem a végleg elenyészett polgári kultúra megenyvedt, szakállas relikviái?

Az mindenesetre jó jel, hogy Lukácsnak nem lehet ma szobra Magyarországon, igazi hívei ennek örülhetnek!

A 30-as évek Lukácsának, a rendszeralkotásba és a kádári banalitásba még nem beleszürkült, kibékült Lukácsnak a hagyatéka: a nyelv és a munka (kultúra és anyagi termelés: a társadalmi lét két alaptényezője) mozgékony, tabusértő (a „haladók” nagy valóságot tagadó tabuját is sértő) kritikája és átalakítása. Realizmus kontra avantgárd! Forradalmi realizmus, szemben a megalkuvó „reálpolitikával” és az avantgárd, „ultrabaloldali” álradikalizmussal ugyanúgy! Goethével, Balzaccal, Tolsztojjal, Dosztojevszkijjel, Gorkijjal, Solohovval, Thomas Mann-nal, Petőfivel, Adyval, József Attilával verjük fejbe a rohadt kapitalistákat, meg fasisztákat! És persze Hegellel, Marxszal meg Leninnel!

Mindezt Lukács akkor, a 30-as években valamiért a mozgalmon belül jelentősebb tendenciának, erőnek látta, vagy jelentősebbé akarta látni, mint a mozgalom valóságának kezdődő felszívódását a Sztálin nevéhez kötött torz rendszerben.

Csalódnia kellett. A valóságos mozgalomból maradt a pusztán létező. A létező szocializmus. Aztán már az se.

De a lényegi üzenet: a létrehozandó mű formája az azt kitermelő valóságos társadalmi folyamat tartalmi összefüggéseiből, végül is: az emberek egymás közti tényleges viszonyainak megismeréséből fakad. A mű nyelvi-esztétikai formája így a munka társadalmi formájának a tükröződése.

Tehát a műforma égető politikai kérdés, ahogyan nyilván a munkaforma is az.

Kapitalista munkaforma és művészet („extenzív és intenzív totalitás”): ezek együttes forradalmi átalakításával kell foglalkozni, a szétmálló valóst kell gatyába rázni. Tömör formákba rántani az anyagot és a lelket, mert rohasztja szét a tőke és a fasizmus.

Hát előre költők, proletárok!