Lukács György: „Szakadék” Nagyszálló

„Végül olyan időkben, amikor az osztályharc döntéshez közeledik, a bomlási folyamat az uralkodó osztályban, az egész régi társadalomban olyan heves, annyira kirívó jelleget ölt, hogy az uralkodó osztály egy kis része elszakad osztályától és a forradalmi osztályhoz csatlakozik, ahhoz az osztályhoz, amelyé a jövő. Ezért ugyanúgy, ahogy korábban a nemesség egy része átpártolt a burzsoáziához, most a burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok, akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig.”
(Marx—Engels: A kommunista párt kiáltványa)

 

Selymes babák: fény s tánc ring a teremben.
De egy rizspor alá rejtette lázát
s közel látta a bolond egyvelegben
a hamvazószerda nagy változását…
Kiszökik a zord parkba; a kietlen
parthoz; visszaint a komédiának
s a jég fölé hajlik. Valami reccsen.
Majd hideg csönd. Bent már új zene árad.
Sok csinos párból észre egy se vette
a hiányzót, kit sár és kavics födött el…
De, hogy tavasszal kimentek a kertbe,
a vízből gyakran halk panasz nyögött fel.
A mulató évszázad könnyű népe sejtette,
hogy sír a tó furcsa mélye…
De egy se vette nagyon a szívére:
Azt hitte, csak a hullámok szeszélye.
(Stefan George: Az álarcosnő)

 

Legtöbb olvasónkat bizonyára meglepi, hogy ez a két idézet egymás mellé került. És valóban, csak annyiban tartoznak össze, hogy bennük szemléletesen és jellegzetesen fejeződik ki az uralkodó osztályon belüli ideológiai bomlás két pólusa a forradalmi válság időszakában. Az értelmiség, a társadalomnak az a rétege, amelynek a társadalmi munkamegosztás következtében élethivatása, létezésének szellemi és anyagi alapja az ideológia termelése és terjesztése, rendkívül gyorsan és érzékenyen reagál a társadalom anyagi valóságában végbemenő minden fordulatra.

Az értelmiség azonban – éppen mivel főfoglalkozásként űzi az ideológia termelését – az osztálytársadalomban mindenkor hamis tudattal reagál, éspedig annál inkább hamis tudattal, minél magasabban fejlett a társadalmi munkamegosztás, minél előrehaladottabb az uralkodó osztály anyagi bomlása.

A társadalmi munkamegosztás szükszégszerű velejárója, hogy az ideológusok mindig a közvetlenül megelőző és a korabeli ideológiákhoz kapcsolódnak, hogy a jelen bírálatát mindig a jelenkor és a múlt ideológiáinak kritikája formájába öntik. Ám ez a forma az esetek túlnyomó többségében nem puszta formaság. Az ideológiák polgári termelője, társadalmi helyzete anyagi szükségszerűségeinek következtében, abban az illúzióban él, hogy a társadalomban végbemenő változások lényegük szerint ideológiai változások, és kiváltó okaik végső soron szintén ideológiai változások. Ebből az illúzióból származik saját rétegének tényleges társadalmi vezető szerepébe vetett hite is. Ennek az illúziónak és keletkezése, létezése anyagi bázisának ellentmondása képezi az egyik legfontosabb alapját a „vezető” értelmiség ingadozó karakterének. Amikor a gazdasági fejlődés hirtelen változásaira, a társadalom döntő osztályai – a burzsoázia és a proletariátus – közötti osztályharcra rendkívül gyorsan és hevesen, ám többé-kevésbé hamis tudattal reagál, egyrészt a kispolgárságnak a forradalom és az ellenforradalom közötti ingadozását tükrözi vissza, ideológiai formát ad ennek az ingadozásnak, másrészt viszont ideológiai termelésében – legalábbis részben – kifejezést kap az osztályharcban elfoglalt sajátos helyzete.

Gyors reagálása az új fordulatokra, az új tendenciákra, amellyel mindenkor megelőzi saját osztálya átlagát, azt az illúziót kelti benne, hogy ő maga hozta létre ezeket a tendenciákat. Olyan ez, mintha a hőmérő magát tartaná a hideg és a meleg okának, mintha a barométer lenne a jó vagy a rossz időjárás oka.

A „Szakadék” Nagyszálló 1933-ban született német nyelven (Grand Hotel „Abgrund”). Lukács a Reichstag felgyújtása (1933. február 27.) után két héttel Moszkvába emigrál, s itt veti papírra a tanulmányt.  A szöveg két részből áll, a második rész, A világnézetek haláltánca (Totentanz der Weltanschauungen) itt érhető el.

Nyíri Kristóf és Sziklai László a ”Szakadék„ Nagyszálló kapcsán megjegyzi, hogy a  „szerzője minden valószínűség szerint itt kísérelte meg először, hogy közvetlenül a fasizmus hatalomrajutása után ideológusként szembenézzen a megváltozott világhelyzettel, hogy értelmiségiként azonnal felmérje az értelmiség felelősségét mindazért, ami Németországban a nemzeti szocializmus uralmával bekövetkezett”. Érdemes mindezt továbbá összevetni Mesterházi Miklós A messianizmus történetfilozófusa – Lukács György munkássága a húszas években című könyvének Előszavával, amely szintén eligazít a „Szakadék” Nagyszálló keletkezésének történetéről.

A fordítás eredetileg aVilágosság 1977. évi 8-9-es számában jelent meg. A Tett ezt a változatot vette át szöveghűen. A kiemelések zömmel tőlünk származnak, Lukács György kiemeléseit külön jeleztük. A szöveg formázása a mi munkánk.

Az ideológiatermelőknek ez az általános helyzete osztályuk hanyatlásának időszakaiban rendkívül élessé válik. A hanyatlás ilyen időszaka pedig gazdaságilag azon alapszik, hogy a termelési viszonyok és ezzel az egész felépítmény a rajtuk túlfejlődött termelőerők gátjaivá váltak, hogy az addig uralkodó osztály gazdasága vereséget szenvedett a jövőt képviselő osztály gazdaságától. Az ideológiában, különösen pedig az ideológia termelőinél ez a helyzet úgy tükröződik, hogy arra kényszerülnek : behatóan foglalkozzanak a forradalmi osztály ideológiájával, sőt ennek az ideológiának az elemeit beépítsék sajátjukba, saját ideológiájukat úgy építsék fel, mintha az a társadalom haladó törekvéseinek tulajdonképpeni beteljesülése lenne.

Minél előrehaladottabb valamely osztály hanyatlásának a folyamata, annál kevésbé képes saját, eredeti, valaha forradalmi ideológiájának a fenntartására és nyílt védelmezésére. Az osztály elvesztette saját gazdasági alapjainak haladó voltába vetett hitét, és ennek a hitének az elvesztésével összeomlanak a korábbi ideológiai alapkategóriák is. Az osztály magától értetődően az utolsó csepp véréig védelmezi a régi gazdasági rendet, a kizsákmányolás régi módszerét.

Ám a kizsákmányolás legbrutálisabb és legcinikusabb védelmezése csak az álcázás demagóg formájában, a kizsákmányolás formáinak valamiféle, azokkal teljesen ellentétessé váló átköltésével történhet.

Az ideológiatermelők, akik ezt a folyamatot spontán módon, gyakran szubjektíve teljesen őszintén, ideológiailag tükrözik, így hát – sokszor akaratuk ellenére – a legértékesebb szolgálatot teszik az elrothadt kizsákmányoló és uralmi formák életbentartásának. És amikor társadalomkritikájuk egyes elemeit a forradalmi osztály ideológiájából kölcsönzik, ezzel egyfelől az uralkodó osztály demagógiájának az eszközévé válnak, másfelől maguk is, legsajátabb területükön, beleesnek a kispolgárság általános illúziójába, hogy nem a meghatározó osztályok között foglalnak helyet, hanem a társadalom valamennyi osztálya felett állnak.

A hanyatlásnak ez az időszaka szükségszerűen pesszimista, kétségbeesett ideológiát hoz létre. Ez a kétségbeesés az ideológiatermelők körében különösen erős, és néha még előbb kifejlődik, mintsem hogy a kétségbeesés anyagi okai gazdaságilag teljes világosságukban és szélességükben megnyilvánulnának. Ez ennek a rétegnek a tisztességes képviselőit arra indítja, hogy megkíséreljék a szellemi elszakadást saját osztályuk ideológiájától.

Ámde az értelmiség társadalmi léte igen bonyolulttá, egyenlőtlenné és ellentmondásossá teszi ezt az elszakadási folyamatot. Az ideológiából való kiindulás, a megrekedés az ideológiai problémákban éppen az ideológusok számára teszi rendkívül nehézzé az – önmagában igen egyszerű – osztályharc, az osztályok elkülönülése, a forradalom és az ellenforradalom sarkalatos pontjának: a kizsákmányolás kérdésének világos felismerését. És amíg ezt az archimédesi pontot nem találják meg, szükségszerű az állandó ide-odaingadozás az ideológusok között.

Ha olyan ideológusoknál, mint Bernard Shaw és Upton Sinclair, akik egész életükben a szocializmus híveinek vallották magukat és akik néha igen közel is jártak szocialista gondolatmenetekhez, lehetséges volt, hogy az egyikre Mussolini és Hitler, a másikra Roosevelt „szocializmusa” mély benyomást tegyen, akkor világos, hogy a náluk kevésbé tudatos ideológusok, azok az ideológusok, akik a jelenkor gazdasági problematikájában sokkal kevésbé járatosak és akik sokkal inkább megrekedtek a tisztán ideológiaiban, szükségszerűen még mélységesebben és hevesebben ingadoztak ide-oda a forradalom és az ellenforradalom között. És ahogy mélyül a kapitalista rendszer válsága, ahogy egyre kirívóbban jelentkezik a monopolkapitalista kizsákmányolás fenntartása fasiszta formáinak barbársága, úgy lesz szükségszerűen egyre nagyobb azoknak az ideológusoknak a kétségbeesése, akik nem hajlandók a fasiszta rendszer talpnyalóivá válni és mégsem képesek elszánni magukat arra, hogy megtegyék a salto vitale-t a forradalmi osztályhoz.

A salto vitale és a teljes kétségbeesés természetesen szélsőséges végletek és éppen ezért viszonylag ritkán fordulnak elő a valóságban. E két véglet között megy végbe az értelmiség mozgása a bomlás, az önkritika, osztályuk múltjának kiürült ideológiáihoz való görcsös ragaszkodás (polgári demokrácia), az önbódítás és a mitikus képzelődésekkel való öncsalás stb. legkülönbözőbb formáiban.

A kapitalizmus általános válságának elmélyülése, a proletár osztályharc növekvő energiája és a forradalmi ideológia ezzel kapcsolatos növekvő elterjedése, különösen a Szovjetunióban kialakulóban levő osztály nélküli társadalom világító példája, ezen az egyenlőtlen fejlődésen belül egyre növekvő erővel hat abban az irányban, hogy az értelmiség legjobbjai közelebb kerüljenek a proletariátus forradalmi osztályharcához, szövetségeseivé váljanak.

Az ideológusok objektív társadalmi helyzetének félreismerése lenne azonban, ha úgy vélnénk, hogy a polgári ideológia felbomlásának ez a folyamata az értelmiséget spontánul, „magától”, automatikusan közelebb fogja hozni a harcoló proletariátushoz. Nem, ez a fejlődés nagyon egyenlőtlen, a burzsoáziától való elszakadástól a proletariátushoz való elérkezésig vezető útnak sok fordulója, közbeeső állomása van.

És ezeknek a közbeeső állomásoknak olyan a berendezése, hogy az értelmiség egy részét – az idült kétségbeesés állapotában, a szakadék szélén – fogvatartják, megállítják, úgy hogy az értelmiség egy része itt – az idült kétségbeesés állapotában, a szakadék szélén – otthonosan letelepszik és nem hajlandó tovább haladni. Jobban mondva: a radikális továbblépés gesztusával bír, sőt gyakran őszintén azt képzeli, hogy radikálisan tovább lép. Objektíve azonban – az idült kétségbeesés állapotában, a szakadék szélén – állandóan körbe mozog.

Lukács György 1910 körül

A szálloda fekvése és berendezése

Ehelyütt az ideológusok által az ideológusok számára írott irodalomról van szó. Tehát olyan irodalomról, amelynek a tömeghatása eleve meglehetősen valószínűtlen, amely közvetlenül az értelmiségi elithez szól. Az ilyenfajta irodalomnak ebből a sajátos jellegéből nem szabad arra következtetnünk, hogy a hatása eleve lebecsülendő. Először is, bizonyos körülmények között éppenséggel lehetséges, hogy az ilyen könyvek mégis tömeghatást érnek el. (Gondoljunk csak Thomas Mann Varázshegyére, amelynek példányszáma Németországban meghaladta a százezret.)

Másrészt, az ilyen könyveknek viszonylag nagy közvetett hatása lehet, mert a bennük kimondott eszméket újságok, folyóiratok stb. vulgarizálhatják, érthetővé tehetik és kellően előkészíthetik a kispolgárság nagy tömegei számára. A polgári értelmiségi elit számára ez az irodalom tehát része annak a – mondhatni önműködően funkcionáló – ideológiai védelmi berendezésnek, amelyet a polgári társadalom szüntelenül kitermel.

A burzsoázia ideológiai önvédelmének oroszlánrészét magától értetődően a polgári osztály tudatosan hozza létre: a forradalmi proletariátusnak és elméletének, a dialektikus materializmusnak a rágalmazását, a kapitalista gazdaság és ideológia apologetikájának legkülönbözőbb formáit, a természettudományok világnézeti következményeinek vallásos meghamisítását, és az egész történelemnek hamis reakciós történelmi legendákká való hamisítását stb. — mindezt közvetlenül a burzsoázia jól-rosszul fizetett ideológiai kiszolgálói végzik el.

Nyilvánvaló azonban, hogy ezek a védelmi berendezések, különösen válságok idején, nem elégségesek arra, hogy a kispolgárságot és az értelmiséget visszatartsák attól, hogy elszakadjon a kapitalizmustól. Ehhez finomabb, közvetettebb, bonyolultabb módszerek szükségesek, olyan módszerek, amelyeket a kapitalista társadalom a maga társadalmi munkamegosztása révén spontán módon termel ki, és amelyeket a burzsoázia többé vagy kevésbé ügyesen felhasznál a maga céljaira. Felhasználásánál nincs feltétlenül szükség a burzsoázia részéről semmilyen közvetlen és látható támogatásra, sőt ez néha egyenesen ártalmas lenne.

Itt ugyanis elsősorban nem arról van szó, hogy az értelmiségieket a polgári társadalmi rend lelkes híveivé, a jelenkori kultúra fanatikus tisztelőivé avassák.

Ellenkezőleg.

Ez az irodalom a burzsoázia számára teljesen betölti a hivatását, ha visszatartja az értelmiségnek azt a rétegét, amely a gazdasági és kulturális válság hatására a jelenkori társadalmi berendezkedés ellenségévé és megvetőjévé vált, attól, hogy tényleges és gyakorlati következtetéseket vonjon le ellenséges viszonyából és megvetéséből. Az értelmiségnek ez a rétege tehát nyugodtan elfoglalhatja a társadalom és a kultúra radikális ellenzőjének a posztját.

Amíg ez az ellenzékiség nem irányul a kizsákmányolás megszüntetésére, amíg egész ideológiai vonala azt célozza, hogy a kulturális válság bírálatát és elemzését úgy „mélyítse el”, hogy ebben a „mélységben” olyan „felszíni” jelenségek, mint a gazdasági kizsákmányolás, teljesen eltűnjenek, addig az effajta ellenzékiséget a burzsoázia nagy örömmel üdvözli. S az adott esetben annál szívesebben, minél hatásosabb, minél radikálisabb vonalat visz ez az ellenzék.

Mit sem változtat ezen a helyzeten, hogy az ilyenfajta ellenzéknek azért néhanapján ki kell állnia egy bizonyos fokú üldöztetést. Eléggé ismeretes a nagy osztályharcok történetéből, hogy milyen fontos szerepet játszanak a kapitalista rendszer fenntartásában a látszatellenzékiek elterelő hadműveletei.

Gondoljunk csak a szociáldemokráciára. Hitler vagy Dollfuss feloszlathatják a szociáldemokrata szervezeteket és koncentrációs táborokba zárhatják azok funkcionáriusait — a szociáldemokrácia Németországban vagy Ausztriában mégis a burzsoázia fő társadalmi támasza marad, éppen azáltal, hogy látszatellenzéki magatartásával visszatartja a munkástömegeket a fasiszta rendszer elleni valóban forradalmi osztályharctól ; ebből adódik a „baloldali” szociáldemokrácia és „forradalmi” frázisainak különös veszélyessége.

Az itt jellemzett irodalmat ezzel nem akarjuk mechanikus párhuzamba állítani a szociáldemokráciával. Legkiemelkedőbb képviselői — és csak a legjobbak érdemlik meg, hogy velük ideológiai vitába bocsátkozzunk — a jelenkori kultúrát őszintén, meggyőződésből bírálják és vetik meg, nem korrupt csirkefogók, mint a szociálfasiszta vezetők.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az imperializmus korszakában néha nagyon elmosódottak a határok az ideológia területén a polgári alapon álló becsületes ellenzékiség és a kapitalizmus általi közvetlen vagy közvetett megvesztegetettség között, és ezek számos, nehezen meghatározható átmeneti formát öltenek. Az élősdi értelmiség széles rétegének létrejötte, a kapitalizmus behatolása a fogyasztási cikkeket előállító ipar minden területére és ezzel párhuzamosan az anyagi kultúra előállításának valamennyi területére, radikálisan megváltoztatta a polgári ellenzéki mozgalmak anyagi helyzetét is.

Míg a korábbi időszakokban az ellenzéki ideológusoknak hosszú ideig kellett éhezniük, amíg érvényesülni tudtak: vagy letették a fegyvert az uralkodó irányzat előtt, vagy kiegyeztek vele; addig az imperializmus korszakában számos ellenzéki áramlatot kezdettől fogva kapitalista módon pénzelnek, előleget kapnak majdani érvényesülésükre, sőt olykor a kapitalista vállalkozó számára még rentábilis lehet azoknak az ellenzéki irodalmi vagy művészeti irányzatoknak a pénzelése is, amelyek hatása minden valószínűség szerint sohasem fog túlmenni az értelmiség szűk körén.

Nem kérdéses, hogy ezáltal az ellenzéki áramlatok, elsősorban az irodalom és a művészet területén, szélesebb és látszólag szabadabb játékteret kapnak tevékenységükhöz, mint a korábbi korszakokban. De éppúgy nem kétséges az sem, hogy ez a szabadság éppen ezáltal még sokkal látszólagosabbá válik, mint korábban volt. Ne vegyük ezt sem a közvetlen megvesztegetés értelmében; nagyon sok esetben legalábbis nem az.

A körmönfont, nem szándékos megvesztegetés, az ideológiai ellenzéknek a parazita összrendszer alkotórészévé változtatása éppen a szabad tevékenység széles játékterének ama illúziója révén jön létre, hogy mind anyagi, mind erkölcsi veszély nélkül lehet szenvedélyes és radikális kritikát gyakorolni a fennálló ellen.

A nem szándékos és körmönfont megvesztegetés éppen abban van, hogy az értelmiségnek, az ideológia termelőjének természetes hajlama, hogy a jelen kritikáját „előkelőén” a tiszta ideológia területére korlátozza, ezáltal láthatatlan, de komoly esetben nagyon brutális és kézzelfogható támogatásban részesül. Az ezen a területen láthatatlanul jelenlevő határ, amely elválasztja a megengedettet a tiltottól, a burzsoázia számára elviselhetőt a számára tűrhetetlentől, az – objektíve – látszatellenzékit a valóban forradalmitól, ily módon a burzsoázia részéről az anyagi tolerancia határának, az értelmiségi réteg számára pedig az anyagi létnek a kérdésévé válik.

És az ellenzéki mozgalmak elnyomásának ideológiai rendszabályai azt mutatják, hogy az ilyen anyagilag megalapozott önellenőrző berendezések néha érzékenyebben és megbízhatóbban működnek, mint a véleménynyilvánítás közvetlen és brutális elfojtása.

Különösen akkor, ha ezen a láthatatlan határon belül megengedett a leghangosabb radikalizmus, a fennálló legkíméletlenebb kritikája, a legszenvedélyesebb forradalmi meggyőződés hirdetése, minden megtorlás nélkül. Ez a láthatatlan határ kibővül vagy beszűkül az osztályharcok mindenkori állása szerint.

Persze ennek a mozgásnak sem mechanikusan egyenesvonalú az iránya. A burzsoázia fejlődésében vannak olyan veszélyidőszakok, amikor azt az álláspontot foglalja el, hogy „aki nincs ellenem, az velem van”, és vannak időszakok, mint jelenleg a fasizmusé Németországban, amikor ez a jelszó ellenkezőleg hangzik: „aki nincs velem, az ellenem van”. És magától értetődően e két szélsőség között rendkívül sok és sokféle átmenet létezik. És magától értetődő az is, hogy a megtorló eszközök körén belül létesülhetnek ideológiai határállomások, elhárító szervezetek, és ugyancsak a megtorló eszközök körén belül, ma arra is nyílnak lehetőségek, hogy ezeket a határállomásokat mind anyagilag, mind szellemileg kényelmesen rendezzék be.

A döntő és közös vonása ennek az átmeneti állapotnak az, hogy semmilyen körülmények között sem szabad túllépnie a fentemlített láthatatlan határt, amelyen belül azonban továbbra is megengedett akár a leghangosabb és legmerészebb radikalizmus.

Ez hát a „Szakadék” Nagyszálló társadalmi helyzete.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a rothadó kapitalizmus problémái megoldhatatlanok. Éppen az értelmiség legjobbjainak egyre szélesebb rétegei nem titkolhatják el immár önmaguk előtt sem azoknak a problémáknak a lidércnyomásos megoldhatatlanságát, amelyeknek a megoldása életük sajátos alapja, amelyek megválaszolása létük anyagi és szellemi bázisa. Közülük éppen a legkomolyabbak és a legjobbak jutnak el a szakadék szélére: e problémák megoldhatatlanságának a felismeréséig.

A szakadéktól kettős távlat nyílik: egyfelől a menthetetlen intellektuális zsákutca, saját intellektuális létük önfelszámolása, a zuhanás a kétségbeesés szakadékéba; másfelől a salto vitale a forradalmi proletariátus táborába, salto vitale a fényes jövőbe. Ez a választás éppen az ideológiatermelők számára mindenképpen rendkívül nehéz.

Hiszen éppen nekik sokkal nagyobb mértékben kell szellemi változást önmagukban véghezvinniük, mint a társadalom bármely más rétegének, hogy képessé váljanak az ugrásra. Éppen azt az illúziót kell elvetniük, amely osztályhelyzetük szükségszerű terméke és egész világnézetük és szellemi létük alapja volt: az ideológia elsődlegességének illúzióját az anyagi világgal, a gazdasági szférával szemben; le kell ereszkedniük eddigi problémafelvetéseik és megoldásaik „előkelő” csúcsairól és meg kell tanulniuk annak a belátását, hogy egyedül a mindennapi élet által feltett „brutális”, „közönséges”, „masszív” gazdasági kérdések azok a szilárd pontok, amelyekből kiindulva megoldást találhatnak a számukra eddig megoldhatatlan problémákra.

Lukács György Moszkvában az 1930-as évek első felében.

A „Szakadék” Nagyszállót – akaratlanul – azért alapították, hogy még jobban megnehezítsék ezt az ugrást.

Már szó volt arról a – persze viszonylagos – anyagi kényelemről, amelyet az imperializmus korszakának parazita burzsoáziája biztosítani tud ideológiai ellenzékének. Ám ennek az anyagi komfortnak a viszonylagossága, szerénysége és bizonytalansága ahhoz képest, amit a burzsoázia a közvetlen ideológiai kiszolgálóinak nyújt, ugyanakkor a szellemi komfort elemeihez tartozik. Erősíti a burzsoáziától való függetlenség illúzióját, s általában az osztályokfelett-állás, a saját hősiesség, a saját áldozatkészség illúzióját, a burzsoáziával, a polgári kultúrával való szakítás illúzióját, és mindezt abban a helyzetben, amelyben valaki még mindkét lábbal polgári talajon áll.

A szálloda szellemi kényelme mármost ezeknek az illúzióknak a megszilárdulását szolgálja. Ebben a szállodában az ember a legkicsapongóbb szellemi szabadságban élhet: minden megengedett, semmi sincs kivonva a kritika alól. A radikális bírálat minden fajtája számára – a láthatatlan határokon belül – jól berendezett különtermek állnak rendelkezésre. Ha valaki az összes kulturális problémákat megoldó ideológiai szabadalom terjesztésére szektát akar alapítani, megfelelő üléstermek állnak rendelkezésére. Ha valaki netán „magányos”, és senki által meg nem értve, egyedül keres saját utat, jól berendezett különszobát kaphat, amelyben a jelenkor minden kultúrája körülveszi, s itt „sivatagi” vagy „klastromcella”-életet élhet.

A „Szakadék” Nagyszálló minden ízlést, minden irányzatot kielégítő gondossággal van berendezve. A szellemi mámor, de hasonlóképpen az önmegtartóztatás, az önsanyargatás minden formája egyformán megengedett; ám nem csupán megengedett, de fényesen berendezett bárok állnak az előbbi, és pompás kivitelezésű szerszámok és kínzókamrák az utóbbi rendelkezésére.

Nemcsak az egyedüllétről, hanem a társas együttlét minden fajtájáról gondoskodtak. Mindenki, láthatatlanul, tanúja lehet bárki más minden tevékenységének; mindenkinek azzal az elégtétellel szolgálnak, hogy az egyetlen értelmes ember az általános bolondság eme bábeli tornyában. A világnézetek haláltáncát, ami naponta és esténként bemutatásra kerül ebben a szállodában, a lakók számára kellemes és felajzó jazz-zenekar kíséri, s ez felüdülés a mindennapi megerőltető gyógykúra után.

Csoda-e, ha számos értelmiségi fáradságos és kétségbeejtő útja végén, amelynek során hiába küszködött azzal, hogy polgári alapon állva megbirkózzon a polgári társadalom megoldhatatlan problémáival, e szakadék széléhez érve, inkább otthonosan letelepszik ebben a szállodában, mintsem hogy levesse fényes ruháját és megkockáztassa a salto vitale-t a szakadékon túlra? Csoda-e, hogy az értelmiség legfelsőbb rétege számára fényűzően berendezett szálloda mása mindenütt megtalálható az értelmiség és a kispolgárság számára, kevésbé fényűző, provinciálisabb kivitelben?

A világnézetek haláltáncának ez a körmönfont hangszerelésű jazz-zenekara a jelenkor polgári társadalmában számos átmeneti formában fellelhető, a szalonzenekarokig és az igazi bárokban használt lemezjátszókig, ahol – a jelenlevő kispolgárok számára többnyire egészen felfoghatatlanul – ugyancsak a polgári világnézetek haláltáncához húzzák a talpalávalót, s még koccintanak is hozzá.

A „Szakadék” Nagyszálló nem kíván vendégeitől semmilyen igazolást, csupán a szellemi színvonalét. Ám éppen ebben a tökéletes szabadságban jut a legerőteljesebben érvényre a láthatatlan határ.

Hiszen a polgári értelmiségnél a szellemi színvonal éppen azt jelenti, hogy az ideológiai problémákat tisztán ideológiailag kezeli, megmarad az ideológia bűvkörének igézetében. A múltból a jövőbe, az elnyomó osztálytól a forradalmi osztályhoz vezető úton ilyen közbülső állomások az értelmiség számára mindig is léteztek, mióta a proletariátus önálló hatalomként kezdett fellépni, mióta a kizsákmányolás megszüntetése lett a „két nemzet” küzdelmének harci jelszava.

Marx ezt az ideológiát mindjárt létrejöttekor, a radikális ifjúhegelianizmusban tisztán felismerte és megsemmisítőén bírálta. Az ifjúhegelianizmus marxi bírálata az alapja azóta a közbülső állomásokat és társadalmipolitikai jelentőségüket érintő minden kritikának. Marx így ír:

„Minthogy ezek az ifjúhegeliánusok a képzeteket, gondolatokat, fogalmakat, egyáltalában az általuk önállósított tudat termékeit az emberek tulajdonképpeni béklyóinak tartják…, magától értetődik, hogy az ifjúhegeliánusoknak csak a tudat ezen illúziói ellen kell is küzdeniök. Minthogy fantáziájuk szerint az emberek viszonyai, minden tevékenykedésük, béklyóik és korlátáik tudatuk termékei, ezért az ifjúhegeliánusok következetesen azt az erkölcsi poszttulátumot állítják az emberek elé, hogy jelenlegi tudatukat cseréljék fel az emberi, kritikai vagy egoisztikus tudattal és ezáltal törjék szét korlátáikat. Ez a követelés, hogy tudatunkat megváltoztassuk, arra a követelésre fut ki, hogy a fennállót másképpen magyarázzuk, vagyis más magyarázat segítségével ismerjük el. (Kiemelés tőlem. L. Gy.) Az ifjúhegeliánus ideológusok állítólag »világrengető« frázisaik ellenére a legnagyobb konzervatívok. A legifjabbak közülük tevékenységükre a helyes kifejezést találták meg, mikor azt állítják, hogy csak »frázisok« ellen harcolnak. Csak azt felejtik el, hogy e frázisokkal ők maguk is csupán frázisokat szegeznek szembe, és hogy a valóságos fennálló világ ellen semmiképpen nem küzdenek, ha csupán e világ frázisai ellen küzdenek. […] E filozófusok közül egyiknek sem jutott eszébe, hogy a német filozófiának a német valósággal való összefüggését, kritikájuknak saját anyagi környezetükkel való összefüggését kutassák.”[1]

A fennállónak ez a különös elismerése a tudat kritikája által, a tudat átformálását célzó radikális nekifutás révén, már a radikális ifjúhegelianizmusban, Bruno Bauernél és Stirnernél abban a formában jelentkezett, hogy valamennyi probléma radikális végiggondolása tekintetében felül akarja múlni a forradalmi proletariátus elméletét. Az osztályharc élesedésével ez a tendencia már egyre fokozottabban, s mindig új formában lép fel.

A kispolgárság társadalmi helyzetének felemásságával szükségszerűen együtt jár, hogy azok az ideológiák, amelyek távol tartják a forradalmi proletariátustól, szükségképpen ellentétes végletekben mozognak. Míg a kis szatócsot, aki amiatt rémüldözik, hogy elveszik a boltját, azzal ijesztgetik, hogy a szocializmusban a nőket is szocializálni fogják, addig a megvadult kispolgárt gondolatilag „a szocializmuson túlra” kell vezetni. Meg kell neki mutatni, hogy a munkásmozgalom szocializmusa mennyire következetlen, mennyire dogmatikus, mennyire nyárspolgári, hogy a „szabad szellemek” számára valami sokkal radikálisabbat kell keresni és találni, ha a problémákat „igazában” akarjuk megoldani, nem pedig kompromisszumok útján, ahogy azt a szocializmus teszi.

Minderre az ideológiai bírálat radikalizmusa rendkívül alkalmas. Mert egyrészt nincs itt semmilyen ellenőrizhető határa az utópisztikus tervezgetéseknek, másrészt az ilyenformán eltervezett fordulat hasonlíthatatlanul „mélyebb”, mint a proletárforradalom, mert nem csak (vagy egyáltalán nem) a gazdasági élet „felszíni” jelenségeit forradalmasítja, hanem magát az embert, a lelket, a szellemet, a világnézetet. És mivel a „felszíni” gazdasági fordulat közömbösnek minősül ebben a „radikális forradalmiságban”, résztvehet benne bármelyik tőkepénzes parazita, nem kell attól félnie, hogy a forradalom, „az igazi forradalom” veszélyezteti a járadékát.

Világnézeti síkon ez a „radikális végérejárás” az objektív dialektika szubjektivista szofisztikába, radikális relativizmusba való átcsapásában jut kifejezésre. „A szubjektivizmus (szkepticizmus és szofisztika stb.) többek között abban tér el a dialektikától”, mondja Lenin, „hogy az (objektív) dialektikában viszonylagos (relatív) a relatív és az abszolút közötti különbség is. Az objektív dialektika szerint van a relatívban abszolút. A szubjektivizmus és szofisztika szerint a relatív csak relatív és kizárja az abszolútat.”[2]

Minden abszolút gyökeres kiirtása a gondolkodásból nem csupán nagyszerű forradalmi gesztusként szolgál, amely a szállodavendégeknek és csodálóiknak a szemében messze túlhaladja a proletariátus nyárspolgárian „dogmatikus” elméletét.

A minden döntéstől való húzódozás „intellektuális tisztességből”, a tudományos lelkiismeretességből, az etikai mélységből emellett az örökös lebegés állapotának azt a légkörét teremti meg, amely olyan kellemessé teszi az életet a „Szakadék” Nagyszállóban, hiszen azt, hogy valaki képtelen választani a harcban álló osztályok között, szerencsésen átkölti a mindennapos kis csatározások fölött álló fennköltséggé.

És az, hogy ezzel – minél öntudatlanabbá, annál jobb – egyben máris választottunk, éspedig, az elnyomás és a kizsákmányolás pártját választottuk: bizonyos időszakokban éppen ezzel alapozza meg ennek a szállodának és vendégeinek az értékét a burzsoázia szemében.

Ám mindezzel még nem merült ki e relativizmus értéke a polgári rend és ideológiája fenntartása számára. A radikális szkepszis lebegő állapotát csak egészen sajátos időszakokban, és akkor is csak kivételesen lehet következetesen fenntartani. Az ajtón kidobott abszolút mindig újra visszatér az ablakon. De ez már más abszolút. Az objektív valóság abszolutumát eltávolították a gondolkodásból, és ami visszasompolyog, az a vallásos mítosz kiötlött abszolutuma. Ha tudományosan nem bizonyítható be, hogy vajon a Föld kering-e a Nap körül vagy a Nap a Föld körül, akkor a mózesi teremtéstörténet és a Kant–Laplace elmélet eleve a bizonyíthatatlan „munkahipotézis” ugyanazon szintjén állnak.

Nagyon hamar kiderülhet azonban, hogy a két feltevés közül emberi, erkölcsi, metafizikai értékei révén a mózesi van fölényben. És különösen kiviláglik az, hogy a látnokok és szentek vallásos „tapasztalatai” ugyanolyan „tények”, mint a fizikusok vagy vegyészek kísérleti tapasztalatai. Mivel mindkét esetben relativisztikus-szkeptikus módon „zárójelbe teszik” a valóságtartalmat, az objektív valósághoz fűződő kapcsolatot, nyugodtan meg lehet vizsgálni ezeket a vallásos tapasztalatokat és „általános-emberi”, vagy példás etikai tartalmukat minden további nélkül be lehet illeszteni a relativisztikus világnézetbe. (William James, Scheler stb.) így lassanként „tudományos lelkiismeretességgel” új vallást hoznak létre a művelt emberek számára. Azok számára, akik az egyház esetlen és közkeletű vallásos kábulatával szemben immár érzéketlenné váltak. Hogy ezután szektaként egy új vallást alapítanak-e, vagy a vallásos ateizmus valamely formáját hirdetik, egyre megy, hiszen mindkét esetben ennek az új vallásosságnak ugyanaz a társadalmi funkciója, mint a régié, csak éppen olyan rétegekhez szól, amelyeket a régi vallásosság már nem tudott elérni. „Az a katolikus pap, aki fiatal lányokat ront meg… sokkal kevésbé veszedelmes éppen a »demokráciára« nézve, mint az a pap, aki nem jár csuhában, aki nem prédikál holmi primitív vallást – a szellemi és demokratikus pap, aki az istenépítést és istenteremtést hirdeti. Mert az előbbi papot könnyű leleplezni, elítélni és elkergetni, az utóbbit viszont nem olyan egyszerű elkergetni, ezerszer nehezebb leleplezni, az ilyent egyetlen »gyönge, szánalmasan ingadozó« nyárspolgár sem hajlandó elítélni.”[3]

A szkeptikus relativizmusnak ez az átcsúszása a reakciós misztikába a burzsoázia hanyatlásának előrehaladottságával egyre nagyobb jelentőséget kap. A hanyatlás folyamata ideológiailag a polgári haladás gondolatának növekvő bomlásában tükröződik.

A burzsoázia felemelkedésének időszakában a haladás gondolatát csak a hanyatló, félreszorított feudális és félfeudális osztályok ideológusai bírálták – nemegyszer igen szellemesen. A burzsoáziáról leváló, a burzsoázia és a proletariátus között álló értelmiség egyrészt támadta e haladásgondolat bárgyú egyenesvonalúságát és bárgyú optimizmusát, másrészt megkísérelte meghaladni a haladás gondolatának radikalizmusát. (Azt, hogy ez a radikalizmus nem vezet szükségszerűen materialista haladásgondolathoz, hanem éppen ellenkezőleg, reakciósba csaphat át, mutatja a Marx által bírált Bruno Bauer példája.)

A kapitalizmus általános válságával ez a probléma is új vonásokra tesz szert. Már az imperialista parazitizmussal csökkenni kezd a haladás ideológiájának vonzereje a burzsoázián belül. A haladással szemben táplált általános hitetlenség az értelmiségen belül rohamos tempóban megnő és ezzel párhuzamosan egyre erősebben nő a hajlandóság a reakciós ideológiákkal való kacérkodásra. A kapitalizmus általános válsága ezt a problémakomplexumot kiragadja az értelmiség szűk köreiből és az osztályharcok porondjának a közepére állítja.

Az általános válság miatt anyagi alapjaiban fenyegetett és megrendült kispolgárság rohamtempóban fejleszti ki a spontán és zűrzavaros kapitalizmusellenességet.

Ezen a talajon spontánul jön létre egy formájában és tartalmában reakciós ideológia, amelynek azonban önmagában az a sajátossága, hogy minden egyes mozzanatában elhajíthatja reakciós tartalmát, levetheti reakciós köntösét és forradalmiba csaphat át. Az átcsapás tendenciáját objektíve meggyorsítja a kapitalista rendszer mélyülő általános válsága, szubjektíve pedig a kommunista párt növekvő befolyása. A burzsoáziának minden eszközt be kell vetnie ahhoz, hogy ezt a mozgást a reakció vizein tartsa, s megakadályozza a spontán zűrzavar tisztázódását.

Nincs elegendő terünk arra, hogy az elterelésnek és a félrevezetésnek ezt az egész rendszerét, a szociálfasizmustól a nyílt fasizmusig itt akárcsak utalásszerűén is elemezhessük. Annyi azonban világos, hogy ebben a helyzetben a „Szakadék” Nagyszállón belül a relativizmusnak és a misztikának egyre erőteljesebben kell nőnie, az értelmiségi elit relativisztikus szkepticizmusának mind gyorsabban kell átcsapni egy radikális forradalmi álarcban fellépő vallásos mitológiába.

És éppen az ilyen válságban, amikor a régi tekintélyek mind jobban és jobban megrendülnek, s a tömegek, a kispolgári tömegek is, új tájékozódásra és új vezetésre szomjaznak, hogy kiútra leljenek a számukra elviselhetetlenné vált helyzetből, szükségszerűen nő meg a „Szakadék” Nagyszálló értéke és jelentősége a burzsoázia számára. Ameddig egészen nyíltan bizonytalan a harc kimenetele, amíg a rendszer válsága nyilvánvaló a tömegek számára, addig a burzsoáziának életkérdés, hogy minden olyan réteget visszatartson a rendszer elleni nyílt harctól, amelyet nem képes rendszere nyílt védelmére mozgósítani.

Csupán az uralomra jutott fasizmus képzeli önmagáról, hogy ilyen támaszokra már nincs szüksége. A demagóg szédítés minden eszközével megkísérli azt sugallni, hogy egy új korszakba lépett, amelynek a régi „liberális polgári világhoz” nincs semmi köze. Ameddig a fasiszták úgy vélik, hogy ez a sugalmazás eredményes, a felbomlott értelmiséget elkergetik vagy elnyomják, a „Szakadék” Nagyszállót pedig lerombolják.

Ám fennállásának társadalmi szükségszerűségét nem lehet semmissé tenni. Az emigrációban, anyagi szempontból persze kevésbé pompásan berendezve, máris létrejöttek az egykori szálloda fiókintézetei és leányvállalatai. Amikor pedig elkerülhetetlenül nyilvánvalóvá válik társadalmi alapjainak beszűkülése és elrothadása, az uralmon levő fasizmus is arra kényszerül majd, hogy – más homlokzattal és más belső berendezéssel – újra létrehozzon egy új „Szakadék” Nagyszállót, vagy legalábbis többé ne akadályozza felépítését.

Mert a gazdasági és kulturális válság kibontakozása, az osztályharc élesedése, a kommunista párt növekvő befolyása, a Szovjetunióban folyó szocialista építés és a kulturális forradalom vonzereje, szükségképpen tovább bomlasztják a polgári ideológiát. Lehetetlen, hogy az akár csak félig-meddig éber és becsületes értelmiséget tartósan kielégíthesse az imperialista korszak reakciós ideológiájának eklektikus kotyvaléka, amelyet az uralmon levő fasizmus a barbárság elméletében és gyakorlatában „szintetizál”. Uj orientációt kell keresnie, a burzsoázia és a proletariátus közötti útra kell lépnie, és minél erőteljesebben halad ezen az úton, annál inkább megnő a szükségessége, hogy fékezzék mozgását, hogy visszatartsák a forradalmi proletariátushoz való közeledéstől.

És a fasiszta ellenforradalomnak éppen ebben a szakaszában nyer a szellemi látókörnek a tisztán ideológiai szemléletben, a következetesen idealista világnézetben való megrekedése fokozott osztályjelentőséget. A fasizmus szociális demagógiája, a „német szocializmus” ugyanis csak az ideológiának az anyagi bázissal szemben hangsúlyozott elsődleges ideológiai alapján válik lehetségessé.

A fasiszta ideológia tényleges leleplezése és szétzúzása csakis a szavak és a tettek közötti ellentét materialista alapon végzett kimutatása révén történhet.

Minden olyan ideológia azonban, amely meggátolja, hogy a tömegek ráébredjenek erre az egyetlen, az igazi érdekeiknek megfelelő álláspontra – akarva, akaratlanul – a szociális demagógiát segíti, eltéríti a tömegeket a szociális demagógia tényleges felismerésétől. Mivel az imperialista korszak szofista relativizmusa mindazoknak a világnézeti tendenciáknak (agnoszticizmus, irracionalizmus, „életfilozófia”, mítosz, modern valláspótlék, stb.) a talaján jött létre, amelyeket a fasizmus eklektikus módon egyesített a barbárság filozófiájában, és mivel ez a szofista relativizmus éppen ezekkel a tendenciákkal szemben – minden hiperkritikus és hiperradikális gesztusa ellenére – teljes ideológiai elfogultságba merevedett, képtelen a fasizmus ellen valóságos ideológiai harcot folytatni.

Ezen az ideológiai talajon a „Szakadék” Nagyszállónak spontán módon mindig újra létre kell jönnie, akár az emigrációban, akár illegálisan a hitleri Németországban, vagy esetleg olyan új formában, amelyet a fasizmus eltűr. Mind nagyobb a szükségszerűsége a szellemi élet eme ideológiai berendezésével való gyökeres szakításnak, egyre szükségszerűbb a berendezés felégetése és a felszabadító salto vitale. Ez a szükségszerűség egyre jobban áthatja a német értelmiség legjobb elemeit.

Ám az értelmiségi elit jelentős részének a kapitalizmusba való begyökerezettsége mégis olyan erős, hogy a „Szakadék” Nagyszállót valójában még a fasizmus sem képes megsemmisíteni.

Beőthy Ottó fordítása

[1] – A német ideológia. I. Feuerbach. MEM. 3. k., p. 22.

[2] – Filozófiai füzetek. Lenin Összes Művei, 29. k.,p. 295.

[3] – Lenin 1913. november 13-án vagy 14-én Gorkijhoz intézett levele. Összes Művei, 48. k., p. 328.