A legtöbb anarchista számára a szabad társulásokban a megegyezések szabadsága mellett a másik fontos alapelv a politikai döntések közvetlen demokratikus megszavazása (mindezt „önigazgatásnak” is nevezzük). Ennek oka, hogy „az uralom számos formája véghezvihető „szabad”, nem kényszerítő, szerződéses módon … és naivitás volna … azt hinni, hogy a politikai kontrollal való puszta szembenállás önmagánál fogva az elnyomás végéhez vezet majd”.^[1] Hogy megállapítsuk, egy szerveződés libertariánus természetű-e, éppen úgy fontosak a szerveződésen belüli kapcsolatok, mint az önkéntes jellegük.

Az egyéneknek nyilvánvalóan együtt kell működniük ahhoz, hogy teljes emberi életet éljenek. Így „mivel másokhoz kell csatlakoznia”, az egyénnek három lehetősége van: „vagy mások akaratának rendeli alá magát (szolgasorba jut), vagy másokat vet alá a saját akaratának (tekintéllyé válik), vagy másokkal testvéries egyetértésben él mindenkinek a legjavát szolgálva (egy társulásban). Senki sem menekülhet e szükségszerűség elől”.^[2]

Az anarchisták nyilvánvalóan az utóbbit választják, a társulást, mint az egyetlen módot, amelynek segítségével az egyének szabad és egyenlő emberi lényekként együttműködhetnek, tiszteletben tartva egymás egyediségét és szabadságát.

Az egyének csak a közvetlen demokráciában fejezhetik ki magukat, gyakorolhatják a kritikai gondolkodást és az önkormányzást, vagyis tehetik teljessé intellektuális és erkölcsi fejlődésüket. Az egyén szabadságának és intellektuális, erkölcsi, társadalmi képességeink növelését illetően sokkal kedvezőbb, ha olykor kisebbségben van, mint ha folyamatosan egy főnök akaratának lenne alárendelve. Szóval milyen elméleten alapszik az anarchista közvetlen demokrácia?

Miként Bertrand Russell megjegyzi, egy anarchista „nem a kollektív döntéshozatal megszüntetését kívánja a kormányzás eltörlésével: azt a rendszert akarja eltörölni, amellyel egy döntést ráerőltetnek az ellenzőire”. ^[3]

Az anarchisták az önigazgatásban látják ennek elérését. Amint az egyén csatlakozik egy közösséghez vagy munkahelyhez, a társulás „polgárává” válik (jobb szó híján nevezzük így). A társulás a tagokból álló gyűlés körül szerveződik (a nagyobb munkahelyek és városok esetében ez lehet egy funkcionális alcsoport, konkrét iroda vagy környék).

Ebben a gyűlésben az egyén másokhoz hasonlóan meghatározott politikai befolyással és kötelezettségekkel rendelkezik. A társulásban való működéshez az embereknek kritikai ítéleteket és döntéseket kell hozniuk, vagyis saját tevékenységüket kell igazgatniuk.

Az engedelmesség ígérete helyett (miként az államhoz vagy a tőkés vállalathoz hasonló hierarchikus szerveződésekben teszik) az egyének részt vesznek a saját közösségük döntéseinek meghozatalában, maguk köteleződnek el a társaik iránt.

Ez azt jelenti, hogy az egyén nem egy társadalom vagy csoport fölött álló, elkülönült entitással szemben vannak politikai kötelességei, hanem a „polgártársaival” szemben.

Bár a gyűlés tagjai közösen alkotják meg a társulások kormányzását szolgáló szabályokat, amelyek megkötik őket mint egyéneket, felette is állnak ezeknek abban az értelemben, hogy e szabályok mindig módosíthatóak vagy visszavonhatóak. Kollektívaként a társult „polgárok” politikai „tekintélyt” képeznek, de ez a „tekintély” a közöttük lévő horizontális viszonyokon nyugszik, nem pedig a vertikális viszonyokon köztük és egy elit között; a „tekintély” itt nem hierarchikus. Így Proudhon:

„A törvényeket szerződésekkel váltjuk fel (értsd: szabad megállapodásokkal). – Elég a többség által meghozott vagy akár az egyhangúlag megszavazott törvényekből; minden egyes polgár, minden egyes város, minden egyes ipari egyesület létrehozza a maga törvényeit”.^[4]

Egy ilyen rendszer természetesen nem azt jelenti, hogy mindenkinek minden döntésben szükségszerűen részt kell vennie, nem számít, hogy az mennyire magától értetődő. Míg bármilyen döntés a gyűlés elé vihető (ha a gyűlés úgy dönt, mivel esetleg néhány tag ezt kérte), a gyakorlatban bizonyos tevékenységekkel (így a tisztán a megvalósításhoz kapcsolódó döntésekkel) a társulás választott ügyintéző bizottsága foglalkozik.

Ennek oka – egy spanyol anarchista aktivistát idézve – az, hogy „a közösség mint olyan nem tud levelet írni vagy számokat összeadni vagy számtalan olyan apró munkát végrehajtani, amire csak az egyén képes.” Így szükség van „az ügyintézés megszervezésére”.

Ha feltételezünk egy társulást, amely „bármilyen igazgatótanács vagy hierarchikus hivatal nélkül szerveződik”, amely „egy általános gyűlés keretében összejön egyszer egy héten vagy gyakrabban, és ilyenkor megtárgyalja az elintézendő ügyeket”, akkor is fontos, hogy „kinevezzen egy bizottságot, amely szigorúan adminisztratív funkciók lát el”. Azonban a gyűlés „az elvégzendő feladatok meghatározott sorát írja elő ennek a bizottságnak, vagyis „kötött megbízást” ad neki, és így „tökéletesen anarchista lehet”. Mivel „ennek nyomán ezekkel a feladatokkal arra alkalmas egyéneket bíznak meg, akiket előre utasítanak a végrehajtás módjáról, … nincs szó arról, hogy a közösség lemondana a szabadságáról”.^[5] Meg kell jegyeznünk, hogy ez Proudhon elképzelését követi, mely szerint a munkások társulásaiban „minden pozíció választott, és a rendeleteket előterjesztik a tagok jóváhagyására”.^[6]

A tőkés vagy állami hierarchia helyett az önigazgatás (értsd: közvetlen demokrácia) lenne a szabad társadalmat alkotó szabad csatlakozású társulások alapelve. Az alkalmazásának vonatkoznia kell a társulások föderációira, hogy az anarchista társadalom működhessen.

„Az összes kinevezett bizottságnak vagy küldöttségnek az anarchista társadalomban”, érvel helyesen Jose Llunas Pujols, „leválthathatónak és visszahívhatónak kell lennie minden időben az őket megválasztó körzet vagy körzetek folyamatos választójoga által.” A „kötött megbízással” és a „tisztán ügyviteli funkcióval” együtt ez „lehetetlenné teszi, hogy bárki jogot formáljon magának akár egy szemernyi tekintélyre is”. ^[7] Pujols ismét Proudhont követi, aki már húsz évvel korábban a „kötelező mandátum alkalmazását” követelte, annak biztosítékaként, hogy a nép nem „veszíti el szuverenitását”.^[8]

A szavazáson és megbízáson alapuló föderalizmus révén az anarchisták biztosítják, hogy a döntések alulról fölfelé áramoljanak.

Saját döntéseinket meghozva, közös érdekeinkről gondoskodva kizárjuk, hogy mások rendelkezzenek fölöttünk. Az anarchisták nélkülözhetetlennek tarják az önigazgatást a szabadság biztosításához egy szerveződésen belül, amelyre olyannyira szükség van, hogy méltó emberi életet élhessünk.

Természetesen lehetne amellett érvelni, hogy ha kisebbségben vagy, mások rendelkeznek fölötted („A demokratikus rend is rend”^[9]. Mármost, az általunk leírt közvetlen demokrácia fogalma nem szükségszerűen kötődik a többségi uralom elképzeléséhez. Ha valaki kisebbségben találja magát egy bizonyos szavazás során, azzal a döntéssel szembesül, hogy beleegyezését adja vagy elutasítja mint kötelezettséget. Ha a kisebbségtől megtagadják, hogy ítéletének és választásának megfelelően cselekedjen, az sérti az autonómiáját, és olyan kötelezettségeket ró rá, amelyeket nem szabadon fogadott el. A többségi akarat kényszerítő erejű végrehajtása ellentmond az önkéntes kötelezettség eszméjének, ahogy a közvetlen demokráciának és a szabad társulásnak is.

Következésképpen a közvetlen demokrácia távolról sem a szabadság tagadása a szabad társulások és önként elfogadott kötelezettségek közegében, hanem az egyetlen eszköz, amelynek révén a szabadságot ápolni lehet („Egyéni függetlenség, amit az ígéretek betartásának kötelezettsége korlátoz.”^[10]

Mondanunk sem kell, a kisebbség, amennyiben a társulásban marad, érvelhet az álláspontja mellett, és megpróbálhatja meggyőzni a többséget arról, hogy téved.

Itt kell leszögeznünk, hogy az anarchisták nem azért támogatják a közvetlen demokráciát, mert a többségnek mindig igaza van. Szó sincs róla! A demokratikus részvétel nem azt jelenti, hogy a többségnek mindig igaza van, hanem hogy a kisebbségek megbízhatatlanok, mert előrébb helyezhetik saját érdekeiket az egészénél. A történelem bizonyítja, amit a józan ész is előrejelez, nevezetesen, hogy a kényszerítő hatalom révén bárki (legyen az egy államfő, egy főnök, egy férj, bárki) arra fogja használni hatalmát, hogy növelje azt alávetettjei döntéshelyzetének kárára.

Az anarchisták elismerik, hogy a többség hibázhat és hibázik is, ezért helyez a társulási elméletünk nagy hangsúlyt a kisebbségi jogokra. Ez látható az önkéntes kötelezettség elméletében, amely azon a jogon alapul, hogy a kisebbségek tiltakozhatnak a többségi döntés ellen, és amely a nézeteltérést a döntéshozatal kulcsfontosságú tényezőjévé teszi.

Carole Pateman így ír:

„Ha a többség rosszhiszeműen viselkedik… (akkor) a kisebbségnek politikailag kell cselekednie, beleértve az engedetlenséget, ha polgári létének, függetlenségének, és magának a politikai társulásnak a védelmében helyénvaló … A politikai engedetlenség csupán egy lehetséges kifejezése az aktív polgári létnek, amelyen az önigazgatáson alapuló demokrácia alapszik… Az ígéret társadalmi gyakorlata magában foglalja az elutasításnak vagy az elkötelezettség megváltoztatásának a jogát; hasonlóképpen, a politikai kötelezettség önkéntes elfogadásának gyakorlata értelmetlen a kisebbségek azon jogának gyakorlati elismerése nélkül, hogy elutasíthatják vagy visszavonhatják beleegyezésüket, vagy – amennyiben szükséges – nem engedelmeskednek”. ^[11]

A társuláson belüli kapcsolatokon túl tárgyalnunk kell azt is, hogyan működnek együtt a különböző társulások. Elképzelésünk szerint a társulások közötti viszonyok leképezik a társulásokon belülieket. Az egyén helyén, aki a társuláshoz csatlakozik, itt egy társulás áll, amely a konföderációhoz csatlakozik.

A társulások közötti viszonyok a konföderációban ugyanúgy horizontálisak és önkéntes természetűek, mint a társulásokban, a tagok ugyanazon „szavazhatsz és kiléphetsz” jogával, és ugyanazon jogokkal a kisebbségekre vonatkozóan.

A társadalom így a társulások társulásává válik, a közösségek közösségévé, a kommunák kommunájává, ami az egyéni szabadság maximalizálásán alapul – a részvétel és az önigazgatás maximalizálásával.

A közvetlen demokrácia e rendszere jól illeszkedik az anarchista elméletbe. Malatesta minden anarchista nevében szól, amikor azt mondja, hogy

„az anarchisták tagadják a többség azon jogát, hogy általánosságban kormányozza az emberi társadalmat”. Mint látható, a többségnek nincs joga ráerőltetnie magát a kisebbségre, a kisebbség bármelyik pillanatban elhagyhatja a társulást, hogy – Malatesta szavaival: – ne kelljen „alávetniük magukat a többség döntéseinek már azelőtt, hogy hallották volna, mik is azok”.^[12]

Ennélfogva a közvetlen demokrácia az önkéntes társuláson belül nem hoz létre „többségi uralmat”, és nem is jár annak elfogadásával, hogy a kisebbségnek bármiféle okból alá kellene vetnie magát a többségnek. Valójában a közvetlen demokrácia anarchista támogatói szerint mindez illeszkedik Malatesta érvelésébe:

„Az anarchisták nyilván elismerik, hogy ahol közösségi életet élnek, ott a kisebbségnek gyakran el kell fogadnia a többség véleményét. A nyilvánvalóan szükséges vagy hasznos valaminek a végrehajtásában, hogy azt teljes egyetértésben tegyék, a keveseknek érezniük kell annak szükségét, hogy a sokak kívánságához alkalmazkodjanak… De az ilyen alkalmazkodásnak az egyik és a másik csoport részéről kölcsönösnek kell lennie, önkéntesnek, jóakaratból és annak a szükségéből kell fakadnia, hogy a közösségi ügyek lebonyolítását ne akadályozza a makacsság. Nem határozható meg alapelvként vagy törvényerejű normaként”.^[13]

Minthogy a kisebbségnek joga van kiválni a társulásból, ahogy széles körű cselekvési, tiltakozási és fellebbezési jogokkal is rendelkezik, a többségi uralom nem határozható meg alapelvként. Inkább döntéshozatali eszköz, amely lehetővé teszi, hogy a kisebbség kifejezze eltérő véleményét (és aszerint cselekedjen), miközben biztosított, hogy semmilyen kisebbség nem kényszerítheti rá akaratát a többségre. Más szóval a többségi döntés nem köti a kisebbséget.

Végül, ahogy Malatesta mondja:

„senki sem várhatja el, vagy akár kívánhatja, hogy valaki, akinek szilárd meggyőződése, hogy a többségi irány katasztrófához vezet, feláldozza meggyőződését és passzívan nézze, vagy ami rosszabb, támogassa azt az irányelvet, amelyet helytelennek tekint”.^[14]

Még az individualista anarchista Lysander Spooner is elismeri, hogy a közvetlen demokráciának megvan a maga szerepe, amikor megjegyzi, hogy „minden, vagy szinte minden önkéntes társulás megadja a többségnek, vagy a tagok egyéb, a teljesnél kisebb arányának a jogot, hogy némi korlátozott mérlegelési jogkörrel éljen a célok elérésére szolgáló eszközök tekintetében.”

Azonban csupán a döntéshozó testület (amely „megítéli a törvényt és a törvény igazságosságát”) egyhangú döntése határozhatja meg az egyének jogait, minthogy ez a „törvényszék tisztességesen képviseli az egész népet”, mivel „semmilyen törvényt nem hajthat végre jogszerűen a társulás egyesületi minőségében senki javai, jogai vagy személye ellenében, kivéve, ha a társulás összes tagja egyetért abban, hogy végrehajta” (a döntéshozatali testület támogatása Spoonernél abból adódik, hogy elismeri, „a gyakorlatban lehetetlen lenne” egy társulás összes tagjának egyetértenie).^[15]

Vagyis a közvetlen demokráciának és az egyéni/kisebbségi jogoknak nem kell ütközniük.

El tudjuk képzelni, hogy a gyakorlatban a közvetlen demokráciát használják a legtöbb társulásban egy anarchista társadalomban (vélhetően minősített többségre lenne szükség az alapvető döntésekhez) a törvényszéki rendszer, a kisebbségi tiltakozás/közvetlen fellépés és a kisebbségi követelések/jogok elbírálásával/védelmével kombinációjával együtt. A szabadság tulajdonképpeni formái csak a közvetlenül érintett emberek gyakorlati tapasztalata alapján alakíthatók ki.

Végül hangsúlyoznunk kell, hogy a közvetlen demokrácia anarchista támogatása nem jelenti, hogy minden körülmények között ez a kívánatos megoldás.

Például számos kis társulás részesítheti előnyben a konszenzuális döntéshozatalt … azonban a legtöbb anarchista szerint a közvetlen demokrácia a szabad társulásokban a legjobb (és a legreálisabb) formája a szerveződésnek – egybevág az egyéni szabadság, méltóság és egyenlőség anarchista alapelveivel.