Ha van a haragnak hangja

Tizenéve nem írtam zeneajánlót, és már egyáltalán nem tartom magamat érdekesnek zenei ízlés tekintetében: így amikor felkértek, hogy írjak zenei ajánlót a Tettre, én azt úgy fogtam fel, hogy akkor megosztom, milyen számok és előadók szoktak pörögni, amikor ide írok. A punkok között én pózernek számítok – nem járok elég koncertre, nem annyira éltem soha a karba tett kézzel bólogatást, a bunkó részeg pogóból meg már kiöregedtem. Nem csak én, mások is, és láthatóan szenvedünk, hogy megszüljük a feloldást.

Mindenesetre a zene – ha nem arra használjuk, hogy valami szubkulturális műveltséggel vagy „színtér-pontokkal” villogjunk – arra jó, hogy amit nem tudunk szavakba önteni, azt valahogyan átadjuk.

Hát íme, néhány szelet akkor abból, ahogy én érzem magam, meg hozzá a kontextus, hogy miért pont ez a dal vagy ez az album.

Direkt a magyarokból válogattam, mert a külföldiek megtalálnak maguktól.

New Dead Project – Két nap az élet

A magyar hardcore-nak egy nagy rákfenéje van, az pedig az, hogy a Bridge To Solace (vagyis inkább a Newborn) megelőzte a globális metalcore forradalmat. Szarabb volt a szajré, és szarabb volt az angol, mint a nyugatiaknak, ezért nem lettünk akkora nagyhatalom, mint a finnek vagy a svédek, ezért is raktunk ki egy csomó „válság” zenekart, ami erre a helyzetre valahogy reagált. A kétezres évek mizériáját átugorva (ahonnan az Isten Háta Mögött meg a Chief Rebel Angel vitték tán a prímet, a Subscribe meg az Idoru a sikert) a New Dead Project vagy a PFA erős előrelépéseknek számítottak, szövegben és technikában egyaránt.

De ez a szám? Ebben minden benne van. Pont annyira erős a zenéje, ami még eltűrhető, és pont annyira érthető a szöveg, amitől még átélhető.

Hétfő reggeli osztálygyűlölethez ajánlott.

Padkarosda – Kívülálló

A post-punk / new-wave hangzást talán három-négy zenekar találta el itthon, ebből már mindegyik inaktív: a Fuseism vagy a szegedi A PÁRT, de a Padkarosda ragadta telibe. Ezután a szövegben szoktak megbukni a zenekarok, mert vagy elmennek valami maníros, altert másoló marhaság felé, vagy túlságosan lemennek a nihilbe (esetleg a hangzást csak aljasul felhasználják valami pop-faszsághoz).

Na hát a Padkarosdára őszintén lehet táncolni, verekedni, sírni és / vagy szeretkezni,

mert van benne valami olyan őszinteség, amin hallod, hogy ezt nem baszták el még a nagyokosok. Nem kell zászlót lengetnie, hogy heló, én vagyok itt az anarchista / rendszerkritikus zenekar, de az érzületet olyan finomsággal viszi át, mint egy páncélököl.

A maga nemében megkerülhetetlen.

The Catafalque – Töltés

Kátai Tamás lehet hülyét kap, ha meglátja magát egy ilyen listában – jobban, mint az olvasó, aki agyhúgykövet kap a népi- vagy metálos motívumoktól. Tíz albummal a háta mögött úgy az egyik legnépszerűbb zenekar Magyarországon, hogy nem játszik koncerten. Azt az utat követi, amit a Vágtázó Halottkémek, csak nem bolondult bele soha az ősmagyarkodásba, mint Grandpierre Attila:

a Töltés az emigránsok Szózata.

A „zenekar” többi száma kellemesen durva black metal, a dallamosabb számok, mint a Kék ingem lobogó vagy a Szélvész már lendületes haragról árulkodnak, amit hallgatnék egy rendőrattak előtt 120 decibelen.

Lehet rá sírni, na. Aki nem tud, az meg járjon többet a külvárosban meg vidéken.

Laciakusztikband – Kutya

A Laciakusztikband (értsd: Laci és kedves neje, Bogi) a kétszemélyes magyar folk-punk forradalom. Kedvenc személyes történetem velük, hogy épp egy május elsején TGM volt az előzenekaruk egy előadással a pártosodás veszélyeiről. Az öreg csak annyit mondott, hogy hát ez mekkora romantikus, még ha nem is tudja, hogy az: pedig dehogynem! (Gazsinak a francia Laci-fajták segítettek az ellehetetlenülés éveiben).

A magyar undergroundhoz képest is teljesen használhatatlan az önpromójuk, de

ha Laciék fellépnek, az mindig akkora buli, hogy a fal adja a másikat.

Otthon meg szétteker a négy fal között, mert ha van a magyar anarchizmusnak hangja, akkor az ez a rekedt egyszál-gitáros veretés, és abból még baj nem volt, hogy valaki végighallgatta az összeset.

Mindig előre, soha se hátra…

 Kriptoaktivista – Unit 731

A Unit 731 kívülállók számára nettó hallgathatatlan, de a koncertjeikre úgy megy a „színtér”, mint ahogy a muszlimok Mekkába. A sok roncspunk között ez persze nem nagy szó, mert azok mennek ha kell, ha nem:

de a Unit valamit elkapott a poszt-rabszolgatüntetéses életérzésből, a zsigeri haragból, hogy a buli végére érzed a könnygázt a szemedben.

Olyan punkzenekarok voltak már, amik az aktuális médiahisztire reagáltak így vagy úgy, ilyen-olyan irányból, de a Uniték a kaszájukat nagyon közel húzzák a létező színtér torkához minden számukkal, amivel valószínűleg komolyabb mozgósítási munkát végeznek, mint hat civil szervezet összegumipókozva egyszerre.

Itt se kell lengetni a vörös vagy a fekete zászlót, hogy érezd: a világ vérbe borul meg sötétbe.

Ha van a haragnak hangja…

Kiemelt kép: Facebook