A szocializmus újra divatos szó lett. Egy nemrégiben készült (amerikai) felmérés szerint a 2000 után születettek 44%-a a szocializmust részesítené előnyben a kapitalizmus helyett. A Demokrata Párt fő sodrában is vannak már, akik szocialistának nevezik magukat. Ahogy egy újság főcím írta: A szocializmus menő lett! Bernie Sanders, de a sztálini Oroszország jellemzésére egyaránt használják, kevés ilyen szó van, amely ennyi változatban – akár ellentmondásosan is – előfordul. A legtöbb hívószóhoz hasonlóan a szocializmus valódi jelentését elfedte népszerűsége.

De mit is jelent a szocializmus, és hogyan is néz ki a gyakorlatban?

Lényegét tekintve a szocializmus az az elképzelés, hogy a társadalom erőforrásait és intézményeit demokratikusan kellene kezelnie a közösség egészének. Míg a kapitalizmusban a gazdasági és politikai hatalom a gazdagok kezében összpontosul, a szocialisták egy olyan társadalomért küzdenek, amelyben az áru, a szolgáltatások előállításának és szétosztásának eszközei a demokratikus és önigazgató munkahelyek és közösségek kezében van.

Ez a dolgozat azt állítja, hogy a libertariánus szocializmus a szocialista alapelvek legátfogóbb és legkövetkezetesebb megtestesítője. A libertariánus szocializmus a szabadság és a kollektív önrendelkezés politikája, amelyet a kapitalizmus, az államhatalom és a társadalmi elnyomás minden formája elleni forradalmi harc során valósítanak meg.

1.rész

Szabadulás a kapitalizmustól

Szocializmus a kapitalizmussal szemben

 

A kapitalizmusban a vagyontalanok a túlélés érdekében kénytelenek bérbe adni magukat a vagyonosoknak, hogy azok haszonszerzés céljából kizsákmányolhassák őket. Ez a kapcsolat a vagyonnal rendelkezők és nem-rendelkezők között a tulajdonképpeni alapja a kapitalista rendszernek, azaz bizonyos társadalmi osztályok kizsákmányolásának. Egy ilyen társadalomban a hatalom közvetlenül a tulajdonhoz való viszonyból következik. Míg csupán egy maroknyi ember birtokolja és ellenőrzi a társadalom intézményeit, az emberek (munkásosztály vagy munkavállalói osztály) többsége nem rendelkezik semmilyen hatalommal egyénként.

A forradalmi szocialista és fogyatékkal élők jogi aktivistája, Helen Keller megfogalmazásásban: A keveseké a sok, mert ők uralják mindenki megélhetését.

Gyakorlatban semmi nem történik egy kapitalista társadalomban kivéve, hogy a gazdagok még gazdagabbak lesznek.

A kapitalizmus természeténél fogva nem csak bizonyos osztályok kizsákmányolásából és (az ebből fakadó – a ford.) egyenlőtlenségekből táplálkozik, hanem végtelen növekedést és bővülést is követel, ami háborúkat, gyarmatosítást és ökológiai pusztítást eredményez. Kóros profithajszolásukban semmi nem állíthatja meg a nagyvállalatokat.

A szocialisták osztályharcot szorgalmaznak, melynek során a hatalommal nem rendelkezők szerveződéssel képesek lesznek az erőviszonyokat kiegyenlíteni, amíg a társadalom intézményei (valódi!) demokratikus ellenőrzés alá nem kerülnek és az osztályokat (értsd vagyoni egyenlőtlenségeket) megszüntetik.

A szocialista társadalomban a magán-nyereség megszűnik.

Helyette a politikai és gazdasági intézmények célja az emberek igényeinek és vágyainak fenntartható kielégítése lenne a munkahelyek és közösségek demokratikus önigazgatása által.

Ahogy a szocialista maximum mondja: Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint!

Megszüntetve a tulajdonosi és munkáltatói osztályt és a tulajdonnal nem rendelkező, foglalkoztatottak osztályát, a munkahelyeket maguk a dolgozók irányítanák. A közügyekkel a demokratikus önkormányzó tanácsok foglakoznának, amelyek alulról felfelé szerveződve a centralizált állam helyébe lépnek.

Eredeti szellemiségét tekintve a szocializmus forradalmi mozgalom egy osztály nélküli társadalomért.

Szocializmus a szociáldemokráciával szemben

Ez a vízió – a libertariánus szocializmus – nyilvánvaló ellentétben áll nemcsak az úgynevezett „szocialista” diktatúrákkal Szovjet/Oroszországban vagy Kínában, hanem olyan kapitalista országokban is, mint Svédország vagy Norvégia, melyeket gyakran szocialista országokként emlegetnek.

Ezek a társadalmak, amiket szociáldemokráciáknak is neveznek, ugyanazzal a hatalmi dinamikával rendelkeznek, mint egy kapitalista állam. Míg a szocializmus a kooperatív tulajdonra és közvetlen demokráciára szólít fel, addig a szociáldemokrácia a gazdagok kezében koncentrált gazdasági hatalmat tart fenn, a társadalmi programokat szabályzó hatalmas központi kormányzattal, így hagyva változatlanul a társadalom osztályszerkezetét. Ebben az értelemben az önjelölt szocialistákat, mint Bernie Sanders, helyesebb lenne szociáldemokratának vagy liberálisnak nevezni, mert végcéljuk csupán reformok végrehajtása a tőkés berendezkedés elviselhetőbbé tétele érdekében. Az ilyen reformok javíthatják az emberek élet- és munkakörülményeit, de a kisebb adók és az olcsóbb egészségügyi ellátás nem a szocialista célok részei.

A szocializmus forradalmi felhívás egy osztálynélküli társadalomért.

A libertariánus szocializmus nem oximoron?

Az Egyesült Államokban mára a libertariánus – „szabadelvű” – szó ellentétes jelentést kapott, mint a világ többi részén.^[1]

Furcsa módon a szélsőséges kapitalista individualizmus szinonímájává vált, ami a magántulajdon és a vállalatok jogainak és tevékenységének állami felügyelettől való mentességét priorizálja. De a hatalommal rendelkezők szabadsága nem szabadság.

A libertarianizmus eredetileg az anarchista és anti-autoriter gondolatok rokonértelmű társa volt, az a meggyőződés, hogy a hierarchián, az uralmon és kizsákmányoláson alapuló kapcsolatokat fel kell bontani a szabadság és az önrendelkezés érdekében. Az anarchisták szerint az egyén csak az egyenlők társadalmában lehet szabad.

Bakunyin 19. századi anarchista szerint, a politikai szabadság gazdasági egyenlőség nélkül hazugság és csalás. Ebből kiindulva nem lehet meglepő, hogy a libertariánusok valójában mindig is szocialisták voltak, mivel – ezzel ellentétben – a kapitalizmus egyes osztályok uralmán alapszik.

Bár a zavar a libertariánus szocializmus értelmezésében érthető, a kifejezés redundáns [azaz új információt nem ad, de segít a megértésben] és nem ellentétes. A szabadság és a szocializmus nélkülözhetetlenek egymás számára. Egyik nélkül a másik értelmét veszíti.

Tehát a libertariánus szocializmus, valójában szabad szocializmust jelent. Ahogy egy másik anarchista, Rudolf Rocker fogalmazott, a szocializmus vagy szabad lesz, vagy nem lesz szocializmus.

2. rész

Szabadulás az államhatalomtól

Libertariánus szocializmus az államszocializmussal szemben

 

A szocializmus mozgalmai történetileg két fő tendenciát mutattak, melyeket leegyszerűsítve úgy jellemezhetünk, hogy „szocialzmus felülről” és „szocializmus alulról”. Mindkét fél elkötelezett a fennálló kapitalista rendszer felszámolása iránt, de alapvető különbségek vannak köztük a jövőbeli társadalom felépítéséről és az ahhoz vezető folyamatok módjáról.

A legjelentősebb különbség az államhatalomhoz való viszonyulásuk. Míg az államot a szocializmus eszközének tekintik, a libertariánusok annak korlátjaként tekintenek rá.

Szocializmus alulról

A libertariánus szocialisták a kezdetektől vitatták, hogy az államok és kormányaik semleges intézmények lennének, állítsuk szerint ezek az intézmények az uralom eszközei, amelyek egy uralkodó kisebbséget védenek az erőszak monopóliuma által. A rendőrség, a börtönök és a hadsereg révén védett határok és központosított politikai ellenőrzés nélkül az állam megszűnik létezni. A hatalom fent említett centralizációja ellentmond a demokratikus önigazgatásnak, tehát a szocializmusnak.

A szabad szocializmus megvalósításához a kapitalista rendszerben hatalommal nem rendelkezőknek alulról szerveződve kell felhatalmazni önmagukat – a munkahelyeken, iskolákban és a lakóhelyükön közgyűlések létrehozásával – nemcsak az élet különböző területein fellépő problémák megoldására, hanem minden intézmény demokratikus ellenőrzés alá vonására.

A munkahelyek a dolgozók, az ingatlanokat használók ellenőrzése alá kerülnek, az őslakos közösségek pedig kolonializált területeik feletti szuverenitásukat gyakorolhatják.

Ha ezek a mozgalmak és alulról induló kezdeményezések kellően szervezettek és egyesülnek egymással, akkor az elszigetelt cselekvések teljes körű társadalmi forradalommá növekedhetnek,

megalapozva az új társadalmat, amelyben a kormányokat és a vállatokat önmagukat kormányzó testületek váltják fel.

Az ilyen struktúráknak a közvetlen demokrácia elvén kell alapulni, amelyekben az emberek közvetlenül részt vesznek az életüket befolyásoló döntésekben. A közvetlen demokrácia felhatalmazza résztvevőit, hogy kollektíven kormányozzák önmagukat, ellentétben a képviseleti demokráciával, ahol a hatalmat átadjuk választott képviselőknek.

Világunk összetett, ezért a részletek mindig a körülményektől függenek, de a vezérelvek nem lehetnek kompromisszum tárgyai: a hatalom koncentrációját meg kell haladnunk a szabadság, az egyenlőség és a közvetlen demokrácia érdekében.

Szocializmus felülről

Az államszocialisták más véleményen vannak . Ahelyett, hogy a forradalmat alulról érkező átalakulási hullámnak tekintenék, szerintük azt felülről kell végrehajtani. Ebből a szempontból a szocializmust és megvalósítását tudományként tekintik, ami szakmai adminisztrációt igényel. Hivatásos forradalmárok egy csoportjának ( „élcsapatnak” ) kell megragadni a kapitalista állam irányítását a „tömegek nevében”, választási vagy katonai eszközökkel és az így megszerzett hatalom segítségével irányítani a szocialista elosztást.

Ahelyett,hogy a dolgozók öngazgatását segítenék elő, a földeket és az ipart államosítják és közvetlen állami ellenőrzés alá vonják.

Forradalom a rezsimváltással szemben

Nincs azonnali átmenet a szocializmusba. A kapitalista uralkodó osztály cseréje egy önmagát szocialistának tituláló osztályra nem társadalmi forradalom, hanem csak egy puccs, rendszerváltás [igazából még annak is aligha nevezhető – a ford.].

Az államszocializmus épp ezért önellentmondás, pontosabb az államkapitalizmus kifejezés, ahol a lakosság döntő része továbbra is bérbe adja munkaerejét egy főnöknek, jelen esetben nem egy személyről van szó, hanem a „mindenható szocialista államról”.

Ha a szocializmus lényege maga a kollektív önigazgatás, akkor a fegyverrel kierőszakolt szocializmus egyáltalán nem szocializmus. Még maga Marx is azt mondta: a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell véghez vinnie. A társadalom amelyben a hatalom alulról felfelé áramlik, csak alulról építhető fel. Ezért minden kísérlet, amikor a szocializmus bevezetését felülről kényszerítették egy társadalomra szükségszerűen kudarcot vallott. A történelem során valahányszor emberek egy kis csoportja a szocializmus nevében megszerezte az államhatalmat, az osztályok, a kizsákmányolás és egyenlőtlenségek felszámolása helyett az állam hatalmát még koncentráltabbá tették, gyakran elnyomóbb formában, mint amelyet az új állam leváltott.

Az orosz példa

Az államszocializmus élcsapat-ideológiáját elsőként Lenin dolgozta ki az orosz forradalom idején, amely során a bolsevik párt magához ragadta az állam irányítását. Az orosz forradalom valódi szocialista, társadalmi forradalomnak indult, de azt az állam azonnal irányítása és ellenőrzése alá vonta.

Az újonnan alakult demokratikus munkástanácsokat, agrárközösségeket, a forradalom alulról szervezésének alapjait a bolsevikok felszámolták és állami ellenőrzés alá helyezték. Miközben a munkások és parasztok követelése: a minden hatalmat a tanácsoknak! volt, Lenin ragaszkodott ahhoz, hogy a forradalom azt követeli, a tömegek feltétel nélkül engedelmeskedjenek a bolsevik vezetők akaratának. Számtalan szocialistát börtönöztek be vagy öltek meg már jóval Sztálin hatalomra kerülése előtt.

Ez a fajta ideológiai modell – az élcsapat vezette szocializmus – különféle neveken (leninizmus, trockizmus, maoizmus) sok helyen sikeresen ragadta magához a hatalmat a 20. század során. Sajnálatos módon ezek a rendszerek, mivel önmagukat forradalmi szocialista rendszereknek nevezték, váltak a szocializmus megtestesítőivé.

Libertariánus szocialista forradalmak

Szerencsére nem minden szocialista forradalmat sikerült tekintélyelvűvé változtatni. A spanyol anarchista forradalomtól a zapatista felkelésig, az észak-szíriai Rojaváig számos példa létezik a szocialista társadalom állam nélküli megszervezésére. Ezek a példák nem univerzális modellek, amelyeket le kell másolni, hanem példák, amelyek fontos tanulságokkal szolgálnak és inspirációt nyújthatnak a forradalmi lehetőség reményét tekintve.

3.rész

Felszabadulás a társadalmi elnyomásból

Szolidaritás és kollektív felszabadítás

 

A libertariánus szocialisták számára minden elnyomás elleni harc egy szélesebb körű küzdelemhez kötődik, a kollektív felszabadításhoz. Egy önrendelkezésen alapuló társadalomhoz szükséges az emberek teljes emancipációja, nem csak a kizsákmányolás és az állam elnyomása alól, hanem elvitathatatlanul a társadalmi elnyomás minden formája alól is.

Szocialistaként úgy gondoljuk, hogy a koncentrált gazdasági hatalom és a kizsákmányolás az alapja annak az elnyomásnak, amivel az embereknek szembesülnek napjaink kapitalizmusában. Libertatriánusént egyúttal elutasítjuk azt az elképzelést, hogy pusztán a termelési eszközök megszerzése automatikusan egy szabad társadalmat hoz létre. Ehelyett azt gondoljuk, hogy egy társadalomban – legyen az kapitalista, vagy bármely másik – az embereknek az élet minden területén meg kell védeniük jogaikat mindenfajta elnyomással és diszkriminációval szemben.

A társadalmi elnyomás – rasszizmus, szexizmus, homofóbia és transzfóbia, stb. – elleni küzdelmet nem szabad utólagos gondolatként vagy az osztályharc melléktermékként kezelni. Ehelyett minden libertariánus szocialista projekt nélkülözhetetlen részének kell lennie. Az elnyomás holisztikus megértésével láthatjuk, hogy ha az osztályharc a munkásosztály harcát jelenti a szabadságért, akkor

ez a harc nem nélkülözheti a feminista és queer harcot, ahogy az antirasszista és antikolonialista küzdelmet sem.^[2]

A libertariánus szocialista társadalomban szükségszerűen meg kell szűnnie minden társadalmi elnyomásnak, mert a valódi és teljes szabadsághoz elengedhetetlen, hogy mindenki méltósággal élhessen. Ahogy egy régi wobbly-jelszó mondja: Ha egyvalakit sérelem ér, az mindenkit sért!

Hatalom a kiváltságokkal szemben

A libertariánus szocialisták számára a kollektív felszabadítás azt is megköveteli, hogy figyelmet szenteljenek az elnyomás okaira is. A kiváltságok és a társadalmi diszkrimináció megnyilvánulásait a társadalom olyan mélyen meghúzódó struktúrájának tüneteiként kell értelmezni, amelyek meghatározzák, hogy kinek van hatalma és kinek nincs. A hatalmat gyakorlók, jellemzően gazdag fehér férfiak, a társadalom intézményeinek irányítását arra használták, hogy a saját képükre és érdekeik szerint alakítsák az uralkodó kultúrát.

Közös küzdelem és alapvető forradalmi átalakítás szükséges, hogy ezek az intézmények mindenki érdekeit szolgálják.

4.rész

A gyakorlat

A hatalom felépítése a hatalom megszerzésével szemben

 

Hogy harcoljunk a szocializmusért anélkül, hogy a liberalizmus vagy a tekintélyelvűség csapdájába esnénk? Röviden válaszolva: A néphatalom kiépítésével.

Ez a hatalom ellentéte a centralizált hatalomnak. Ez azt jelenti, hogy az intézményesült baloldaltól függetlenül felépülő, önállóan működő mozgalmak érdemi reformokat érhetnek el, ugyanekkor megalapozzák az azokon való túllépést is.

A kérdést nem úgy kell feltenni magunknak, hogy ki gyakorolja majd a hatalmat, hanem hogy mit tegyünk, hogy ne lehgyen szükség hatalomgyakorlásra.

Ahelyett, hogy hitünket olyanokba vetjük, akik jóindulatú uralkodóként képviselnek minket, saját szabadságunk felelőseiként kell önmagunkra tekintenünk. Ez a különbség a képviseleti politika és a közvetlen cselekvés között.

Képviseleti politika

A képviseleti politika feltétele, hogy a többség a háttérbe kerüljön. Azzal, hogy a választásokra összpontosítunk és karizmatikus vezetők mögé tömörülünk, ígéreteikért cserébe átadjuk az irányítást. Ezzel gyakorlatilag képviselőinket hatalomhoz juttatjuk.

Ez azért veszélyes, mert mint már említettük, az állam egy nem semleges intézmény, hanem egy kisebbség uralmának az eszköze. Az államokat meg lehet, és meg is kell reformálni olyan módon hogy az javítsa az emberek életét, de a választások története azt mutatja, hogy azok pont hogy nem megrősítik, hanem inkább megszüntetik és elvágják a függőségi viszonyokat a társadalmi mozgalmaktól. Valódi változásokat alulról kezdeményezett küzdelemmel érhetünk el, nem pedig a fölénk helyezett hatalomtól várva.

Közvetlen cselekvés

A néphatalmat nem helyettesítheti semmi, sem a pártok, sem karizmatikus vezetők. A közvetlen cselekvés önmagunkért való harcot jelent, szövetkezést másokkal egy célért, ahol saját hatalmunkat használjuk, nem pedig egy harmadik félre várunk.

Ennek egyik legerősebb példája a sztrájk, amikor a munkavállalók egyszerűen abbahagyják a munkát, amíg követeléseik nem teljesülnek. Ez nem csak a változás közvetlen és hatékony eszköze, hanem egyúttal egy átalakulásra bátorító cselekedet egy olyan jövő irányába, ahol a munkavállalók saját munkahelyüket működtetik. Ez érvényes a földbirtoklás, lakhatás, oktatás stb. területén is. Az átalakulás akkor következik be, amikor a mindennapi emberek felfedezik és gyakorolni kezdik együttes hatalmukat.

Végkövetkeztetés

Ha körülnézünk és megvizsgáljuk a minket körülvevő struktúrákat és viszonyokat, majd feltesszük a kérdést: lehetnének e ezek még szabadabbak, egyenlőbbek és demokratikusabbak, akkor a válasz mindig az lesz, hogy: igen.

Ha ezeket az elveket komolyan veszed és végiggondolod, akkor talán holnap arra ébredsz, hogy libertariánus szocialistának tartod magad. Ne félj! A szabadság lehetséges. Ennek felismerése a társadalmi forradalom első lépése.